26. rész

Sziasztok,

Kisebb késéssel ugyan, de meghoztam a 26. részt. Sok időbe telt, míg megírtam, ugyanis miközben írom, teljesen beleélem magam... és ez ennél a résznél nem volt a legkönnyebb.
Lesz egy kisebb regény még a rész vége után, kérlek, akármilyen dühösek is vagytok rám, olvassátok el... annak talán sikerül megnyugtatni titeket (Timi, ez főleg neked szól ;)

Köszönöm: Kata

PS.: akik eddig nem hallgatták meg volna az ajánlott zenét, azoknak most igen erősen ajánlom az ellenkezőjét... nekem nagyon sokat segített, hogy beleéljem magam :)

26. rész - Téboly

(Lady Gaga - Teeth)

Alig érzékeltem magam körül a világot. A torkom összeszorult, alig kaptam levegőt. A jeges félelem szétáradt a tagjaimban, ahogy megláttam rémálmaim örökös szereplőjét.
Katherine egy kegyetlen mosollyal figyelte, ahogy az arcomból kifut a vér. A lábaim újra remegni kezdtek, de ezúttal a színtiszta félelemtől.
- Tudod mi a rossz a halhatatlanságban? - szólalt meg végül Damon. A hangja nem árult el semmit arról, hogy meglepte volna Katherine felbukkanása, de tudtam, hogy csak a színészi tehetségének köszönhető mindez. - Az, hogy az embernek van ideje végiggondolni mindent. És az egyik, amire rájöttem, hogy nem vagy más, csak egy manipulatív, önző ribanc. - Az utolsó szavakat halk, jéghideg hangon sziszegte. Katherine ajkai csábító mosolyra húzodtak a szavak hallatán.
Én legszívesebben rákiabáltam volna Damonra, hogy hagyja abba, ne ingerelje Katherine-t, de nem jött ki hang a torkomon. A szavai is csak halkan jutottak át a metsző félelmen.
- Csak nem hiányoztam? - lépett közelebb Katherine Damonhoz, és perzselő tekintettel végigmérte. - Jól áll neked a vámpírlét... - simított végig a mellkasán érzékien.
Damon torkából egy halk, de annál ijesztőbb morgás tört fel. Kirázott a hideg a hangtól, pedig tudtam, hogy most nem ő a legveszélyesebb egy méteres körzetben...
- Ahogy jobb alkalmam nyílik rá, karót döfök a szívedbe - sziszegte hideg hangon, és alig észrevehetően maga mögé tolt.
- Lassíts, kisfiú. Tudom, hogy fáj ezt hallanod, de nem miattad vagyok itt. Volt egy elintézendő ügyem egy bizonyos Jeremy Gilberttel... talán ismeritek - döntötte oldalra a fejét Katherine, és rám nézett.
A világ forogni kezdett velem. A szám néma sikolyra nyílt, ahogy akaratlanul is megjelent előttem Jeremy vérbefagyott teste. A félelem és a kétségbeesés teljesen eluralkodott rajtam, és mielőtt még végiggondolhattam volna, mit is teszek, Katherine felé lendültem, de Damon átkarolta a derekam, és visszafogott. Eszeveszetten próbáltam kiszabadulni Damon kezei közül, de olyan erősen tartott, hogy esélyem sem volt.
Szét akartam tépni, saját kezűleg... nézni, ahogy az arcáról eltűnik a diadalittas mosoly. Meg akartam ölni, saját kezűleg.
- Mit tettél vele? - sikoltottam artikulálatlanul.
Katherine mozdulatlanul, mosolyogva figyelte, ahogy Damon karjai között vergődöm. Ingerlően közelebb lépett hozzám, és éreztem, ahogy a lehellete az arcomat súrolja.
- Ó, milyen bátor vagy, ha a szeretteidről van szó... Ez tetszik. Esetleg feláldoznád magad érte? - kérdezte, miközben összeszűkült szemmel pásztázta a félelemtől és dühtől eltorzuló arcomat.
- Dögölj meg! - köptem felé a szavakat, miután levegőhöz jutottam.
- Ezt nemnek tekintem. Akkor, vegyél könnyes búcsút a kis szerelmedtől... - Katherine hangja sajnálkozóan csengett, de a szája kegyetlen mosolyra húzódott.
Damon szorítása egy pillanatig engedni látszott, de már nem akartam kiszabadulni. Minden porcikámon heves remegés futott végig, és úgy éreztem, megfulladok a kétségbeeséstől és félelemtől.
Őrült voltam, hogy egy pillanatig is elhittem, hogy Katherine életben hagy... csak hagyta, hogy biztonságba ringassam magam. Az agyam könyörögve sikoltozott, hogy fussak el, amilyen messze csak tudok, és mentsem az életem... de nem tehettem. Ha Jeremy meghal, az azért lesz, mert én önző módon élni akartam még. És ennél a tudatnál még a halál is jobb, akármilyen fájdalmas is lesz.
A düh eltűnt belőlem - nem maradt más, csak a félelem. De nem magamat féltettem, hanem Jeremyt. A színek elmosódottan kavarogtak a szemem előtt, de tartottam magam, miatta. Túl kell élnie... még akkor is, ha ennek az én életem az ára.
- Megígéred, hogy nem esik bántódása, ha veled megyek? - A hangom nem remegett - furcsa módon nyugalom töltött el. Az érzékszerveim eltompultak - teljes erővel koncentrálnom kellett, hogy Katherine szavai értelmes szavakká formálódjanak a fejemben, és megértsem a válaszát az felajánlkozásomra.
- Amint mellettem leszel, a barátod szabad - bólintott Katherine.
- Sajnálom, hogy bele kell szólnom a kis bájcsevejetekbe, de Eleanor nem megy sehová. Nem nyersz ilyen könnyen, drágám. - Damon megmarkolta a karomat, és visszarántott maga mellé, de alig érzékeltem a fájdalmat. A világ széleit kezdte befedni a sötétség... Katherine ajkait bámultam, de a szavak összefolytak...
- Akkor közlöm Elenával, hogy az unokaöccse halott. Kicsit sajnálom szegény Jeremyt... az ő hibája csak annyi volt, hogy beléd szeretett. - Hatalmas erőfeszítéssel választotta szét a szavakat az agyam, de reagálni már nem voltam képes rá.
- De ha a megérzéseim jól működnek, akkor te is - fürkészte Damon arcát. - Ez felettébb érdekes. Azt hittem, te a kicsit tüzesebb nőket szereted - húzódott Katherine szája lágy mosolyra.
Katherine szavai hirtelen áttörtek a gáton, és egy pillanat erejéig magamhoz tértem. De még mielőtt felfoghattam volna a szavakat, újra elmosódott a világ.
- Ne fáraszd magad Elenával, majd én elmondom neki. És ha most magunkra hagynál minket, azért nagyon hálás lennék. - Damon fojtott hangja már csak halk suttogásként jutott el hozzám.
- Csak beugrottam, szóval megyek is. De ne aggódjatok, hamarosan találkozunk, mielőtt még hiányozhatnék nektek - kacsintott rám Katherine, és lasított felvételben végignéztem, ahogy megfordul, és elsétál.
Damon arcán egy pillanat alatt eluralkodtak a visszafojtott indulatok, de alig vettem észre, ahogy az arca elsötétül. Csak a füvet bámultam. Üresnek éreztem magam... minden szertefoszlott egy pillanat alatt. Azt is alig érzékeltem, hogy Damon magához ránt. Csak akkor jutott el az agyamig, hogy hozzám beszél, amikor felfeszítette a fejemet, kényszerítve hogy ránézzek.
Üveges tekintettel meredtem a dühtől hidegen villogó szemeibe. Nem érdekelt, hogy mit mond... Semmi sem érdekelt.
A sötétség egyre jobban bekebelezett. Nem volt erőm ellenkezni - az utolsó, amit halványan érzékeltem, hogy Damon elkapja a derekam, és aztán feketeség magába szippantott.

(Placebo - Running up that hill)

