12. rész

Sziasztok,

Bár a részt péntekre ígértem, rájöttem, hogy én holnap este nem leszek itthon (DÖK éjszaka lesz a suliban :), úgyhogy nekiálltam ma befejezni a részt. Elég hosszú lett, Wordben nyolc oldal, de mivel ez a fejezet Elena szemszögéből íródott, egy-egy párbeszéd már elhangzott korábban is. Azért érdemes elolvasni, több dolog kiderül belőle (például Ylinore oly sokszor feltett kérdésére is a válasz, miszerint Damon miért pont Eleanort szúrta ki magának. A válasz elég egyszerű :).

Az ajánlott zene a mai részhez: Hurts - Wonderful life

Szombaton remélhetőleg hozom a következő részt :)

Jó éjt: Kata

PS.: és ne felejtsétek el, hogy ma jön a TVD második évad második része... én már alig várom! :D

12. rész - Félelem

Elena

Halkan pakolásztam a szobámban, hogy Jeremyt, vagy Jennát fel ne ébresszem. Nem bírtam aludni, ha csak lehunytam a szemem, Katherine vérszomjas arca, vagy Eleanor kétségbeesett tekintete lebegett előttem, így inkább nekiálltam rendet rakni az amúgy is rendes szobámban.
Már vagy fél órája pakolgathattam a könyveket az egyik polcról a másikra, amikor megéreztem magamon egy figyelő tekintetet. Lassan hátrafordultam, és pont az a látvány várt, amire számítottam: Damon vigyorogva méregetett a pizsamának használt rövidnadrágomban és topomban. Egy szemforgatással adtam a tudtára, hogy örülök neki, majd visszafordultam elrakni a kezemben lévő könyvet.
Ám Damon megelőzött, és már az ő kezében volt a könyv. Rám kacsintva tette vissza pontosan arra a helyre, ahová én is akartam. Bosszúsan fújtam egyet, és letelepedtem az ágyra.
- Meg sem kérdezed, mit keresek itt ilyen korán? – kérdezte végül Damon, miután ő is kényelembe helyezte magát mellettem.
- Felesleges, úgyis elmondod magadtól. – Próbáltam megütni valami bosszankodó hangnem-félét, de Damon egy pillanat alatt átlátott rajtam, és rám villantotta a már jól ismert, flörtölő mosolyát.
- És ha csak azt mondom, unatkoztam?
- Akkor az teljesen rád vall – válaszoltam, és egy mozdulattal kitéptem a hajamból a gumit.
- Mintha kicsit mérges lennél… - jegyezte meg, ahogy végignézte, hogyan rázom szét a hajam.
- Nem, Damon, nem mérges vagyok. A feszült jobb kifejezés lenne.
- És megtudhatom az okát, kedves Elena? – kérdezte vigyorogva. Egy pillanatra ténylegesen elöntött a düh, hogy ő ennyire nem törődik semmivel, de aztán eszembe jutott, hogy ez csak a felszín. Láttam, milyen fájdalmasan nézett Eleanor sápadt arcára, amikor nem tért magához…
- Végül is, igazad van, semmi okom rá. Csak egy rám tökéletesen hasonlító, bosszúszomjas vámpír vadászik rátok, és a barátnőmet majdnem megölted. De ehhez már hozzászokhattam volna, ugye? – kérdeztem tőle ironikusan, és ránéztem.
- Igen, ez egy elég sablonos helyzet, csak a szereplők újak – rántotta meg a vállát, és közönyösen nézett vissza rám.
Dühösen pattantam fel az ágyról, és kezdtem fel-alá járkálni a szobában. Damon vigyorogva figyelte a mozdulataimat, míg végül meg nem untam, és visszaültem az ágyra.
- Elmondanád, hogyan sikerült Eleanort is ennyire megőrjítened? – kérdeztem, és meg sem próbáltam elnyomni az előbbi ingerültségemet.
- Csak a szokásos. Senki sem tud ellenállni a sármomnak – kacsintott rám, és felhúzta a szemöldökét. Csak egy újabb szemforgatással reagáltam rá.
- De miért pont ő? – Ezen már sokat gondolkodtam, és több válasz is megvolt a fejemben… de Damonnál az ember soha sem tudhatja.
- Az egyik este vadásztam – kezdte el, de félbeszakítottam.
- Úgy érted, emberre? – kérdeztem elhűlve.
