5. rész

Sziasztok,

Meghoztam a következő részt. :) Nagyon örülök, hogy az előző részt kilencen is kommentáltátok! Gondolom, tudjátok, hogy tegnap az RTL klubon leadták a Vámpírnaplók első részét. Én sajnos nem láttam, mert karaoke partyn voltam (:D), de kíváncsi vagyok a véleményetekre a szinkronnal kapcsolatban... nagyon borzasztó? :/

A mai ajánlott zene: The Fray - Never say never
Élvezzétek a nyári szünetet & kellemes olvasást: Kata

5. rész - Megkönnyebbülés & Bonyodalom

- Stefan? – kérdeztem hitetlenkedve. El sem tudtam képzelni, mit kereshet kint az éjszaka közepén. Bár, ahogy ránéztem elképedt arcára, ő ugyanezt érezhette velem kapcsolatban is. – Én csak… sétálni indultam – hebegtem. – És te?
- Elenánál voltam, meg kellett beszélnünk valamit. – A homloka ráncokba szaladt, ahogy az arcom méregette. Zavart, hogy ilyen kutatóan néz rám. De az arckifejezése pár másodperc után megváltozott, kedvesebb lett. Mosolyogva nyújtotta felém a karját.
- Hát akkor, hölgyem, ezen a kései időponton lenne-e a társam egy kellemes sétára? – kérdezte, kissé teátrálisan. Elmosolyodtam, és belekaroltam. Szótlanul sétáltunk, de nem volt kínos a csönd. Végigfuttattam magamban, mit is tudok Stefanról: Elena barátja, az osztálytársam… és Damon testvére. A gondolatra nagyot dobbant a szívem. Ha Stefan elmeséli neki, hogy hajnalban találkozott velem az utcán, minden különösebb ok nélkül, teljes bizonyossággal állapíthatja meg, hogy nem vagyok teljesen normális. Óvatosan kihúztam a kezem az övéi közül, és előkotortam a zsebemből a cigimet.
- Káros az egészségre – állapította meg nemes egyszerűséggel Stefan a nyilvánvalót.
Bevillantak Damon szavai… elgondolkoztam rajta, megemlítsem-e Stefannak, hogy a bátyja reggel ugyanezekkel a szavakkal várt a kapumban. Még végig sem gondoltam, máris kicsúszott a számon.
- Damon ugyanezt mondta…
Stefan megtorpant. A homloka újabb ráncokba szaladt, de a tekintete ezúttal nem kutató volt… inkább aggódó.
- Damon? Mikor?
- Reggel… behozott a suliba. – Hajtottam le a fejem kissé bűnbánóan, mintha egy nagy titkot hallgattam volna el eddig.
Stefan alig hallhatóan motyogott valamit. Egészen úgy hangzott, mintha azt mondta volna: “én megmondtam neki, hogy tartsa távol magát tőled”. De nem voltam biztos benne, visszakérdezni pedig nem akartam.
- Mióta ismered őt?
Kicsit elbizonytalanodtam, hirtelen nem voltam biztos benne. Úgy éreztem, mintha régebbről ismerném, mint ahogy emlékszem rá…
- A Grillben találkoztam vele. A bárpultnál volt, elém tolakodott. – Bosszúsan húztam össze a szemöldököm az emlék hatására.
- Damon, és az udvariasság két külön dolog – mosolyodott el halványan Stefan.
Az énem egyik része heves ellenkezésbe kezdett volna, hiszen pontosan emlékeztem, ahogy kisegített az autóból, és segített leszállni a motorról. De a másik felem diadalmasan kiáltozott, hogy “Látod, én megmondtam, hogy csak szórakozni akar veled!” Inkább csak nagyot sóhajtottam, és csöndben maradtam.
- Mesélte, hogy hazavitt azon az éjjelen. De nem gondoltam volna, hogy találkoztatok azóta. Egy szóval sem említette.
- Én sem mondtam el senkinek. Őszintén szólva, nem tudom, mit gondoljak róla – suttogtam bizonytalanul. Talán nem épp Damon testvérével kéne megosztanom a vele kapcsolatos gondolataimat… de szinte éreztem, ahogy a mázsányi kövek lepotyognak a hátamról, hogy végre valakinek elmondhatom.
Stefan csak együttérzően rám mosolygott.
- Hidd el, régóta ismerem őt, de ugyanezzel küzdök. Az egyik pillanatban egész elviselhető, a másikban legszívesebben megfojtanám egy kanál vízben. De mivel ez nem lehetséges, kénytelen vagyok elviselni őt – nevetett fel. Halványan elmosolyodtam. Lezuttyantam a pár lépéssel odébb lévő padra, és elmerengve bámultam a cigim parázsló végét. Annyi kérdésem lett volna vele kapcsolatban… de nem akartam Stefant fárasztani, se abba a hitbe ringatni, hogy komolyan érdeklődöm a testvére iránt.
- Nemrég költöztem ide… újra. Damonnal itt születtünk, de aztán a szüleink halála után én a nagybácsikámmal éltem tovább, Damon pedig eltűnt a nagyvilágban. Nem váltunk el túl jó hangulatban, ezért is lepődtem meg, amikor egyszer csak felbukkant itt. Mostanra már egészen megbékéltem a gondolattal, hogy megint együtt élünk. Elena eleinte nem kedvelte, de mostanra már barátok lettek, az én legnagyobb bánatomra – mosolyodott el kissé szarkasztikusan.
Figyelmesen hallgattam Stefant. Kissé meglepett, hogy kérés nélkül ilyen sokat elmondott magáról. Az első benyomásom, miszerint ő egy kissé magának való srác, kezdett megdőlni.
- Én New Yorkból költöztem ide azelőtt egy nappal, hogy megismertelek volna titeket. Laurenhez költöztem, miután már nem bírtam elviselni a szüleim közönyösségét. Borzasztó volt úgy élni, hogy akármit is tettem, figyelem nélkül hagyták. Nem vagyok egy exhibicionista alkat, de egy gyerek elvárja, hogy néha megdicsérjék, vagy leszidják. De nem, engem soha nem dicsértek meg, vagy szidtak le… még egymással is közönyösek voltak – sóhajtottam nagyot. – Végül úgy döntöttem, ideköltözöm, és új életet kezdek. De kezdem magam paranoiásnak hinni – nevettem fel.
Stefan mosolygott, de látszott az arcán a teljes megértés.
- Paranoiásnak? Miért? – kérdezett vissza még mindig mosolyogva. De volt valami feszesség az arcán… mintha előre tudná, mit fogok válaszolni.
- Napok óta úgy érzem, hogy követ valaki – húztam el a szám, de így visszatekintve tényleg csak nevetni tudtam rajta.
Stefan csak sóhajtott egy nagyot. Csend telepedett kettőnk közé, kissé feszengve vártam, hogy megszólaljon… de mivel ez az elkövetkező öt percben sem történt meg, megtörtem a csendet.
- Nem vagy álmos?
- Nem, de hamarosan elindulok hazafelé. Még meg kell írnom Alaricknak a házi dolgozatot.
Gyorsan összetettem magamban a képet… töri órára kell beadni a házidogát. Bár én mentességet kaptam, új diák lévén.
- Én is visszamegyek… már hajnalodik – néztem fel a halványan derengő égre. – Örülök, hogy veled találkoztam, és nem mással…
- Szerencséd volt. Nem túl biztonságos ilyenkor kint járkálni az utcákon. Ígérd meg, hogy máskor nem teszed! – Stefan tekintete egyszerre volt kérlelő és kemény.
Aprót bólintottam. Eszembe jutott New York, és a veszedelmes éjszakai élet, de nem akartam Stefannak ellent mondani.
- Találkozunk az iskolában – mosolyogtam rá, és odahajoltam puszit adni neki.
Stefan kissé ledermedt, de viszonozta. Gondolom, meglepte a közvetlenségem. Elhűlve meredtem az eddig világos színű szemeibe… most szinte feketék voltak. Biztos csak a fényviszonyok miatt…
- Szia – köszöntem el, és hazafelé vettem az irányt.