Egyedül ébredtem egy sötét szobában. A szívem hangosan kalapált. Mindenre tisztán emlékeztem - az ájulás nem hozott számomra feloldozást. A tompultság eltűnt belőlem - felerősítve hallottam, ahogy a levegő hörögve kiszakad a tüdőmből. Hangos sikollyal tört ki belőlem a zokogás, és meg sem próbáltam visszafojtani. Utáltam magam, amiért nem voltam elég erős ahhoz, hogy Katherine-nel menjek. Beletemettem a kezembe az arcomat, és úgy zokogtam tovább. Csak akkor vettem észre, hogy az ujjaim a bőrömet tépik, amikor a fájdalom áttört a saját magam iránt érzett tömény gyűlöleten. De ahelyett, hogy abbahagytam volna, szántszándékkal martam végig újra és újra az arcomon. A kíntól összegörnyedve ültem az ágyon.
Nem jutott el a tudatomig, hogy már nem vagyok egyedül. Csak akkor eszméltem fel, amikor valaki elkapta a kezem, és lefeszítette az ágyra. A sírástól eltorzult arccal néztem fel.
Damon arcán végigfutott a döbbenet, ahogy meglátta a karmolásoktól véres arcomat. De a következő pillanatban az ölébe húzott, és úgy ringatott, mint egy kislányt. Zokogva fúrtam a fejem a mellkasába, és görcsös mozdulatokkal kapaszkodtam az ingjébe.
- Megöltem... én öltem meg. Meg fogok halni... - motyogtam a tébolytól összefüggéstelenül a szavakat a sötétbe.
- Jeremy él, hallod? És te sem fogsz meghalni. Nem hagyom. - Megnyugtatóan simogatta a hátam.
A szavak a torkomon akadtak. Könnyektől elhomályosult tekintettel néztem fel rá.
- Jer... Jeremy él? - dadogtam rekedt hangon.
- Haja szála sem görbült. Miután te elájultál, elhoztalak ide, és Stefannal együtt a keresésére indultam. De, mint kiderült, Katherine nem rabolta el... csak improvizált. Tudta, hogy ha Jeremy kerülne veszélybe, te egy szó nélkül feláldoznád magad. Nem hinném, hogy igazán ma akart volna megölni, csak bemelegített egy kicsit, mielőtt elkezdené a játékot. De Jeremy otthon van, épségben, és tökéletes tudatlanságban alussza az igazak álmát - forgatta meg a szemét, de a keze továbbra is ritmusosan simogatta a hátam.
Hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem. Csak két szó dübörgött végig a testemen - Jeremy él. A megkönnyebbüléstől újra sírni kezdtem, és erőteljes mozdulatokkal kimásztam Damon öléből. Egy szó nélkül kezdtem el futni a lépcső felé, de még mielőtt elérhettem volna a fordulót, valaki visszarántott.
- Hova mész? - kérdezte Damon összeszűkült szemmel.
- Látnom kell őt - válaszoltam, de közben gondolatban már Jeremyvel voltam.
- Most nem mehetsz el. Katherine rád vadászik, térj már észhez! - szorította meg a karom gyengéden, de ezzel pont az ellenkezőjét érte el, mint amit akart. Dühösen téptem ki a kezem a kezéből.
- Nem érdekel Katherine! Látnom kell Jeremyt, nem érted?! - üvöltöttem, és újra futni kezdtem.
Ezúttal senki sem állított meg. Feltéptem az ajtót, és tovább szaladtam a főút felé. De még mielőtt elérhettem volna, hangos dudálás törte meg az éjszaka csendjét.
- Szállj be, elviszlek hozzá - hajolt ki Stefan a vezetőülés felőli ablakon, majd a következő pillanatban kilökte az ajtót.
Sietve szálltam be mellé. A futástól kapkodó lélegzettel simítottam hátra a hajam az arcomból. Elég volt egy pillantást vetnem a tükörbe, hogy elborzadjak magamtól - az arcomra rászáradt a vér, és a szemeim alatt fekete csíkok mutatták a könnyeim útját. Eszeveszetten kezdtem dörzsölni az arcomat, eltűntetve a vérfoltokat és a sminknyomokat. Stefan aggódó pillantással figyelte a mozdulataimat, szinte éreztem a belőle áradó féltést.
Száznyolcvannal tépett végig a kihalt utcákon, de nekem így sem volt elég gyors. Türelmetlenül szorongattam az ülésem szélét. Hatalmas erőfeszítésbe telt, hogy ne lépjek rá helyette jobban is a gázpedálra, de annyi épelméjűség még maradt bennem, hogy ne tegyem.
Évtizedeknek tűnt, míg végül Stefan fékcsikorogva lefékezett a Gilbert ház előtt. Feltéptem az ajtót, és botladozva futni kezdtem a bejárat felé. Rángatni kezdtem a kilincset, miután nem nyílt ki. Teljes erőmből próbáltam feltépni az ajtót, mikor Stefan utolért, és lefogott.
- Eleanor, nyugodj le! Hallod? Nyugodj meg! - szorította a két kezét az arcomra, így kényszerítve, hogy ránézzek. A tekintete aggódóan pásztázta az arcomat.
A kezem bénultan hullott magam mellé. A szívem szabálytalanul vert, de Stefan tekintete fogva tartotta a sajátomat.
- Minden rendben van, érted? Jeremy él, és neked sem esik bántódásod. Megígérem, hogy megvédünk Katherine-től... nézz rám, Eleanor. Megígérem. - A tekintetéből olyan eleven őszinteség sugárzott, hogy hinnem kellett neki. Muszáj volt...
Nagy levegőket véve próbáltam lenyugtatni a kapkodó légzésemet. Stefan halvány mosollyal nézte, ahogy az arcom kisimul.
- Hiszek neked... - suttogtam halkan, könnyes szemmel. A nyugalom elárasztott.
- Vigyél be, kérlek - kérleltem őt. Semmi másra nem vágytam, csak hogy láthassam Jeremyt...
Stefan mosolyogva bólintott, és kézen fogva húzni kezdett a kert felé. Értetlenül követtem, de bíztam benne. Végül megállt Jeremy ablaka alatt.
- Csukd be a szemed - kért halkan, miközben a kezét a térdem alá helyezve felkapott. Engedelmesen lehunytam a szemem, és vártam.
- Most már kinyithatod - szólalt meg Stefan egy pillanat múlva. Azt hittem, nem sikerült bejutnunk - de megdöbbenve vettem észre, hogy már nem a kert vesz körbe, hanem az ismerős falak.
De a döbbenetem gyorsan elpárolgott, ahogy megláttam őt. A párnát magához szorítva aludt, az arca teljesen békés volt. Rámosolyogtam Stefanra, és visszafordítottam a tekintetem. Nem vettem észre, hogy már csak ketten vagyunk, csak akkor, amikor a halk köszönöm-re senki sem válaszolt.

(Evanescence - My immortal)

Óvatosan leereszkedtem Jeremy mellé, és csak néztem őt. Lágyan simítottam végig az arcán újra és újra. A kezeim bejárták a lehunyt, selymes szemhéját, a telt ajkait. Az érintésem nyomán Jeremy elmosolyodott.
- Eleanor... - suttogta álmában. Egy kósza könnycsepp folyt végig az arcomon, és én is elmosolyodtam. Óvatosan hajoltam oda hozzá, és leheletfinoman az ajkainak nyomtam a sajátomat. Lehunyt szemmel élveztem a meleg érintést...
Hirtelen egy kéz simított végig az arcomon. Megrémülve húzódtam el, és Jeremy meleg tekintetével találtam szembe magam.
- Szia... - suttogta karcos, mégis lágy hangon.
- Szia - simogattam meg az arcát mosolyogva.
- Azt hittem, csak álmodom... de ez sokkal édesebb egy álomnál - húzódtak az ajkai mosolyra.
Egy szó nélkül csókoltam meg. Nem volt bennem hezitálás - a gondolat, hogy elveszthetem, rádöbbentett arra, hogy mit érzek igazából iránta. Minden porcikámban éreztem a lágyan melengető szerelmet.
Óvatosan húzott le maga mellé, nem szakítva meg a csókot. Gyengéden simogatott ott, ahol ért, én pedig ugyanilyen mozdulatokkal viszonoztam. Azt akartam, hogy ez a pillanat sose érjen véget...
De amikor Jeremy megszakította ajkaink puha játékát, egy pillanatig sem bántam. A tekintete csillogott, ahogy belenézett a szemembe.
- Szeretlek... - suttogta, miközben az arcomon simított végig.
- Én is. Nem is tudod, mennyire... - A hangom elcsuklott, és a könnyek fojtogatni kezdték a torkomat. Jeremy lágyan törölte le őket, ahogy kicsordultak, és újra megcsókolt.
Nem éreztem szükségét a további szavaknak. Lassan húztam le a pólóját, végigsimítva minden porcikáját. Az érintéseim nyomán megremegett, és csak akkor vált el tőlem, amikor kibújt a pólójából. Rajtam még mindig a báli ruhám volt, de egy perc múlva már csak az anyag surlódását hallottam, ahogy a földre esik. Remegni kezdtem, ahogy végigsimított a melleimen. Végigfeküdtem az ágyon, és magamra húztam Jeremyt. A teste forrón simult hozzám - de ez másfajta forróság volt, mint amit régebben éreztem. A nyakához hajoltam, és beszívtam az illatát. Kezei lágyan simogatták a derekam, majd óvatos mozdulattal lehúzta rólam a bugyit. A remegésen fokozódott, ahogy a kezei érzékeny pontot érintettek. Legszívesebben abban a pillanatban letéptem volna róla az alsónadrágot, de nem akartam elsietni... ez volt az első alkalom, amikor szerelemből feküdtem le egy emberrel, és nem csak a pillanatnyi vágynak engedelmeskedve.
A kezeim a csupasz hátát simogatták. Nem tudtam betelni vele - bőre puha volt, de az izmok keményen húzódtak alatta.
Végül, mikor már úgy éreztem, nem bírom tovább, Jeremy húzta le magáról az egyetlen ruhadarabot, ami még fedte őt. Becsukott szemmel hallottam, ahogy megnyikordul az éjjeliszekrény fiókja, de a következő pillanatban már újra éreztem a testét magamon. Látni akartam az arcát, miközben egyesül a testünk.
A tekintete tiszta volt, nem homályosította el a vágy emésztő tüze. Lágyan felemelte a csípőmet, majd óvatosan belém hatolt.
A számat halk nyögés hagyta el, ahogy megéreztem magamban. Tökéletesen összeillettünk, mint egy kirakós két darabja. Lassú ritmust diktálva mozgatta a csípőjét, miközben mélyen a szemembe nézett.
A sötétség lágyan körbeölelt minket, de ennek ellenére tisztán láttam az arcának minden rezdülését. A gondolataim csak ezen a tökéletes pillanaton jártak. Nem csak a testünk olvadt össze, a lelkünk is. Minden porcikámat bevonta az őszinte szerelem, ami a tekintetéből sugárzott.
Ez az érzés minden egyes lökéssel jobban erősödött bennem. A légzésünk egyszerre vált kapkodóvá... úgy éreztem, a testem nem bírja tovább az édes gyönyört. Halk nyögés szakadt ki belőlem, ahogy megéreztem a minden gondolatot megszüntető beteljesülést. Mint egy fuldokló, úgy kaptam Jeremy ajkai után. A ritmus lassulni kezdett, vele együtt a szívdobogásom is. Szó nélkül feküdtem Jeremy mellkasára, hallgatva, amint az ő szívverése is lassan lenyugszik. Jeremy lágyan simogatta a hajam, és az édes ritmus lassan magával vitt egy másik világba...

***

Amikor elindítottam a szavazást a Damon - Jeremy kérdés ügyében, már akkor is tudtam, hogy akárhogy is fog alakulni, ezt a részt megírom. Egyrészt szerettem volna, másrészt a történet szempontjából fontos. Tudom, hogy ezután sokan szidni fogtok, de ne utáljatok meg... pontosan tudom, mit miért írok, és nem csak a hasamra ütve ülök neki az írásnak. Ez a fordulat kellett a történetbe, később majd megértitek, miért. :)
Kérlek, próbáljátok meg nem úgy végigolvasni, hogy "na a francba, Jeremy van már megint..." Azért valljuk be, Damon után ő a második legjobb pasi a sorozatban. :D Kicsit éljétek bele magatokat, és máris nem lesz olyan borzalmas, hogy nem Damon karjaiban végezte (ebben a részben ;), hanem Jeremyében.
Köszönöm előre is a megértéseteket!

