11. rész

Sziasztok,

Sajnálom, hogy tegnap nem sikerült felraknom a részt, de csak ma volt időm megírni. A péntek estét/éjszakát a második évad első részének szenteltem, hogy újra és újra megnézzem, visszatekerjek, és magamban sikoltozzak, és kárörvendően nevetgéljek...
Kicsit féltem, hogy nem fognak majd tudni meglepni az írók, de ennek pont az ellenkezője történt. Miután vége lett, még vagy három percig szájtátva bámultam a fekete monitorra, hogy: ez meg mi?!?! De nem akarok elárulni részleteket, nehogy lelőjem a meglepetést azoknak, akik még nem látták volna. :)

A mai részhez ajánlott zene: Mads Langer - Beauty of the dark

Köszönöm Vicnek és Timinek, hogy úgymond támogattak a mai este folyamán ;).

PS.: a rész nem lett a leghosszabb, és sokáig gondolkodtam, hogy tovább írom, de végül úgy döntöttem, ez így rövidebben a jó. Remélem, ti sem gondoljátok majd másképp. :)

Kata

11. rész - Sokk

A csalódottság úgy járta át minden porcikámat, hogy pár percig megmozdulni sem voltam képes, csak bámultam azt a pontot, ahol Damon eltűnt. Dermedtségemből a telefonom csörgése ébresztett fel. Merev mozdulatokkal előkotortam a kabátom zsebéből, és rápillantottam a kijelzőre, amin Elena neve villogott. Szinte biztos voltam abban, hogy a randinkról akar kifaggatni. Semmi kedvem nem volt felvenni, de mégis lenyomtam a zöld gombot, és nagyot sóhajtva a fülemhez emeltem a telefont.
- Eleanor! Hol vagy? – kérdezte köszönés nélkül. A hangjában ugyanolyan aggodalom csengett, mint Stefanéban.
- A Crown utca sarkán. Miért kérdezed? – válaszoltam értetlenül, nem tudtam hova tenni magamban Elena hangsúlyát.
- Kérlek, figyelj rám. Azonnal menj haza, amilyen gyorsan csak tudsz! Ez nagyon fontos. Megteszed nekem? – A hangja sürgető volt, és kérlelő. Teljesen összezavarodva hallgattam fél percig, míg nem Elena újra megszólalt.
- Eleanor, itt vagy? – A rémület még erősebben kihallatszott a hangjából, és ez ösztökélt arra, hogy válaszoljak neki.
- Oké, indulok haza. Sietek – válaszoltam gyorsan, de még mindig teljesen értetlenül. – De Elena… - kezdtem bele, de félbeszakított.
- Hívj fel, ha otthon vagy – mondta, és kinyomta a telefont.
- Mi történt? – fejeztem be a mondatot motyogva.
A zavarodottság vette át a csalódottság helyét. Először Stefan hívja fel Damont, hogy azonnal jöjjön haza, mire Damon egy szó nélkül itt hagy a város külterületén… aztán Elena hív fel kétségbeesetten, hogy amilyen gyorsan csak tudok, érjek haza.
Gyors léptekkel igyekeztem a St. Harold utca felé, de Damon a lehető legmesszebb tett ki. Már vagy húsz perce gyalogoltam erőltetett menetben, a lábam fájt, és az oldalam is szúrt, úgyhogy amikor megláttam azt a padot, ahol találkoztam Stefannal pár napja, éjszaka, muszáj volt leülnöm egy kicsit. Hátradőltem, és az oldalamra szorított kézzel ziháltam.
A levegő hirtelen felkavarodott, magával hozva egy ismeretlen, női parfüm illatát. Félrefordítottam a fejem… Elena ott ült mellettem, és mosolyogva nézett rám. Gyorsan felültem, és elképedve bámultam rá. Elképzelésem sem volt, hogy mit keres itt. Az arcán furcsa mosoly ült, olyan, amilyet rövid ismeretségünk alatt még sosem láttam az arcán. A haja lágy loknikba rendeződött, és egy rá nem jellemző, fekete bőrnadrág és csipkés top volt rajta. Kérdően felvontam a szemöldököm, mire a mosolya még szélesebb lett.
- Szia Eleanor – köszönt, és közelebb csúszott hozzám.
- Elena… azt hittem, baj van. Mit keresel itt? – bukott ki belőlem ez a nem túl udvarias kérdés, de az arcán nem látszódott, hogy magára vette volna.
- Gondoltam, beszélgethetnénk, hogy milyen volt a randid Damonnal – kacsintott rám, és egy ismerős mosoly jelent meg az arcán… de nem Elena arcáról volt ismerős, hanem Damonéről.
A zavarodottságom a tetőfokára hágott, de nem volt időm elgondolkodni Elena furcsaságain. Újra beférkőzött az agyamba Damon „romantikus” lelépése, és az arcomra kiült a szomorúság.
- Csak nem balul sült el? Szegény, szegény Eleanor… - simogatta meg a kezem. A keze jéghideg volt annak ellenére, hogy viszonylag meleg volt, és én automatikusan elhúztam a kezem az érintése elől.
- Kicsit furcsán jöttek ki a lépések – mondtam végül. Úgy éreztem, nem akarom elmondani Elenának, mi történt… olyan érzésem volt, mintha nem is ismerném őt. Kellemetlen volt.
