14. fejezet II. rész

Sziasztok,

Mielőtt elolvasnátok a részt, előre le kell szögeznem két dolgot. Az egyik, hogy eddig még soha nem írtam hasonló témájú részt, szóval, ha kezdetlegesnek találnátok, annak ez az oka... másrészt pedig, ez a rész erősen (minimum) +16 karikás, úgyhogy aki nincs felkészülve ilyenekre, az ne olvassa el.
Szeretnék mindenkit megkérni, aki eddig még nem írt nekem kommentárt, hogy most tegye meg... őszintén szólva félek, hogy mit szóltok a mostani részhez, és jól jönne némi megnyugtatás, vagy építő kritika. :) Köszönöm!

Az ajánlott zene: Viva Voce - Believer

Hát, akkor jó olvasást,

Kata

14. fejezet II. rész - Az önkívület határán

Ahogy ott álltam vele szemben, minden eltűnt körülöttem. A látóteremet csak az ő arca töltötte ki. Nem érzékeltem a felgyorsuló légzésemet, ahogy az arcom egy másodperc alatt kipirul, és azt sem, hogy a szám kiszárad az izgalomtól. De ez nem az a fajta külvilág-kizárás volt, ami a filmekben oly sokszor előfordul. Nem volt romantikus, nem burkolózott minden rózsaszín ködfelhőbe… egyszerűen csak akartam őt. Nem érdekelt, hogy ki ő, hogy mit akar tőlem, és hogy az életem talán csak perceken múlik… teljesen betöltötte az agyamat a vágy vörös köde, erősebben, mint eddig valaha, akárkivel. Irracionális volt, de üdítő, ahogy az ereimen átszáguldott az adrenalin. Teljesen kizártam a józanságot, és megfontolás nélkül az ajkaira nyomtam a sajátomat.
Damon habozás nélkül visszacsókolt. Vad volt, de mégis óvatos, talán nem akart újra megsebesíteni, és hagyni, hogy eluralkodjon rajta a vámpír énje. De ebben a pillanatban azt sem bántam volna, ha belém harap, csak érezzem őt.
Ám Damon ebben a pillanatban eltolt magától, és zihálva lehajtotta a fejét. Egy pillanatra feloszlott a köd, de ahogy megláttam ütemesen emelkedő mellkasát, újra elborított.
- Mit… művelsz? – kérdezte akadozva, és felnézett rám.
- Nem tudom. Nem is akarom tudni. De akarom… most – sóhajtottam, és ahogy kimondtam, éreztem, ahogy az alhasamat elönti a jóleső forróság.
Damon egy másodperc törtrészéig nem reagált a szavaimra. De ahogy belefúrta a tekintetét az enyémbe, valami olyat láthatott benne, ami meggyőzte őt arról, hogy nem őrültem meg, és egy gyors mozdulattal újra megcsókolt. A lelassuló szívverésem egyből reagált, és megsokszorozódott az érintésére. Damon a kezével szorosan átfogott, majd a talaj újra eltűnt a lábam alól, és megint a falnak csapódtam. Damon mindeközben nem vált el az ajkaimtól, és minden óvatosságot félretéve csókolt tovább. Elengedte a karomat, és a fenekem alá benyúlva a falhoz préselt. Szorosan átkulcsoltam a dereka körül a lábam, és egy pillanatra ismerőssé vált a helyzet. A sikátorban voltunk, Damon ugyanígy felkapott, és a falnak szorított… éreztem az akkori csókjainak az intenzitását. A két helyzet azonban összehasonlíthatatlan volt. Akkor még nem tudtam, mi ő, és az értelmes gondolatokra is képes voltam. Csak most éreztem meg a két csók közötti különbséget: akkor is kívánt, de most, hogy félretett minden óvatosságot, sokkal hevesebb volt, igazán akart.

A belőlünk kiszakadó hangos sóhajokhoz egy hangos reccsenés is társult, ahogy Damon az oldalvarrásnál felszakította a pólómat. Kapkodó mozdulatokkal igyekeztem kigombolni az ingét, de a koncentrációmat eléggé megbolygatta, ahogy Damon a kulcscsontom vonalát kezdte el csókolgatni, így inkább a hajába markolva húztam még közelebb a fejét. Egy pillanattal később Damon már félmeztelenül simult hozzám, és csak az anyag puha suhogását hallottam, ahogy a földre esik. Ahogy hideg felsőteste hozzám ért, végigfutott rajtam a borzongás. Szorosan átöleltem őt, és a körmömet a hátába mélyesztve végigszántottam rajta.
A következő pillanatban már az ágyon feküdtem. Damon fölöttem támaszkodott, és olyan tekintettel nézett rám, amitől úgy éreztem, menten meggyulladok. Kék szeme szinte izzott, ahogy a tekintete lejjebb vándorolt. Egy pillanat erejéig elmosolyodott, majd benyúlva a hátam alá kipattintotta a melltartóm kapcsát. Tudtam, hogy ez az a pillanat, ahonnan már nincs megállás, de nekem eszemben sem volt visszakozni. A számat apró nyögés hagyta el, ahogy Damon a melleim vonalát követve végigcsókolt minden egyes apró négyzetcentimétert. Lenyúltam, hogy kicsatoljam az övét – és most senki nem fogta le a kezemet, hogy megakadályozzon. Damon egy másodperc alatt felpattant, és lerúgta magáról a nadrágját, de mielőtt még felfoghattam volna, hogy a testünk nem ér össze, már újra rajtam feküdt, és ott folytatta, ahol abbahagyta. A farmerom gombját fél kézzel kibontva kezdte lehúzni rólam a nadrágot. Lassú mozdulatokkal szabadított meg a nem kívánt ruhadarabomtól, de minden egyes pillanat egy kisebb halált okozott, ahogy az ajkai végigcsókolták a szabaddá vált combomat. A takaróba markolva próbáltam kontrollálni magam, de még mielőtt teljesen elveszhettem volna a lélekjelenlétem, Damon újra az ajkaimat csókolta. Immár szabad lábaimmal újra átkulcsoltam a derekát, és a csípőmet hozzányomtam az öléhez. A bokszere ellenére is határozottan érezni lehetett, mire vágyik…
Ahogy szorosan hozzám simult a férfiassága, felnyögtem. Az érzés semmihez sem volt hasonlítható, pedig nem ez az első eset, hogy ilyen helyzetben voltam, bár kétség kívül csak idáig mérföldekkel lekörözött minden srácot, akikkel eddig közelebbi kapcsolatba kerültem.
Damon újra a nyakamat kezdte el csókolgatni. Minden érzékem csak egy dolgot akart, de Damon – talán, hogy kínozzon – őrjítő lassúsággal simított végig a combom belső felén. Érintése lágy volt, de a testem görcsbe rándult tőle. A hátam enyhe ívbe hajlott, és a torkomból kiszakadó nyögést sem tudtam visszafojtani. Damon elégedetten felmordult a hangom hallatán, és a következő pillanatban gyengéden beleharapott a vállamba. A körmöm belemélyedt a hátába, ahogy megéreztem a fájdalmat, de ettől csak még jobban elveszítettem a fejemet. Apró kortyokban kezdte el inni a véremet, lágy csókokkal megtoldva a mozdulatot. A világ elmosódott előttem, de élveztem: mintha egy másik dimenzióba kerültem volna. De még mielőtt teljesen magába szippantott volna a sötétség, Damon felemelte a fejét, és megnyalta még mindig véres ajkait.
- Annyira édes… - lehelte a nyakamba, és egyetlen, határozott mozdulattal elszakította a bugyim pántját. Reszketni kezdtem, ahogy a keze végigcirógatta a medencém vonalát, és átöleltem őt. Észre sem vettem, amikor lekerült róla a zavaró bokszer… a következő, amit éreztem, ahogy teljes egészében nekem feszül az alteste, és már semmi sem választ el minket attól, amire a legjobban vágytam.
Damon megragadta a kezeimet, és az ágyra feszítette. A bőröm minden négyzetcentimétere bizsergett, a harapása nyomán égni kezdett a seb, de fájdalmat nem éreztem: minden érzésem egy dologgá olvadt össze: őrült vággyá. A számat hangos sóhaj hagyta el, és Damonra néztem.
- Kérlek… - suttogtam tehetetlenül, és a lábaimmal újra átkulcsoltam a derekát.
Damon elmosolyodott, és egy határozott mozdulattal belém hatolt.

A fülemben hangosan dobolt a vér, ennek ritmusára mozgattam a csípőmet. Már nem is akartam visszafojtani a belőlem kiszakadó hangokat, és a kezem ökölbe szorult, ahogy Damon egyre nagyobbakat lökött. Halkan zihált, az arcán csak a színtiszta élvezetet láttam. Az ajkai még mindig vöröslöttek a véremtől, és én egy hirtelen ötlettől felbuzdulva végignyaltam rajtuk. Egyetlen, véget nem érő csókká olvadt a szánk, de még így is éreztem, ahogy Damon elmosolyodik, amikor a lábaimmal még erősebben szorítottam őt magamhoz. A kezeimnél fogva megragadott, és felrántott az ágyról, nem hagyva abba a mozgást. Maga fölé fordított, és a csípőmbe markolva húzott még mélyebben magára. A hajam az arcomba hullott, ahogy ráhajoltam a mellkasára, és újra megcsókoltam őt. Az ájulás környékezett, ahogy Damon gyorsított a tempón. A karjaiba rogytam, és hagytam, hogy ő irányítson tovább. Szorosan fogott, és az ajkait a sebre illesztve újra szívni kezdte a véremet. A kép megint kezdett összemosódni előttem, és a fejemet Damon vállába fúrva lehunytam a szemeimet. Éreztem, ahogy egyre közelebb kerülök a mindent elsöprő végpontig. A szívem gyorsabban vert, mint valaha, és a testem görcsös ívbe feszült, ahogy átléptem azt a bizonyos, a külvilágot megszüntető határt. Hangos sikoly hagyta el a számat ebben a pillanatban, és muszáj volt Damon kezeire támaszkodnom, ha nem akartam, hogy az önkívület magába rántson. Damon elszakadt a vállamtól, és megkeresve bódult tekintetemet, rám nézett. Az arca megfeszült, ahogy egy utolsó, mély lökéssel elélvezett.

Erőtlenül rogytam Damon mellkasára. Csukott szemmel hallgattam, ahogy a szívem egyre lassabb ütemben ver. Damon légzése az enyémmel együtt lassult hangos lihegésből halk szuszogássá. A kezei lágyan simítottak végig a hajamon, egészen a gerincem tövéig. Jól esett az érintése… fél karral átkaroltam őt, majd egy apró csókot nyomtam a nyakába.
- Mmm… teljesen megőrjítesz, ugye tudod? – suttogta a fülembe. A gyomrom egy ideges bukfencet vetett a szavai hallatán, és végigsimítottam a mellkasán.
Percek óta feküdtünk némán. Libabőrös lettem, ahogy a testem hűlni kezdett. Damon észrevette, ahogy megborzongok a hidegtől, és fél kézzel átdobta rajtunk az időközben földre csúszott takarómat.
Az álmosság kezdett egyre jobban eluralkodni rajtam. Minden nyugodt volt körülöttem, Damon továbbra is lágyan simogatta a hátam, és már a hideg sem akadályozhatott meg abban, hogy a szemeim erőtlenül lecsukódjanak, és belépjek az álmok világába.