25. rész

25. rész - Bizonytalanság

Lázasan toporogva vártam, hogy Jeremy megérkezzen, és együtt mehessünk a bálra. Őszintén szólva, izgultam - fogalmam sem volt, mit kéne tennem, vagy mondanom. Bár anyáék sok ilyen eseményre jártak, én sosem mentem velük. Mindig is taszítottak az ilyen nagy alkalmak, így még csak megfelelő ruhám sem volt. Caroline-nal karöltve tegnap végigjártuk Mystic Falls összes ruhaboltját, míg végül megtaláltuk az egyetlen olyan darabot, ami tetszett, elegáns is volt, és nem került egy vagyonba.
Lauren segítőkészen megcsinálta a hajam, és kölcsönadta a fehér gyöngyökkel kirakott kézitáskáját. Jót kuncogott rajtam, ahogy idegesen simítgattam a ruhám szélét, akárhányszor megláttam magam a tükörben.
A sminkelés már nehezebb ügy volt: nem tudtam magamra elég alapozót kenni, hogy eltűntessem a mostanra már besárguló foltot. Amikor Lauren meglátta másnap reggel, elhűlve kérdezte, hogy hogyan szereztem, mire én improvizáltam, hogy elestem Elenáéknál, és bevertem az arcom a szekrény sarkába. Láttam rajta, mennyire megkönnyebbült, miután nem találta többé Damont a házunk előtt, így hát úgy döntöttem, jobb, ha kihagyom őt a sztoriból. Azt meg csak nem mondhattam, hogy Jeremy megütött...
Végre valahára hangos dudálás verte fel az utca csendjét. Még utoljára belenéztem a tükörbe, és nyugtáztam magamban, hogy nem folyt le a sminkem, a ruha jól áll rajtam, és a hajam se jött szét a várakozás alatt.
Feszengve ültem be Jeremy mellé a kocsiba. Olyan ideges voltam, hogy majdnem odacsuktam a ruhám alját - Jeremy csak vigyorogva nézte a bénázásomat, majd elismerően végigmért.
- Gyönyörű vagy - dicsért meg, miközben kihajtott a kocsifeljáróról.
- Köszönöm - pirultam el egy kissé, és a szemem sarkából én is végigmértem őt. Meg kellett állapítanom, hogy nagyon jól áll neki a szmoking, de inkább magamban tartottam ezt a felfedezést.
Szinte másra sem tudtam gondolni az elmúlt órákban, mint Jeremy vallomására. De akárhogy is erőlködtem, nem jutottam egy lépésnyit sem előre - bár rájöttem, hogy én érzéseim sem csak barátiak Jeremy iránt, mégsem tudtam elképzelni, hogy akár több is lehetne köztünk. Szerencsére Jeremy tökéletes úriember volt, és nem sürgetett - még csak rá sem kérdezett azóta. De tudtam, hogy a régi viszonyt már nem lehetne visszaállítani közénk - automatikusan is elkezdtem nőként viselkedni vele, és lopva figyeltem a reakcióit a mozdulataimra.

A Lockwood birtok kívül esett a városon. Végig az erdő mellett haladtunk, néha láttam megcsillanni a holdfényben a patakot is. Végül majd' fél óra autózás után megláttam a birtokot. Elámultam a nagyságán - egy egész erdőnyi terület vette körbe a hatalmas, fehér házat. Egy utolsó, nagy levegőt véve kiszálltam a kocsiból. A levegő balzsamos volt, és pont megfelelő: nem fáztam, és melegem sem volt. Ez némi erőt adott ahhoz, hogy vigyázva ugyan, hogy ne lépjek rá a ruhám aljára, de azért kecsesen lépkedve elinduljak a kapunak is beillő tágra nyitott bejárati ajtó felé.

- Nem is tudtam, hogy jössz - fogadott az ajtóban álló, láthatólag eddig aktívan unatkozó Tyler. De ahogy meglátott minket, mosolyogni kezdett, és elismerően végigmért.
- Jeremy megkért, hogy legyek a partnere, én pedig nem mondhattam nemet - viszonoztam a mosolyát, és belekaroltam Jeremybe, ahogy azt a filmekben szokás.
- Itt sajnos nem tudjuk befejezni a versenyt, de azért örülök, hogy itt vagytok. Legalább kicsit érdekesebb lesz a parti - bökött a fejével Tyler a benti szoba felé, ahol egytől egyig csak szmokingba öltözött öregemberek beszélgettek egy pohár pezsgővel a kezükben.
Szívesen beszélgettem volna még Tylerrel, de a mögöttem álló emberek már méltatlankodva susmorogtak, így hát gyorsan besétáltunk a hallba. Elámulva nézegettem a hihetetlen eleganciát, amivel berendezték a házat - mintha egy múzeumban lettem volna. Jeremy céltudatosan elindult a tömeg felé, én pedig idegesen kapaszkodva a karjába, követtem őt.
Végül, a szoba sarkában megtaláltuk Stefanékat. Hangosan nevetgéltek valamin, én pedig megkönnyebbültem egy kicsit, hogy legalább - Jeremyn és Tyleren kívül - vannak még ismerős arcok itt. Menet közben levettünk két pezsgővel teli poharat a melletünk elsétáló pincér tálcájáról, és csatlakoztunk a jókedvű beszélgetéshez.
- Eleanor, ez a ruha csodálatosan áll rajtad - dicsért meg Elena mosolyogva.
- Köszönöm - viszonoztam a mosolyát. - Caroline-nal tegnap bejártuk a fél világot érte - forgattam meg a szemeim, de azért máris jobban éreztem magam a bőrömben.
Fél óra nevetgélés után teljesen feloldódtam. Néha elkaptam Jeremy pillantását, ahogy az arcomat fürkészi mosolyogva, és félénken ugyan, de viszonoztam a mosolyait. Végül megkértem Jeremyt, hogy vezessen körbe - bár sosem éltem volna itt, a szépsége lenyűgözött.
Egymásba karolva jártuk végig a házat, míg végül visszaértünk a földszintre. A lépcső egy hatalmas terembe vezetett - ez lehetett a bál központja. Rengetegen voltak itt, de egytől egyig szolídan táncoltak egy régi, lassú slágerre.
- Gyere, táncoljunk - fogtam meg kérlelően Jeremy kezét. Ha már itt voltam, bele akartam olvadni a környezetbe, még ha nem is voltam tagja ennek az elit társaságnak. És őszintén szólva, a szívem is kicsit gyorsabban kezdett el verni a gondolatra, hogy Jeremy a karjai között tart majd' két percen át...
- Ne már - húzta el a száját Jeremy, egy kis mosollyal vegyítve. - Nem tudok táncolni - rázta meg a fejét tiltakozóan.
- Akkor majd most megtanulsz. Na, gyere, ne kéresd magad! - húztam magam után, egyenesen a tömegbe.