- Nem, Elena, macskákra – emelte a szemét a plafon felé lenézően. – De psszt, Stefan nem tudja – kacsintott rám cinkosan. – Ő abban a hiszemben él, hogy én is ráálltam a mókusokra, meg a vérbankra. De néha muszáj egy kis vérfrissítés. Szó szerint – nevetett fel halkan. Nem tudtam értékelni a viccét, de nem akartam fenn akadni ezen a dolgon megint, ezért inkább sürgetően rápillantottam, hogy folytassa.
- Szóval épp kerestem egy megfelelő embert, amikor egy elég meglepő pillanatnak lehettem szemtanúja. A mi drága Eleanorunk egyszer csak elhajított valamit, majd rohanni kezdett. Felvettem, és innen tudtam meg a nevét… az öngyújtója volt, bele volt gravírozva a neve. Elraktam, hátha szüksége lesz még rá – vett elő a kabátzsebéből egy ezüstös tárgyat, és felém nyújtotta.
Eleanor Isabelle Laurier – állt az öngyújtón. Érdekes, eddig sosem mondta, hogy Isabelle a második neve – gondolkodtam el, majd visszaadtam Damonnak az öngyújtót.
- Utána futottam. Egy idő után megállt, és rá volt írva az arcára, hogy eltévedt. Rá akart gyújtani, de amikor rájött, hogy eldobta az öngyújtóját, úgy döntöttem, ideje akcióba lépni. Sosem láttam még errefelé, ebből levontam a következtetést, hogy új lány, szóval még nem hallott semmit a legendás Salvatore testvérekről, és ideje kostolót kapnia belőle… teljesen megzavarodott, mikor hirtelen ott termettem előtte, nem sok kellett hozzá, hogy elnevessem magam. Szinte ki tudtam olvasni a gondolataiból, hogy mennyire vonzónak tart… ezt be is bizonyította, amikor a karjaimba ájult – nevetett fel Damon. – Végül úgy döntöttem, nem most kóstolok belé, ahhoz túl izgalmasnak tűnt. De azért az emlékeit kitöröltem, hogy ne ez legyen az első találkozásunk számára.
- Szóval igazából inni… vagy enni akartál belőle – foglaltam össze egy mondatban a beszámolója lényegét.
- Végül is igen, de aztán helyesen döntöttem, és nem tettem meg – húzta ki magát, és önelégült arcot vágott. Ám hiába várt dicséretre, nem válaszoltam neki semmit.
Hirtelen kopogás szakította meg a kettőnk közt beálló pillanatnyi szünetet. Már álltam volna fel, hogy ajtót nyissak, de Damon megelőzött.
Eleanor megszeppenve állt a küszöbön, az arcán látszott a megdöbbenés. Damon mesterien eljátszotta, mintha ő is meglepődött volna, pedig már azóta tudhatta, hogy itt van, hogy belépett a házba.
Szélesen rámosolygott, mire Eleanor zavartan pislogott párat, majd viszonozta a mosolyt.
- Öhm, szia. Elenát keresem – nézett be Damon háta mögött. Ahogy találkozott a tekintetünk, mosolyogva biccentettem felé egyet.
- Gondoltam, hogy nem hozzám jöttél… pedig örültem volna neki – mondta Damon, és újra előadva önmagát, sértődötten lehajtotta a fejét.
- Téged délutánra terveztelek – suttogta Eleanor halkan, és látszott a tekintetén, hogy Damonnak sikerült a színjáték: nagyokat pislogva hajolt közelebb hozzá, hogy megbékítse.
Damon fölényesen elvigyorodott, majd gyorsan megcsókolta őt. A legnagyobb döbbenetemre Eleanor számára nem volt meglepő a dolog. Tágra nyílt szemmel bámultam kettejükre… ez vajon mikor történt?
- Ha most megbocsátasz, kettesben hagylak titeket. Majd később beszélünk – nézett rám végül Damon. Megvonaglott az arca az elfojtott vigyortól, ahogy meglátta az elképedt arcomat.
Ahogy becsukódott az ajtó, Eleanor nagyot sóhajtva dőlt neki a falnak.
- Szia – köszönt végül. Még mindig ledöbbenve meredtem rá, de igyekeztem rendezni a vonásaimat.
- Jól láttam, hogy az előbb megcsókolt? – kérdeztem köszönés helyett. Biztos akartam lenni a dologban…
- Éppenséggel jól – kuncogott halkan, és leült velem szemben.
- Akkor, azt hiszem, tényleg van mit mesélned – mondtam gyorsan. Eleanor kényelmesen elhelyezkedett, és csak utána kezdett bele.

