14. rész

Sziasztok,

Na, így fél háromkor meghoztam a következő részt :).
A fejezetről annyit, hogy ez igazából a 14. fejezet I. része, így jövő héten ennek a folytatását kapjátok meg. Írtam volna tovább is, de mindjárt lefejelem az asztalt, olyan álmos vagyok, másrészt meg tartani akartam magam a határidőhöz. :)
Az ajánlott zene ehhez a részhez: The Pretty Reckless - My medicine
Bár nem illik a rész minden pillanatához, nekem sokat segített :).

Jó olvasást,

Kata

14. fejezet - Titkok felfedése I. rész

Damon várakozóan nézett rám, már-már unott tekintettel várta a reakciómat. Azonban én képtelen voltam bármire is. A racionális gondolkodásom teljesen leállt. Olyan érzés volt, mintha álmodnék. Ahogy ez végigfutott az agyamon, nevethetnékem támadt… biztos voltam benne, hogy ez nem a valóság. Ugyan, hogyan létezhetnének már vámpírok? Sosem foglalkoztatott különösebben a dolog, csak nagy vonalakban tudtam valamit az őket körülövező legendákból. Végül, egy apró mosollyal ránéztem Damonra, aki még mindig engem szuggerált. Az átható pillantásától most nem zavarba jöttem, pont ellenkezőleg – hangos nevetésben törtem ki.
Damon arca elkomorult, ahogy meghallotta a hangomat. Én egyre jobban elhittem, hogy ez csak egy álom, bár volt némi ellenérzésem – az álmokban nem szoktál érezni fájdalmat, pedig én határozottan éreztem, ahogy nevetés közben belehasít a hátamba. Az előbbi bénultságom eltűnt, és újabb és újabb gondolatok árasztották el a fejemet. Már egy percre csukott szemmel nevetgéltem magamban azon, hogy milyen élénk a fantáziám, amikor hirtelen eltűnt a talaj alólam. A következő pillanatban a hátam a falnak csapódott, és csak a véletlenen múlt, hogy a fejem nem tört be a kemény ütközéstől.
Tágra nyílt szemmel meredtem a tőlem pár centire lévő, vérben forgó szemekre. Az előbbi nevethetnékem egy csapásra abbamaradt, ahogy megéreztem Damon szorítását a karomon. Ez már túlságosan fájt ahhoz, hogy álom legyen…
Lassan felfogtam, hogy amit Damon mondott, igaz. Vámpír – visszhangzott kitisztult agyamban Damon utolsó szava. De hát az lehetetlen. Eddig is éreztem, hogy Damon teljesen más, mint az általam ismert emberek… valami megmagyarázhatatlan dolog áradt belőle. A titokzatossága, a viselkedése… és az emlékkép, amikor pont ugyanilyen eltorzult arccal csókol meg, és harap belém.
Az agyam küzdött, nem akarta elfogadni a tényt, ami számomra már nyilvánvaló volt. Teljesen össze voltam zavarodva, még megijedni sem volt időm. Halkan zihálva álltam a falhoz szorítva, miközben Damon arca váltakozott – hol elsötétült a szeme, hol újra a régi volt. Még mindig próbáltam valami ésszel felfogható magyarázatot találni a dologra, de közben egy jól ismert hang már azt kiabálta, hogy meneküljek. Úgy éreztem, a gondolataim kettészakítanak.