(Des'ree - Kissing you)
Lágyan mosolyogva néztem fel Jeremyre. Próbáltam ebbe a pillantásba minden érzésemet belesűríteni... Jeremy válaszképpen átkarolta a derekam, és magához húzott. Átkaroltam a nyakát, és lassan ringatózni kezdtünk a zene ritmusára. Ráhajtottam a fejem a vállára, és beszívtam az illatát. Abban a pillanatban el tudtam képzelni, hogy köztünk több is lehet, mint barátság. Olyan gyengédséggel simított végig a derekamon, hogy a lábaim megremegtek. Lehunyt szemmel élveztem az érintéseit. Olyan biztonságban éreztem magam vele, mint senki mással...
"Ha egy kicsit jobbra fordítanám az arcom, az ajkam pont az arcát súrolná" - ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal ringatóztam a karjaiban a zene lágy ritmusára. De nem mertem megtenni - féltem, hogy ha elmúlik a pillanat varázsa, megint elbizonytalanodnék, és nem akartam játszani Jeremy érzéseivel. Megérezhette a tétovázásomat, mert az eddig a derekamon pihenő kezeivel végigsimította a hátamnak azt a részét, amit nem fedett a ruha. Jólesően beleborzongtam az érintésébe, de ez nem volt elég ahhoz, hogy legyőzzem a félelmeimet.
Ahogy vége lett a számnak, kissé kábán kibontakoztam Jeremy karjaiból. Csak álltunk egymás előtt, kézen fogva. Úgy éreztem, a tekintete beszippant magába... és én örömmel vesztem volna el benne. De a gyomrom összeszorult, és lehajtottam a fejem. Ez pont elég volt ahhoz, hogy Jeremy észrevegye a jeleket - olyan jól ismerte már minden rezdülésemet, hogy szavak nélkül is megértettük egymást.
- Amennyit csak akarsz... - suttogta az ismerős szavakat. Pontosan tudtam, hogy mire céloz. Hálás tekintettel pislogtam rá, és átöleltem.
Jeremy kelletlenül tolt el magától, amikor elkezdett rezegni a telefonja. Bosszankodva vette fel, és egy bocsánatkérő pillantással a fülembe súgta, hogy kimegy, mert itt nem hall semmit.
A kellemetlen szorítás abbamaradt, ahogy egyedül maradtam. A fejemben összezavarodva kavarogtak a gondolatok a kettőnk kapcsolatáról. Hirtelen kipirultam, és én is kifelé vettem az irányt.
A lágy, nyári este ugyan lehűlni nem segített, de ahhoz pont elég volt, hogy nyugodtan tudjak gondolkozni. Halkan kihallatszott a bentről szóló zene, én pedig előkotortam a táskámból a cigimet. Elmerengve bámultam a felhőtlen, csillagos eget, és nyugodt mozdulatokkal rágyújtottam.
A gondolataim elterelődtek Jeremyről... inkább az életemen gondolkodtam. Vajon miért pont velem történik mindez? Tettem valamit, amivel kivívtam magam ellen a sorsot? Bár már kezdtem egyre jobban elhinni, hogy Katherine békén hagy, a tudatalattim nem volt ennyire naív. Mélyen, belül folyamatosan ott motoszkált bennem a félelem, de próbáltam csak a jelenre koncentrálni, kizárva így a gondolataim közül a szüleimet, a halott bátyámat, Chazt, és... Damont. Mert, bár gyűlöltem és megvetettem őt, mégis élénken éltek az emlékeimben azok a pillanatok, amikor még jóleső borzongás fogott el, akárhányszor megláttam.
A fejembe hirtelen fájdalom hasított. Olyan intenzív volt, hogy megtántorodtam, és nekiestem a korlátnak. Olyan érzés volt, mintha valami fel akarna törni a felszínre, de nem tud. Összeszorított szemmel vártam, hogy elmúljon az érzés, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt. Kábán pislogtam párat, míg összeszedtem magam. Halványan rémlett, hogy éreztem már hasonlót régebben, de hogy mikor, azt nem tudtam, és inkább megkíméltem magam a további gondolkodástól.
Elindultam vissza a házba - Jeremy már biztosan végzett. De a félsötét termet háromszor is körbejárva, nem találtam meg. Végigjártam a ház minden zugát, de Elenán és Stefanon kívül nem találkoztam egyetlen ismerős arccal se.
Kissé kétségbeesve sétáltam át a kertbe. Óvatosan lavíroztam a beszélgető és táncoló párok között, kutatva Jeremy után, de sehol sem láttam őt. Elkeseredve vettem tudomásul, hogy egyedül maradtam - Caroline-ék már hazamentek, Elenáékat pedig nem akartam zavarni. Leültem az egyik padra, és durcásan magam elé meredve bámultam a füvet.
- Csak nem egyedül hagyott a hódolód? - szólalt meg mellőlem egy metszően gúnyos, ámde annál jobban ismert hang.
Bosszankodva néztem a mellettem ülő Damonra. Gondolhattam volna, hogy ő is itt lesz...
- Igazán örülnék, ha végre békén hagynál. Értem én, unatkozol, de annyi más, buta lány van még Mystic Fallsban rajtam kívül! Miért nem keresel egyet, és hülyíted meg? - vágtam hozzá a szavakat kissé nagyobb dühhel a hangomban, mint kellett volna.
- Mert élvezet nézni, ahogy felhúzod magad - villantott rám egy pimasz, féloldalas mosolyt. A pumpa még jobban felment bennem, és már ott tartottam, hogy felpattanok, és hazasétálok, mikor egy nő állt meg előttünk.
- Damon, micsoda kellemes meglepetés! Nem is tudtam, hogy jön! Fantasztikusan áll magán a szmoking - lelkendezett a nő, és közben csábosan remegtette a szempilláit. Elhűlve meredtem rá: most tényleg flörtölni kezdett vele?!
- Carol, maga napról napra szebb - hajolt meg Damon egy csábító mosollyal, és kezet csókolt. A látványtól kikívánkozott belőlem a délelőtti nagy adag tészta, és ez az arcomra is kiülhetett. Damon figyelmét természetesen nem kerülhette el a fintor, mert a következő pillanatban átkarolta a derekam.
- Hadd mutassam be városunk új lakóját, Eleanor Lauriert - mondta csevegő hangon, és rám mosolygott.
- Carol Lockwood - nyújtotta felém a kezét a nő, miközben végig Damonnal szemezett. Próbáltam szabályozni az arckifejezésemet, de amikor eljutott az agyamig a vezetékneve, újabb fintor ülhetett ki az arcomra. Szóval ez a nő Tyler édesanyja. Ha a fia tudná, hogy százhetven éves vámpírokkal flörtöl az anyja, aki mellesleg kinézetre a fia lehetne, szerintem már rég elmenekült volna itthonról...
- Szerencsés lány vagy, ha Damon Salvatore a kísérőd - mosolygott rám cinkosan Carol. Damon felnevetett, de nem sietett megcáfolni a mondatot. Megtehettem volna én helyette, de minél előbb szabadulni akartam innen, hogy ne kelljen tovább néznem ezt a gyomorforgató jelenetet, így hatalmas erőfeszítés árán, csak egy bájos, félénk mosolyt erőszakoltam az arcomra, és megköszöntem a bókot (ami, nem mellesleg, sokkal inkább szólt Damonnak, mint nekem.)
- Sajnos végeznem kell a háziasszonyi teendőimet. Örülök, hogy megismerhettem, Eleanor - mosolygott rám bájosan Carol. - Ön meg esetleg beugorhatna valamikor teázni egyet - tette rá a kezét Damon karjára, miközben újra bevetette a csábosnak hitt pillantását.
- Amint lesz időm, jövök. - Damon hangja olyan volt, akár a cseppentett méz, de elérte a hatást: szinte láttam, ahogy Carol egyetlen nagy, rózsaszín tócsává olvad. Bár így lett volna...
Ahogy újra kettesben maradtunk, azonnal elhúzódtam tőle. Mérgesen néztem rá, de ő játszi könnyedséggel állta a tekintetem, miközben minél szélesebb mosolyra húzódott a szája. Végül én adtam fel előbb, és egy dühös szusszantással elindultam a másik irányba.
Nem jutottam messze, amikor Damon elkapta a karomat, és maga felé fordított.
- Csak nem zavar, hogy Carol Lockwood odáig van értem? - Már épp kezdtem volna heves tiltakozásba, amikor rátette a mutatóujját az ajkamra, ezzel elnémítva. - Nekem senki sem tud ellenállni... - suttogta a fülembe érzéki hangon.
(Within Temptation - All I Need)
A szívem egy fokozattal gyorsabb ütembe kapcsolt, ahogy megéreztem az ajkait a fülemnél. Egy teljes pillanatig élveztem a közelségét - de aztán egy számító mosollyal közelebb hajoltam hozzá, egészen addig, amíg alig pár centiméter választott el tőle.
- A kivétel erősíti a szabályt... - leheltem halk, ámde annál gúnyosabb hangon.
A tervem az volt, hogy ezután faképnél hagyom, és kecsesen tovább sétálok, amíg ő ledöbbenve mered utánam. De a tervem egyből dugába dőlt, ahogy Damon hirtelen utánam kapott, és mindkét kezét az arcomra simítva, az ajkaimra nyomta a sajátját.
A világ egy teljes fordulatot tett velem abban a pillanatban. Az érzékeim olyan hangosan sikoltoztak, hogy szinte alig hallottam a külvilág zajait - minden egy elnyújtott masszává olvadt össze. A testem egyből reagált a csókra, és ugyanolyan hévvel viszonozta, mint ahogy Damon csókolt. Szinte beleszédültem, ahogy az ajkai játszani kezdtek az enyéimmel. A fejem minden gondolattól mentes volt, eszem ágában sem volt megszakítani a csókot, ehelyett átkaroltam a nyakát, és még közelebb húztam magamhoz.
Csak ezután érzékeltem a változást - Damon csókja most teljesen más volt, mint régebben. Akkor minden mozdulata attól a tudattól volt magabiztos, hogy nem fogom elutasítani. De most úgy csókolt, mintha az élete múlna rajta. Semmi magabiztosság nem volt benne, csak a színtiszta vágy, és bizonytalanság. A szívem olyan gyorsan vert, mintha ki akarna szakadni a helyéről. A lábaim remegtek, és minden bizonnyal össze is csuklottam volna, ha Damon nem simul hozzám szorosan.
Egyetlen pillanatig, és mégis örökkévalóságnak tűnt, amíg éreztem Damon meleg ajkait. Ahogy elszakadt tőlem, a hiánya égetni kezdte a számat. Mindketten zihálva váltunk el egymástól, de egy szó sem jött ki a torkomon. Halványan éreztem, hogy helytelen, amit tettem, de abban a pillanatban egyáltalán nem bántam, hogy Damon megcsókolt. A tekintete úgy vonzott, mint a mágnest - mindent betöltött a hihetetlen kékség. De nem láttam benne se gúnyt, se az elégtétel okozta örömöt - olyan tiszta tekintettel nézett rám, mintha az a Damon, akit gyűlölök, nem is létezne. A keze továbbra is az arcomon volt, talán azért, hogy ne tudjam elfordítani a fejem. De még ha akartam volna, akkor se lettem volna képes rá...
- Oh, Damon, hiányzott már ez a tekintet tőled. Utoljára akkor láttam, amikor örök szerelmet esküdtél nekem... De úgy látszik, az a száznegyvenhat év elfeledtette veled az ígéretedet - szólalt meg mellőlünk egy hang, aminek hallatán a jeges rémület kezdett fojtogatni...

***

Ez pedig Eleanor ruhája :)

24. rész

Sziasztok,

Némi csúszás után, de meghoztam a részt :). Nagyon köszönöm a sok kommentet, és a chatbe írt üzenetet!

Jóéjt: Kata

24. rész - Változás

(Yeah Yeah Yeahs - Kiss, kiss)

A nyár gyorsan köszöntött be Mystic Fallsba. Az egyik nap még majd’ megfagytam Damon mögött, ahogy száguldottunk az iskola felé, másnap pedig topban élveztem a melengető napsugarakat. Az iskola hivatalosan is véget ért két hete – ez pedig egyet jelentett azzal, hogy nincs több Damon féle furikázás. Mondjuk az utolsó héten már így is Jeremyvel jártam mindenhova – Stefan engedékenyebbnek bizonyult, mint vártam volna. Mivel Katherine-nek nyoma sem volt, ő is kezdte elhinni, hogy jobb szórakozást talált annál, hogy minket kínozzon, és hajlandó volt bizonyos feltételek árán ugyan, de nagyobb szabadságot adni. Bár tudtam, hogy csak engem akar megvédeni, néha túlzásokba esett. A Grillben egyszer már a WCbe is el akart kísérni, de a pillantásom láttán még ő is visszarettent.
Damonnal a kapcsolatunk a minimálisra csökkent – de egyáltalán nem bántam. Bár időről időre elkapott egy furcsa érzés, amikor rám nézett – a tekintete olykor nem volt maró a gúnytól, hanem szokatlan őszinteség ült benne. De mielőtt még hihettem volna a szememnek, már újra a szokásos tekintettel méregetett, én pedig nem törődtem vele.
Jeremyvel töltöttem minden szabad percemet. Az elmúlt két hónap alatt többet aludtam náluk, mint otthon – Jenna gyakran viccelődött azzal, hogy most már három gyereket nevel, nem csak kettőt. Nem arról volt szó, hogy Laurennel ne éreztem volna jól magam, de Jeremy úgy vonzott, mint a mágnes: minden helyzetben jól éreztem magam vele, és emelett tökéletes biztonságban is. Elena is kezdett felengedni, és egyre inkább látszott rajta, hogy nem rezzen össze minden ajtócsapódástól, és nem látja minden sötét sarokban Katherine-t. Stefan és ő még inkább elválaszthatatlanok lettek, sokszor beszélgettünk, vagy társasjátékoztunk négyesben – szerencsére Damon nem csatlakozott hozzánk, így minden csak a nevetésről és a szórakozásról szólt.
Lassan el is felejtettem minden fájó sebet, ami a múltban ért – bár néha, amikor nem látott senki, a párnába fúrva az arcom, próbáltam visszafojtani a könnyeimet. Anyám fájdalomtól sugárzó szeme eleinte minden álmomban megjelent, de mára már egyre kevesebbszer tűnt fel. Átadtam magam a felhőtlen szabadságnak – szerencsére Caroline is beszűntette a kínzó, de azért mára már megszeretett pompomedzéseket a nyárra.
Sok időt töltöttem együtt az új osztálytársaimmal is – Matt folyton csocsómérkőzésekre hívott ki, nem bírta elviselni a vereséget, Tyler pedig folyton be akarta fejezni a múltkor abbamaradt ivóversenyünket, de mivel élénken élt az emlékeimben a múltkori, hárítottam a kihívást. Bonnie-val is jobban megismerkedtem – néha ő is csatlakozott hozzánk egy hosszadalmas Monopolyzáshoz (amiben, akármennyire is igyekeztem, folyton csak második lettem… Stefan verhetetlen volt).