A telefonom szerint negyed öt volt. Óvatosan lopakodtam vissza a házba, Lauren szobája előtt kicsit megálltam hallgatózni. Semmi nesz nem hallatszott az egyenletes szuszogáson kívül. Nagyot sóhajtva húztam be magam után a szobám ajtaját. Elmerengtem a Stefannal való beszélgetésemen. Örültem, hogy ő és Elena együtt vannak.
Szóval Elena és Damon barátok… ez némiképp megmagyarázza Elena reakcióját, mikor mondtam neki, hogy Damon kereste őt. Talán neki is el kéne mesélnem a dolgok alakulását…
Majdnem felnevettem erre a gondolatra. A dolgok alakulása? Hiszen nem alakulnak semerre. Azon kívül, hogy tudom, Damon mások szerint milyen, én alig tudok róla valamit, többek között azt sem, tőlem mit akar. Újra belém villant, hogy mit mondott a reggeli elbúcsúzásnál. Ma is találkozni fogunk. Hirtelen azt akartam, hogy gyorsabban teljen az idő, és újra láthassam őt. Küzdöttem magammal. Nem akarhatom, hogy találkozzunk újra, és… megkedveljem. Az számomra semmi jót nem jelenthet. Ekkor jöttem rá, hogy ezen már túl vagyunk – kedveltem Damont, minden pimasz és gúnyos mosolya ellenére. És, ha ez még nem lenne elég, vonzódtam is hozzá. Próbáltam magam nyugtatgatni, hogy ez semmit sem jelent, hisz másokhoz is vonzódtam már – de csúfos kudarcot vallottam magammal szemben. Tényleg vonzódtam már másokhoz is – de nem ennyire. Nem gondoltam rájuk ennyit, nem remegtem a hangjuk hallatán, nem vesztem el a szemeikben…
Szorosan összezártam a szemeimet, hogy kiverjem a fejemből az arcát, de a lezárt szemhéjam mögött is csak az ő szemeit láttam. Azokat a hihetetlenül tiszta, és kék szemeket…
Damon kétségkívül a lányok vágyálma lehetett. Kicsit dühített, hogy most már én is ezekhez a lányokhoz sorolhatom magam (biztos voltam benne, hogy az ő falukon ott voltak az izmos pasik, és az ágyukon vagy két plüssmaci), de nem tudtam ellene mit tenni. Damon ezt talán pontosan tudta, és én sem viselkedtem úgy, hogy ezt megcáfolhassam.
Idegőrlően lassan teltek a percek, de végül eljött a hat óra. Igaz, nem ilyenkor szoktam felkelni általában, de már nem bírtam tovább. Hosszasan áztattam magam a tusoló alatt, és hosszú perceket töltöttem el a ruhák kiválasztásával. Csinos akartam lenni, bár még magam előtt is hevesen tagadtam, hogy Damon miatt. Durcásan megvontam a vállam a tükörképemnek, és kiöltöttem a nyelvemet. Izgatottan ugráltam le a lépcsőn, Lauren már halkan csomagolta be a szendvicsemet. Egy nagy öleléssel, és egy “Jó reggelt!” kiáltással köszöntöttem őt, és kinéztem az ablakon. Bőven volt időm még indulásig, de nem akartam Damont megvárakoztatni – de a ház előtti járda még üres volt. Leültem az asztalhoz, és hosszas beszámolót tartottam Laurennek az iskolai életről, és az emberekről, akiket megismertem. Meséltem neki Elenáról, mire – kissé álmosan ugyan – de érdeklődve kapta fel a fejét.
- Elena? Elena Gilbert? – kérdezte.
- Igen, az osztálytársam – néztem rá értetlenkedve.
- Jenna említette, hogy Elena mesélt egy új lányról az osztályban, de nem raktam össze a képet magamban, hogy az te vagy. Jenna a barátnőm, tegnap náluk vacsoráztunk még pár másik barátnőmmel együtt – mosolygott, majd felém nyújtotta a kész szendvicseket.
Mivel Mystic Falls nem volt túl nagy, nem lepődtem meg túlságosan ezen a – még igazán véletlennek sem mondató – egybeesésen.
- Akkor biztos Stefant is ismered – és talán Damont is, de ezt már csak gondolatban tettem hozzá.
- Persze, tegnap is ott volt. Valamin vitatkozhattak Elenával, aztán Damon, Stefan bátyja is megjelent.
Izgatottan kaptam fel a fejemet erre a hírre, és vártam, hogy folytassa. De Lauren csak ásított egy nagyot, és bocsánatkérően rám nézett.
- Én visszamegyek aludni. Nem baj, ha itt hagylak?
- Nem, persze, úgyis mindjárt indulnom kell. – Próbáltam kilesni az ablakon, de a függönytől nem láttam semmit. Megvártam, míg Lauren eltűnik az emeleten, felkaptam a táskámat, és füleltem. Egy perc múlva meghallottam a zúgást – de a várakozásaimmal ellentétben nem a jól ismert motor hangja volt, hanem egy sokkal csendesebb járműé. Csalódottan néztem az órára, már alig fél óra volt becsöngetésig, nem várhattam tovább Damonra. Még felrohantam átvenni a cipőmet – egy horribilisen magas sarkút vettem fel, abban a hitben, hogy csak hazafelé kell sétálnom - és lecseréltem egy fekete balerinacipőre, ami azért jóval kényelmesebb volt, mint az első cipőm. Az életkedvem a nullát súrolta – részben csalódott voltam, részben mérges magamra, amiért csalódott vagyok.
- Azt hittem, már sosem jössz ki – forgatta meg a szemeit Damon, ahogy kiléptem az ajtón. Egy szürke, lehajtható tetejű, régi stílusú Chevrolet Cavaro mellett állt. Na nem mintha jól ismertem volna az autókat, de ezt a típust ezer közül is felismerném – apám nagy autómániás volt, két évig kutatott egy tökéletes állapotban lévő Cavaro után, míg végül megtalálta. Ha most látna, ő lökdösne be az autóba, nem foglalkozva vele, hogy ki is vezeti. Az egyedüli dolog, amiről szívesen mesélt, azok az autók voltak.
Az életkedvem egy csapásra visszatért, ahogy meghallottam Damon hangját. Elmosolyodtam, és elindultam felé.
- Jó reggelt – köszöntem neki, elengedve a fülem mellett a megjegyzését.
- Neked is. Indulhatunk? – kérdezte vigyorogva.
- Ezentúl minden reggel felkelsz, hogy engem vihess iskolába? – csípőre tettem a kezem, és vidáman figyeltem az arcát.
- Amíg jobb dolgom nem akad, nem látom akadályát. Ma autóval jöttem, hátha vágysz valami újra is, és egyelőre még csak ezzel az újdonsággal tudok szolgálni… - Damon csak pimaszul rám vigyorgott, nekem pedig megremegett a lábam.
Kérdezés nélkül beültem az autóba. Damon csak megcsóválta a fejét nevetve, és követte a példámat. Bekapcsolta a rádiót, de letekerte a hangerőt. Már három utcával odébb jártunk, mikor felém fordult, és ugyan csak széles vigyorral az arcán hozzám szólt.
- Stefan megemlítette az éjszakai randitokat. Ha ezt Elena megtudja… - rázta meg a fejét rosszallóan, de a szája sarkában még mindig ott bujkált a mosoly.
- Szó sincs semmiféle randiról, csak találkoztunk az utcán, aztán beszélgettünk egy kicsit – pirultam el kissé. Nem is tudom, hogy képzelheti, hogy Stefannal randizom, amikor engem nem a testvére érdekel, hanem ő… arról nem is beszélve, hogy Stefan Elena barátja.
- Mi szépet mesélt rólam? – sóhajtott fel, tettetett kétségbeesést mímelve.
- Nem kerültél szóba - hajtottam le a fejem szégyenlősen. Nem akartam neki beszámolni a beszélgetésünkről… reménykedtem, hogy Stefan sem tette.
- Na, ne már! Mi lehetne nálam jobb téma? Nem ismersz, tele vagy kétségekkel, Stefan pedig minden kérdésedre választ tud adni. Abban biztos vagyok, hogy Elenának nem említettél meg, mert nem támadott még le, és amúgy is félsz, hogy mi van, ha megtudják a többiek, főleg Caroline. Minden gondolatod az arcodra van írva, nem nehéz olvasni róla. – Rám kacsintott, majd újra az utat kezdte kémlelni.
Ledöbbenve meredtem rá. Ha tényleg ennyire látszik minden az arcomon, vajon mit tudhat még?
- Én nem félek… kezdtem bele, de Damon egy pillantásával belém fojtotta a szót. Nagyot sóhajtva lehunytam a szemeimet.
- Igazad van, tartok a többiek reakciójától. Caroline elmesélte a Grillben, hogy miként alakult a… kapcsolatotok, és nem akarom, hogy ok nélkül féltsen, vagy épp megutáljon. Elenának sem említettelek, csak azt, hogy vártál rá a parkolóban. És persze, hogy tele vagyok kétségekkel! Elém tolakszol a bárpultnál, aztán készségesen hazaviszel. Rá két napra felbukkansz a sulinál, és eljössz velem, mert “unatkozol” – írtam macskakörmöket a levegőbe, és kifújtam az eddig bent tartott levegőt. – Aztán másnap megjelensz a házam előtt, megjegyzed, hogy a dohányzás káros, és beviszel az iskolába… persze búcsúzásnál hozzáteszed, hogy majd “holnap találkozunk”, és lám, erre megint melletted ülök. Más is össze lenne zavarodva, ha csak így belecsöppennél a mindennapjaiba. – Minden kétségemet rázúdítottam. Megkönnyebbülve nyitottam ki a szemeimet, de Damon csak egy titokzatos mosolyt villantott rám. Vártam, hátha mond valamit, amivel megkönnyíti a helyzetemet, de úgy látszott, nincs különösebb hozzáfűznivalója a kirohanásomhoz. Az út hátralévő részében többször is rám vigyorgott, de nem szólt egy szót sem.
Már közel jártunk az iskolához, amikor betelt a pohár.
- Áruld már el, mi ilyen vicces? – kérdeztem kissé bosszankodva.
- Caroline nem ok nélkül féltene, ha tudná, hogy velem kezded a napjaidat – válaszolta szűkszavúan.
Nem tudtam mire vélni a szavait, de nem akartam visszakérdezni. Úgyis ki fog derülni – gondoltam némi elégedettséggel, hogy sikerült belőle kihúznom egy – bár, nem túl használható – választ.
Damon kikapcsolta a rádiót, és leparkolt. Még utoljára felém villantott egy féloldalas mosolyt és a következő másodpercben már az anyósülés felőli ajtót tárta ki előttem.
- Hű, ez gyors volt - kacsintottam rá elismerően, és próbáltam minél kecsesebben kiszállni a kocsiból.
A jó kedvem a következő pillanatban romokba dőlt - Elena, Bonnie és Caroline álltak a bejáratnál, és elhűlve meredtek párosunkra. Elena és Bonnie megdöbbenten pislogtak hol rám, hol Damonra, azonban Caroline vonásai egyből megkeményedtek Damon láttán, de mielőtt még bevonult volna a kapun, vetett rám egy lesújtó pillantást. Bűntudatosan lehajtottam a fejem, és elindultam feléjük. Damon követett, és vidáman fütyörészett.
- Jó reggelt, lányok - köszönt nekik egy mosoly kíséretében, majd - teljesen váratlanul - átkarolta a derekam.
Ahogy hozzám ért, megborzongtam, a karom libabőrös lett az érintésétől. Hirtelen azt sem tudtam, melyiket szeretném jobban: ugrálni örömömben, vagy elsüllyedni szégyenemben. Végül az utóbbi győzött. Óvatosan elhúzódtam Damon karjaiból, és felnéztem Elenáékra. Még mindig nem jutottak szóhoz, de a tekintetük Damon visszahulló karjait követték. Ha nem rólam lett volna szó, hangosan felnevettem volna az arckifejezésük láttán, de jobbnak láttam, ha inkább hanyagolom a nevetgélést.
- Sziasztok. - A hangom elvékonyodott, és szinte alig lehetett hallani, de arra pont elég volt, hogy végre rám nézzenek.
- Jó reggelt. - Elena viszonylag rendbe szedte az arcvonásait, és rám mosolygott. Kicsit megkönnyebbültem, hogy csak Caroline-t kell megbékítenem - bár arról még fogalmam sem volt, mindez hogyan fog történni. A szemem sarkából láttam, hogy Elena egy kérdő és dühös pillantást vet Damonra, aki erre egy újabb pimasz vigyort eresztett meg.
- Sziasztok - köszönt végül Bonnie is, és közben hátralépett egyet, mintha tartana tőlünk. Csodálkozva néztem rá, mire ő - követve korábbi példámat - csak lehajtotta a fejét.
- Rég láttalak, Elena - jegyezte meg Damon vigyorogva, de ha nem tudtam volna, hogy ott volt nála éjjel, akkor sem hittem volna el a szavait. Sütött belőlük a jól megszokott irónia.
- Nem mondhatni, hogy hiányoztál - húzta el a száját Elena, de azért felfelé rándult a szája széle. Ha barátok is voltak, a viszonyuk nem lehetett felhőtlen...
- Be kéne mennünk, ott jön Mrs. Fill - nézett Bonnie sürgetően a hátunk mögé. A név hallatán összerezzentem - ő volt a rettegett matektanárnő, aki annyira "megkedvelt" már az első napon. Semmiképp sem akartam, hogy becsöngetés előtt pár perccel még a kapu előtt lásson, főleg nem egy idősebb férfival.
Még utoljára, jelentőségteljesen ránéztem Damonra, majd Elenáék példáját követve besiettem a kapun.