- Szóval te, és Damon. Kíváncsi vagyok a többiek arcára, amikor reggel egy romantikus búcsúcsókkal köszön el tőled a kapuban – nevettem fel, miután Eleanor végzett a meséléssel.
- Ne is mondd… Caroline meg fog utálni – biggyesztette le a száját szomorúan.
- Caroline tudja, hogy ha Damon akar valamit, megkapja, akármennyire is ellenállsz neki. Volt szerencséje megtapasztalni – sóhajtottam fel, ahogy eszembe jutott Caroline esete… ő nem volt ilyen szerencsés, mint Eleanor… benne Damon nem talált semmi érdekeset, csak a táplálékforrást, és bejutási lehetőséget hozzám, amit azóta is rendszeresen kihasznál.
- Igen, tudom. Ezért is szeretnék kérdezni valamit. Reggeli közben megemlítettem Laurennek, hogy tegnap Damonnal voltam, mire egy elég érdekes történetet mesélt Matt anyjáról… - hagyta félbe a mondatot, tőlem várva a folytatást.
- Ó. Hát, Damon nem a megtestesült erkölcsiesség. De, ha nem gondolná veled komolyabban a dolgokat, már rég eldicsekedett volna veled nekünk, ahogy az eddig is tette. És nem mellesleg, tegnap nem állított volna le a bárban – vigyorogtam rá némi nehézséggel. Rossz volt hazudni Eleanornak, de nem tehettem mást… Damonnak meg kell őt védenie Katherine-től, és ez csak úgy lehetséges, ha Eleanor nem kezd el félni Damontól.
- Damon eddig mindig azzal törődött, amit ő akart, sosem figyelt másokra. De tegnap megakadályozott téged abban, hogy elkövess egy hibát, pedig biztos vagyok benne, hogy nem lett volna ellenére – forgattam meg a szemeim. Elképzeltem, mennyi önuralom kellett ahhoz Damonnak, hogy leállítsa Eleanort, és előadja, hogy ő a jó fiú…
- Köszönöm – mosolygott rám hálásan, mire nekem összeszorult a torkom. - Tudtam, hogy rád számíthatok… amikor Lauren megemlítette, hogy nem ismerem eléggé Damont, az összes kétségem visszatért, hogy mi van, ha… de ezek szerint nem kell annyira aggódnom.

- Örülök, hogy segíthettem. – Alig bírtam kimondani ezt a pár szót. Borzalmas érzés volt hazudni, de próbáltam arra gondolni, hogy Eleanor érdekében teszem.
Eleanor arcán látszott, hogy észrevette a furcsa hangsúlyt a hangomban, de nem foglalkozott vele különösebben.
- És, mikor találkoztok ma délután? – kérdeztem figyelem-elterelés képpen.
- Háromra értem jön. Nem tudom, mi a mai terve – húzta el a száját.
- Ahogy Damont ismerem, valami izgalmas és meglepő. Mondjuk, az a Damon, akit én ismerek, nem akadályozza meg a lányokat abban, hogy egy sikátorban lenyomjanak egy vad me… - mondtam, de Eleanor elvörösödve szakított félbe.
- Ne, ne is folytasd! Szégyellem magam. – Vérvörös arcára pillantva elnevettem magam. - Damont biztos jól meglepted. Nem úgy nézel ki, mint aki képes ilyen őrültségekre. És ezt jó értelemben mondom. – Fél szemmel rápillantottam az órára. Már két óra felé járt, úgyhogy Eleanornak indulnia kellett, ha csak nem akarta megváratni Damont, ami nem tűnt a legjobb ötletnek.
- Azt hiszem, ideje menned… a lovagod hamarosan begördül a vasparipáján, szóval…
- Jézusom, már két óra van? Rohannom kell, kösz, hogy szóltál – pattant fel az ágyról.
Az ajtó előtt állva még visszafordult, és újra rám mosolygott.
- Elena, köszönöm.
- Bármikor. Remélem, hogy jó lesz a délutáni randitok – viszonoztam a mosolyát, de újra összeszorult a torkom. Féltettem őt, de jobb megoldás lévén, nem tudtam távol tartani tőle Damont…