Jeremy lazán átkarolt, ahogy leültünk a kanapéra. Teljesen természetes volt ez a helyzet számomra – számtalanszor ültünk vagy feküdtünk már így, és sosem éreztem úgy, hogy túllépnénk a legjobb barátok kategóriát ezzel.
- Éhes vagyok – szólalt meg pár perces hallgatás után, miután a gyomra akkorát kordult, hogy majdnem megkérdeztem, az ég dörgött-e.
- De hát két órája ettünk – néztem rá meglepődötten. Jeremy csak vállat vont, és feltápászkodott. Nekem a lehető legkisebb kedvem sem volt megmozdulni, és nem akartam, hogy Jeremy egyedül hagyjon, úgyhogy felmarkoltam egy párnát, és hozzá vágtam. Meglepetésül érte a támadás - egy pillanatra ledermedt, majd ördögi vigyorral az arcán megfordult.
- Jól végiggondoltad te ezt? – vette fel a párnát a földről, és továbbra is vigyorgott.
Na mi van, már nem vagy éhes? – kérdeztem tőle ártatlan tekintettel. Pont időben hajoltam le ahhoz, hogy a párna ne landoljon az arcomban. Villámgyorsan felmarkoltam még egyet Jenna gondosan elrendezett díszpárnáiból, és ahogy tudtam, futni kezdtem az emelet felé. Nevetve szökelltem fel a lépcsőfokokon, és hallottam, ahogy Jeremy utánam ered. Hangosan sikongatva próbáltam menekülni előle, de miután a harmadik kört tettem meg a házban, felborítva két széket, és majdnem leverve egy értékes porcelánvázát, elkapott. Mint egy zsákot, a vállára dobott, és elégedett vigyorral ültetett le az egyik konyhaszékre. Lihegve és megadóan néztem végig, ahogy csinál magának egy hatalmas szendvicset – de ahogy végzett vele, előhúztam a hátam mögött rejtegetett utolsó párnát, és újra hozzávágtam.
Jeremy olyan gyorsan pattant fel, mintha végig készült volna erre a támadásra. Újra futni kezdtem, de ezúttal jobbnak láttam, ha inkább elbújok valahol – az egyik ajtó mögötti helyet tökéletesnek találtam. Néma csöndben, lélegzetet alig véve próbáltam elrejtőzni Jeremy elől, aki lassan, lopakodva járta végig a folyosót. Alig bírtam visszafogni a kuncogásom, ahogy láttam a résen, hogy kezd egyre elkeseredettebb lenni a vereségtől. Hirtelen eltűnt a szemem elől – és a következő pillanatban a földön landoltam, egyenesen Jeremyn. Nevetve borultam a vállára, és megpróbáltam feltápászkodni. De még mielőtt megmozdulhattam volna, Jeremy egy szempillantás alatt maga alá fordított. Összezavarodva néztem az arcára – nem értettem a dolgot. De az arcán eddig számomra ismeretlen érzések tükröződtek vissza – a szemében megcsillant valami, amit eddig még sosem láttam. Egy hosszú, elnyújtott másodpercig farkasszemet néztünk egymással, és a következő pillanatban azon kaptam magam, hogy az ajka az enyémre tapad. Mintha áramütés szaladt volna végig bennem - a megdöbbenéstől eszembe se jutott viszonozni a csókot, csak feküdtem alatta, mint valami fadarab. Ahogy Jeremy megérezte, hogy nem viszonzom a csókot, elvált az ajkaimtól, és rám pillantott. Tágra nyílt szemmel meredtem rá. Szólásra nyitotta a száját, de nem akartam hallani semmit abban a pillanatban – a gondolatok olyan gyorsasággal váltották egymást a fejemben, hogy teljesen beleszédültem. Lelöktem magamról, és villámgyorsan felpattanva, eliramodtam a fürdő felé. Becsaptam az ajtót, és lihegve a mosdókagylóra támaszkodtam.
A fejem úgy zsongott, mintha egy egész méhkaptár költözött volna bele. Az arcom lángolt, de az ajkaim olyanok voltak, mintha idáig egy jéghideg vasdarabnak nyomtam volna őket. Bénultan kaptam a számhoz, és saját magamat bámultam a tükörben - de mégsem láttam semmit. A szemem előtt a Jeremyvel töltött számtalan óra pergett le... sosem gondoltam volna, hogy egyszer megcsókol. A gondolat is messze elkerült - annyira természetes volt számomra ez a barátság, mint a levegővétel, vagy az evés.
Heves mozdulatokkal fröcsköltem az arcomra a jeges vizet, de mit sem segített. A szívem még mindig őrült módjára vert, mintha most futottam volna le a maratont. Remegő kezekkel túrtam elő a zsebemből a cigimet, és mit sem törődve azzal, hogy nem otthon vagyok, rágyújtottam. Leültem a kád szélére, de nem volt kényelmes. Egy őrült ötlettől vezérelve, befeküdtem a kádba ruhástul, és bámultam a velem szemben lévő csempét. Kutattam az emlékeim között a jeleket, amik arról árulkodhatnak, hogy Jeremy többet érez irántam, mint barátság, de egyet se találtam. Persze, együtt aludtunk, sokszor ölelkezve - de sosem éreztem volna, hogy megváltozott volna a kezdeti viszonyunk.
Hirtelen hangos kopogás törte meg a csendet - ijedten próbáltam kikászálódni a kádból, nehogy őrültnek higgyenek. Bár biztos voltam benne, hogy Jeremy az, és ő már ennél őrültebb helyzetekben is látott, most valahogy nem akartam előtte ilyennek tűnni. De hiába próbáltam feltápászkodni, visszaestem, és egy lemondó nyögéssel kiszóltam, hogy "Szabad!". Bár legszívesebben életem végéig bezárkóztam volna ide, csak nem túrhattam ki őket a saját fürdőjükből. Így megpróbáltam a lehető legtermészetesebben elhelyezkedni a kádban, mintha ez egy teljesen normális időtöltés lenne - persze ruhában.
Az ajtó szélesre tárult, de nem néztem oda - féltem belenézni Jeremy szemébe. A leghalványabb sejtésem sem volt arról, hogy ezek után hogyan tovább, hiszen sosem gondolkodtam el ezen. Csak azt tudtam, hogy a kád meglehetősen kicsi nekem, és hogy túl kell esnem egy olyan beszélgetésen, amihez ötletem sem volt.
Makacsul bámultam a falat, és vártam, hogy felharsanjon a nevetés az ajtóból. De már fél perc is eltelt, és én ugyanolyan pózban ültem, mint addig, és senki sem szólalt meg. Erőnek erejével elfordítottam a fejem, hogy bátor leszek, és majd improvizálok valamit.
De a szavak a torkomra forrottak, ahogy megláttam, hogy az ajtóban nem Jeremy áll, hanem Damon. Rezzenéstelen arccal állta a tekintetem, még a szája sarka sem mozdult meg. Ijedtségemben összerándultam, és a következő pillanatban a jéghideg víz egyenesen a fejemre ömlött. Sikítva próbáltam kipattanni a kádból, de megcsúsztam, és visszaestem volna, ha Damon nem kap el. Kiemelt a kádból, és nyugodt mozdulattal elzárta a vizet.
Ott álltam előtte, csurom vizesen: a hajam az arcomba tapadt, és a délután feltett szempillaspirál is biztosan megadóan folyt végig az arcomon. A kezemben még mindig ott volt - a most már hasznavehetetlen - cigi. Dideregni kezdtem, de moccanni sem mertem. Életemben nem kerültem még ennél hülyébb helyzetbe, és az, hogy Damon nem szólalt meg, csak még kínosabbá tette a csöndet. Most még annak is örültem volna, ha elkezd teljes erőből nevetni, csak történjen már valami - könyörögtem magamban.Végül úgy éreztem, muszáj valamit tennem.
- Akkor én most... azt hiszem, ezt kidobom - lengettem meg a kezemben lévő csikket, és bedobtam a WCbe. Damon minden mozdulatomat követte a tekintetével. Muszáj volt ránéznem: a kék szempár olyan áthatóan vizslatott, hogy a testem azonnal lángolni kezdett, a vizes ruháim ellenére is.
- Öhm... amúgy te mit keresel itt? - kérdeztem csevegő hangon, miután elkaptam a tekintetem, és a kezemet kezdtem el bámulni. Zavaromban még azt is elfelejtettem, hogy ne legyek kedves Damonnal.
- Beugrottam Elenához - szólalt meg végre. A hangjában végre bújkált némi - eddig utált, de most áldásos - gúny. Megkönnyebbülve néztem fel rá, és láttam, ahogy a vigyora szélesedik. Végül nem bírta visszafojtani, és halkan ugyan, de nevetni kezdett.
- Na végre... - motyogtam megkönnyebbülve, és én is mosolyogni kezdtem.
- Tudod, én meztelenül szoktam fürdeni - suttogta pimaszul, majd közelebb jött hozzám.
- Nem akartam fürdeni, de mivel megleptél, sikerült eláztatnom magam - forgattam meg a szemeim. Igyekeztem nem törődni azzal, hogy a belőle áradó illat eláraszt, de még így is meg kellett ráznom a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim.
- És, miért zárkóztál a mosdóba?... Várj, kitalálom - tette az ujját az ajkamra, hogy megakadályozza, hogy megszólaljak. - Jeremy megcsókolt, te pedig összezavarodtál. Eltaláltam? - mosolygott rám féloldalasan.
Tágra nyílt szemmel meredtem rá. Ugyan eszem ágában sem volt neki elmondani az igazságot, most, hogy mindent teljesen pontosan elmondott, nem bírtam megállni, hogy visszakérdezzek.
- Ho-honnan tudod? - kérdeztem dadogva.
- Rajtad kívül mindenki észrevette már, hogy a kölyök többet érez irántad, mint barátság - forgatta meg a szemeit Damon lenézően.
- De hát te sosem voltál itt - meredtem rá még mindig értetlenül.
- Ez már akkor nyilvánvaló volt, amikor leszedett az asztalról a kis bemutatód közben. Minden hímnemű szívesen megvárta volna, amíg legalább a felső lekerül rólad, csak ő nem. Vajon miért? Ja, persze. Féltékeny volt a gyerek. Tényleg, tud róla, hogy...
- Nem, nem tud róla, és ami azt illeti, én sem akarok rá emlékezni - folytottam belé a szót mérgesen.
- Ez most fájt. Nem élvezted? - görbítette le a száját színpadiasan.
Mindig is utáltam hazudni. Minden erőmmel azon voltam, hogy hozzávágjak egy határozott nemet, de képtelen voltam kimondani. Akaratlanul is visszagondoltam arra a napra, és beleborzongtam az érzésbe. Természetesen Damon figyelmét nem kerülte el, ahogy megremegtem, és egy pimasz mosolyra húzta a száját. Közelebb húzódott hozzám, én pedig automatikusan hátraléptem egyet - de rövid úton nekiütköztem a mosdónak. A szívem felgyorsult, ahogy Damon hozzámsimult. Szinte megbabonázva bámultam rá, és egy pillanatig fogalmam sem volt arról, hogy fiú vagyok-e, vagy lány. Aztán eszembe jutott, ahogy a fogai belém mélyednek, és minden erőmmel ellöktem magamtól.
- Ne gyere hozzám közelebb - sziszegtem az arcába. Bár ahhoz nem voltam elég erős, hogy ellökjem - azért azt elértem, hogy egy lépéssel távolabb kerüljön tőlem.
- És, ha most megbocsátasz... - indultam az ajtó felé dühösen. De még mielőtt kinyithattam volna, valaki megelőzött, és az ajtó szélesre tárult.
Jeremy arcán a totális döbbenet ült. Felválta nézett Damonra, és rám. Ahogy meglátta, hogy a ruháim vizesek, értetlenül pillantott rám: de a következő pillanatban az arca elsötétült.
- Te meg mi a francot keresel itt? - lépett közelebb fenyegetően Damonhoz, engem kikerülve. Damon arcáról csak a vidámságot lehetett leolvasni, egy pillanatig sem ijedt meg Jeremytől.
- Kellemesen elcseverésztem a barátnőddel - kacsintott rám Damon pimaszul.
- Mit műveltél vele? - Jeremy háta megremegett az indulattól.
- Hát, egyszer lefeküdtem vele, és... huh, nem tudom hányszor ittam belőle - vonta meg a vállát flegmán Damon, de az arcáról sütött az élvezet, ahogy látta, hogy Jeremyben egyre jobban felmegy a pumpa.
- Eleanor sosem feküdne le olyan emberrel, mint te. - A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy Jeremy hangjából a magabiztosság áradt. Damon kihajolt Jeremy mögül, és rám nézett.
- Eleanor, mutasd meg, hogyan nyögtél alattam - vagy felettem? - vágott gondolkozó fejet. - Mindegy. De jól jegyezd meg öcsi, mert ezt többet nem hallod - veregette kedvesen vállon Damon Jeremyt.
- Állj le. - Ám a szavaimmal ellentétben a hangom inkább kérlelő volt.
- Tegyük fel, kedves leszek, és nem osztom meg vele - bökött a fejével Jeremy felé Damon - az összes részletet. De mit kapok érte?
Lassan bennem is kezdett felmenni a pumpa: hogy lehet valaki ennyire pofátlan?
- Tűnj el - suttogta elfojtott hangon Jeremy, Damon tekintetét állva.
- És, ha nem? - kérdezett vissza pimaszul, és kényelmesen nekidőlt a mosdónak. Még jó, hogy fütyörészni nem kezdett el...
Jeremyt olyan erősen rántotta össze a visszafojtott indulat, mintha egy tornádó söpört volna végig rajta. Nyugtatóan simítottam végig a hátát, de Jeremy olyan leplezetlen undorral pillantott hátra, amilyet még sosem láttam tőle. Megtántorodtam a tekintetétől, és megrémülve néztem, ahogy Jeremy újra Damon vidáman csillogó, jégkék szemeibe néz.
- Tűnj. Innen! - Jeremy hangja fenyegető volt, olyannyira, hogy még rémültebben lapultam bele a falba. Damonra azonban semmilyen hatással nem volt - csak állt, ugyanolyan letörölhetetlen, győztes vigyorral az arcán, mint eddig.
- Ugyan már, én tudok osztozkodni - bokszolt bele Damon Jeremy vállába.
Ebben a pillanatban tudtam, hogy közbe kell lépnem. Damon direkt ingerelte Jeremyt - aki, ebben az állapotában nem igazán törődött azzal, hogy egy nála jóval erősebb vámpír áll előtte. Tudtam, hogy ha Damon még ennél is jobban túlfeszíti a húrt, Jeremyben el fog pattanni, és az csak egy emberre lesz kihatással... és az nem Damon lesz.
Az utolsó pillanatban sikerült közéjük perdülnöm, hogy megakadályozzam, hogy Jeremy ökle célt találjon Damon arcán. Azonban a reflexeim nem voltak elég gyorsak: ugyan Damon sértetlen maradt, Jeremy ökle az én arcomon koppant.
Beleszédültem a fájdalomba: fekete pontok villogtak a szememben tőle. Megtántorodtam, és majdnem sikerült elesni a saját lábaimban, amikor végre mindketten feleszméltek, és egyszerre kaptak utánam.
A düh úgy söpört végig rajtam, mint egy hurrikán. Dühös tekintettel kitéptem magam a szorításukból, és egy szó nélkül, méltóságteljesen kivonulva a fürdőből, kimasíroztam a házból. Az arcom egy nagy foltban irtózatosan lüktetett: Jeremy minden erejét beleadhatta ebbe az ütésbe. Hirtelen az egész világra mérges lettem: fáztam a vizes ruháimban, és a kabátot természetesen ott hagytam. Az arcom sajgott, és biztos voltam benne, hogy holnap egy jókora lila folt lesz a bal felén. Haragudtam Jeremyre, amiért csak úgy, szó nélkül megcsókolt, és Damonra is... ha nem provokálja Jeremyt, most nem lüktetne az egész bal arcom.
Kissé nagyobb erővel csaptam be a bejárati ajtót, mint kellett volna. Szerencsére Lauren nem volt itthon még, így nyugodtan kitombolhattam magam. Megfordult a fejemben, hogy elkezdem kidobálni a tányérokat a szekrényből, de végül meggondoltam magam. Bekapcsoltam a nappaliban terpeszkedő hatalmas hifit, és a hangerőt feltekerve a maximumra, elkezdtem a Caroline-tól tanult lépéseket gyakorolni. Tudtam, hogy most teljesen elégedett lenne velem - eddig mindig az volt a baja, hogy nem vagyok túl dinamikus. Most azonban olyan erővel ugráltam, mint egy bolond. Egészen addig, amíg fáradtan le nem zuhantam a kanapéra, és a dübörgő zene ritmusára el nem aludtam.