Kreatív blogger díj Ramitól :)

Sziasztok,

Ma kaptam Ramitól egy Kreatív blogger díjat. Köszönöm Rami!
A blogja:http://haujnapkelbyrami.blogspot.com






7 dolog rólam:
- 12 évesen kezdtem el fanfictionokat írni, több-kevesebb sikerrel
- A The vampire diaries c. sorozatot egy nap alatt néztem végig, ami 15 órát vett igénybe. Beteg voltam, és már nagyon unatkoztam, és egy barátnőm ajánlására kezdtem el nézni... azóta teljesen beleszerelmesedtem. :)
- Két barátnőmet is a fanfictionírás által ismertem meg (egyikőjüknek én írtam levelet még négy éve, azóta is napi szinten tartjuk a kapcsolatot, a másik lány meg nekem írt levelet. Aztán kiderült, hogy ők ketten ismerik egymást, és azóta hármasban járunk bulizni, mozizni, beszélgetni...:)
- Régebben nagyon féltem a vámpíroktól (körülbelül négy éves koromban:), ezért is ironikus most a TVD és Twilight iránti rajongásom :D
- A történetem fent van a Merengőn is, amire büszke vagyok, ugyanis az enyém a második The vampire diaries témájú történet
- A TVD könyveket nem szeretném elolvasni, szeretnék mindenképp megmaradni a sorozatnál
- és végül... egy részt sosem egy nap alatt írok meg, mindig igénybe vesz 3-4 estét. Ilyenkor általában hat szál cigit szívok el, mire leírom Damon megszólalásait, és mosolyait. :D

Nekik ajánlom a díjat (sokan megkapták már ezt a díjat, ezért nem kérem tőlük, hogy rakják ki még egyszer... csak szeretném, ha tudnák, hogy én rájuk gondoltam :):
Delirium: Won't you die tonight for love?
Spirit Bliss: Jelen boldogsága
Ylinore: Nap fia, Hold lánya

Sajnos mostanában nem olvasok több blogot, de ha találok valami új kedvencet, ki fogom írni.

Köszönöm még egyszer, Rami!