14. fejezet II. rész előzetes ;)

Sziasztok,

A chatbe már írtam, de aki azt nem olvasná, annak a kedvéért kiírom ide is :) :
Mivel beteg vagyok, a hét első felében ágynyugalomra ítéltek... na már most ez úgy néz ki, mint egy három napos nyári szünet, éjjel háromkor fekszem, délután kettőkor kelek :), így hát bőven van időm írni. Már végignéztem két filmet, és négyből kiválogattam az Ianos jeleneteket, úgyhogy bőven volt ihletem a most íródó részhez. Úgy döntöttem, nem húzom tovább az idegeiteket, és hozok némi előzetest a következő részből. De aki nem akarja előre tudni, hogy Eleanor hogyan reagál Damon közelségére, az ne olvassa el, csak az, aki már nem bír magával :).

"Nem érdekelt, hogy ki ő, hogy mit akar tőlem, és hogy az életem talán csak perceken múlik… teljesen betöltötte az agyamat a vágy vörös köde, erősebben, mint eddig valaha, akárkivel. Irracionális volt, de üdítő, ahogy az ereimen átszáguldott az adrenalin. Teljesen kizártam a józanságot, és megfontolás nélkül az ajkaira nyomtam a sajátomat."

Holnap valószínűleg felteszem a részt, de még be kell fejeznem, és át kell olvastatnom valakivel... majd meglátjátok, miért ;).

Jó éjszakát,

Kata

PS.: mivel tegnap és ma minden időmet Ian filmjeinek szenteltem, egy dolgot már biztosan le tudok vonni belőlük: Iannak borzalmas filmjei vannak. :D Na nem az ő színészi képességeivel van baj, de a szereposztásai borzasztóak (kivéve a The tournamentet [magyar címén: Bérgyilkosok viadala], de abban egy olyan karaktert alakít, hogy aki nem akar teljesen sokkolódni tőle, az inkább ne nézze meg...:D). Összefoglalom egy kis listába, miket láttam tőle eddig, és a véleményemet róluk:
Rules of attraction (A vonzás szabályai): életemben nem láttam ennél rosszabb filmet. A rendezők talán művészfilmet akartak csinálni, de hogy abból is az egyik legrosszabbat, arra már nincs mentség... Bár volt két pillanat benne, ami tetszett (persze mindkét Ianos:), azokat belinkelem. De aki nincs felkészülve arra, hogy lássa őt homoszexuális szerepben, annak nem ajánlom:
Ian homokos tánca a tükör előtt
Ian félreérthetetlen homokos tánca egy másik sráccal :D

Pulse (Mezsgye): na, ez már figyelemre méltóbb volt, de nagyon sablonos. A történet nagyon rövidre szabva: van egy szőke főhősnő (Kristen Bell), akinek a barátai különös körülmények között kezdenek hullani, aki erre elkezd nyomozni. Minden jel egy számítógépre utal vissza, amin egy furcsa videó található. Ez a gép végül Dexternél (Ian) köt ki, aki összerakja a képet, és végül a főhősnővel karöltve próbálja megmenteni a világot. Ez ugyan nem sikerül, de ők ketten megmenekülnek, és egymást átkarolva a nagy izgalmak után elkocsikáznak a naplementébe.
Ebben a filmben csak egy dolog volt, ami megragadott, az még pedig az, hogy Iannak milyen hatalmas szemei vannak :D :D. Linkelem a képet. :D
Ian óriási kék szemei

The tournament (Bérgyilkosok viadala, mint ahogy már említettem): Ian teljesen más szerepben tündökölhet, mint amit eddig megszoktunk tőle. Egy teljesen őrült bérgyilkost játszik, aki fehér latexkabátban, bajusszal és szakállal, élvezettel gyilkolássza az embereket, aztán begyűjti trófeaként valamelyik ujjukat... én anyámmal mertem csak megnézni. Kicsit a Battle Royale-re hajaz, de ettől függetlenül élvezhető, már aki szereti, ha a vér minden második percben literszámra fröcsög. :) De végre egy olyan szerepet kapott, ahol megmutathatja, mit is tud igazán :). Egy kép róla (elég rémisztő, szóval 12 éven aluliaknak csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott :D):
Ian a The tournamentben, kissé összeégett arccal

The lost city raiders (Az elveszett város kincse): szintén nem volt egy nagy durranás, Ian alakította a bátor, ámde sebezhető szépfiút, aki a végén begyűjti a csajt. Végig egy kék mellényben feszített, azért arról érdemes egy képet berakni :):
Ian kék mellényben

The lost samaritan (Az elveszett szamaritánus): ezt angolul néztem meg, felirat nélkül, de mivel a történet elég egyszerű volt, megértettem. A történet szintén sablonos, és nem hiányzik belőle az elengedhetetlen szőke hősnő sem, de azért Ian (a kezdő képkockákat kivéve, ahol félrenyalt hajjal, öltönyben látható) elég szexi lett az események múlásával... :D
Ian a The lost samaritanben

És akkor még maradtak azok a filmek és sorozatok, amiket nem volt türelmem végignézni, vagy Ian csak minden harmincadik percben bukkan fel...
How to make love to a woman: itt a szupermegértő srácot alakítja, de amúgy a film nem tetszett.
Tell me you love me: na ez az a sorozat, amit mindenképpen meg akarok nézni... Ian, hm, hát hogy is mondjam, eléggé kivetkőzik magából :D:
"Somerhalder vendégszerepelt Nick-ként a Tell Me You Love Me című sorozatban, melyben egy szexjelenetben teljesen meztelenül szerepelt Michelle Borth-tal." (ezt a jelenetet már láttam, de azt írták, több is van, szóval... :D :D :D)
Lost: amikor ment a TVben az első évad, néztem, de aztán lemaradtam, és lusta voltam bepótolni... de Boone halálát még láttam :)
American youngs: itt Ian még nagyon fiatal volt, és mivel egy fiúnak tűnő lányért van oda, inkább kihagyom :)
A life as a house: két jelenete van, nem nagy szám. :D
The sensation of sight: talpig farmerban feszít, hosszú hajjal... nem is néztem tovább, amikor megláttam :D
Changing hearts: ebből a filmből két jelenet maradt meg, az egyik, ahogy nyuszijelmezben táncol egy színpadon, és ahogy egy temetőben cigánykerekezik műtősruhában :D
Ian táncai különböző filmekből (többek között a nyuszis is :D)

Hát... és azt hiszem, ennyi.:)

Remélem, nem bánjátok, hogy ennyit postoltam a történeten kívül :D

14. rész

Sziasztok,

Na, így fél háromkor meghoztam a következő részt :).
A fejezetről annyit, hogy ez igazából a 14. fejezet I. része, így jövő héten ennek a folytatását kapjátok meg. Írtam volna tovább is, de mindjárt lefejelem az asztalt, olyan álmos vagyok, másrészt meg tartani akartam magam a határidőhöz. :)
Az ajánlott zene ehhez a részhez: The Pretty Reckless - My medicine
Bár nem illik a rész minden pillanatához, nekem sokat segített :).

Jó olvasást,

Kata

14. fejezet - Titkok felfedése I. rész

Damon várakozóan nézett rám, már-már unott tekintettel várta a reakciómat. Azonban én képtelen voltam bármire is. A racionális gondolkodásom teljesen leállt. Olyan érzés volt, mintha álmodnék. Ahogy ez végigfutott az agyamon, nevethetnékem támadt… biztos voltam benne, hogy ez nem a valóság. Ugyan, hogyan létezhetnének már vámpírok? Sosem foglalkoztatott különösebben a dolog, csak nagy vonalakban tudtam valamit az őket körülövező legendákból. Végül, egy apró mosollyal ránéztem Damonra, aki még mindig engem szuggerált. Az átható pillantásától most nem zavarba jöttem, pont ellenkezőleg – hangos nevetésben törtem ki.
Damon arca elkomorult, ahogy meghallotta a hangomat. Én egyre jobban elhittem, hogy ez csak egy álom, bár volt némi ellenérzésem – az álmokban nem szoktál érezni fájdalmat, pedig én határozottan éreztem, ahogy nevetés közben belehasít a hátamba. Az előbbi bénultságom eltűnt, és újabb és újabb gondolatok árasztották el a fejemet. Már egy percre csukott szemmel nevetgéltem magamban azon, hogy milyen élénk a fantáziám, amikor hirtelen eltűnt a talaj alólam. A következő pillanatban a hátam a falnak csapódott, és csak a véletlenen múlt, hogy a fejem nem tört be a kemény ütközéstől.
Tágra nyílt szemmel meredtem a tőlem pár centire lévő, vérben forgó szemekre. Az előbbi nevethetnékem egy csapásra abbamaradt, ahogy megéreztem Damon szorítását a karomon. Ez már túlságosan fájt ahhoz, hogy álom legyen…
Lassan felfogtam, hogy amit Damon mondott, igaz. Vámpír – visszhangzott kitisztult agyamban Damon utolsó szava. De hát az lehetetlen. Eddig is éreztem, hogy Damon teljesen más, mint az általam ismert emberek… valami megmagyarázhatatlan dolog áradt belőle. A titokzatossága, a viselkedése… és az emlékkép, amikor pont ugyanilyen eltorzult arccal csókol meg, és harap belém.
Az agyam küzdött, nem akarta elfogadni a tényt, ami számomra már nyilvánvaló volt. Teljesen össze voltam zavarodva, még megijedni sem volt időm. Halkan zihálva álltam a falhoz szorítva, miközben Damon arca váltakozott – hol elsötétült a szeme, hol újra a régi volt. Még mindig próbáltam valami ésszel felfogható magyarázatot találni a dologra, de közben egy jól ismert hang már azt kiabálta, hogy meneküljek. Úgy éreztem, a gondolataim kettészakítanak.
Ahogy Damon szorítása erősödött a karomon, teljesen feleszméltem. A testem újra működni kezdett – a szívem felgyorsult, és az arcom eltorzult a fájdalomtól. Kétségbeesve néztem Damonra. Az arca újra normális lett, és ahogy meglátta megcsillanni a szememben a felismerés szikráját, enyhített a szorításon.
Lassan jutott el a tudatomig, hogy veszélyben vagyok. Ha ez mégis igaz, akkor egy vámpír áll szorosan előttem. És ha annak a képtelennek hitt emléknek is hihetek, akkor egyszer már megtámadott. És az arca…
Hirtelen rándultam össze. Próbáltam kitépni a karomat Damon kezéből, de nem engedte. Újra belém férkőzött a pánik, és egyre jobban vergődtem Damon karjaiban. Az arca feszült volt, ahogy figyelte a próbálkozásaimat, míg végül megelégelve elkapta a csuklómat, és a fejem fölött a falnak szorította őket.
- Eleanor, nyugodj már le – szólalt meg, miközben egész testemmel próbáltam kiszabadulni a szorításából. Szorosan hozzám simult, így is megakadályozva a mozgást. Ahogy nekem feszült, lemerevedtem. Az arca még közelebb volt hozzám, mint eddig, és látva, hogy abbahagytam a kapálózást, elmosolyodott.
- Látom, ez mindig bejön… - bökött a fejével a kezeimre, amit még mindig szorított. A póz akár még erotikus is lehetett volna, ha nem előtte pár perccel tudtam volna meg az igazságot.
- Engedj el – kérleltem kétségbeesetten, ahogy végigmért a tekintetével.
- Kérésed számomra parancs – mondta, mire újra próbáltam kirántani a kezem a markából. – De előtte ígérd meg, hogy nem sikítasz, és nem próbálsz megölni – mosolyodott el gúnyosan. – Na nem mintha sikerülne az utóbbi… a sikítás meg elég kellemetlen lenne mindkettőnk számára – ráncolta össze a homlokát, mintha aggódna, de a következő pillanatban már megint ott ült az igazi Damon-féle mosoly az arcán.
- Ígérem, csak engedj már el. – A mosolya láttán feldühödtem. Még egyszer a szemembe nézett, ellenőrizve, hogy komolyan mondom-e a dolgot, majd nagyot sóhajtva elengedett, és hátrébb lépett egyet.
Dühösen meredtem rá, és dörzsölni kezdtem a kezemet, hogy a vérkeringésem újra elinduljon. Damon már-már bocsánatkérően nézett rám, de nem tudtam értékelni. Nagy léptekkel elindultam az ajtó felé, de ahogy kinyitottam volna, egy kéz villámsebességgel kivágódott előttem, és Damon újra a falhoz préselt.
- Hova-hova? – kérdezte, és jót mulatott dühöngő arcomon.
- Csak a mosdóba megyek – sziszegtem az arcába.
- Húú, valaki nagyon mérges lehet – nevetgélt tovább, de ahogy a pillantása újra az arcomra tévedt, abbahagyta.
- Ne próbálj megszökni. Ez a te érdeked, nem az enyém… másrészt úgysem sikerülne. Fél perc alatt mögötted lennék – mondta, de a fenyegető szavaival ellentétben az arca komoly volt.