Mikor kinyitottam a szemem, az egész lakásban csönd és sötétség honolt. Egy fájdalmas nyögéssel nyújtóztattam ki a tagjaimat - teljesen elgémberedtem a kanapén való nyomorgástól. Lauren minden bizonnyal hazaért már, és a zenét is kikapcsolta - vagy magától járt le a CD. Teljesen mindegynek ítéltem a kérdést, és a hűtő felé vánszorogtam. Előszedtem a fagyasztóból egy jókora adag zöldborsót, és az arcomra nyomtam.
Ebben a pillanatban halk kopogás hallatszott az ajtó felől. Az első gondolatom az volt, hogy Damon az, hogy Katherine helyett is, tovább kínozzon, de gyorsan elvetettem az ötlelet: ő nem kopogna, csak simán előttem teremne a semmiből. Így hát, ötlet híján nyitottam ki az ajtót, továbbra is az arcomra szorítva a zacskót.
Jeremy bűnbánó arccal emelte fel a fejét. Ahogy meglátta a borsót a kezemben, a tekintete még bűntudatosabb lett: szinte megsajnáltam. De aztán eszembe jutott, ahogy az ökle csattan az arcomon, és az orromat felhúzva vetettem oda neki:
- Mit keresel itt?
- Csak meg akartam nézni, hogy vagy. Annyira sajnálom... nem téged akartalak megütni - szabadkozott, és az ujjait tördelte. Ebben a pillanatban úgy nézett ki, mint egy kisfiú, aki rossz fát tett a tűzre, és megsajnáltam. Rámosolyogtam (már amennyire tudtam), és beljebb engedtem.
- A dolog elfelejtve. Csak tudod, még sosem ütött meg fiú... - kuncogtam, mintha az előbb még nem akartam volna megpukkadni a méregtől.
- Nagyon fáj? - fejtette le óvatosan jéghideg kezemet az arcomról. Ahogy meglátta rajta a jókora lila zúzódást, fájdalmasan felszisszent.
- Tényleg, annyira sajnálom - simogatta meg a hideg bőrt az arcomon. Vagyis csak gondolom, hogy ezt tette, mert a lefagyott arcom semmit sem érzékelt. Hála égnek, a fájdalmat sem.
- Jó, elhiszem. És őszintén szólva, Damon megérdemelte volna, hogy behúzz neki egyet... de nem engedhettem. Ha Damon visszaüt, akkor én most a kórházban ülnék melletted, míg te kómában fekszel az intenzíven - húztam el a szám egykedvűen.
(Lifehouse - It is what is it)
Jeremy nem szólt egy szót sem, csak dühösen összepréselte telt ajkait. Fürkésző tekintettel méregettem - nem volt kedvem a jobb arcomra is szerezni egy szexi lila foltot, így inkább a konyhaasztalra dobva a borsót, megfogtam mindkét kezét, és összekulcsoltam az ujjaimmal. Csak akkor jutott eszembe, hogy ezt talán nem kéne, amikor Jeremy tekintete az összekulcsolt kezünkre tévedt. Egy másodpercig el akartam rántani a kezem, de olyan jól esett, ahogy a meleg keze felmelegíti a sajátomat... így inkább csak úgy maradtam, ahogy voltam.
- Eleanor... - kezdett bele Jeremy halk hangon. A szívem felgyorsult, ahogy kimondta nevemet... pontosan tudtam, mit fog mondani, és előre rettegtem tőle. Amióta megtörtént az a csók, nem volt túl sok időm átmérlegelni magamban a dolgokat.
- Sajnálom, hogy csak úgy megcsókoltalak... várnom kellett volna vele. De nem bírtam tovább... azt hiszem, beléd szerettem - nyögte ki elfúló hangon.
A szívem a torkomban dobogott... sosem mondta ezt nekem még senki, ennyi őszinteséggel a hangjában. De a világ újabb fordulatot tett velem... fogalmam sem volt, mit kéne erre mondanom. Összezavarodva néztem mélybarna szemébe, amiből csak úgy sugárzott felém a végtelen gyengédség.
- Jeremy... - szólaltam meg végül rekedten. Nem tudtam, hogyan is folytathatnám tovább a mondatot, ezért a szó még ott lebegett köztünk egy végtelen, fél percig. Aztán Jeremy óvatosan kihúzta a kezeit a kezeim közül, és elindult az ajtó felé.
Ahogy nem éreztem már magamon az érintését, sóvárgás kapott el, hogy megöleljem - de nem mertem megmozdulni.
- Sajnálom - suttogta halkan, és már nyitotta az ajtót, amikor észbe kaptam. Két lépéssel előtte termettem, és átöleltem őt.
- Adj egy kis időt... - suttogtam a vállába, és óvatosan ráfektettem az arcom a vállára.
- Annyit kapsz, amennyit csak akarsz... - válaszolt végül, és éreztem, ahogy az arcán átveszi a szenvedés helyét egy reményteli mosoly.
Percekig álltunk összeölelkezve. Élvezettel szívtam be a belőle áradó illatot, és a szívem nyugodt ritmusára simogattam a karját. Végül Jeremy bontakozott ki az ölelésből, és egy leheletfinom puszit nyomva az arcomra, kilépett az ajtón.
Nagyot sóhajtva indultam fel a szobámba. Az óra fél hármat mutatott - jó sokat aludhattam a kanapén, de ennek ellenére fáradt voltam. Még gyorsan lezuhanyoztam, és bebújtam a meleg takaróm alá.
Elmerengve bámultam a sötétbe, és Jeremyn gondolkodtam. Tudtam, hogy két választásom van - vagy azt mondom neki, hogy maradjunk csak barátok (megjegyzem, utáltam ezt a mondatot), és akkor, talán, minden ugyanúgy marad, mint eddig volt, vagy... De a vagy mögötti mondatrészt már nem tudtam magamban befejezni. A telefonom rezegni kezdett mellettem, és mosolyogva néztem a kijelzőn villogó Jeremy nevet.
- Szia - suttogtam halkan.
- Szia... ugye még nem aludtál? - kérdezte zavartan.
- Nem, dehogyis. Fáradt vagyok, de nem tudok aludni - nyomtam el egy ásítást mondat közben.
- Csak azt akarom kérdezni, hogy eljönnél-e velem a holnaputáni Alapítói bálra. Muszáj partnert vinnem, és nem jutott eszembe más, csak te...
- Alapítói bál? Elég komolyan hangzik - emelkedett a szemöldököm a magasba. Elképzelésem sem volt, mi lehet az az Alapítói Bál...
- Ne aggódj, semmi komoly, csak egy rakás alapítói család ünnepli a saját dicsőségét, hogy az őseik építették ide az első házat. - Szinte láttam magam előtt, ahogy az égnek emeli a tekintetét. - És mivel én Gilbert vagyok, muszáj megjelennem az ilyen eseményeken... a szüleim nagy becsben tartották az ilyen alkalmakat. - A hangjába némi szomorúság is vegyült, ahogy kiejtette a száján a szülő szót. Azonnal tudtam, hogy nem mondhatok nemet, akármennyire sincs kedvem kiöltözni, és jólnevelten mosolyogni különböző, idegen emberekre.
- Természetesen elmegyek veled - mondtam mosolyogva.
- Köszönöm. Jó éjt! - köszönt el, de éreztem a hangján, hogy legszívesebben még hozzámondana valamit.
- Szia - suttogtam vissza, és visszadobtam magam mellé a telefont.