Kata
-

4. rész

Sziasztok,

Kicsit hamarabb, de meghoztam a 4. részt :)
Az ajánlott zene: Stateless - Bloodstream

Jó olvasást: Kata

4. rész – Álom és valóság

Hangosan kapkodtam a levegőt. Próbáltam mozdulatlanul feküdni, de félelemtől remegő testem nem bírt egy helyben maradni.

A rémálom emléke csak lassan tisztult ki kába gondolataim közül. Mikor rájöttem, hogy az egész csak egy álom volt, még mindig remegő kézzel kapcsoltam fel a lámpát, hogy teljesen megbizonyosodjak arról, nincs itt senki rajtam kívül.

Próbáltam visszaaludni, de nem ment. A könnyeim lassan peregtek végig az arcomon… végül a párnába kellett fojtanom a zokogásomat. Egyedül éreztem magam. Legszívesebben átrohantam volna Laurenhez, de nem tehettem, inkább csak saját magamat ringatva sírtam tovább.

Egy kéz simult a hátamra. Az álmom emléke újra előtört, és a sikoly már majdnem kicsúszott a számon… de egy tenyér befogta a szám, és maga felé fordította az arcomat.

Damon mellettem ült, kék szeme halálra rémült arcomat vizsgálgatta aggódva. A szívverésem háromszorosára gyorsult fel, ahogy a keze megnyugtatóan végigsimított a hátamon.

Képtelen voltam felfogni a helyzetet. Talán még mindig álmodom?

Damon lassan eresztette le a kezét, mintha még mindig attól tartana, hogy felsikoltok. Ledermedve, könnyes szemmel meredtem a még mindig aggódó arcára.

- Eleanor… csak egy álom volt. Itt vagyok… ssh. – Lágyan végigsimított az arcomon.

Nem tudtam elhinni, hogy ez a valóság.

Damon hirtelen magához húzott, és megölelt. Egy pillanatig se tétovázva karoltam át a vállát, és öleltem magamhoz szorosan. Belefúrtam az arcom az ingébe, és hagytam, hogy a könnyeim újra meginduljanak. Csendesen zokogtam a karjaiban.

Az agyam teljesen mentes volt minden gondolattól… csak Damon illatát, és körülölelő karjait volt képes befogadni. Nem tudtam, miért sírok, hogy Damon vajon mit keres a szobámban az éjszaka közepén… semmit sem tudtam. De nem is akartam tudni.

Lassan bontakoztunk ki az ölelésből. Még utoljára mélyen beszívtam az illatát. Kezével újra és újra végigsimított az arcomon, arcán semmi nem látszott a megszokott gúnyból. Tekintete fogva tartotta a sajátomat.

Az arca csak centiméterekre volt az enyémtől. A lélegzetem felgyorsult, ahogy kezét a kezemre simította… ajkaim szétnyíltak. A testem öntudatlanul reagált a közelségére.

Szemem lecsukódott, és vártam, hogy megérezzem az ajkait a sajátjaimon.

Csapódás.

Zihálva ültem fel az ágyamban. Tekintetem Damont kereste… de nem találta sehol. A szobában dermesztő hideg volt, az ablakom hangosan csapódott újra és újra neki a keretnek.

Mégis csak álom volt.

Perceken keresztül ültem a sötétben, és csak meredtem magam elé. Egy újabb jeges fuvallat tört be a szobába, én pedig tetőtől talpig libabőrös lettem. Nem kapcsoltam fel a lámpát, csak sietős léptekkel odamentem az ablakhoz. Önkéntelenül kihajoltam rajta, hogy megbizonyosodjak, senki sincs itt… főleg Damon. Az álom emléke még mindig elevenen élt bennem, szinte éreztem az illatát a szobában, bármennyire is tudtam, hogy ez lehetetlen. Hiszen csak álmodtam.

Szememet nagyra nyitva meredtem a sötétségbe. Egy világítóan kék szempár villant rám a ház tövéből, de mire pislogtam, már nem volt ott. A bokrok megrezzentek egy újabb széllökéstől, én pedig nagyot sóhajtva csuktam be az ablakot.

Egyre biztosabb lettem abban, hogy megbolondultam. Persze, nem a szó szoros értelmében, de hogy már hallucinálok is, elég rémisztő volt. Most először fordult meg a fejemben, hogy talán mégsem kellett volna Mystic Fallsba költöznöm – de egyből elhessegettem a gondolatot. Még a képzelgés is jobb annál, mint a szüleim közönye.

Előkotortam a táskámból a cigimet, és hosszasan figyeltem, ahogy parázslik a meggyújtott szál vége. Lassan fújtam ki a füstöt, végigkövettem a tekintetemmel a füst kacskaringóit, de amikor már abban is egy férfi alakját véltem felfedezni, gyorsan elfordítottam a fejem. Inkább bámultam a plafont.

Nem akartam az álmomra gondolni, még túl friss és rémisztő volt, Damon megjelenése pedig még annál is ijesztőbb volt, mint a rémálmom. De annyira valóságos volt… lassan simítottam végig az arcomon, ahogy Damon tette. Meglepve érzékeltem a nedvességet – ezek szerint tényleg sírtam. Ez nem jelentett túl sok jót a reggelre nézve, ugyanis megvolt az a „jó” tulajdonsága a szememnek, hogy másnapra kétszeresére dagad egy esti sírás után. Nagyot sóhajtva nyomtam el a cigarettát, és befészkeltem magam a párnáim közé. A szemeim lassan csukódtak le, megszabadítva minden gondolatomtól, és én átadtam magam a magába szippantó sötétségnek.

Borzalmas ébredésem volt. Bár a rémálmom nem tért vissza, az első gondolatom ez volt. A szemeim tényleg bedagadtak, és a magamra kent smink sem segített rajta, úgyhogy az ajtóban felvettem a napszemüvegem. Lauren most is csomagolt szendvicset, de utána visszafeküdt aludni – neki csak délre kellett járnia dolgozni, a helyi könyvesboltba. Újra meghatódtam a figyelmességén, olyannyira, hogy újabb könnyek szöktek a szemembe. Óvatosan morzsoltam el őket, nehogy elkenjem a szemfestékem. Borús idő volt. A kapuban előkotortam a cigimet, és lassan, ráérősen gyújtottam rá.

- Nem mondták még, hogy a dohányzás nem egészséges? – szólalt meg egy ismerős hang közvetlenül előttem.

Damon lazán nekitámaszkodott a motorjának, és – szokása szerint, – engem nézett. Újra bevillant az álmom, de gyorsan elhessegettem, nehogy elpiruljak.

- A dobozon is rajta van, de nem izgat túlságosan – néztem rá óvatosan. Vajon mit keres itt?

Kérdőn felvontam a szemöldököm, mire ő csak egy grimaszt vágott. Egyikünk sem volt túlzottan jó kedvében.

- Szállj fel, elviszlek a suliba. Ahogy elnézlek, nehéz éjszakád lehetett – villant fel az arcán egy pimasz mosoly. Ha tudná, milyen nehéz… - aztán eszembe jutott, hogy talán tényleg tudja. De az lehetetlen.

Szótlanul nyomtam el a cigimet, és helyezkedtem el mögötte. Tudtam, hogy nem lenne értelme ellenkezni, végül úgyis itt kötnék ki, ennyire már ismertem Damont. Kezemet megint köré fontam, de próbáltam minél kevésbé hozzáérni. Damon megérezhette a bizonytalanságomat, és még hátrébb csúszott az ülésen, teljesen hozzám simult. Újra megcsapott az illata, a szívem hangos vágtába kapcsolt – a szokásos menetet játszottuk végig. De hazugság lenne azt állítani, hogy meguntam volna – bár tudtam, hogy ez lenne számomra a legjobb.

Eszeveszett sebességgel söpörtünk végig az utcánkon, én engem megint elkapott a száguldás öröme. Kevesebb, mint tíz perc alatt már a parkolóban kászálódtam le a motorról – Damon mosolyogva átkarolta a derekam, hogy el ne essek. Alig lézengett pár diák a bejáratnál, és egyikük sem volt az osztálytársam. Nem akartam, hogy végignézzék a kis belépőmet, az oldalamon Damonnal… na nem mintha szégyelltem volna, de hogy már az első héten pletykáljanak rólam, arra nem volt szükségem.