Ahogy a fürdőszoba ajtaja becsapódott mögöttem, ténylegesen felfogtam, mi is történt az előbb. A mosdóra támaszkodva bámultam a tükörbe, keresve bármit az arcomon, ami bizonyíték lenne arra, hogy megőrültem… de csak a saját, tágra nyílt szemem nézett vissza rám. Megeresztettem a hideg vizet, és megmostam a kapálózástól kipirult arcom. Próbáltam nagyokat lélegezni, hogy lenyugodjon a szívem is, de csak annyit értem el, hogy a végén újra kapkodni kezdtem a levegőt. Annyi érzés kavargott bennem… egyrészt ott volt a hitetlenség, de most már biztos voltam benne, hogy amit Damon mondott, az igaz. Másrészt dühös voltam Damon előbbi akciójáért… utolsó sorban pedig féltem. És, bár meglepett, nem is annyira Damontól, mint inkább Katherine-től. Talán ez adott elég lelkierőt ahhoz, hogy újra visszasétáljak a szobába, ahol Damon már várt - az ágyamon végigfeküdve bámulta az ajtót. Amikor beléptem, megkönnyebbültséget színlelve szusszantott egyet.
- Már készültem utánad menni. És bár nem lett volna ellenemre egy kis dühös egymásra borulás, most fontosabb dolgunk van. Jézusom, ezt tényleg én mondtam? – kérdezte magától értetlenül, de aztán rám villantott egy féloldalas mosolyt, és megpaskolta maga mellett az ágyat. Még vetettem rá egy óvatos pillantást, és leültem az íróasztalom előtti székre.
Damon csak egy szemforgatással adta tudtomra, hogy ő nem épp erre gondolt, de azért megadóan felült az ágyon, hogy végre elmagyarázza pontosan, mégis mi a fene folyik itt… és nekem mindehhez mi közöm van.
- Játsszuk azt, hogy te kérdezel, én meg válaszolok, oké? – kérdezte.
Hirtelen azt sem tudtam, mit kérdezzek előbb. Egy perc elteltével Damon megunta a várakozást, és megszólalt:
- Eleanor, az időnk nem véges. Vagyis az enyém igen, de van ennél szórakoztatóbb elfoglaltságom is… a tiéd pedig minden egyes másodperccel csökken, amíg nem találjuk ki, hogy mit csináljunk Katherine-nel.
- Hogy lehet az, hogy te… vámpír vagy, és mégis járkálsz a napon? És hogy-hogy nem csillogsz? Én csak a Twilightot olvastam vámpír-témában… - hadartam egy szuszra. Damon arcáról lerítt, hogy nem ezeket a kérdéseket várta.
- Komolyan, mintha Caroline-t hallanám… bár, te sokkal szórakoztatóbb vagy, mint ő – húzta fel a szemöldökét kihívóan.
Amint látod, van egy gyűrűm – emelte fel a kezét, hogy jobban lássam, miről is beszél. Érdekes… eddig még nem vettem észre rajta ezt az ékszert, ami elég meglepő volt a méretét tekintve. – Emiatt tudom fényes nappal is rettegésben tartani Mystic Falls lakosságát. Különben porrá égnék a nap sugaraitól – húzta el a száját. A ragyogós témára nem is reagálnék… Stephenie Meyernek fogalma sincs arról, hogy mi valóban létezünk, ő csak kitalálta ezeket a tökéletes, humánus, vámpírnak alig nevezhető valamiket. A valóság az, hogy mi a közelében sem vagyunk azoknak a vámpíroknak, akikről te olvastál. Kezdjük ott, hogy a vámpírrá válás teljesen máshogy megy végbe. Innod kell egy vámpír véréből, aztán meghalnod, majd emberi vért fogyasztanod, ha közénk akarsz kerülni. Elég macerás a dolog, szóval nem ajánlom ezt a megoldást. Miután átalakultál, teljesen megőrülsz. Minden addigi tulajdonságod a sokszorosára erősödik, és minden érzésed egy dologgá olvad össze: éhséggé. Ekkor kontroll nélkül elkezded gyilkolni az embereket, bűntudat nélkül. Bár, eddig Stefan az egyetlen, akinek sikerült bűntudatosan csinálnia a dolgot, de ő az egyetlen, akiről tudok, tekintve, hogy ő maga a két lábon járó bűntudat – forgatta meg újra a szemeit Damon. – Miután jó pár év öldöklés, és több száz eltűntetett holttest után kezd visszatérni az önuralmad, eldöntheted, hogy mit választasz: az embervért, vagy az állatit. Szintén Stefan az, akiről tudom, hogy átállt a nyuszikra és mókusokra, mindenki más tovább űzi az emberi vér ivását…. De ekkor már tudod szabályozni, hogy kiből mennyit iszol, és le tudod állítani magad, mielőtt megölnéd. Ezután jön a legklasszabb dolog az egészben: fogod, és kitörlöd az emlékeit, és elhitetsz vele valami kézenfekvőbb magyarázatot arra, hogy miért van megharapdálva egy kicsit. Közben bulizol, élvezed az életet, és néha belekóstolsz egy-egy fiatal, csintalan diáklányba – kacsintott rám végül.
- Mint például belém? – kérdeztem összeszorult torokkal.
- Tessék? – Damon arcán átsuhant egy pillanatig a megdöbbenés, majd összeráncolt homlokkal meredt rám. – Te emlékszel! – mondta olyan hangon, mintha ez teljességgel lehetetlen lenne.
- Igen. Amikor Katherine felbukkant, valamiért beugrott egy kép, ahogy eltorzult arccal a nyakamba harapsz. Most már csak az a kérdés, hogy mi történt utána… mert ahogy látom, még élek, teljes épségben – mutattam magamra.
- Erre nem vagyok büszke – húzta el a száját Damon. – Elhatároztam magamban, hogy nem fogom azzal megnehezíteni a helyzetemet, hogy téged is… hm, étkezésre használjalak. De amikor nekem estél, nem bírtam magammal, és ez azt jelenti, hogy az önuralmam még mindig nem a legtökéletesebb. Éreztem, ahogy átszáguld a véreden a vágy, és ez édes aromát adott neki… ekkor pattant el a húr.
- Neked estem? És én erre miért nem emlékszem? – kérdeztem, miközben az arcom lángba borult.
- Úgy látszik, az agyad csak azt védi meg, ami nem szükséges, és azt törli ki, ami a történet lényege volt – mosolygott rám lehengerlően, és egy pillanatra kihagyott a szívem egy ütemet. Hitetlenkedve megráztam a fejem a testem reakciójára. Elképesztő, hogy tudva, mi ő, nem a rettegés tölt el minden pillanatban…
- De nem fér a fejembe, hogy hogy lehet, hogy emlékszel rá. Eddig te vagy az egyetlen, akit nem véd verbéna, és mégis visszatértek az emlékei anélkül, hogy vámpírrá vált volna. Mert ugye, nem vagy az? – kérdezte méregetve, rémültséget mímelve.
- Nem, Damon, nem vagyok az. Akkor kicsit felkészültebben ért volna a kijelentésed, miszerint vámpírok léteznek, és nem csak a könyvekben. Eddig eszembe sem jutott, hogy ez valóban lehetséges... - motyogtam döbbenten, ahogy kimondtam a vámpír szót. Ilyenkor mindig újra és újra fejbe vágott a felismerés.
- Hát édes, örülök, hogy én lehettem az, aki megrengette kicsi világodat – pillantott rám Damon egy sármos mosoly keretében.
- De mi az a verbéna? – kérdeztem értetlenül, figyelmen kívül hagyva Damon előbbi kijelentését.
- Ez – vett elő egy láncot a zsebéből Damon. – Pontosabban az, ami ebben van – kocogtatta meg az apró medált. – A verbéna méregként hat a vámpírokra. Ha egy olyan embert harapunk meg, akiben verbéna van, legyengülünk, és sokkal könnyebben meg lehet minket ölni. Egy karó a szívbe, és el van intézve a dolog… vagy egy kis tűz, és máris vége a dolognak. Ez azért szívás – húzta el a száját. – De ezt neked hoztam. A verbéna megvéd téged attól, hogy egy vámpír befolyásolni tudjon téged. Bár téged csak én akarnálak befolyásolni, azért nem baj, ha ez rajtad van más esetekre – lengette meg a láncot Damon. Szemmel alig követhető gyorsasággal előttem termett, majd felém nyújtotta a láncot. Remegő kezekkel próbáltam a kis kapcsot bepattintani a helyére, de révén, hogy hátul kellett volna összekapcsolnom, és még a kezem is remegett, nem ment egykönnyen. Damon egy lépéssel megkerült, és a láncot kivéve a kezemből egy mozdulattal összekapcsolta a nyakláncot.
Úgy ültem ott, mint egy rémült nyuszi, megnyikkanni sem mertem. Amíg távolabb volt tőlem, nem féltem annyira, eléggé lefoglalta az agyamat a dolog hihetetlensége. De ahogy megéreztem a kezeit a vállamon, lemerevedtem. Ám amikor a kezei lecsúsztak a vállamról, követve a kulcscsontom vonalát, a vérem felpezsgett. Tudtam, hogy teljesen irracionális a viselkedésem, de nem tudtam ellene mit tenni. Hirtelen elfelejtettem mindent, ami meggátolhatott volna abban, hogy felálljak, és Damonnal szembe fordulva elkövessem életem legnagyobb őrültségét…

13. rész

Sziasztok,

Nagyon sajnálom, hogy eddig húztam a rész felrakását, de csak ma este sikerült befejeznem. Sok minden közbejött (pl. a Vic-el és Vezzie-el folytatott éjszakákba nyúló őrült beszélgetéseink [ha ti tudnátok, mire bukkantunk... :P], és hogy a szüleim mégsem utaztak el a hétvégén, így kevesebb időm volt írni), de ma fent maradtam direkt, hogy be tudjam fejezni.
A fejezet végén lesz némi magyarázat, szóval, ha valamit nem értesz, ott remélhetőleg mindent megtalálsz :).