Ahogy Eleanor kilépett az ajtón, nagyot sóhajtva álltam fel az ágyról. A tükörből egy kétségbeesett tekintetű lány nézett vissza rám. Próbáltam kitörölni az emlékeimből Katherine váratlan felbukkanását, és Damon magánakcióját, de nem tudtam… az egyetlen dolog, ami segíthet, az Stefan jelenléte.
Gyorsan előtúrtam a szekrényemből pár ruhát, és kapkodva felöltöztem. Jeremyt a szobájában találtam, éppen rajzolt valamit. Halványan elmosolyodtam a látványra, és egy pillanatra hálás voltam Damonnak, hogy elfeledtette vele a Vickivel történteket. Aztán eszembe jutott, hogy Vicki haláláról csak Damon tehet, és a hálaérzetemet mintha elfújták volna.
- Átmegyek Stefanhoz, majd este jövök – vettem le a füléről a fülhallgatót. Jeremy csak mormogott valami válaszfélét, majd tovább rajzolt.

A kocsiban ülve a feszültségem enyhülni kezdett a tudattól, hogy hamarosan Stefannal lehetek. Ráadásul még Damon sincs otthon – még biztos tart a randija Eleanorral – úgyhogy kettesben lehetünk egy kicsit. A gondolat halvány mosolyt csalt az arcomra, és még jobban beletapostam a gázba.

A ház teljesen nyugodt és kihalt volt. Megfordult a fejemben, hogy Stefan talán itthon sincs, amikor hangos csörömpölés hallatszott az emeletről. Felrohantam a lépcsőn, és kopogás nélkül benyitottam Stefan szobájába.

Stefan a szoba közepén állt… szinte remegett. Ledöbbenve meredtem rá, fogalmam sem volt, vajon mitől lehet ennyire ideges. Aztán beugrott az egyetlen ok, ami ilyen reakciót válthatott ki belőle: Katherine.
A falon lassan csordogált végig valami folyadék, és a fal tövében egy szilánkokra tört üveg feküdt. Újra ránéztem Stefan arcára, aki még mindig ugyanabban a lemerevedett pózban bámult a szoba egy pontjára. Odafutottam hozzá, és megszorítottam a karját, hogy tudja, itt vagyok.
Az érintésemre ösztönösen elhúzódott, és rám emelte összezavarodott, furcsán üres tekintetét. A kétségbeesésem fokozódott, ahogy lassú léptekkel elhátrált tőlem.
- Elena? – kérdezte zihálva, és a tekintetével végigjárta minden egyes porcikámat.
- Stefan, én vagyok az – suttogtam megtörten. Stefan továbbra is méregetett, de végül felengedett, és két lépéssel előttem termett. Még utoljára a szemembe nézett, majd szorosan átölelt.
- Ne haragudj, én csak nem lehettem biztos benne. Katherine itt volt – suttogta a fülembe hadarva, és kényszeredett mozdulatokkal újra és újra végigsimított a hajamon.
- Mi történt? – kérdeztem remegő hangon, és kissé eltoltam magamtól Stefant, hogy láthassam az arcát.
- Azt hittem, te vagy az… engem is sikerült megtévesztenie. De ahogy közelebb jött hozzám, megéreztem a parfümje illatát, és olyan idegen volt… és a tekintetében nem láttam a jól ismert őszinteséget és lágyságot, amit a tiédben mindig, ha belenézek – simított végig az arcomon Stefan, majd az ajkait hozzányomta az enyémhez.
Egy pillanatra megnyugodtam, és kizártam a külvilág minden zavaró tényezőjét. De ahogy Stefan ajkai elváltak az enyémektől, újra befurakodott az agyamba minden, ami történt… és vele együtt a csontig hatoló félelem is.
- Mit… mit akar? – kérdeztem, és, bár próbáltam nem mutatni Stefan előtt, hogy mennyire félek, a hangom remegése elárult.
- Beszélni. Már hívtam Damont, bármelyik pillanatban itt lehet – nézett mélyen a szemembe Stefan, és megnyugtatásképp homlokom csókolt.
Szorosan Stefan karjai közé fúrtam magam, és halk zihálással magamhoz szorítottam őt.