Az álmosság lassan lepte be a gondolataimat, mint a köd. Végül, hosszas plafonbámulás után, kényelmesen elhelyezkedtem, és átadtam magam a békés álmoknak.

23. rész

Sziasztok,

Nos, meg is hoztam a 23. részt. Viszont van egy rossz hírem: a jövő héten nem lesz friss - Szicíliába utazom egy hétre, egy iskolai program keretében vasárnap. Úgy terveztem, megírok előre egy részt, és Viccel feltetetem, de végül nem így jött ki a lépés... azért holnap este (akarom mondani ma) még megpróbálok megírni egy fél résznyit, hogy a visszatérésem után ne kelljen sokáig váratnom titeket. :)
Remélem, mindenki látta már a második évad nyolcadik részét... én teljesen padlót fogtam a végétől :|.
Ezúttal megint több ajánlott zene van, belinkelve ott, ahol ajánlott elindítani :).

Jó éjt!

Kata

23. rész - Megfogalmazhatatlan érzések

(One Republic - Say ( All I need)

A kocsiban ülve nem néztem Jeremyre. Alig bírtam visszafogni magam, de nem akartam rázúdítani az összes kérdésem vezetés közben, így hát inkább csendben fészkelődve vártam meg, míg leparkolt a házuk előtt. Gondoltam, hogy ide fog hozni, de nem is bántam - az alkohol még mindig nem ment ki belőlem teljesen, és nem akartam Lauren szeme elé kerülni ilyen állapotban. Elég volt, hogy magam, és a többiek előtt szégyenkezhetek a viselkedésem miatt...
Minél halkabb léptekkel próbáltam felosonni a lépcsőn, Jeremyt követve, hogy fel ne ébresszem a már - a sötétségből ítélve - alvó Jennát. Megkönnyebbülve zártam be az ajtót, a biztonság kedvéért rá is fordítottam a kulcsot, hogy senki se zavarjon meg minket. Ledobtam magam az ágyra, és elterültem rajta. Fáradtnak éreztem magam, de a kíváncsiságom ébren tartott. Nagy levegőt véve felültem, és közelebb csúsztam a mellettem ülő Jeremyhez.
- Mondj el mindent - kérleltem, és tágra nyílt szemmel próbáltam nyitva tartani a szemeim.
- Nem rég tudtam csak meg én is... beleolvastam Elena naplójába, miután észrevettem, hogy nincs minden rendben körülötte. Amit megtudtam belőle, sokként ért, de mára már feldolgoztam - szusszantott egyet Jeremy, majd folytatta. - Amikor a szüleim meghaltak, nem bírtam feldolgozni a fájdalmat... drogokkal feledtem el a valóságot. Aztán beleszerettem Vickibe, aki amúgy Matt húga volt... - sóhajtott fel keserűen. - Azt most nem részletezném, hogy hogyan jöttünk össze, de amikor végre minden rendben lett köztünk, Vicki nagyon furcsán kezdett el viselkedni. Eltűnt egy egész hétre, mindenki őt kereste. Végül beállított hozzám szó nélkül, és teljesen őrült módon viselkedett. Láttam rajta, hogy össze van zavarodva, és nem tudtam rajta segíteni... ez volt a legrosszabb. Elviharzott innen, de este küldött egy SMS-t, hogy találkozzunk a Halloween-partin. Szakított velem, és azt mondta, elmegy a városból. Innentől kezdve nem foglalkoztam vele, valamiért nem éreztem úgy, hogy gondolnom kéne rá, de végig ott motoszkált bennem valami furcsa üresség. De aztán megtudtam Elena naplójából az igazságot - Vickit vámpírrá változtatta Damon, és mikor rám támadt a bulin, Stefan megölte őt. Stefannak megbocsátottam, mert Vicki megölt volna engem, és Elenát is, de Damonnak nem tudok. Tudod, miért tette? - sziszegte dühösen. - Mert unatkozott. Unalomból lökte a halálba azt a lányt, akit szerettem! - Jeremy felállt az ágyról, és fel-alá kezdett el járkálni.
- Jeremy, annyira sajnálom... - suttogtam halkan. Teljesen át tudtam érezni a helyzetét. A düh fojtogatta a torkom, ahogy Damonra gondoltam. Ekkora gonoszsággal még sosem találkoztam, és hirtelen undorodni kezdtem magamtól, amiért engedtem, hogy hozzám érjen.
Felálltam, és átöleltem Jeremyt. Ahhoz képest, hogy két évvel fiatalabb nálam, jóval magasabb volt nálam, és le kellett hajolnia, hogy át tudjon karolni. A fejét a vállamra hajtotta, és így álltunk jó pár percig. Megnyugtatóan simogattam a hátát, míg úgy nem éreztem, hogy abbamarad az ideges vibrálás Jeremy körül.
- Megígérem, hogy nem esik bántódásod - suttogta végül, és szorosabban átölelt.
Melegség öntött el. Bár tudtam, hogy Jeremy édeskeveset tehet Katherine ellen, nagyon jól estek a védelmező szavai. Belefúrtam az arcom a vállába, és hagytam, hogy a pólója feligya a kicsorduló könnycseppjeimet. Jeremy csak szó nélkül visszahúzott az ágyra, és lefektetett. Ránk húzta a takarót, és én ösztönösen a mellkasára feküdtem. Hallgattam az egyenletes, nyugodt szívverését, egészen addig, amíg el nem aludtam.

A nap perzselően sütötte az arcomat. Jeremy csendben szuszogva aludt mellettem. Az arca nyugodt volt, kisfiús vonásain nem látszottak a múlt fájó sebei. Óvatosan fészkelődve próbáltam kimászni a karja alól, ami védelmezően pihent rajtam. Hatalmas munkával végül sikerült észrevétlenül kibújnom mellőle. Már jócskán reggel lehetett, így úgy döntöttem, most már muszáj hazamennem, de nem volt szívem felkelteni őt. Halk léptekkel osontam ki a szobából, hogy minél kisebb zajt csapjak.
A lépcsőfokokat pásztázva indultam el az ajtó felé, amikor valaki nekem jött. Tátott szájjal bámultam az előttem álló Alaricra - a leghalványabb fogalmam sem volt arról, hogy mit keres a történelemtanárom ilyen korai órán a Gilbert házban. Alaric ugyanilyen meglepettséggel nézett rám, míg nem végül mindketten elnevettük magunkat a másik arckifejezésén.
- Jó reggelt, tanár úr - mosolyogtam rá.
- Eleanor! Nem hittem volna, hogy hétfőnél előbb találkozunk - viszonozta a mosolyomat.
- Higyje el, én sem. - Udvariatlanságnak éreztem rákérdezni, hogy mit is keres itt, így inkább megvártam, míg ő mondja el.
- De te hogy kerülsz ide? - kérdezte még mindig meglepve.
- Tegnap este buli volt a Grillben, és jobbnak láttam, ha nem megyek haza utána - húztam el a szám.
- Azt hittük, nem vagytok itthon. - Férfit még nem láttam ilyen zavarban, mint most. Majdnem elnevettem magam, ahogy Alaric elnézett a vállam fölött. Egyből összeraktam a képet... úgy látszik, Jenna éjszakája sem volt eseménymentes.
- Nem is tudtam, hogy a tanár úr Jennával randizik - vigyorogtam rá palástolatlan jókedvvel. Élvezettel figyeltem, ahogy Alaric arca vörös lesz, de úgy döntöttem, megkímélem őt a további kínos percektől.
- Én megyek is. A további szép reggelt. - Alig bírtam visszafogni, hogy rákacsintsak, úgyhogy inkább gyorsan elfordultam tőle, és határozott léptekkel elindultam az ajtó felé.
- Neked is! És ezek után, azt hiszem, nyugodtan tegezz - sóhajtott fel megkönnyebbülten Rick. Vigyorogva bólintottam egyet, majd kiléptem a házból.