Az ajánlott zene: Turin Brakes - Dark on fire

Jó olvasást :),

Kata

13. rész - Az igazság

Lassított felvételben láttam a mellettem elsuhanó fákat. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, de a félelem okozta adrenalin hajtott előre. Ahogy megláttam a házat, a lépéseim még gyorsabbak lettek, bár úgy éreztem, képtelen vagyok még ennél is gyorsabban futni. Két lépéssel felugrottam a nyolc fokos lépcsőn, és rángatni kezdtem az ajtót. A félelem a torkomba kúszott, ahogy az ajtó nem nyílt ki, szinte éreztem, ahogy Katherine lehelete a nyakamat súrolja. Görcsös mozdulatokkal túrtam bele a kabátzsebembe, míg végül hisztérikusan le nem kaptam magamról, és rázni kezdtem. Hangos csörrenéssel csapódott a kulcscsomó a földhöz, és a számat akaratlan sikoly hagyta el. Remegő kezekkel próbáltam beletalálni a kulcslyukba, de a zárat centiméterekkel elvétettem. A pánik egyre jobban eluralkodott rajtam, de végül összeszedve a maradék lélekjelenlétem, a másik kezemmel átfogtam a csuklómat, és egyetlen, biztos mozdulattal elfordítottam a zárban a kulcsot. Felrántottam az ajtót, majd becsaptam magam után, és felfutottam az emeletre. Ahogy a szobámba értem, újra elkezdtem érezni. A szívem őrült módjára zakatolt, a hátam fájt az eséstől, és a szememet valami furcsa hártya homályosította el. Csak akkor jöttem rá, hogy sírok, amikor a szoba közepén összeroskadtam, és a padlón végigfeküdve görcsös rohamokban tört rám a zokogás. A szemem előtt újra megjelentek a fekete pontok, ahogy kapkodtam levegő után, de most nem volt erőm küzdeni vele, hagytam, hogy a testem automatikusan lélegezzen, ahogy tőle telik. Csak hallgattam a belőlem kiszakadó hörgő hangokat, és imádkoztam a mindent eltörlő ájulásért. A testem még erősebben küzdött a levegőért, de talán, mert én úgy akartam, egy idő után feladta, és fél perces levegőszünet után, a jótékony sötétség magába rántott, és én öntudatlanul estem vissza a padlóra.

A sötétség hullámozni kezdett csukott szemeim előtt. Olyan érzés volt, mintha egy fekete óceán dobálna ide-oda, és ettől hányingerem lett. Megpróbáltam kinyitni a szemem, hogy megszüntessem az érzést, de a fény elvakított.
- Eleanor! Magadnál vagy? – suttogta egy ismerős hang… de nem tudtam, hogy honnan. Összeszorított szemmel próbáltam koncentrálni, hogy vajon kié lehet, amikor a sötétség újra megmozdult. Éreztem, ahogy a vállaimat szorosan szorítva valaki rázogat. Résnyire kinyitottam a szemem… egy metszően kék szempár meredt az arcomra. Beletelt pár másodpercbe, mire összekötöttem a hangot és a hozzá tartozó tekintetet.
Ahogy tudatosult bennem, hogy Damon az, az agyamat elöntötték az emlékek. A kezeivel mit sem törődve felültem, és megpróbáltam tőle minél távolabb kerülni, ahogy végigpergett a szemem előtt, ahogy megharapott. Tágra nyílt szemmel bámultam rá… próbáltam összerakni a képet, de túlzsúfolt agyam felmondta a szolgálatot.
Damon elengedte a vállam, és felállt. Követtem a tekintetemmel minden egyes mozdulatát, készen arra, hogy ha közelebb jön hozzám, összeszedve a maradék erőmet, legalább sikítani tudjak. De ehelyett szabadon maradt kezeivel idegesen a hajába túrt, és kibámult az ablakon. Nem akartam megszólalni, úgy éreztem, képtelen lennék rá, de mivel Damon komor arcáról semmit nem tudtam leolvasni, kénytelen voltam, ha nem akartam beleőrülni még a körülöttem szikrázó feszültségbe. Hirtelen azt sem tudtam, mit akarok tudni előbb… csak azt tudtam, hogy az életem teljesen a felfordult azzal, hogy ide jöttem. Ebben a percben hirtelen megbántam, hogy költöztem New Yorkból. Újra Damon arcára néztem, aki várakozóan fürkészte az arcomat olyan áthatoló pillantással, amitől egyből úgy éreztem, belém lát. A szám akaratlanul is megmozdult, de hang nem jött ki rajta. Keresgéltem a szavakat, és próbáltam elzárni a fejemben villogó képek sorozatát.
- Eleanor – szólalt meg Damon. Ijedten rezzentem össze a hangja hallatán, de újra rá emeltem a tekintetem. Egy hihetetlen gyors mozdulattal előttem termett, és leguggolt, hogy az arcunk egy szintben lehessen. Kezeit az arcomra fektette, és úgy folytatta tovább. Időm sem volt megmozdulni, olyan hihetetlen gyorsasággal termett előttem…
- Tudom, hogy össze vagy zavarodva. De mielőtt válaszolnék bármelyik kérdésedre, tudnod kell, hogy én vagyok az egyetlen, aki meg tud téged védeni Katherine-től, hacsak nem szeretnéd holtan végezni a közeljövőben. Érted? – fúrta a tekintetét az enyémbe.
Lassan bólintottam, bár alig fogtam fel Damon szavait. A metszően kék szempár fogva tartotta az enyémet. Damon elengedte az arcom, és egy óvatos mozdulattal benyúlt a lábam alá, és felkapott. Két lépéssel átszelte a szobát, majd végigfektetett az ágyon, és mellém ült.
- Ahogy látom, sok kérdésed lenne, úgyhogy helyezkedj el kényelmesen. Én is azt teszem – sóhajtott fel grimaszolva, és mellém feküdt. A karjait átkulcsolta a mellkasán, és a lábait keresztbe tette. Hirtelen eszembe jutott egy pár évvel ezelőtti tanóra, ahol a testbeszédről beszélgettünk. Érdekelt a téma, így oda is figyeltem az órán. Damonról tartásáról sütött, hogy nincs ínyére ez a „beszélgetés” – de ahogy az előbb mondta, tartozik nekem ennyivel. És, bár fogalmam sem volt, hogy mi folyik körülöttem, tudtam, hogy semmi jó. Az utóbbi napok teljesen felforgatták az életemet… és nem csak jó értelemben.
Eleget tettem Damon kérésének, bár lehetetlenség volt kényelmesen feküdni. A testem ösztönösen megfeszült, ahogy Damon mellém feküdt, újra és újra levetítve a képeket a szemem előtt.
- Na? Gyerünk, Eleanor, ne tartsd magadban – mondta szemforgatva, de a hangjában bujkáló feszültséget nem tudta elpalástolni a nemtörődöm viselkedésével.
Nagyot sóhajtva felültem, és felé fordultam. Próbáltam felvenni vele a szemkontaktust, hátha kérdezés nélkül ki tudok valamit olvasni a szeméből, de ő makacsul bámulta az ajtót. Megunva a sikertelen próbálkozásaimat, szóra nyitottam a szám… de egy másodperccel később be is csuktam. Idegesen felálltam, és kotorni kezdtem a táskám zsebében, fél szemmel Damont nézve, és felkészülve arra, hogy türelmetlenségében felpattan, és valami olyat tesz, amire nem vagyok felkészülve. Bár az agyam racionális része azt súgta, nem kell félnem tőle, hiszen az előbb is pont, hogy megvédett, és nem rám támadott, a másik, kevésbé ésszerű részem azt kántálta, hogy fussak, meneküljek, ahogy csak tudok.
Remegő kézzel gyújtottam rá. Lassan fújtam ki a füstöt, ezzel is időt adva magamnak. Az igazság az volt, hogy nem akartam tudni, mi történt. Attól féltem, ha Damon elmondja a teljes igazságot magáról, és az előbbi esetről, az életem olyan fordulatot vesz, amire egyáltalán nem vágyom.
Annyira elmerültem magamban, hogy teljesen megfeledkeztem az ágyon heverő Damonról. Ám amikor hátulról átfogta a karjaimat, ezzel megállítva a szobában lévő kényszeres fel-alá járkálásomat, ijedten összerezzentem, és ledermedtem. Damon megérezhette, ahogy a rémület átszáguld az ereimen, mert azonnal elengedett.
- Eleanor, ülj már le. Ne kergess az őrületbe, mert nem tudom, mit csinálok – suttogta a fülembe, tőle nem megszokott, ideges hangon. A fejemben megszólalt a vészjelző, hogy talán nem a legjobb ötlet Damont felidegesíteni… így engedelmesen hagytam, hogy lehúzzon maga mellé az ágyra, és szembefordítson magával.
- Úgy látom, nincs sok mondanivalód, szóval kezdem én. Őszintén szólva el se mondanám, de most már elengedhetetlen tudnod ahhoz, hogy életben maradj.
- Amit Katherine-ről meséltem, az nem igaz… vagyis nem az egész történet.
- Az egész 1864-ben kezdődött. A családom ide vándorolt át Olaszországból, de Stefan és én már itt születtünk. A rom, ahova elvittelek téged, az igazából az én otthonom volt, és nem az őseimé… - A szavait csak fáziskéséssel fogtam fel. Ahogy tudatosult bennem az évszám, elkerekedtek a szemeim, és a szám döbbenten elnyílt. Damon látta az arcomon a totális ledöbbenést, és a mutatóujját a számra helyezve elnémított.
- Nem, nem, most én mesélek. Neked volt lehetőséged kérdezni, nem éltél vele, úgyhogy most hallgasd végig a kis mesedélutánom. Utána, gondolom, lesz mit kérdezned, de addig is, maradj csendben – mondta, majd mikor meggyőződött arról, hogy nem szólalok meg, levette az ujját az ajkaimról. Az érintése nyomán égni kezdett a szám, és hitetlenkedve fogadtam el a tényt, hogy még egy ilyen helyzetben is ilyen hatással van rám.
- Szóval – nézett rám jelentőségteljesen -, az egyik nap hírt kaptunk, hogy egy idegen lány hozzánk költözik. A családja meghalt Atlantában, egy tűzben, és ő árván maradt. Apám készségesen befogadta, gondolom, jó fényt vetett a Salvatore család hírnevére.
Rá pár napra egy hintó gördült be az udvarra. Tudtam, hogy nem ülhet benne más, csak a híres-neves Katherine… - A név hallatán újra döbbenten meredtem rá, de most elég volt egy pillantása, hogy belém fojtsa a szót. – Stefan ment elé, én az ablakból figyeltem őt. A lány, aki kilépett a hintóból, a világ legszebb teremtménye volt… mondhatni, hogy szerelem volt első látásra – nevetett fel hideg hangon Damon, mire én összerezzentem. – Innentől az általad hallott történet nagyjából megegyezik. Katherine mindkettőnket elcsábított, és egyszerre élvezte Stefan, és az én társaságomat. Élvezte a helyzetet, és ezt meg sem próbálta eltitkolni. De engem nem érdekelt, mit művel az öcsémmel… ketten adtuk meg azt neki, amit akart. Stefan volt a tökéletes úriember – jelzem, ez azóta sem változott – én pedig a szenvedélyt jelentettem számára… ellentétben velem – számomra ő volt minden, amire vágytam. Pontosan tudtam, hogy mit művel kettőnkkel, de a csontjaimban éreztem, hogy végül így is, úgy is az enyém lesz.
- Aztán az egyik éjjel, amit nálam töltött, olyan dolog történt, ami halálra rémített. Katherine arca az egyik pillanatban még gyönyörű volt, a másikban furcsa, véreres lett az arca, és a szemfogai hegyesen villantak elő. Időm sem volt mozdulni, a fogait már a nyakamba mélyeszve itta a véremet. Ekkor tudtam meg, hogy mi ő… de már ez sem mulaszthatta el az iránta érzett szerelmemet. Még izgalmasabbnak tartottam őt, és olyanná akartam válni, mint ő, hogy aztán örökre vele maradhassak. Katherine terve is ez volt, de hogy nem csak velem, hanem Stefannal is. Csodás életet tervezett velünk, szabályok nélkül – horkantott fel megvetően Damon, egy pillanatra felrázva engem a történet által okozott kábulatból. A lelki szemeim előtt tökéletesen pergett a történet. Láttam magam előtt a Salvatore testvéreket, ahogy epekedve bámulják Katherine-t, miközben ő kecsesen ellejt előttük...
Bár az agyam nem fogta fel a történet lényegét, feszült figyelemmel hallgattam Damont.
- Az egyik nap, apám félrehívott Stefant és engem, és beavatott a város titkába. Bár már mindketten tudtuk, úgy tettünk, mintha meglepődnénk… apám jobban bízott Stefanban, ezért amikor Stefan a védelmébe vette Katherine-t, gyanakodni kezdett. Még aznap éjjel verbénát csempészett Stefan italába – tudva, hogy Katherine a szobájában várja őt.
- Így is volt. És amikor Katherine megharapta Stefant, és összeesett, berontott a szobába, és pár emberrel együtt elvitette őt. Stefan azonnal hozzám rohant, tudta, hogy ha apám véghez viszi a tervét, az imádott lány meg fog halni. – Éreztem, hogy a történet a végéhez közeledik. A hátam borsózott a félelemtől, de úgy éreztem, ha nem tudom meg, mi történt, megőrülök.
- Próbáltuk kiszabadítani őt… de nem tudtuk. Apánk észrevette a próbálkozásunkat, és ő maga fogta ránk a pisztolyt. – Damon egy pillanatra megállt, és némi elégedettséggel nyugtázta, hogy az arcom hogyan vált át hófehérből hamuszürkébe.
- Szóval Eleanor, essünk túl a kötelező formaságokon... Damon Salvatore vagyok, 167 éves… és vámpír.