Ahogy Damon szorítása erősödött a karomon, teljesen feleszméltem. A testem újra működni kezdett – a szívem felgyorsult, és az arcom eltorzult a fájdalomtól. Kétségbeesve néztem Damonra. Az arca újra normális lett, és ahogy meglátta megcsillanni a szememben a felismerés szikráját, enyhített a szorításon.
Lassan jutott el a tudatomig, hogy veszélyben vagyok. Ha ez mégis igaz, akkor egy vámpír áll szorosan előttem. És ha annak a képtelennek hitt emléknek is hihetek, akkor egyszer már megtámadott. És az arca…
Hirtelen rándultam össze. Próbáltam kitépni a karomat Damon kezéből, de nem engedte. Újra belém férkőzött a pánik, és egyre jobban vergődtem Damon karjaiban. Az arca feszült volt, ahogy figyelte a próbálkozásaimat, míg végül megelégelve elkapta a csuklómat, és a fejem fölött a falnak szorította őket.
- Eleanor, nyugodj már le – szólalt meg, miközben egész testemmel próbáltam kiszabadulni a szorításából. Szorosan hozzám simult, így is megakadályozva a mozgást. Ahogy nekem feszült, lemerevedtem. Az arca még közelebb volt hozzám, mint eddig, és látva, hogy abbahagytam a kapálózást, elmosolyodott.
- Látom, ez mindig bejön… - bökött a fejével a kezeimre, amit még mindig szorított. A póz akár még erotikus is lehetett volna, ha nem előtte pár perccel tudtam volna meg az igazságot.
- Engedj el – kérleltem kétségbeesetten, ahogy végigmért a tekintetével.
- Kérésed számomra parancs – mondta, mire újra próbáltam kirántani a kezem a markából. – De előtte ígérd meg, hogy nem sikítasz, és nem próbálsz megölni – mosolyodott el gúnyosan. – Na nem mintha sikerülne az utóbbi… a sikítás meg elég kellemetlen lenne mindkettőnk számára – ráncolta össze a homlokát, mintha aggódna, de a következő pillanatban már megint ott ült az igazi Damon-féle mosoly az arcán.
- Ígérem, csak engedj már el. – A mosolya láttán feldühödtem. Még egyszer a szemembe nézett, ellenőrizve, hogy komolyan mondom-e a dolgot, majd nagyot sóhajtva elengedett, és hátrébb lépett egyet.
Dühösen meredtem rá, és dörzsölni kezdtem a kezemet, hogy a vérkeringésem újra elinduljon. Damon már-már bocsánatkérően nézett rám, de nem tudtam értékelni. Nagy léptekkel elindultam az ajtó felé, de ahogy kinyitottam volna, egy kéz villámsebességgel kivágódott előttem, és Damon újra a falhoz préselt.
- Hova-hova? – kérdezte, és jót mulatott dühöngő arcomon.
- Csak a mosdóba megyek – sziszegtem az arcába.
- Húú, valaki nagyon mérges lehet – nevetgélt tovább, de ahogy a pillantása újra az arcomra tévedt, abbahagyta.
- Ne próbálj megszökni. Ez a te érdeked, nem az enyém… másrészt úgysem sikerülne. Fél perc alatt mögötted lennék – mondta, de a fenyegető szavaival ellentétben az arca komoly volt.