- Köszönöm – szólaltam meg fél perces hallgatás után.

Damon csak bólintott. Fél kézzel húzta le a bőrdzsekije cipzárját… ugyanaz a különös árnyalatú sötétkék ing volt rajta, ami álmomban is. Meglepetésemben leesett az állam, amit Damon csak egy pimasz vigyorral nyugtázott – bár most nem ő maga volt rám ilyen hatással.

Kissé sokkosan ráztam meg a fejem, és egy pillanatig elgondolkodtam rajta, hogy valóban ott volt éjjel. Az agyam kutatott a megoldások után, de egyet sem talált. A nyugalmam megőrzése érdekében próbáltam kiszorítani a gondolatokat a fejemből. Csak kerüljek Damontól minél messzebb.

- Most… be kell mennem – dadogtam, még mindig az ingét bámulva.

- Holnap találkozunk - kacsintott rám Damon. El sem jutott az agyamig, amit mondott, minden erőmet arra használtam fel, hogy a lábaim meginduljanak a bejárat felé.

- Eleanor, minden rendben? – rázta meg a vállam Bonnie irodalom óra közepén. A figyelmem megint elkalandozott, természetesen Damon váratlan akciója járt a fejemben.

- Persze – mosolyogtam rá, és tollat ragadva másolni kezdtem a táblára írtakat.

A suliból kilépve a tekintetem automatikusan Damont kereste. Kissé csalódottan konstatáltam, hogy nincs itt. De hiszen ez nekem csak jó – győzködtem a csalódottabb énemet. Hirtelen bevillant, hogy a reggeli elválásnál mit mondott – „Holnap találkozunk”. Kissé megremegtem az emléktől, de gyorsan elnyomtam magamban az öröm érzetét. Damon veszélyes – emlékeztettem magam ma már sokadszorra.

Lauren megint nem volt otthon, csak egy cetli tudatta velem, hogy ma is csak késő este jön haza – vacsorázni ment a barátnőivel. Előszedtem a hűtőből a maradék lasagne-t, és gépies mozdulatokkal enni kezdtem.

Fáradtan dőltem le az ágyamra. Még túl korán volt az alváshoz, nem akartam az éjszaka közepén felébredni. Előhalásztam az egyik kedvenc könyvemet, de a szemem minden küzdelem ellenére lecsukódott…

Zavaros képek villogtak az agyamban, olyan volt, mint egy hullámvasút. Volt benne némi a tegnapi éjszakából, a megnyugtató kékségből, amit az első nap álmodtam, és pont olyan színű volt, mint Damon szeme. Néha felvillantak a New Yorki fények, de nem maradtak meg. Aztán hirtelen furcsa érzés kerített hatalmába, és nagyot pislogva felébredtem. A ház teljes némaságba burkolózott, a falióra hajnali hármat mutatott. Nagyot nyújtózkodva kászálódtam fel az ágyról, és keresni kezdtem valami kényelmesebb ruhát, mint amiben elaludtam. A fáradtság maradéktalanul elröppent a tagjaimból. Halkan pakolásztam a szobában, nem tudtam magammal mit kezdeni. Meg sem próbáltam visszaaludni, tudtam, hogy értelmetlen. Melegem volt. Szélesre tártam az ablakot, de a bejövő hűvös szellő mit sem segített kipirult arcomon. Hirtelen elhatározásból zsebre vágtam a telefonom és a cigim, és halkan lopakodtam ki a házból.

Kint kellemesen hűvös volt, a lábaim akaratlanul is megindultak. Most már nem kellett figyelnem, merre megyek, ismertem a hazafelé vezető utat. Reméltem, hogy Lauren nem néz be hozzám, de ha mégis, nálam volt a telefonom. Mindenesetre nem kívántam, hogy el kelljen neki magyaráznom a kis éjjeli sétámat. Volt egy érzésem, hogy nem tetszett volna neki…

- Eleanor, te meg mit keresel itt? – a hang hallatán riadtan pördültem meg, és meglepve meredtem az ismerős, értetlen arcra.

3. rész

Sziasztok,
Gondolom, észrevettétek, hogy kissé megváltozott a blog kinézete. Nekem jobban tetszik így, de várom a véleményeteket ;)
A mai részhez ajánlott zene (bár nem végig, csak Damon felbukkanása után:):
Carrie Underwood - Cowboy casanova

Jó olvasást: Kata

3. rész - Vívódás

A vasárnapi napom nem volt túl izgalmasnak mondható. Damon foglalta le a gondolataimat… próbáltam megfejteni őket. Ugyanaz az ambivalencia volt jellemző rájuk, amiket a társaságában is éreztem. Nem tudtam eldönteni, várom-e a következő találkozásunkat, vagy inkább rettegek tőle.

A délelőtt nagy részét használt motorok keresésével töltöttem. Találtam egy-kettőt, de messze nem közelítették meg azt a csodát, amin éjjel ültem. Elmentem az egyetlen írószerboltba, ami nyitva volt vasárnap is, és vettem pár füzetet a suli hátralévő részére. Este korán lefeküdtem, hogy holnap teljesen kipihenten kezdjek hozzá új életem meghatározó pontjához: az iskolához.

Reggel már nem volt ekkora a lelkesedés bennem. Ahogy megszólalt az ébresztőm, nyögve nyomtam ki, és átfordultam a másik oldalamra. Végül Lauren ébresztett fel, hogy megkérdezze, milyen szendvicset készítsen nekem. Meghatódtam a figyelmességén. Anya mindig pénzt adott, hogy legyen reggelim… sosem csomagolt.

Miután túl estem a reggeli ébresztő zuhanyomon, vacillálni kezdtem, mit vegyek fel. Végül úgy döntöttem, nem az esküvőmre megyek, úgyhogy a kedvenc felsőmet vettem fel egy szürke csőnadrággal, és a kabbala tornacipőmmel. Sosem voltam a túlsminkelés híve, ma sem vittem túlzásba. Igyekeztem mindent bepakolni a táskámba, de tudtam, hogy úgyis kifelejtek valamit – szokásom szerint. Vidáman ugráltam le a lépcsőn, felmarkoltam a szendvicsem, és elköszöntem Laurentől. Sok sikert kívánt, és elmagyarázta, hogyan találok oda a sulihoz.

Figyeltem a tömeget a suli környékén, hátha megpillantom Elenát, vagy akár egyetlen ismerős arcot. Rágyújtottam, hogy enyhítsem az idegességemet.

- Kisasszony, itt nem lehet dohányozni – szólt rám egy szigorú hang.

Egy kosztümös nő állt előttem, és felháborodva meregette rám óriási szemeit. Zavartan mosolyogtam rá, és reménykedtem benne, hogy nem tanár. Vagy legalább csak ne tanítson.

- Sajnálom… ma iratkozom be, nem tudtam. Sajnálom – kértem tőle elnézést újra.

- Azért olvasni még tud, nem? – kérdezte megvető hangon, és a fejem fölötti táblára mutatott, amin piros betűkkel virított a DOHÁNYOZNI TILOS! felirat.

Szó nélkül dobtam a kukába a még félig elszívott cigimet. A nő megvárta, és csak azután hagyott ott.

Pár perc álldogálás után megláttam Elenáékat. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, és mosolyogva integettem feléjük. Stefan vett előbb észre, és felém kormányozta Elenát.

- Sziasztok – köszöntem kissé zavartan.

- Jaj, szia. – Elena adott két puszit, Stefan csak mosolyogva bólintott.

- Siessünk, mert hamarosan becsöngetnek. Megmutatom az irodát. Az úgyis igénybe fog venni egy órát, szóval a következő szünetben találkozzunk a szekrényeknél, és akkor mehetünk együtt a következő órára. Történelem lesz – magyarázta Elena.

- Oké, köszönöm a segítséget. – vigyorogtam rá, és egy nagy lépéssel beléptem a kapun.

Stefan az egyik folyosón elvált tőlünk, de előtte sok szerencsét kívánt a beiratkozáshoz.