***

Megjegyzések:
- Damon azt mondja, 167 éves. Mivel a sorozatból nem derül ki, hány évesen változtatta át Katherine, kénytelen voltam én tippelni... és mivel szerintem olyan 22 éves körül lehet, így hát ezzel számoltam. :D
- tudom, hogy Damon kicsit furcsa ebben a részben... olyan nem Damonos. De mindannyian tudjuk, hogy mennyire odavolt/odavan Katherine-ért, így nem tudtam elképzelni, hogy olyan... Damonosan mesélje el a történteket.
- és végül az utolsó: kép azért nincs ehhez a fejezethez, mert a blogger nem hajlandó feltölteni... de ez legyen a legkisebb baj. :D

Várom a véleményeteket!

12. rész

Sziasztok,

Bár a részt péntekre ígértem, rájöttem, hogy én holnap este nem leszek itthon (DÖK éjszaka lesz a suliban :), úgyhogy nekiálltam ma befejezni a részt. Elég hosszú lett, Wordben nyolc oldal, de mivel ez a fejezet Elena szemszögéből íródott, egy-egy párbeszéd már elhangzott korábban is. Azért érdemes elolvasni, több dolog kiderül belőle (például Ylinore oly sokszor feltett kérdésére is a válasz, miszerint Damon miért pont Eleanort szúrta ki magának. A válasz elég egyszerű :).

Az ajánlott zene a mai részhez: Hurts - Wonderful life

Szombaton remélhetőleg hozom a következő részt :)

Jó éjt: Kata

PS.: és ne felejtsétek el, hogy ma jön a TVD második évad második része... én már alig várom! :D

12. rész - Félelem

Elena

Halkan pakolásztam a szobámban, hogy Jeremyt, vagy Jennát fel ne ébresszem. Nem bírtam aludni, ha csak lehunytam a szemem, Katherine vérszomjas arca, vagy Eleanor kétségbeesett tekintete lebegett előttem, így inkább nekiálltam rendet rakni az amúgy is rendes szobámban.
Már vagy fél órája pakolgathattam a könyveket az egyik polcról a másikra, amikor megéreztem magamon egy figyelő tekintetet. Lassan hátrafordultam, és pont az a látvány várt, amire számítottam: Damon vigyorogva méregetett a pizsamának használt rövidnadrágomban és topomban. Egy szemforgatással adtam a tudtára, hogy örülök neki, majd visszafordultam elrakni a kezemben lévő könyvet.
Ám Damon megelőzött, és már az ő kezében volt a könyv. Rám kacsintva tette vissza pontosan arra a helyre, ahová én is akartam. Bosszúsan fújtam egyet, és letelepedtem az ágyra.
- Meg sem kérdezed, mit keresek itt ilyen korán? – kérdezte végül Damon, miután ő is kényelembe helyezte magát mellettem.
- Felesleges, úgyis elmondod magadtól. – Próbáltam megütni valami bosszankodó hangnem-félét, de Damon egy pillanat alatt átlátott rajtam, és rám villantotta a már jól ismert, flörtölő mosolyát.
- És ha csak azt mondom, unatkoztam?
- Akkor az teljesen rád vall – válaszoltam, és egy mozdulattal kitéptem a hajamból a gumit.
- Mintha kicsit mérges lennél… - jegyezte meg, ahogy végignézte, hogyan rázom szét a hajam.
- Nem, Damon, nem mérges vagyok. A feszült jobb kifejezés lenne.
- És megtudhatom az okát, kedves Elena? – kérdezte vigyorogva. Egy pillanatra ténylegesen elöntött a düh, hogy ő ennyire nem törődik semmivel, de aztán eszembe jutott, hogy ez csak a felszín. Láttam, milyen fájdalmasan nézett Eleanor sápadt arcára, amikor nem tért magához…
- Végül is, igazad van, semmi okom rá. Csak egy rám tökéletesen hasonlító, bosszúszomjas vámpír vadászik rátok, és a barátnőmet majdnem megölted. De ehhez már hozzászokhattam volna, ugye? – kérdeztem tőle ironikusan, és ránéztem.
- Igen, ez egy elég sablonos helyzet, csak a szereplők újak – rántotta meg a vállát, és közönyösen nézett vissza rám.
Dühösen pattantam fel az ágyról, és kezdtem fel-alá járkálni a szobában. Damon vigyorogva figyelte a mozdulataimat, míg végül meg nem untam, és visszaültem az ágyra.
- Elmondanád, hogyan sikerült Eleanort is ennyire megőrjítened? – kérdeztem, és meg sem próbáltam elnyomni az előbbi ingerültségemet.
- Csak a szokásos. Senki sem tud ellenállni a sármomnak – kacsintott rám, és felhúzta a szemöldökét. Csak egy újabb szemforgatással reagáltam rá.
- De miért pont ő? – Ezen már sokat gondolkodtam, és több válasz is megvolt a fejemben… de Damonnál az ember soha sem tudhatja.
- Az egyik este vadásztam – kezdte el, de félbeszakítottam.
- Úgy érted, emberre? – kérdeztem elhűlve.
- Nem, Elena, macskákra – emelte a szemét a plafon felé lenézően. – De psszt, Stefan nem tudja – kacsintott rám cinkosan. – Ő abban a hiszemben él, hogy én is ráálltam a mókusokra, meg a vérbankra. De néha muszáj egy kis vérfrissítés. Szó szerint – nevetett fel halkan. Nem tudtam értékelni a viccét, de nem akartam fenn akadni ezen a dolgon megint, ezért inkább sürgetően rápillantottam, hogy folytassa.
- Szóval épp kerestem egy megfelelő embert, amikor egy elég meglepő pillanatnak lehettem szemtanúja. A mi drága Eleanorunk egyszer csak elhajított valamit, majd rohanni kezdett. Felvettem, és innen tudtam meg a nevét… az öngyújtója volt, bele volt gravírozva a neve. Elraktam, hátha szüksége lesz még rá – vett elő a kabátzsebéből egy ezüstös tárgyat, és felém nyújtotta.
Eleanor Isabelle Laurier – állt az öngyújtón. Érdekes, eddig sosem mondta, hogy Isabelle a második neve – gondolkodtam el, majd visszaadtam Damonnak az öngyújtót.
- Utána futottam. Egy idő után megállt, és rá volt írva az arcára, hogy eltévedt. Rá akart gyújtani, de amikor rájött, hogy eldobta az öngyújtóját, úgy döntöttem, ideje akcióba lépni. Sosem láttam még errefelé, ebből levontam a következtetést, hogy új lány, szóval még nem hallott semmit a legendás Salvatore testvérekről, és ideje kostolót kapnia belőle… teljesen megzavarodott, mikor hirtelen ott termettem előtte, nem sok kellett hozzá, hogy elnevessem magam. Szinte ki tudtam olvasni a gondolataiból, hogy mennyire vonzónak tart… ezt be is bizonyította, amikor a karjaimba ájult – nevetett fel Damon. – Végül úgy döntöttem, nem most kóstolok belé, ahhoz túl izgalmasnak tűnt. De azért az emlékeit kitöröltem, hogy ne ez legyen az első találkozásunk számára.
- Szóval igazából inni… vagy enni akartál belőle – foglaltam össze egy mondatban a beszámolója lényegét.
- Végül is igen, de aztán helyesen döntöttem, és nem tettem meg – húzta ki magát, és önelégült arcot vágott. Ám hiába várt dicséretre, nem válaszoltam neki semmit.
Hirtelen kopogás szakította meg a kettőnk közt beálló pillanatnyi szünetet. Már álltam volna fel, hogy ajtót nyissak, de Damon megelőzött.
Eleanor megszeppenve állt a küszöbön, az arcán látszott a megdöbbenés. Damon mesterien eljátszotta, mintha ő is meglepődött volna, pedig már azóta tudhatta, hogy itt van, hogy belépett a házba.
Szélesen rámosolygott, mire Eleanor zavartan pislogott párat, majd viszonozta a mosolyt.
- Öhm, szia. Elenát keresem – nézett be Damon háta mögött. Ahogy találkozott a tekintetünk, mosolyogva biccentettem felé egyet.
- Gondoltam, hogy nem hozzám jöttél… pedig örültem volna neki – mondta Damon, és újra előadva önmagát, sértődötten lehajtotta a fejét.
- Téged délutánra terveztelek – suttogta Eleanor halkan, és látszott a tekintetén, hogy Damonnak sikerült a színjáték: nagyokat pislogva hajolt közelebb hozzá, hogy megbékítse.
Damon fölényesen elvigyorodott, majd gyorsan megcsókolta őt. A legnagyobb döbbenetemre Eleanor számára nem volt meglepő a dolog. Tágra nyílt szemmel bámultam kettejükre… ez vajon mikor történt?
- Ha most megbocsátasz, kettesben hagylak titeket. Majd később beszélünk – nézett rám végül Damon. Megvonaglott az arca az elfojtott vigyortól, ahogy meglátta az elképedt arcomat.
Ahogy becsukódott az ajtó, Eleanor nagyot sóhajtva dőlt neki a falnak.
- Szia – köszönt végül. Még mindig ledöbbenve meredtem rá, de igyekeztem rendezni a vonásaimat.
- Jól láttam, hogy az előbb megcsókolt? – kérdeztem köszönés helyett. Biztos akartam lenni a dologban…
- Éppenséggel jól – kuncogott halkan, és leült velem szemben.
- Akkor, azt hiszem, tényleg van mit mesélned – mondtam gyorsan. Eleanor kényelmesen elhelyezkedett, és csak utána kezdett bele.