- Mi ez a dráma, gyerekek? – lépett be a szobába Damon, de laza szavaival ellentétben az ő arca is komor volt.
- Katherine itt volt – mondta tömören Stefan, ráhagyva Damon fantáziájára a részleteket.
- Igen, ezt már említetted a telefonban is. De mit akar? – kérdezte Damon ingerülten.
- Beszélni akar velünk. De elment… azt mondta, visszajön hamarosan, de előtte van egy elintézendő dolga. Ahogy ismerem, akkor bukkan fel újra, amikor a legkevésbé számítunk rá – sóhajtott fel Stefan.
- Hova ment? Nem mondta? – kérdezte Damon. Éreztem, ahogy a lehellete súrolja a hajamat.
- Nem, de azt mondta, nem evett azóta, hogy a városba jött… - válaszolta Stefan lassan.
- A francba! Eleanort a város szélén tettem ki. És mivel Katherine tudja, ki ő, szinte biztos vagyok benne, hogy őt szemelte ki első áldozatának – sziszegte Damon.
Damon szavai hatására átjárta a testemet a csontig hatoló félelem. Lefagyva fordultam meg, hogy szembe nézhessek vele.
- Felhívom, hogy azonnal menjen haza, ott… ott nem eshet baja – dadogtam, és előkaptam a zsebemből a telefonomat.
Minden egyes csörgéssel jobban szorította a torkomat egy láthatatlan kéz. Végül halk kattanás hallatszott, és egy hangos sóhajtás.
- Eleanor! Hol vagy? – kérdeztem kétségbeesetten, bár tagadhatatlan volt, hogy a szorítás eltűnt a torkomból.
- A Crown utca sarkán. Miért kérdezed? – válaszolta értetlenül. Nem volt időm kitalálni egy újabb hazugságot, úgyhogy nem válaszolva a kérdésére hadarni kezdtem.
- Kérlek, figyelj rám. Azonnal menj haza, amilyen gyorsan csak tudsz! Ez nagyon fontos. Megteszed nekem? – kérleltem.
Minden egyes másodperc idegőrlő volt, amíg Eleanor nem szólalt meg. Bár hallottam, ahogy veszi a levegőt, de az agyamban mégis megszólalt a vészjelző. Stefan kezébe kapaszkodtam, hogy a térdeim ne mondják fel idő előtt a szolgálatot.
- Eleanor, itt vagy? – kérdeztem, ahogy meg tudtam szólalni a torkomban keletkezett gombóctól.
- Oké, indulok haza. Sietek – válaszolta gyorsan. De Elena… - kezdett bele egy újabb mondatba, de a szavába vágtam.
- Hívj fel, ha otthon vagy – kértem őt, és kinyomtam a telefont.
Damon feszülten meredt rám.
- Megyek, megkeresem őt. Még ha nem is találja meg Katherine, vagy időben hazaér, akkor is van mit megbeszélnem vele – húzta el a száját, majd köszönés nélkül sarkon fordult, és vámpírsebességgel leszáguldott a lépcsőn.
Sűrűn pislogva fordultam Stefan felé, aki még mindig védelmezően tartott a karjaiban. A szeméből áradt az aggodalom, és tudtam, hogy elsősorban értem aggódik, nem magáért. A szemeimet újra elhomályosították a könnyek.
- Stefan… én félek – suttogtam halkan, és kitört belőlem az eddig visszafojtott zokogás.