A csípős reggeli levegő teljesen kitisztította a fejem. Ugyan tompán fájt egy kicsit, tudtam, hogy megérdemlem... így jár az, aki fogadást köt Tylerrel, hogy ki bírja tovább. Bár kétség kívül én nyertem, inkább ne tettem volna. Szégyelltem magam a tegnapi kis vetkőzőszámom után, és csak remélni tudtam, hogy a többiek kerültek olyan állapotba, hogy ne emlékezzenek rá.
Hazaérve Lauren a konyhában üldögélt. Kómás fejjel bámulta kezében szorongatott kávéscsészét, és mormogott valamit, ami nagyon hasonlított egy "Jó reggelt"-re. Mosolyogva ültem le vele szembe, miután én is öntöttem magamnak egy kis kávét. Miután magához tért, hosszan beszélgettünk. Szóba kerültek anyáék, de inkább gyorsan eltereltem a témát... arról faggattam, hogy Jenna és Alaric mióta vannak együtt, és Jeremyről meséltem neki. Elmondtam neki, hogy nála aludtam, de az ölelgetős részt kihagytam. Nem akartam, hogy elkezdjen kombinálni - Jeremy olyan volt nekem, mint egy nagyon jó barát, de semmi több. Végül visszamentem a szobámba, és előhalászva a telefonomat, és írni kezdtem.
"Ne haragudj, hogy szó nélkül ott hagytalak, csak nem volt szívem felébreszteni. Amúgy ha lemész, ne lepődj meg, Rick is ott van :)".
Egy perc múlva rezegni kezdett a telefonom, jelezve, hogy Jeremy visszaírt.
"Kicsit meglepődtem, amikor nem voltál mellettem reggel. Amúgy már találkoztam vele a fürdőbe menet. Este belefér egy film?"
"Persze. Majd hívlak, hogy mikor érek oda." - írtam vissza, és visszadobtam a telefonom az ágyra. Nagyot szusszantva vetkőztem le, és a fürdő felé vettem az irányt.
Minden négyzetcentiméteremet gondosan lemosva szálltam ki a kádból. Nem akartam magamon érezni Damon érintéseit, de a bőröm még utána is furcsán bizsergett. Gyorsan elhessegettem a gondolataim közül Damon megdöbbent arcát, amikor felpofoztam, de azért hagytam, hogy egy kicsit elöntsön az elégedettség a bátorságom miatt. Hívhatnám akár vakmerőségnek is - biztos voltam benne, hogy nem marad következmény nélkül a tettem, de későbbre halasztottam a problémát. A hétfő még messze van...
Miután teljesen egyenesre szárítottam az amúgy hullámos hajam, visszamentem a szobámba. A telefonom egyből rezegni kezdett - Caroline neve villogott a kijelzőn.
- Szia - köszöntem bele, előre félve, hogy vajon mit akarhat szombat délelőtt. Biztos voltam benne, hogy akármi is az, számomra nem lesz jó vége - a szemem előtt hosszas bevásárlókörutak lebegtek, vagy egy ostoba mozifilm nyálas jelenetei.
- Na végre - szólt bele Caroline idegesen. - Már vagy ezerszer hívtalak. Minek van mobilod, ha nem veszed fel?
- Bocs, csak hajat szárítottam - kezdtem el mentegetőzni, de Caroline a szavamba vágott.
- Ugye nem felejtetted el, hogy egy óra múlva edzés lesz? - kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon.
Halványan felrémlett bennem, ahogy tegnap este megígérteti velem, hogy elmegyek a pompon edzésre... de hát a legkevésbé sem voltam akkor beszámítható állapotban. A kezdeti lelkesedésem már elmúlt, de nem mertem Caroline-nak ellent mondani, így inkább úgy tettem, mintha csak ezen járt volna az eszem, mióta eljöttem a Grillből.
- Nem, persze. Ott leszek - biztosítottam őt meggyőző hangon.
- Ajánlom is. Jessica lebetegedett, és jövő héten meccs lesz, addig muszáj szereznem egy új lányt. Kemény munka lesz megtanítani neked mindent, de menni fog - hadarta, és meg sem várva a reakciómat, folytatta. - Akkor egy óra múlva legyél a pályán. Szia! - köszönt el, és lerakta a telefont.
Az arcomat a párnába fúrva szidtam magam, amiért elhamarkodottan elígérkeztem arra az átkozott edzésre. Semmi kedvem nem volt egyáltalán megmozdulni sem, nem hogy órákig ugrabugrálni - ráadásul biztos lehettem benne, hogy Caroline keményen meg fog hajtani. Tíz perc szenvedés után előástam egy rövidnadrágot és egy topot a szekrényem mélyéről, és cseppet sem lelkesen elindultam a suli felé.
(3OH!3 - Starstrukk)
Már messziről láttam, ahogy Caroline bemelegít a pálya szélén. Korábban értem oda, mint kellett volna, de így legalább nem kell elviselnem egy újabb leszidást a késésem miatt. Csatlakoztam Caroline-hoz, és könnyed hangnemben cseverésztem vele, amíg a többiek oda nem értek. Mindenki bemutatkozott, és kezdetét vette a halál.
Tíz perc után úgy éreztem, kiköpöm a tüdőm. Ha Caroline még egyszer elkiabálja magát, hogy "na, akkor ezt ismételjük meg!", esküszöm megfojtom. De ehelyett csak kínlódva próbáltam követni a tempót, és igyekeztem nem tudomást venni az oldalamba vágó fájdalomról. Caroline halálos tempót diktált, és még csak látszani se látszott rajta, hogy elfáradt volna, míg én úgy éreztem, összeesek a kimerültségtől. Magamban ezerszer elátkoztam, hogy egyáltalán eszembe jutott az alkohol fogalma - ha nem lenne, nekem sem kéne itt szenvednem.
Másfél óra haldoklás után Caroline végre abbahagyta a kántálást. Nagyon reméltem, hogy nem most akarja tökélyre fejleszteni a tudásomat, de ezúttal elnézőnek bizonyult - elkínzott fejem láttán inkább elküldött zuhanyozni, de még mielőtt gyorsan eliszkolhattam volna, utánam szólt, hogy hétfőn privát edzést tart. Úgy éreztem, ha a hétfői napot túl élem, akkor mindent...
Viszonylag frissen és felüdülve léptem ki a zuhanyzó alól. Egy szál bugyiban és melltartóban sétáltam a szekrényemhez, hogy előszedjem a tesiruhámat - nem akartam visszavenni az átizzadt cuccaimat. Elmélázva csuktam be a szekrény ajtaját, de a következő pillanatban egy hangos sikoly csúszott ki a számon.
Damon vigyorogva állt mellettem, és ahelyett, hogy az arcom ijedt látványát élvezte volna, teljesen más helyeken járt végig a tekintete. Ahogy magamhoz tértem a kezdeti sokkból, magam elé rántottam a kezemben tartott ruháimat, és próbáltam minél jobban eltakarni magam a fürkésző tekintete elől, több-kevesebb sikerrel. Az ijedtségem átcsapott dühbe, ahogy lassan elszakadt a fedetlen testem látványától, és kajánul vigyorral az arcán a szemembe nézett. Legszívesebben újra felpofoztam volna, de végül visszafogtam az indulataimat.
- Mi a francot keresel itt? - kiabáltam a kellő hangerő háromszorosán.
- Tudod, idefelé végig azon gondolkodtam, mivel kárpótolhatnál azért a tegnapi kellemetlen incidensért... de most már elégedettnek érzem magam - tévedt lejebb megint a tekintete.
- Ha tegnap nem fogalmaztam volna meg elég világosan a véleményem rólad, akkor én kérek elnézést. De ha most nem tűnsz el innen, istenbizony sikítva fogok a fejedhez vágni mindent - húztam össze a szemöldököm fenyegetően. Ám Damon szája újra mosolyba rándult, ahogy meglátta elszánt arcomat, és rájöttem, hogy ez nem a leghatásosabb módszer az eltűntetésére.
- Oké, háromig számolok. Ha még utána is itt leszel, tényleg sikítok - bólintottam halál komolyan, és küzdöttem azellen, hogy elkapjam róla a tekintetem. De Damon nem szándékozott megmozdulni, így megspórolva magamnak egy számolgatást, hatalmas levegőt vettem, hogy legyen elég erőm egy Oscar díjas sikolyhoz. De még mielőtt megnyikkanhattam volna, Damon szemmel nem követhető gyorsasággal megkerült, és rátapasztotta a kezét a számra. Dühösen fújtam ki a bennem maradt levegőt, és vártam, hogy Damon elengedjen. De ehelyett teljesen hozzám simult, és a nyakamba lehelt.
- Senki sem hallaná meg a hangod, úgyhogy minek fárasztanád magad? - kérdezte pimaszul, és végigsimított a derekamon.
- Az lehet, de ha nem engedsz el, olyat teszek, amit életem végéig bánni fogok - feszültem meg a karjai között. Meg sem próbáltam kitépni magam a szorításából, tudtam, hogy egy pillanat múlva már a falhoz szorítva állnék, így inkább reménykedtem, hogy a szavaim elég komolynak hangoztak ahhoz, hogy megrémítsenek egy vámpírt.
Legnagyobb meglepődésemre Damon elengedett. Nagyot sóhajtva lépett hátrébb egyet, és tisztes távolságból várta, míg lassan, elképedve felé fordulok.
- Nem szeretem, ha egy nő makacs - rázta meg a fejét mű elégedetlenséggel. - Sosem tudjátok, mit akartok. Vegyük a tegnap estét... egy pillanatig sem ellenkeztél, most pedig haragos kismacska módjára fújsz rám. Egy örökkévalóság sem lenne elég ahhoz, hogy kiismerjem a női lélek rejtelmeit - grimaszolt, majd újra felvéve a szokásos mosolyát, élvezettel nézte, ahogy a vérnyomásom felszökik az egekbe.
- Ó, szóval én vagyok a kiszámíthatatlan? - néztem rá felháborodva. - Nem tudom, ki játszotta meg a hősszerelmest, hogy aztán a földbe tiporjon. Azt mondtad, nem akarsz tőlem semmit - folytattam. Damon szólásra nyitotta volna a száját, de megelőztem, és egyre hangosabban folytattam. - És nem tagadom, akkor fájt, most már nem érzek irántad semmit, a gyűlöleten kívül. Gyűlöllek, Damon! - kiabáltam egy lépéssel közelebb menve hozzá.
Damon arca megrándult, mintha újra pofon vágtam volna. Izzó pillantással állta a tekintetem, és a szája keményen összepréselődött. De még mielőtt eluralkodhatott volna rajtam a jóleső érzés, hogy végre kimondtam az igazságot, Damon elkapta a karomat, és a testem mellé szorította.
- Ne hazudj, Eleanor - suttogta hideg hangon a fülembe. Zihálva vártam, hogy meghalljam a jellegzetes, repedő hangot, és megérezzem Damon hegyes fogait a nyakamban, de ehelyett csak egy nagyon lágy, és nagyon gyors csókot nyomott a hajlatba. A hideg végigfutott rajtam, de még mielőtt felocsúdhattam volna a megdöbbenésből, Damon eltűnt.
Döbbenten értem ahhoz a ponthoz, ahol Damon ajka még egy másodperccel ezelőtt volt. Ebben a pillanatban nem éreztem gyűlöletet - helyette valami megfogalmazhatlan, gyomorszorító érzés uralkodott el rajtam. De ahogy megpróbáltam rájönni az érzés fajtájára, a fejembe belenyilallt egy hihetetlenül intenzív fájdalom az erőlködéstől. Megtántorodtam, és a szekrénynek estem. Fogalmam sem volt, mi lehetett az oka a fájdalomnak, de ahogy jött, úgy el is múlt. De arra jó volt, hogy tökéletesen elterelje a gondolataimat egy bizonyos valakiről...
Kiérve a suliból, kicsit féltem, hogy Damon várni fog rám - de ehelyett csak a teljesen kihalt parkoló fogadott. Megkönnyebbülve lépkedtem hazafelé az alkonyattól vörösen megvilágított utcákon, hogy aztán minél gyorsabban összekapjam magam, és elfeledve minden természetfeletti problémámat, Jeremyvel töltsek egy újabb, átlagos estét.