- Szóval te, és Damon. Kíváncsi vagyok a többiek arcára, amikor reggel egy romantikus búcsúcsókkal köszön el tőled a kapuban – nevettem fel, miután Eleanor végzett a meséléssel.
- Ne is mondd… Caroline meg fog utálni – biggyesztette le a száját szomorúan.
- Caroline tudja, hogy ha Damon akar valamit, megkapja, akármennyire is ellenállsz neki. Volt szerencséje megtapasztalni – sóhajtottam fel, ahogy eszembe jutott Caroline esete… ő nem volt ilyen szerencsés, mint Eleanor… benne Damon nem talált semmi érdekeset, csak a táplálékforrást, és bejutási lehetőséget hozzám, amit azóta is rendszeresen kihasznál.
- Igen, tudom. Ezért is szeretnék kérdezni valamit. Reggeli közben megemlítettem Laurennek, hogy tegnap Damonnal voltam, mire egy elég érdekes történetet mesélt Matt anyjáról… - hagyta félbe a mondatot, tőlem várva a folytatást.
- Ó. Hát, Damon nem a megtestesült erkölcsiesség. De, ha nem gondolná veled komolyabban a dolgokat, már rég eldicsekedett volna veled nekünk, ahogy az eddig is tette. És nem mellesleg, tegnap nem állított volna le a bárban – vigyorogtam rá némi nehézséggel. Rossz volt hazudni Eleanornak, de nem tehettem mást… Damonnak meg kell őt védenie Katherine-től, és ez csak úgy lehetséges, ha Eleanor nem kezd el félni Damontól.
- Damon eddig mindig azzal törődött, amit ő akart, sosem figyelt másokra. De tegnap megakadályozott téged abban, hogy elkövess egy hibát, pedig biztos vagyok benne, hogy nem lett volna ellenére – forgattam meg a szemeim. Elképzeltem, mennyi önuralom kellett ahhoz Damonnak, hogy leállítsa Eleanort, és előadja, hogy ő a jó fiú…
- Köszönöm – mosolygott rám hálásan, mire nekem összeszorult a torkom. - Tudtam, hogy rád számíthatok… amikor Lauren megemlítette, hogy nem ismerem eléggé Damont, az összes kétségem visszatért, hogy mi van, ha… de ezek szerint nem kell annyira aggódnom.

- Örülök, hogy segíthettem. – Alig bírtam kimondani ezt a pár szót. Borzalmas érzés volt hazudni, de próbáltam arra gondolni, hogy Eleanor érdekében teszem.
Eleanor arcán látszott, hogy észrevette a furcsa hangsúlyt a hangomban, de nem foglalkozott vele különösebben.
- És, mikor találkoztok ma délután? – kérdeztem figyelem-elterelés képpen.
- Háromra értem jön. Nem tudom, mi a mai terve – húzta el a száját.
- Ahogy Damont ismerem, valami izgalmas és meglepő. Mondjuk, az a Damon, akit én ismerek, nem akadályozza meg a lányokat abban, hogy egy sikátorban lenyomjanak egy vad me… - mondtam, de Eleanor elvörösödve szakított félbe.
- Ne, ne is folytasd! Szégyellem magam. – Vérvörös arcára pillantva elnevettem magam. - Damont biztos jól meglepted. Nem úgy nézel ki, mint aki képes ilyen őrültségekre. És ezt jó értelemben mondom. – Fél szemmel rápillantottam az órára. Már két óra felé járt, úgyhogy Eleanornak indulnia kellett, ha csak nem akarta megváratni Damont, ami nem tűnt a legjobb ötletnek.
- Azt hiszem, ideje menned… a lovagod hamarosan begördül a vasparipáján, szóval…
- Jézusom, már két óra van? Rohannom kell, kösz, hogy szóltál – pattant fel az ágyról.
Az ajtó előtt állva még visszafordult, és újra rám mosolygott.
- Elena, köszönöm.
- Bármikor. Remélem, hogy jó lesz a délutáni randitok – viszonoztam a mosolyát, de újra összeszorult a torkom. Féltettem őt, de jobb megoldás lévén, nem tudtam távol tartani tőle Damont…

Ahogy Eleanor kilépett az ajtón, nagyot sóhajtva álltam fel az ágyról. A tükörből egy kétségbeesett tekintetű lány nézett vissza rám. Próbáltam kitörölni az emlékeimből Katherine váratlan felbukkanását, és Damon magánakcióját, de nem tudtam… az egyetlen dolog, ami segíthet, az Stefan jelenléte.
Gyorsan előtúrtam a szekrényemből pár ruhát, és kapkodva felöltöztem. Jeremyt a szobájában találtam, éppen rajzolt valamit. Halványan elmosolyodtam a látványra, és egy pillanatra hálás voltam Damonnak, hogy elfeledtette vele a Vickivel történteket. Aztán eszembe jutott, hogy Vicki haláláról csak Damon tehet, és a hálaérzetemet mintha elfújták volna.
- Átmegyek Stefanhoz, majd este jövök – vettem le a füléről a fülhallgatót. Jeremy csak mormogott valami válaszfélét, majd tovább rajzolt.

A kocsiban ülve a feszültségem enyhülni kezdett a tudattól, hogy hamarosan Stefannal lehetek. Ráadásul még Damon sincs otthon – még biztos tart a randija Eleanorral – úgyhogy kettesben lehetünk egy kicsit. A gondolat halvány mosolyt csalt az arcomra, és még jobban beletapostam a gázba.

A ház teljesen nyugodt és kihalt volt. Megfordult a fejemben, hogy Stefan talán itthon sincs, amikor hangos csörömpölés hallatszott az emeletről. Felrohantam a lépcsőn, és kopogás nélkül benyitottam Stefan szobájába.

Stefan a szoba közepén állt… szinte remegett. Ledöbbenve meredtem rá, fogalmam sem volt, vajon mitől lehet ennyire ideges. Aztán beugrott az egyetlen ok, ami ilyen reakciót válthatott ki belőle: Katherine.
A falon lassan csordogált végig valami folyadék, és a fal tövében egy szilánkokra tört üveg feküdt. Újra ránéztem Stefan arcára, aki még mindig ugyanabban a lemerevedett pózban bámult a szoba egy pontjára. Odafutottam hozzá, és megszorítottam a karját, hogy tudja, itt vagyok.
Az érintésemre ösztönösen elhúzódott, és rám emelte összezavarodott, furcsán üres tekintetét. A kétségbeesésem fokozódott, ahogy lassú léptekkel elhátrált tőlem.
- Elena? – kérdezte zihálva, és a tekintetével végigjárta minden egyes porcikámat.
- Stefan, én vagyok az – suttogtam megtörten. Stefan továbbra is méregetett, de végül felengedett, és két lépéssel előttem termett. Még utoljára a szemembe nézett, majd szorosan átölelt.
- Ne haragudj, én csak nem lehettem biztos benne. Katherine itt volt – suttogta a fülembe hadarva, és kényszeredett mozdulatokkal újra és újra végigsimított a hajamon.
- Mi történt? – kérdeztem remegő hangon, és kissé eltoltam magamtól Stefant, hogy láthassam az arcát.
- Azt hittem, te vagy az… engem is sikerült megtévesztenie. De ahogy közelebb jött hozzám, megéreztem a parfümje illatát, és olyan idegen volt… és a tekintetében nem láttam a jól ismert őszinteséget és lágyságot, amit a tiédben mindig, ha belenézek – simított végig az arcomon Stefan, majd az ajkait hozzányomta az enyémhez.
Egy pillanatra megnyugodtam, és kizártam a külvilág minden zavaró tényezőjét. De ahogy Stefan ajkai elváltak az enyémektől, újra befurakodott az agyamba minden, ami történt… és vele együtt a csontig hatoló félelem is.
- Mit… mit akar? – kérdeztem, és, bár próbáltam nem mutatni Stefan előtt, hogy mennyire félek, a hangom remegése elárult.
- Beszélni. Már hívtam Damont, bármelyik pillanatban itt lehet – nézett mélyen a szemembe Stefan, és megnyugtatásképp homlokom csókolt.
Szorosan Stefan karjai közé fúrtam magam, és halk zihálással magamhoz szorítottam őt.

- Mi ez a dráma, gyerekek? – lépett be a szobába Damon, de laza szavaival ellentétben az ő arca is komor volt.
- Katherine itt volt – mondta tömören Stefan, ráhagyva Damon fantáziájára a részleteket.
- Igen, ezt már említetted a telefonban is. De mit akar? – kérdezte Damon ingerülten.
- Beszélni akar velünk. De elment… azt mondta, visszajön hamarosan, de előtte van egy elintézendő dolga. Ahogy ismerem, akkor bukkan fel újra, amikor a legkevésbé számítunk rá – sóhajtott fel Stefan.
- Hova ment? Nem mondta? – kérdezte Damon. Éreztem, ahogy a lehellete súrolja a hajamat.
- Nem, de azt mondta, nem evett azóta, hogy a városba jött… - válaszolta Stefan lassan.
- A francba! Eleanort a város szélén tettem ki. És mivel Katherine tudja, ki ő, szinte biztos vagyok benne, hogy őt szemelte ki első áldozatának – sziszegte Damon.
Damon szavai hatására átjárta a testemet a csontig hatoló félelem. Lefagyva fordultam meg, hogy szembe nézhessek vele.
- Felhívom, hogy azonnal menjen haza, ott… ott nem eshet baja – dadogtam, és előkaptam a zsebemből a telefonomat.
Minden egyes csörgéssel jobban szorította a torkomat egy láthatatlan kéz. Végül halk kattanás hallatszott, és egy hangos sóhajtás.
- Eleanor! Hol vagy? – kérdeztem kétségbeesetten, bár tagadhatatlan volt, hogy a szorítás eltűnt a torkomból.
- A Crown utca sarkán. Miért kérdezed? – válaszolta értetlenül. Nem volt időm kitalálni egy újabb hazugságot, úgyhogy nem válaszolva a kérdésére hadarni kezdtem.
- Kérlek, figyelj rám. Azonnal menj haza, amilyen gyorsan csak tudsz! Ez nagyon fontos. Megteszed nekem? – kérleltem.
Minden egyes másodperc idegőrlő volt, amíg Eleanor nem szólalt meg. Bár hallottam, ahogy veszi a levegőt, de az agyamban mégis megszólalt a vészjelző. Stefan kezébe kapaszkodtam, hogy a térdeim ne mondják fel idő előtt a szolgálatot.
- Eleanor, itt vagy? – kérdeztem, ahogy meg tudtam szólalni a torkomban keletkezett gombóctól.
- Oké, indulok haza. Sietek – válaszolta gyorsan. De Elena… - kezdett bele egy újabb mondatba, de a szavába vágtam.
- Hívj fel, ha otthon vagy – kértem őt, és kinyomtam a telefont.
Damon feszülten meredt rám.
- Megyek, megkeresem őt. Még ha nem is találja meg Katherine, vagy időben hazaér, akkor is van mit megbeszélnem vele – húzta el a száját, majd köszönés nélkül sarkon fordult, és vámpírsebességgel leszáguldott a lépcsőn.
Sűrűn pislogva fordultam Stefan felé, aki még mindig védelmezően tartott a karjaiban. A szeméből áradt az aggodalom, és tudtam, hogy elsősorban értem aggódik, nem magáért. A szemeimet újra elhomályosították a könnyek.
- Stefan… én félek – suttogtam halkan, és kitört belőlem az eddig visszafojtott zokogás.

Hamarosan...

Sziasztok,

Timinek, Vezzie-nek, és Vic-nek már említettem, hogy ma este ELVILEG (:D) felrakok egy részt. El is kezdtem írni, már az ötödik oldalnál tartok, de még nem vagyok kész vele, szóval valószínűleg pénteken teszem fel. Annyit elárulok, hogy ez amolyan kulisszatitkos rész Elena szemszögéből, hogy tudjátok ti is, mi történik addig Elenáékkal, amíg Damon az erdőben van Eleanorral... és hogy Katherine hogyan is bukkan fel végül. De szombaton valószínűleg felrakom a következő részt is, amiben már újra Eleanor az elbeszélő, szóval a történet is pereg tovább. :) Izgalmas lesz, ezt garantálom. :)

Köszönöm csajok a fantasztikus chatelést, máskor is csinálhatnánk ilyet! :)

Jó éjt, xoxo

Kata

PS.: új blogok kerültek fel a kedvenceim közé, csak ajánlani tudom őket :) - Hurricane, A megtestesült álomvilág

11. rész

Sziasztok,

Sajnálom, hogy tegnap nem sikerült felraknom a részt, de csak ma volt időm megírni. A péntek estét/éjszakát a második évad első részének szenteltem, hogy újra és újra megnézzem, visszatekerjek, és magamban sikoltozzak, és kárörvendően nevetgéljek...
Kicsit féltem, hogy nem fognak majd tudni meglepni az írók, de ennek pont az ellenkezője történt. Miután vége lett, még vagy három percig szájtátva bámultam a fekete monitorra, hogy: ez meg mi?!?! De nem akarok elárulni részleteket, nehogy lelőjem a meglepetést azoknak, akik még nem látták volna. :)

A mai részhez ajánlott zene: Mads Langer - Beauty of the dark

Köszönöm Vicnek és Timinek, hogy úgymond támogattak a mai este folyamán ;).