- Fogadj meg egy tanácsot: Damon nem az, akinek mutatja magát. Minden, amit mond, nagyrészt hazugság. Például biztos mesélt neked Katherine-ről… - Elena arcán egy újabb, érthetetlen mosoly jelent meg. – Az nem igaz. Katherine él, csak Damon nem tudja elismerni, hogy elhagyta őt… és hogy Stefant szerette – folytatta, kimondva a kegyetlen igazságot.
Dermedten ültem a padon, és Elena arcát fürkésztem. Az arca egyre ismeretlenebb, és tőle nagyon távol álló arckifejezéseket öltött, és, amit mondott… délelőtt még ennek a tökéletes ellentéte volt. Akkor még bíztatott és megnyugtatott. És miért kellene most hazarohannom?
A kérdések csak úgy puffogtak az agyamban.
- Na jó, Elena, mi folyik itt? – kérdeztem, és teljesen felé fordultam.
A mosolyát látva jeges rémület markolt belém. Kegyetlen volt, és hideg. Az ösztöneim hangosan sikoltozva kérleltek, hogy ugorjak fel, és fussak, de a józan eszem tiltakozott ellenük… hiszen ő Elena.
Ekkor a hátam mögül megszólalt egy nem olyan rég hallott hang, és ijedtemben felsikoltottam.
Damon állt mögöttem, és farkasszemet nézett Elenával. Az arca rezzenéstelen volt, de megfontolt léptekkel mellém lépett, és egy mozdulattal felhúzott a padról, majd maga mögé húzott. Tartása védekező volt, de a kezei keményen megfeszültek a csuklómon, amit még mindig fogott. Ide-oda kapkodtam a tekintetemet Damon és Elena arcán, és próbáltam kitalálni, hogy mi folyik itt. Kezdtem az egészet egy viccnek hinni, annyira képtelen volt az egész helyzet. De amikor már-már felnevettem volna, Damon megszorította a csuklómat, és a fájdalom egyből belém fojtotta a szót. Tágra nyílt szemekkel bámultam az Elena arcán játszó kegyetlen mosolyt, és Damon szorításából megértettem, hogy ez nem egy vicc… tényleg valami baj van. De hogy kerülök én ide?
- Mit keresel itt? – szólalt meg végül Damon. A hangja gyűlölettől acélosan csengett, de mégis érezhető volt benne valami más is, amit nem tudtam hova tenni.
- Csak elcsevegtem a kis barátnőddel… igazán kedves. És sebezhető. – válaszolta Elena, és egy újabb mosoly villant fel az arcán, ahogy közelebb lépett hozzánk.
Igyekeztem nem gondolkodni, és azt fejtegetni, hogy vajon mi a fene történik itt, mert akkor biztos kitörtek volna belőlem a szavak. De Damon keze még mindig az enyémet szorította, úgyhogy jobbnak találtam kimaradni ebből a képtelen beszélgetésből.
- Mit akarsz? – Damon közelebb lépett, és egyenesen Elena arcába sziszegte a szavakat. Hirtelen már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán ez a lány Elena… annyira idegenül viselkedett. De az arca ugyanolyan volt, mint Elenáé, és nem tudtam róla, hogy lenne egy gonosz ikertestvére. Bár, úgy éreztem, hogy még mindig édes keveset tudok Elenáról, vagy akár a Salvatore testvérekről.
- Játszani. Ahogy régen… emlékszel? Szabályok nélkül. – A lány arcán felvillant egy nosztalgikus mosoly, és közelebb hajolt Damonhoz. A tekintete perzselő volt, és elszoruló torokkal figyeltem, ahogy a keze végigsimít Damon arcán.
- Nincs kedvem játszadozni, Katherine – suttogta a szavakat halkan Damon.
A név hallatán ledermedtem. Katherine? Az a lány, akiről Damon mesélt, és akinek most halottnak kéne lennie? És aki tökéletes mása Elenának? A lélegzetem visszafojtottam, ahogy Elena – vagyis, mint kiderült, Katherine – arcára kiült a düh.
- Pedig régebben szerettél játszani. De tudod mit? Majd bekapcsolódhatsz később, ha meggondoltad magad… ezután. – Mondat közben Katherine gyönyörű arca megváltozott. A szám sikolyra nyílt, ahogy a szeme vérvörösre változott, és az ajkai mögül elővillantak hosszú, hegyes fogai. De nem volt időm sikoltani…
Ebben a pillanatban beférkőzött bénult agyamba a deja vu érzése, és egy ismeretlen, de mégis ismerős kép pergett le a szemem előtt: Damon hevesen csókol, és beleharap a számba, majd a ajkai a nyakamra tapadnak, és csak a frissen felszakított bőr reccsenése hallatszik, majd a sötétség vesz körbe.
Mindez egy másodperc töredéke alatt történt.
A következő pillanatban már a hátamnak csapódó aszfaltot éreztem, ahogy Damon erősen ellökött magáról, hogy Katherine-t a földre kényszerítse. Egy pillanatra hátra fordult, hogy még utoljára, hörögve felém vessen egy mondatot.
- Fuss!
A levegő beszorult a tüdőmbe, ahogy elestem. A szemem előtt fekete pontok táncoltak, de minden erőmmel azon voltam, hogy újra lélegezzek. Végül hangosan kapkodva a levegőt felugrottam, és még utoljára visszanézve, futni kezdtem.