- Minden iratot magaddal hoztál? - kérdezte Elena a titkárság előtt állva.

Éreztem, ahogy kifut a vér az arcomból. Természetesen mindent otthon hagytam, a bizonyítványomtól kezdve a személyi igazolványomig. Elena láthatta az arcomon a kétségbeesést, és hangosan felnevetett.

- Komolyan otthon hagytad? – kérdezte még mindig nevetve, én pedig csak szégyenlősen bólintottam egyet.

- Milyen messze laksz?

- Húsz percre… gyalog – tettem hozzá.

- Vidd el az autómat, úgy hamarabb hazaérsz. – nyomta a kezembe a kocsikulcsot mosolyogva.

- Öhm… köszönöm, nem szükséges, gyalog is hamar odaérek… - motyogtam, de Elena leintett.

- A következő óránk töri lesz, amire érdemes bejönni. – kacsintott rám.

- De… nem baj? – kérdeztem még mindig zavartan.

- Nem, csak menj már. – lökött meg egy kicsit bíztatóan.

- Akkor köszönöm. - mosolyogtam rá hálásan.

- Hátul parkolok… meg fogod ismerni, egy fekete Mini Cooper.

Már csak pár diák lézengett a folyosón, úgyhogy Elena sietve ott hagyott, megígérve, hogy itt találkozunk a következő szünetben.

Végigrohantam a parkolón, keresve az autót. Leghátul parkolt… egy ismerős motor mellett. Majdnem hanyatt estem a meglepettségtől. Damon lazán nekidőlt a Cooper oldalának, és azzal az ismerős, szemtelen vigyorral nézte, ahogy megtorpanok.

Őrült tempóban cikáztak végig a gondolatok a fejemben: biztos voltam benne idáig, hogy nem jár iskolába, hiszen ahhoz túl idős volt. De akkor mit keres itt? Ekkor bevillant a paranoiám, amit az első napjaimon éreztem, hogy valaki figyel. Talán ő lett volna az? És ha igen, miért követ?

Mit mondjak neki? Egyáltalán köszönjek, vagy csak szálljak be a kocsiba, és hajtsak el?

Damon figyelte, hogyan ülnek ki a gondolataim az arcomra, de nem szólt egy szót sem, csak tovább nézett. Kifújtam az eddig bent tartott levegőt, és határozottan elindultam a kocsi felé, azzal a biztos tudattal, hogy majd tudom, mit tegyek, ha hallótávolságon belül leszek. Ám lépteim egyre bizonytalanabbak lettek, ahogy közelebb értem hozzá. Megálltam tőle pár lépésnyire, és újra végigmértem. Ugyanaz a fekete bőrdzseki volt rajta, ami tegnapelőtt éjszaka is. Fekete haja kócos volt a feltámadó széltől… ahogy belenéztem a szemébe, újból elfogott az érzés, hogy régebbről ismerem, mint ahogy először megpillantottam a bárpultnál.

- Micsoda meglepetés – szólalt meg, így megszabadítva egy kínos hallgatástól, ami várt volna ránk, ha nekem kell megszólalnom először. A „ha majd ott leszek, improvizálok” dolog nem jött be, fogalmam sem volt, mit mondjak neki.

- Te meg mit keresel itt? – bukott ki belőlem a kérdés, mielőtt végiggondolhattam volna. Elég nyersen hangzott, de Damon arcán nem látszott, hogy különösebb hatással lett volna rá. Helyette ellökte magát a kocsitól, és egy lépéssel előttem termett.

- Kedvenc öcsém tüneményes barátnőjét várom. – a hangja ugyanolyan hatással volt rám, mint a múltkor. A gyomrom ideges remegésbe kezdett, és az agyamra szürke köd borult. Fel sem fogtam, mit mond.

Aztán szép lassan kitisztult az agyam, és kezdte összerakni a képet. Elena kocsija mellett állt… az ő barátja Stefan.

- Stefan az öcséd? - kérdeztem elképedve, és önkéntelenül fürkészni kezdtem az arcát, keresve a hasonlóságot.

- Oh, Stefan nem említette? Pedig én meséltem neki a kis éjszakai kalandunkról. – villantott rám egy vigyort.

Hirtelen iszonyatos melegem lett, ahogy a vér az arcomba tolult. Nem akartam, hogy meglássa, és még nagyobb hülyét csináljak magamból, mint ahogy eddig látszott.

- Elena órán van, és kölcsön adta az autóját, hogy hazamenjek az irataimért. De majd szólok neki, hogy kerested. – némileg összeszedtem magam, és újra az arcára pillantottam. Szemei fürkészve pásztázták az arcomat, de az arca semmit nem árult el. Ő, velem ellentétben, tökéletesen tudta titkolni a gondolatait.

- Akkor lőttek a délelőtti programomnak… mivel is töltsem el… oh, hát persze. Elkísérlek. – a hangsúlya közelében sem járt a kérdezőnek, úgyhogy inkább csak vállat vontam, mintha teljesen hidegen hagyna, mit csinál. De a szívem hangosan kalapálni kezdett a gondolatra, hogy az elkövetkezendő fél órát Damonnal töltöm.

Remegő kézzel próbáltam beletalálni a kulcslyukba. Irtó bénának éreztem magam, miután fél perc után sem ment. Damon, megelégelve a várakozást, megfogta a kezem, és biztos kézzel beletalált a résbe. Teljesen hozzám simult, éreztem, ahogy egyenletesen veszi a levegőt. Nem akartam látni az arcát, inkább feltéptem az ajtót, és sietősen beszálltam. Damon egy másodperccel később már mellettem ült.

Hogy enyhítsem a csendet, bekapcsoltam a rádiót, és kissé feltekertem a hangerőt. Óvatosan tolattam ki a parkolóból, és ráfordultam a főutcára. Lassan vezettem, nem akartam okot adni neki, hogy megjegyzést tehessen. Vezetés közben nem szerettem volna, ha elterelődik a figyelmem, bár a tény, hogy Damon térde hozzáért az enyémhez, nem könnyítette meg a dolgom…

Az utat szó nélkül tettük meg. Igyekeztem úgy fordítani a fejem, hogy még csak a látókörömben se legyen benne, de néha nem tudtam ellenállni a csábításnak, és a szemem sarkából rápillantottam. Ő csak mosolyogva nézte feszült arcomat, élvezte, hogy ilyen hatással van rám. Nem hibáztattam érte, tényleg elég szórakoztató lehetek, pont úgy viselkedtem, mint egy csitri, aki folyton zavarba jön, ha hozzá szól a régóta áhítozott srác. Ez új volt nekem. Sosem viselkedtem így, még az éppen aktuális fiúval sem. Mondjuk eddig senki sem volt rám ilyen hatással… meg kell tanulnom visszafogni magam – gondoltam nagyot sóhajtva, miközben ráfordultam a kocsifeljáróra.

- Bejössz, vagy megvárod itt, amíg visszajövök? – kérdeztem semleges hangon, gyenge kísérletet téve előbb elhatározásomra.

- Ha már így beinvitáltál… - hihetetlenül gyorsan pattant ki, és kerülte meg az autót, kitárva előttem az ajtót.

- Hölgyem. – Hajolt meg színpadiasan, és felém nyújtotta a kezét, hogy segítsen kiszállni az autóból.

Az egyensúlyérzékem megbolydult, ahogy hozzám ért, és azon gondolkodtam, vajon elmúlik-e ez valaha. Reménykedtem, hogy igen.

Lauren nem volt itthon, hála az égnek. Nem szerettem volna magyarázkodni, hogy mit keres itt egy hihetetlenül jóképű, de egyben veszedelmes srác fényes nappal.

- Kérsz valamit inni? – kérdeztem udvariasan, és néztem, ahogy körbepásztázza a konyhát.

- Nem tudsz olyannal szolgálni, amihez nekem most kedvem van. – Rám vigyorgott, és tetőtől talpig végig mért. Mielőtt elpirulhattam volna, gyorsan hátat fordítottam neki, és felviharzottam a lépcsőn.