PS.: a rész nem lett a leghosszabb, és sokáig gondolkodtam, hogy tovább írom, de végül úgy döntöttem, ez így rövidebben a jó. Remélem, ti sem gondoljátok majd másképp. :)

Kata

11. rész - Sokk

A csalódottság úgy járta át minden porcikámat, hogy pár percig megmozdulni sem voltam képes, csak bámultam azt a pontot, ahol Damon eltűnt. Dermedtségemből a telefonom csörgése ébresztett fel. Merev mozdulatokkal előkotortam a kabátom zsebéből, és rápillantottam a kijelzőre, amin Elena neve villogott. Szinte biztos voltam abban, hogy a randinkról akar kifaggatni. Semmi kedvem nem volt felvenni, de mégis lenyomtam a zöld gombot, és nagyot sóhajtva a fülemhez emeltem a telefont.
- Eleanor! Hol vagy? – kérdezte köszönés nélkül. A hangjában ugyanolyan aggodalom csengett, mint Stefanéban.
- A Crown utca sarkán. Miért kérdezed? – válaszoltam értetlenül, nem tudtam hova tenni magamban Elena hangsúlyát.
- Kérlek, figyelj rám. Azonnal menj haza, amilyen gyorsan csak tudsz! Ez nagyon fontos. Megteszed nekem? – A hangja sürgető volt, és kérlelő. Teljesen összezavarodva hallgattam fél percig, míg nem Elena újra megszólalt.
- Eleanor, itt vagy? – A rémület még erősebben kihallatszott a hangjából, és ez ösztökélt arra, hogy válaszoljak neki.
- Oké, indulok haza. Sietek – válaszoltam gyorsan, de még mindig teljesen értetlenül. – De Elena… - kezdtem bele, de félbeszakított.
- Hívj fel, ha otthon vagy – mondta, és kinyomta a telefont.
- Mi történt? – fejeztem be a mondatot motyogva.
A zavarodottság vette át a csalódottság helyét. Először Stefan hívja fel Damont, hogy azonnal jöjjön haza, mire Damon egy szó nélkül itt hagy a város külterületén… aztán Elena hív fel kétségbeesetten, hogy amilyen gyorsan csak tudok, érjek haza.
Gyors léptekkel igyekeztem a St. Harold utca felé, de Damon a lehető legmesszebb tett ki. Már vagy húsz perce gyalogoltam erőltetett menetben, a lábam fájt, és az oldalam is szúrt, úgyhogy amikor megláttam azt a padot, ahol találkoztam Stefannal pár napja, éjszaka, muszáj volt leülnöm egy kicsit. Hátradőltem, és az oldalamra szorított kézzel ziháltam.
A levegő hirtelen felkavarodott, magával hozva egy ismeretlen, női parfüm illatát. Félrefordítottam a fejem… Elena ott ült mellettem, és mosolyogva nézett rám. Gyorsan felültem, és elképedve bámultam rá. Elképzelésem sem volt, hogy mit keres itt. Az arcán furcsa mosoly ült, olyan, amilyet rövid ismeretségünk alatt még sosem láttam az arcán. A haja lágy loknikba rendeződött, és egy rá nem jellemző, fekete bőrnadrág és csipkés top volt rajta. Kérdően felvontam a szemöldököm, mire a mosolya még szélesebb lett.
- Szia Eleanor – köszönt, és közelebb csúszott hozzám.
- Elena… azt hittem, baj van. Mit keresel itt? – bukott ki belőlem ez a nem túl udvarias kérdés, de az arcán nem látszódott, hogy magára vette volna.
- Gondoltam, beszélgethetnénk, hogy milyen volt a randid Damonnal – kacsintott rám, és egy ismerős mosoly jelent meg az arcán… de nem Elena arcáról volt ismerős, hanem Damonéről.
A zavarodottságom a tetőfokára hágott, de nem volt időm elgondolkodni Elena furcsaságain. Újra beférkőzött az agyamba Damon „romantikus” lelépése, és az arcomra kiült a szomorúság.
- Csak nem balul sült el? Szegény, szegény Eleanor… - simogatta meg a kezem. A keze jéghideg volt annak ellenére, hogy viszonylag meleg volt, és én automatikusan elhúztam a kezem az érintése elől.
- Kicsit furcsán jöttek ki a lépések – mondtam végül. Úgy éreztem, nem akarom elmondani Elenának, mi történt… olyan érzésem volt, mintha nem is ismerném őt. Kellemetlen volt.
- Fogadj meg egy tanácsot: Damon nem az, akinek mutatja magát. Minden, amit mond, nagyrészt hazugság. Például biztos mesélt neked Katherine-ről… - Elena arcán egy újabb, érthetetlen mosoly jelent meg. – Az nem igaz. Katherine él, csak Damon nem tudja elismerni, hogy elhagyta őt… és hogy Stefant szerette – folytatta, kimondva a kegyetlen igazságot.
Dermedten ültem a padon, és Elena arcát fürkésztem. Az arca egyre ismeretlenebb, és tőle nagyon távol álló arckifejezéseket öltött, és, amit mondott… délelőtt még ennek a tökéletes ellentéte volt. Akkor még bíztatott és megnyugtatott. És miért kellene most hazarohannom?
A kérdések csak úgy puffogtak az agyamban.
- Na jó, Elena, mi folyik itt? – kérdeztem, és teljesen felé fordultam.
A mosolyát látva jeges rémület markolt belém. Kegyetlen volt, és hideg. Az ösztöneim hangosan sikoltozva kérleltek, hogy ugorjak fel, és fussak, de a józan eszem tiltakozott ellenük… hiszen ő Elena.
Ekkor a hátam mögül megszólalt egy nem olyan rég hallott hang, és ijedtemben felsikoltottam.
Damon állt mögöttem, és farkasszemet nézett Elenával. Az arca rezzenéstelen volt, de megfontolt léptekkel mellém lépett, és egy mozdulattal felhúzott a padról, majd maga mögé húzott. Tartása védekező volt, de a kezei keményen megfeszültek a csuklómon, amit még mindig fogott. Ide-oda kapkodtam a tekintetemet Damon és Elena arcán, és próbáltam kitalálni, hogy mi folyik itt. Kezdtem az egészet egy viccnek hinni, annyira képtelen volt az egész helyzet. De amikor már-már felnevettem volna, Damon megszorította a csuklómat, és a fájdalom egyből belém fojtotta a szót. Tágra nyílt szemekkel bámultam az Elena arcán játszó kegyetlen mosolyt, és Damon szorításából megértettem, hogy ez nem egy vicc… tényleg valami baj van. De hogy kerülök én ide?
- Mit keresel itt? – szólalt meg végül Damon. A hangja gyűlölettől acélosan csengett, de mégis érezhető volt benne valami más is, amit nem tudtam hova tenni.
- Csak elcsevegtem a kis barátnőddel… igazán kedves. És sebezhető. – válaszolta Elena, és egy újabb mosoly villant fel az arcán, ahogy közelebb lépett hozzánk.
Igyekeztem nem gondolkodni, és azt fejtegetni, hogy vajon mi a fene történik itt, mert akkor biztos kitörtek volna belőlem a szavak. De Damon keze még mindig az enyémet szorította, úgyhogy jobbnak találtam kimaradni ebből a képtelen beszélgetésből.
- Mit akarsz? – Damon közelebb lépett, és egyenesen Elena arcába sziszegte a szavakat. Hirtelen már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán ez a lány Elena… annyira idegenül viselkedett. De az arca ugyanolyan volt, mint Elenáé, és nem tudtam róla, hogy lenne egy gonosz ikertestvére. Bár, úgy éreztem, hogy még mindig édes keveset tudok Elenáról, vagy akár a Salvatore testvérekről.
- Játszani. Ahogy régen… emlékszel? Szabályok nélkül. – A lány arcán felvillant egy nosztalgikus mosoly, és közelebb hajolt Damonhoz. A tekintete perzselő volt, és elszoruló torokkal figyeltem, ahogy a keze végigsimít Damon arcán.
- Nincs kedvem játszadozni, Katherine – suttogta a szavakat halkan Damon.
A név hallatán ledermedtem. Katherine? Az a lány, akiről Damon mesélt, és akinek most halottnak kéne lennie? És aki tökéletes mása Elenának? A lélegzetem visszafojtottam, ahogy Elena – vagyis, mint kiderült, Katherine – arcára kiült a düh.
- Pedig régebben szerettél játszani. De tudod mit? Majd bekapcsolódhatsz később, ha meggondoltad magad… ezután. – Mondat közben Katherine gyönyörű arca megváltozott. A szám sikolyra nyílt, ahogy a szeme vérvörösre változott, és az ajkai mögül elővillantak hosszú, hegyes fogai. De nem volt időm sikoltani…
Ebben a pillanatban beférkőzött bénult agyamba a deja vu érzése, és egy ismeretlen, de mégis ismerős kép pergett le a szemem előtt: Damon hevesen csókol, és beleharap a számba, majd a ajkai a nyakamra tapadnak, és csak a frissen felszakított bőr reccsenése hallatszik, majd a sötétség vesz körbe.
Mindez egy másodperc töredéke alatt történt.
A következő pillanatban már a hátamnak csapódó aszfaltot éreztem, ahogy Damon erősen ellökött magáról, hogy Katherine-t a földre kényszerítse. Egy pillanatra hátra fordult, hogy még utoljára, hörögve felém vessen egy mondatot.
- Fuss!
A levegő beszorult a tüdőmbe, ahogy elestem. A szemem előtt fekete pontok táncoltak, de minden erőmmel azon voltam, hogy újra lélegezzek. Végül hangosan kapkodva a levegőt felugrottam, és még utoljára visszanézve, futni kezdtem.

Változtatások, és promóciós videó

Sziasztok,

Talán észrevettétek, hogy a szereplők képeit némileg módosítottam. Stefannál sajnos abba kellett hagynom, mert már így is hulla fáradt vagyok, és még vár rám húsz oldal történelem... de holnap folytatom :).

Még valami: A második évad promovideója már augusztusban kijött, de ma jutott újra eszembe, hogy betegyem ide is. Amellett, hogy a kedvenc sorozatunk várva várt évadát reklámozza, még két dolog miatt érdekes... nem tudom, észrevettétek-e, hogy a zene, ami szól a videó alatt, az a blog névadója, a Make me wanna die c. szám. Amikor meghallottam, először elsápadtam, aztán pattogtam örömömben, hogy akkor a rendezők szerint is tökéletesen illik ez a zene a The vampire diaries-hoz. A másik, amikor Katherine azt mondja Damonnak, hogy: Kiss me or kill me? Ha még emlékeztek, ez volt annak a fejezetnek a címe, ahol Eleanor először kerül testközeli kapcsolatba Damonnal... :)

A videó (magyar felirattal az angolul kevésbé tudók számára):



És még valami, érdekesség képpen: The vampire diaries bakiparádé, 1. évad



Nem tudom, mennyire vicces, mikor Ian egy kedves gesztussal illeti Malese-t (Anna)... elgondolkoztató. De ettől függetlenül Ian ugyanolyan jó pasi marad, mint amilyen eddig volt. :D

Számításaim szerint hétvégén jön az új rész :).