Ahogy a fürdőszoba ajtaja becsapódott mögöttem, ténylegesen felfogtam, mi is történt az előbb. A mosdóra támaszkodva bámultam a tükörbe, keresve bármit az arcomon, ami bizonyíték lenne arra, hogy megőrültem… de csak a saját, tágra nyílt szemem nézett vissza rám. Megeresztettem a hideg vizet, és megmostam a kapálózástól kipirult arcom. Próbáltam nagyokat lélegezni, hogy lenyugodjon a szívem is, de csak annyit értem el, hogy a végén újra kapkodni kezdtem a levegőt. Annyi érzés kavargott bennem… egyrészt ott volt a hitetlenség, de most már biztos voltam benne, hogy amit Damon mondott, az igaz. Másrészt dühös voltam Damon előbbi akciójáért… utolsó sorban pedig féltem. És, bár meglepett, nem is annyira Damontól, mint inkább Katherine-től. Talán ez adott elég lelkierőt ahhoz, hogy újra visszasétáljak a szobába, ahol Damon már várt - az ágyamon végigfeküdve bámulta az ajtót. Amikor beléptem, megkönnyebbültséget színlelve szusszantott egyet.
- Már készültem utánad menni. És bár nem lett volna ellenemre egy kis dühös egymásra borulás, most fontosabb dolgunk van. Jézusom, ezt tényleg én mondtam? – kérdezte magától értetlenül, de aztán rám villantott egy féloldalas mosolyt, és megpaskolta maga mellett az ágyat. Még vetettem rá egy óvatos pillantást, és leültem az íróasztalom előtti székre.
Damon csak egy szemforgatással adta tudtomra, hogy ő nem épp erre gondolt, de azért megadóan felült az ágyon, hogy végre elmagyarázza pontosan, mégis mi a fene folyik itt… és nekem mindehhez mi közöm van.
- Játsszuk azt, hogy te kérdezel, én meg válaszolok, oké? – kérdezte.
Hirtelen azt sem tudtam, mit kérdezzek előbb. Egy perc elteltével Damon megunta a várakozást, és megszólalt:
- Eleanor, az időnk nem véges. Vagyis az enyém igen, de van ennél szórakoztatóbb elfoglaltságom is… a tiéd pedig minden egyes másodperccel csökken, amíg nem találjuk ki, hogy mit csináljunk Katherine-nel.
- Hogy lehet az, hogy te… vámpír vagy, és mégis járkálsz a napon? És hogy-hogy nem csillogsz? Én csak a Twilightot olvastam vámpír-témában… - hadartam egy szuszra. Damon arcáról lerítt, hogy nem ezeket a kérdéseket várta.
- Komolyan, mintha Caroline-t hallanám… bár, te sokkal szórakoztatóbb vagy, mint ő – húzta fel a szemöldökét kihívóan.
Amint látod, van egy gyűrűm – emelte fel a kezét, hogy jobban lássam, miről is beszél. Érdekes… eddig még nem vettem észre rajta ezt az ékszert, ami elég meglepő volt a méretét tekintve. – Emiatt tudom fényes nappal is rettegésben tartani Mystic Falls lakosságát. Különben porrá égnék a nap sugaraitól – húzta el a száját. A ragyogós témára nem is reagálnék… Stephenie Meyernek fogalma sincs arról, hogy mi valóban létezünk, ő csak kitalálta ezeket a tökéletes, humánus, vámpírnak alig nevezhető valamiket. A valóság az, hogy mi a közelében sem vagyunk azoknak a vámpíroknak, akikről te olvastál. Kezdjük ott, hogy a vámpírrá válás teljesen máshogy megy végbe. Innod kell egy vámpír véréből, aztán meghalnod, majd emberi vért fogyasztanod, ha közénk akarsz kerülni. Elég macerás a dolog, szóval nem ajánlom ezt a megoldást. Miután átalakultál, teljesen megőrülsz. Minden addigi tulajdonságod a sokszorosára erősödik, és minden érzésed egy dologgá olvad össze: éhséggé. Ekkor kontroll nélkül elkezded gyilkolni az embereket, bűntudat nélkül. Bár, eddig Stefan az egyetlen, akinek sikerült bűntudatosan csinálnia a dolgot, de ő az egyetlen, akiről tudok, tekintve, hogy ő maga a két lábon járó bűntudat – forgatta meg újra a szemeit Damon. – Miután jó pár év öldöklés, és több száz eltűntetett holttest után kezd visszatérni az önuralmad, eldöntheted, hogy mit választasz: az embervért, vagy az állatit. Szintén Stefan az, akiről tudom, hogy átállt a nyuszikra és mókusokra, mindenki más tovább űzi az emberi vér ivását…. De ekkor már tudod szabályozni, hogy kiből mennyit iszol, és le tudod állítani magad, mielőtt megölnéd. Ezután jön a legklasszabb dolog az egészben: fogod, és kitörlöd az emlékeit, és elhitetsz vele valami kézenfekvőbb magyarázatot arra, hogy miért van megharapdálva egy kicsit. Közben bulizol, élvezed az életet, és néha belekóstolsz egy-egy fiatal, csintalan diáklányba – kacsintott rám végül.