Idegesen túrtam elő az egyik szekrényből az irataimat tartalmazó mappát. Még utoljára belenéztem a tükörbe, hogy rendezzem az arcvonásaimat, mielőtt újra meglátom őt.

Ám majdnem a szívbaj jött rám, ahogy láttam, hogy Damon az ajtófélfának támaszkodva néz. Megpördültem, és kérdőn néztem rá.

- Kíváncsi voltam, milyen lehet egy igazi lányszoba. Nem erre számítottam – húzta el a száját az üres falak láttán. – Sehol egy plüssmaci, vagy egy kép a legjobb barátnőkkel. Még egy izmos pasi sincs kint.

- Három napja költöztem ide. De ha régebb óta laknék itt, akkor se lennének plüssmacik és izmos pasik a szobámban. – kissé sértette az önérzetemet, hogy egy plüssállatokkal alvó lánynak nézett. De még mindig jobb volt, mintha egy kétbalkezes, idióta lány lettem volna, aki elszórakoztatja őt időnként.

- Szerintem mennünk kéne. El fogok késni a suliból – motyogtam kétségbeesetten, ahogy magamon éreztem a pillantását. Zavarban voltam a tőle.

Mintha megérezte volna a gondolataimat, csak egy újabb féloldalas mosolyt küldött felém. A zavarom egyre nőtt, úgyhogy inkább megkerültem őt, és lementem a földszintre.

Visszafelé már gyorsabban vezettem, nem akartam megvárakoztatni Elenát. Damon továbbra sem vette le a tekintetét rólam, de kezdtem egyre jobban hozzászokni. Fogalmam sem volt, mit akar tőlem, de úgy döntöttem, erre nem is most próbálok meg rájönni.

Aztán hirtelen bevillantak Caroline szavai, ahogy azt ecsetelte, mennyire megbántotta, és kihasználta őt Stefan bátyja. A nevét nem említette, de tudtam, hogy csak Damon lehet az. Kissé odébb húzódtam, ahogy visszaidéztem Caroline arcán a megbántottságot. Talán nem kéne vele együtt mutatkoznom… mégis csak Caroline az osztálytársam, nem Damon.

Ebben a pillanatban megcsapott az illata. Az agyam küzdött a rá telepedő szürke köddel, próbáltam minden idegszálammal a vezetésre koncentrálni. Damon nyilván észrevette az arcomon a változást, és hangosan felnevetett. Egyre biztosabb lettem abban, hogy pontosan tisztában van vele, milyen hatással van rám… és élvezi a helyzetet. Talán ez a válasz a „mit akarhat tőlem?” kérdésre. Szórakozni.

Ugyanoda parkoltam, ahova Elena is. Már csak pár perc volt hátra az első órából, úgyhogy felmarkoltam a mappát, és sietősen kiszálltam a kocsiból.

- Nekem most mennem kell – az előbbi gondolataim hatására kissé megvetőre sikerült a hangsúlyom. – Szia – tettem hozzá, és futólépésben elindultam a bejárat felé.

Egy hideg kéz fonódott a csuklómra, és megállásra késztetett. Damon maga felé fordított, és próbálta megfejteni az arcomra kiülő gondolataimat. Nem tudom, mit láthatott rajta. Az érintésére megint felbuzgott a vérem, és újra elvesztem a szemeiben.

- Örülök, hogy megismerhettelek, Eleanor. - simított végig az arcomon lágyan. Komolyan nézett rám, mintha így akarná elűzni az előbbi negatív elképzelésemet róla.

- Én… én is - dadogtam elpirulva. Abban a pillanatban így is éreztem.

Elengedte a kezemet, és hátralépett. Felocsúdva a kábulatból én is léptem egyet, de még mindig őt néztem. Mosolyogva intett felém, és én önkéntelenül viszonoztam a mosolyát. Nehezen szakítottam meg a szemkontaktust, csak az óra végét jelző csengő bírt rá.

Nem tudtam, mit fogok mondani Elenának, hogy miért nem végeztem már az irodában. Végigszáguldottam a még kihalt folyosókon, és fél perc múlva már kopogtattam a tanulmányi iroda ajtaján.

Szerencsére tíz perc alatt végeztem a beiratkozással. Megkaptam az órarendemet, plusz egy adag jókívánságot az érettségikhez.

Elena már várt rám. Mosolyogva nyújtottam felé a kulcsot, és reménykedtem, hogy nem kérdezi meg, miért késtem.

- Gyere, siessünk. – Ragadott kézen, és húzni kezdett maga után. Kissé megrémültem attól, hogy most találkozom először az új osztálytársaimmal, akik nem voltak ott a Mystic Grillben. De Elena nem hagyott időt a rémüldözésre… máris bent találtam magam a teremben.

Csak a hátsó padsorban volt szabad hely, úgyhogy oda ültem, nem messze Caroline-tól. Ahogy megláttam, elöntött a bűntudat, visszagondolva, hogy az elmúlt egy órát kivel töltöttem. Szerencsére nem vette észre, felderült arccal sietett felém. Igyekeztem viszonozni a mosolyát, valamennyire sikerült is. Ám még mielőtt Caroline belekezdhetett volna a mondandójába, hirtelen elcsendesült mindenki. Egy férfi sétált be a terembe, kezében lapok. A reakciókból leszűrtem, hogy nem lehet más, csak a tanár.

Fiatal, jóképű férfi volt. Reméltem, hogy nem szúr ki egyből, de a pillantása egyből megakadt rajtam. A többiek is követték a tekintetét, míg végül az egész osztály engem nézett. Az a pár ember, akit ismertem, mosolyogva intett felém, a többiek kíváncsian méregettek. Úgy döntöttem, megelőzöm a sugdolózást, és felálltam, hogy bemutatkozzak.

- Sziasztok, Eleanor Laurier vagyok. Pár napja költöztem ide New Yorkból a nagynénémhez. – Nem tudtam, mit mondhatnék még. Végül csak biccentettem a tanár felé, és leültem. Lassan fordultak el a tekintetek rólam, de a zavarom mértéke közelében sem járt annak, amit Damon egyetlen pillantásával okozni tudott.

Damon hihetetlenül kék szeme újra betöltötte a gondolataimat… visszaidéztem a mosolyát, ahogy nézett a kocsiban, és újra elpirultam. Alig érzékeltem, hogy elkezdődött az óra. Végül akarattal visszarángattam magam a földre, és próbáltam figyelni a témára. Ez végül bejött; teljesen lekötötte a figyelmemet a tananyag, és teljesen meglepődtem, amikor megszólalt az óra végét jelző csengő. Ahogy nem az órára figyeltem, bevillant Damon, ahogy az autónak támaszkodott… és eszembe jutott, hogy Elenát várta. Szólnom kell neki, hogy itt volt – villant be.

Elena Bonnie-val beszélgetett, én pedig egy szégyenlős mosollyal odaálltam melléjük. Bonnie kedvesen üdvözölt, majd magunkra hagyott, és Caroline-ba karolva kiment a teremből.

- Most jut eszembe, hogy… - itt kissé elgondolkoztam, hogy említsem meg neki Damont. Nem akartam a nevén nevezni, az túl személyes lenne, és nem akartam, hogy úgy tűnjön, mintha túlságosan ismerném őt. –… Stefan bátyja várt rád a suli előtt. Megkért, hogy szóljak neked, hogy beszélni akar veled.

Elena szeme összeszűkült a mondat második fele hallatán. Nem tudtam, hogy azért, mert Damon beszélni akar vele, vagy, mert ezt rajtam keresztül üzente neki. SMS-t is írhatott volna Elenának – gondoltam morfondírozva. Lehet, hogy igazából Damon… rám várt? – suhant át rajtam a felismerés. De honnan tudta, hogy ki fogok jönni? És Elena miért néz rám úgy, mintha mindent tudna? Talán Stefan neki is elmesélte a „kis éjszakai kalandomat” Damonnal, és nem akarja, hogy én is úgy járjak, mint Caroline. Végtére ő biztosan jobban ismeri nálam… bár azt én is tudtam az első pillanattól fogva, hogy Damon olyan férfi, akitől minden nőnek óvakodnia kellene. Észre sem veszed, és már levett a lábadról… ahogy engem is – ismertem be kelletlenül magam előtt.