Köszönöm a kommenteket!

Kata

10. rész

Sziasztok,

Ígéretemhez híven meghoztam a 10. részt :).

Ajánlott zene a fejezet első részéhez: Simon and Garfunkel - Sound of silence (nem ez a letökéletesebben illő szám hozzá, de ma találtam rá újra, és erre írtam... :)

xoxo

Kata

10. rész - Múlt

Damon már jó ideje vezetett, de amikor megkérdeztem, hova megyünk, csak egy sejtelmes mosoly volt a válasz. Végül, mikor már jó húsz perce egy teljesen kihalt erdei úton mentünk, lefékezett egy tisztáson. Álmélkodva néztem körül, hogy vajon miért pont ide jöttünk, de Damon csak kiszállt, és megkerülve az autót, kinyitotta nekem az ajtót. Mosolyogva néztem fel rá, és belekapaszkodtam a kezébe. Ahogy felálltam, a távolság minimálisra csökkent közöttünk, és újra meg újra megcsapott a belőle áradó illat – teljesen elbódultam. Damon kihasználta a helyzetet, és szorosan hozzám simulva cirógatta az arcom. Jólesően elmosolyodtam, és még közelebb hajoltam hozzá. Ajkai egyből teljesítették a kívánságom, amikor az enyéimhez értek.
Damon végül mosolyogva vált el tőlem, és összekulcsolta a kezeinket. Elindultunk befelé, az erdőbe. Még mindig teljes értetlenséggel álltam a helyszín előtt, de nem bántam… addig nem, amíg Damon is mellettem van.

A tegnap estének a mai nap teljesen az ellentéte volt. Ott dübörgött a zene, és átadtam magam az önfeledt vidámságnak – itt csak az erdő zajai törték meg a csendet, és kellemes boldogság uralkodott rajtam.
Damon lassan sétált az erdőben, kézen fogva vezetgetett. Láthatólag nem volt semmi célja, de mégis jobban élveztem, mintha moziba, vagy ebédelni mentünk volna.
Ám amikor láttam, hogy a fák ritkulni kezdenek, rájöttem, hogy mégis csak tartottunk valahova. Kiértünk egy újabb tisztásra, és Damon, nagyot sóhajtva megállt, majd rám mosolygott. Az arca nyugodt volt, nyoma sem volt a megszokott gúnynak, vagy féktelen vágynak.
Ahogy körbenéztem, észrevettem, hogy elszórva egy épület maradványai láthatóak. Damon is észrevette a felismerést az arcomon.
- Itt, még az ezernyolcszázas évek közepén az őseim háza állt. Amikor Mystic Fallsban vagyok, mindig eljövök ide – szólalt meg, és az egyik rom felé vezetett. Ahogy közelebb értünk, láttam, hogy egy márvány pad teljes épségben túlélte az időjárási viszonyok kilengéseit. Damon kényelembe helyezte magát rajta, és maga mellé húzott.
- Mystic Fallsban születtem Stefannal együtt. A viszonyunk több, mint tökéletes volt. Aztán én elmentem egyetemre, de rájöttem, hogy nem nekem való, így hát visszajöttem. Addigra hozzánk költözött egy lány, Katherine-nek hívták. Ahogy megláttam, egyből beleszerettem – Damon arca szomorúságot tükrözött, és egyből éreztem, hogy a történetnek nincsen happy endje (erre bizonyíték volt az is, hogy velem ül itt, és nem a lánnyal). – De hamar észrevettem, hogy Stefan sem érez iránta máshogy. Katherine élvezte a helyzetet, és végül mindkettőnkkel együtt volt. Tudtuk a másikról, hogy váltjuk egymást Katherine ágyában, de annyira elvakított minket a szerelem, hogy nem érdekelt. Aztán az egyik este Katherine Stefan szobájában volt… és kigyulladt a ház. Sikerült kimenekülnöm teljes épségben. De az apám bent maradt, ahogy Katherine is – Katherine-ék aludtak már, de Stefan felébredt. És végül, ott hagyva Katherine-t, kimenekült. Azóta nem túl fényes a kettőnk kapcsolata – nézett rám végül Damon.
Teljesen megkövülten ültem a padon, próbáltam feldolgozni az imént hallottakat. Damon szemei az arcomat fürkészték, de nem tudtam ránézni. Hallottam a hangjában bujkáló szomorúságot, ahogy Katherine-ről beszél… de mire végiggondolhattam volna az egészet újra, megint megszólalt.
- Azóta rájöttem, hogy talán jobb nekünk nélküle. Nem volt túl kedves lány, nagyon önző volt, és mindkettőnket kihasználta. De szerettem.
Beállt a csönd. Igyekeztem feldolgozni a dolgokat, de nehezen ment. Tragikus volt, és szomorú, de egyben némi értelmet adott Damon viselkedésének… azért használta ki így a lányokat, mert eddig csak egy volt, akit szeretett. De én mégis itt vagyok, vele.
Óvatosan rápillantottam. A szemei újra az arcomat fürkészték.
- Miért mondtad el mindezt? – kérdeztem tőle komolyan, és belenéztem a szemébe.
- Mert azt akartam, hogy tudd – válaszolta halkan, és közelebb hajolt hozzám. A szívem hangos dübörgésbe kezdett a szavai hallatán. Nem értettem, miért pont én vagyok az, aki más, mint a többiek… de örültem neki.
Az orrunk szinte összeért, mikor végül elfordítottam a fejem, hogy az ajkaink összeérjenek. Lágyan csókolt, nyomatékot adva előbbi szavainak.

Mosolyogva néztem rá, és enyhén megszorítottam a kezét. Rám villantott egy ismerős, pimasz vigyort – visszaváltozott azzá a Damonná, akit megismertem. Elnevettem magam, és szorosan magamhoz húztam. Végighúzta a kezét a derekamon, és átkarolt.
- Most, hogy megtudtad életem drámai történéseit, térjünk át valami kevésbé… tragikusra – fúrta a tekintetét az enyémbe.
- Mire gondolsz? – kérdeztem teljesen elkábulva. A tekintete szinte hipnotizált. Világosban az eddig kék szemei szinte vakítóak voltak, és úgy éreztem, minden gondolatomat kiolvassa az agyamból.
Damon ajkai félmosolyra húzódtak, és a hajamat kisöpörve a nyakamból, belecsókolt. A vérem felpezsdült, és egyből értettem, mire gondol. Nagyot sóhajtva hátra hajtottam a fejem, hogy még jobban hozzáférjen a nyakamhoz. Sikeresen kitörölt minden gondolatot a fejemből, ahogy az enyhén borostás arca végigkarcolta a nyakamat. Belemarkoltam a dzsekijébe, és magamhoz húztam. Újra eluralkodott rajtam a vágy, pont úgy, ahogy tegnap, de nem volt elég lélekjelenlétem gondolkodni, hogy visszafogjam magam. Damon megérezte a hangulatváltozásomat, és egy gyors mosollyal nyugtázta a reakciómat, majd eljátszotta újra, amit a találkozásunknál is: lassan hajolt felém, végig tartva a szemkontaktust. Az ajka körül gúnyos vigyor játszott, de a szemében ugyanúgy látszott a vágy. Nem tudtam kivárni, míg befejezi az őrjítő kis játékát, és én csókoltam meg. Ugyanolyan hevességgel válaszolt, mint ahogy én „támadtam” le őt. Az egyik keze a hajamba markolt, a másik a kabátom cipzárját húzta le. Sietősen kibújtam a dzsekimből, majd követve a példáját, fél kézzel próbáltam róla leszedni a kabátját – nem sok sikerrel. Damon belenevetett a csókba, és villámgyorsan ledobta magáról a kabátját. Egy gyors pillantással végigmértem – ezúttal egy szürke ing volt rajta. Damon újra magához húzott, és ezúttal ő csókolt meg. A szívem továbbra is százhússzal vert, de Damonnak sikerült megtripláznia azzal, hogy benyúlva a felsőm alá, végigsimított az oldalamon. Egész testem libabőrös lett, és végleg eltűnt belőlem minden ésszerűség. Kapkodva kezdtem kigombolni az ingét, mire Damon egy egyszerű mozdulattal levette a felsőmet. Végigsimítottam tökéletes hasizmain, és elégedetten nyugtáztam, hogy az érintésem nyomán megfeszült az egész teste. Lágyan végigkarmoltam a hátát, és beleharaptam az alsó ajkába. Damon reakciója azonban váratlanul ért: egy pillanatra megmerevedett, majd egy mozdulattal végigdöntött a padon. Ahogy a hátam nekicsapódott a jéghideg márványnak, újra libabőrös lettem, de szinte észre sem vettem. Damont a nyakánál fogva húztam magam után. Ahogy meztelen mellkasa az enyémhez ért, szinte vadul túrtam a majdnem fekete tincsekbe, és végighúztam a kezem a mellettem támaszkodó karján. Teljesen elveszítettem az önkontrollomat, talán még a tegnapinál is vadabb vágy dúlt bennem. Kívántam őt, és, ahogy hozzám simult, éreztem, hogy ő sem érez másként…
Damon fél kézzel emelte fel a testem, hogy a hátamhoz férjen. Egy mozdulattal kipattintotta a melltartómat… de még mielőtt lekerülhetett volna rólam, egy újabb hang csatlakozott kettőnk zihálásához. Damon zsebe rezegni kezdett, majd megszólalt egy régi rocksláger. Megzavarodva pillantottam rá, először nem állt össze a kép, hogy vajon mi lehet ez, de végül, ahogy Damon nagyot sóhajtva előszedte a mobilját, rájöttem. Rápillantott a kijelzőre, és csak utána vette fel.
- Ajánlom, hogy sürgős legyen, különben otthon kinyírlak – szólt bele a telefonba fenyegető hangon.
- Itt van. És beszélni akar velünk. – A csöndben tisztán hallottam Stefan hangját – szinte rémülten csengett. Damon arcára néztem… egy pillanatra megdermedtem, ahogy láttam a gyilkos gyűlöletet végigsuhanni a vonásain. Ugyanebben a pillanatban nézett rám, és gyorsan rendbe szedte arcvonásait.
- Megyek – válaszolta még gyorsan, és kinyomta a telefont.
- Gondolom hallottad… mennem kell. Öltözz fel, sietnem kell – állt fel mellőlem, és sietősen begombolta az ingét.
Egy szó nélkül vettem fel a ruháimat, de Damon még így is gyorsabb volt nálam. Toporogva állt mellettem, ahogy ügyetlenkedve próbáltam felhúzni a cipzáromat, míg végül rám sem pillantva nagy léptekkel visszaindult az autó felé.

Nem értettem Damon viselkedését, de Stefan hangjától még én is megrémültem. Fogalmam sem volt, ki lehet náluk, de nem mertem megkérdezni Damont. Az előbbi vágynak nyoma sem volt dühös mozdulataiban, amivel beindította az autót, és egyetlen pillantásával sem méltatott figyelemre. Csendesen bámultam ki az ablakon, találgatva hideg viselkedésére való okokat. Ám ahogy lefékezett az első háznál, amit megláttunk, felém fordult.
- Most nem tudlak hazavinni. Majd beszélünk még – pillantott rám a szeme sarkából. Teljesen összezavarodtam, és hiába vártam arra, hogy elköszönjön… végül kiszálltam a kocsiból egy szó nélkül, és elszorult torokkal néztem végig, ahogy eltűnik az utca végén.