- Mint például belém? – kérdeztem összeszorult torokkal.
- Tessék? – Damon arcán átsuhant egy pillanatig a megdöbbenés, majd összeráncolt homlokkal meredt rám. – Te emlékszel! – mondta olyan hangon, mintha ez teljességgel lehetetlen lenne.
- Igen. Amikor Katherine felbukkant, valamiért beugrott egy kép, ahogy eltorzult arccal a nyakamba harapsz. Most már csak az a kérdés, hogy mi történt utána… mert ahogy látom, még élek, teljes épségben – mutattam magamra.
- Erre nem vagyok büszke – húzta el a száját Damon. – Elhatároztam magamban, hogy nem fogom azzal megnehezíteni a helyzetemet, hogy téged is… hm, étkezésre használjalak. De amikor nekem estél, nem bírtam magammal, és ez azt jelenti, hogy az önuralmam még mindig nem a legtökéletesebb. Éreztem, ahogy átszáguld a véreden a vágy, és ez édes aromát adott neki… ekkor pattant el a húr.
- Neked estem? És én erre miért nem emlékszem? – kérdeztem, miközben az arcom lángba borult.
- Úgy látszik, az agyad csak azt védi meg, ami nem szükséges, és azt törli ki, ami a történet lényege volt – mosolygott rám lehengerlően, és egy pillanatra kihagyott a szívem egy ütemet. Hitetlenkedve megráztam a fejem a testem reakciójára. Elképesztő, hogy tudva, mi ő, nem a rettegés tölt el minden pillanatban…
- De nem fér a fejembe, hogy hogy lehet, hogy emlékszel rá. Eddig te vagy az egyetlen, akit nem véd verbéna, és mégis visszatértek az emlékei anélkül, hogy vámpírrá vált volna. Mert ugye, nem vagy az? – kérdezte méregetve, rémültséget mímelve.
- Nem, Damon, nem vagyok az. Akkor kicsit felkészültebben ért volna a kijelentésed, miszerint vámpírok léteznek, és nem csak a könyvekben. Eddig eszembe sem jutott, hogy ez valóban lehetséges... - motyogtam döbbenten, ahogy kimondtam a vámpír szót. Ilyenkor mindig újra és újra fejbe vágott a felismerés.
- Hát édes, örülök, hogy én lehettem az, aki megrengette kicsi világodat – pillantott rám Damon egy sármos mosoly keretében.
- De mi az a verbéna? – kérdeztem értetlenül, figyelmen kívül hagyva Damon előbbi kijelentését.
- Ez – vett elő egy láncot a zsebéből Damon. – Pontosabban az, ami ebben van – kocogtatta meg az apró medált. – A verbéna méregként hat a vámpírokra. Ha egy olyan embert harapunk meg, akiben verbéna van, legyengülünk, és sokkal könnyebben meg lehet minket ölni. Egy karó a szívbe, és el van intézve a dolog… vagy egy kis tűz, és máris vége a dolognak. Ez azért szívás – húzta el a száját. – De ezt neked hoztam. A verbéna megvéd téged attól, hogy egy vámpír befolyásolni tudjon téged. Bár téged csak én akarnálak befolyásolni, azért nem baj, ha ez rajtad van más esetekre – lengette meg a láncot Damon. Szemmel alig követhető gyorsasággal előttem termett, majd felém nyújtotta a láncot. Remegő kezekkel próbáltam a kis kapcsot bepattintani a helyére, de révén, hogy hátul kellett volna összekapcsolnom, és még a kezem is remegett, nem ment egykönnyen. Damon egy lépéssel megkerült, és a láncot kivéve a kezemből egy mozdulattal összekapcsolta a nyakláncot.
Úgy ültem ott, mint egy rémült nyuszi, megnyikkanni sem mertem. Amíg távolabb volt tőlem, nem féltem annyira, eléggé lefoglalta az agyamat a dolog hihetetlensége. De ahogy megéreztem a kezeit a vállamon, lemerevedtem. Ám amikor a kezei lecsúsztak a vállamról, követve a kulcscsontom vonalát, a vérem felpezsgett. Tudtam, hogy teljesen irracionális a viselkedésem, de nem tudtam ellene mit tenni. Hirtelen elfelejtettem mindent, ami meggátolhatott volna abban, hogy felálljak, és Damonnal szembe fordulva elkövessem életem legnagyobb őrültségét…