- Majd felhívom – mondta, és kutatóan vizsgálgatta az arcom. Én csak bűntudatosan lehajtottam a fejem, és azon gondolkoztam, hogy talán mégis be kéne számolnom Elenának Damonról. Ő biztosan tudott volna magyarázatot adni a feltételezéseimre. De végül a gyávaságom győzött, és csendben maradtam.

Elena arca gyorsan felengedett, és újra megindult a beszélgetés köztünk.

A nap további része hamar elszállt. Az egyedüli negatívum az, hogy matekórán az a nő jött be, aki reggel majdnem leharapta a fejem a bejáratnál. Olyan kicsire húztam össze magam, amilyenre csak tudtam, de a figyelmét is sem kerülhettem el. Éreztem, hogy ezentúl sem a matematika lesz a kedvenc tantárgyam.

Hazaérve ledobtam a táskám, és keresni kezdtem Laurent, hogy beszámolhassak neki a napomról, de sehol sem találtam. Kissé elszontyolodva ültem neki a töménytelen mennyiségű matekházinak, amit a kedves Mrs. „Gyakorolnodkellhogynemaradjle” tanárnő adott egy gonosz mosoly kíséretében.

Két óra múlva elgémberedett tagokkal, nagyot nyújtózkodva álltam fel a székemből. Lauren még mindig nem ért haza, én pedig nem tudtam, mihez is kezdhetnék. Rágyújtottam a sötét szobában, és elmerengve bámultam ki az ablakon. A csendet csak az egyre erősödő eső törte meg.

Mit csináljak Damonnal? Kerüljem őt ezentúl? Nem is biztos, hogy akar tőlem valamit – ezen a ponton egy kissé megtorpantam. Ha nem akarna tőlem semmit, semmilyen értelemben, nem kísért volna haza kétszer is, nem nézne folyton, és tenne titokzatos célzásokat szemtelen mosolyok keretében. De mit akarhat?

Az egyetlen válasz, amit el tudtam képzelni, az a szórakozás volt. Tökéletes célpont vagyok – új a környéken, összezavarodott, fiatal és lány. De ha csak szórakozni akarna velem, nem nézett volna rám olyan komolyan az iskola előtt…

Az egyik részem (gondolom, a felelősségteljesebb) azt kántálta, hogy ezentúl semmiképp sem találkozhatok Damonnal. Na nem mintha eddig én kerestem volna őt, mindig ő bukkant fel. A másik, kissé naivabb énem hangosan győzködött, hogy várjam ki a következő találkozást, és hogy hogyan alakulnak ki a dolgok.

Hosszas tépelődés után a naivabb énemre szavaztam. Kíváncsi voltam, hogyan fog viselkedni ezután. Tudtam, hogy még fogunk találkozni – afféle női megérzés volt.

De az eszembe sem jutott, hogy ilyen hamar be fog következni a várt-nem várt viszontlátás.

Válasz

Sziasztok,

A második részhez írt kommentben SilverEyes felvetett egy kérdést: milyen időben játszódik a történet? Az évadzáró rész után történnek a dolgok?
Próbáltam a kommentben is válaszolni, de nem igazán ment - ugyanis én magam sem tudom. Még.
Tudni kell rólam, hogy amikor elkap a fanfiction írás utáni vágy, csak a történet alapjai körvonalazódnak ki bennem. Tudtam, hogy nem szeretnék Elena szemszögéből írni, szerettem volna létrehozni egy saját karaktert - Eleanort. Azt is tudtam, hogy Damon lesz a középpontban, hiszen a vele való álmaim adtak kellő löketet egy fanfiction elkezdéséhez. De sokkal többet nem tudtam, viszont úgy éreztem, ha nem kezdek el egyből írni, megbolondulok.
Szóval SilverEyes kérdésére az a válasz, hogy még én magam sem tudom. Biztos, hogy ki fog derülni a válasz az elkövetkezendő részekben, csak még én magam sem tudom, hogyan. :)
Köszönöm mindenkinek a kommenteket, azokat is, amiket a Merengőn kaptam (a történetet ott is megtaláljátok ugyanezen a címen).
Jó éjszakát: Kata

2. rész

Sziasztok,

Meghoztam az új részt. Az ajánlott zene ezúttal a történet címadója, a The Pretty Reckless-től a Make me wanna die c. szám.

Jó olvasást, egy hét múlva találkozunk.
Kata

2. rész - Déja vu

Reggel kimerülten ébredtem. Egész éjjel nyugtalanul forgolódtam. Az érzés, hogy figyelnek, végig kísértett, folyton felriadtam miatta. Mikor pár órára elszunnyadtam, álmomban csak kékséget láttam. Egyedül voltam benne, olyan érzés volt, mintha a tengerben állnék, bár nem éreztem a vizet magam körül. Nem tudtam megmozdulni, csak megbabonázva meredtem a kék étert.

Nyögve kimásztam az ágyból. Velem szemben állt egy egész alakos tükör. Megálltam előtte, és résnyire nyitott szemekkel vizsgálgattam magam. Hosszú, barna hajam kócosan állt a világ négy tája felé, sötétkék szemeim alatt fekete karikák húzódtak. Úgy éreztem magam, mint aki egy percet se aludt, és eldöntöttem, hogy a nap további részét az ágyban fogom tölteni. Gyorsan lefürödtem, hajamat lófarokba fogtam, és felkészültem az első közös reggelinkre Laurennel.

Ám a konyhába érve halk suttogás csapta meg a fülem, és önkéntelenül is megálltam hallgatózni. Lauren hangja ingerültnek tűnt, vitatkozott valakivel.

- Nem, most nem tudok elmenni. Nem hagyhatom egyedül, valakinek vigyáznia kell rá.

Gondoltam, hogy rólam van szó. Talán a tegnapi elméletem, hogy Lauren nem akar pesztrálni, nem is olyan igaz, mint ahogy én azt gondoltam.

Többet nem akartam hallani, úgyhogy visszaballagtam a szobámba, és elkezdtem berendezkedni. Fél óra múlva kopogtattak az ajtón, és meg sem várva a választ, Lauren benyitott.

- Szia… nem vagy éhes? – kérdezte tőlem ártatlan mosollyal, átlépve egy kisebb kupac ruhát.

- De, mindjárt lemegyek. Csak gondoltam, előtte túlesek a nap nagy feladatán. – Mutattam körbe a szobában uralkodó káoszon.

- Nekem most el kell mennem. Este fele jövök. Ha bármi baj van, hívj nyugodtan. – Úgy látszik, a telefonálónak mégis csak sikerült meggyőznie. Örültem neki, hogy azért ennyire mégsem akar rám vigyázni…

- Oké, persze – hagytam rá, és folytattam a hajtogatást.

- Addig gondolkodj el azon, mivel akarsz közlekedni. Az iskolabusz ugyan megáll itt is, de nem hinném, hogy nagy kedved lenne reggelente felpréselődni rá – nevetett fel. – Anyádék küldtek pénzt – tette hozzá, mikor értetlenkedve néztem rá.

- Ez még nem jutott eszembe, de majd gondolkodom rajta – mosolyogtam rá, és vele együtt elindultam lefele.

- Akkor, szia. Vigyázz magadra – kacsintott rám, mielőtt kilépett volna az ajtón. Én csak bólintottam egyet, és folytattam a szendvicskészítést.

Mindig is lassan ettem. A szüleimet csak ezzel tudtam kihozni a sodrukból. Ők már rég befejezték, de kötelességüknek érezték, hogy megvárják, míg én is kész vagyok, bár többször is hangot adtak annak, hogy ehetnék gyorsabban. Ahogy láttam, mennyire idegesíti őket, még jobban megrágtam minden falatot. Végül úgy kompenzálták a dolgot, hogy vettek egy TV-t a konyhába is, így amíg én ettem, ők azt nézték, így megszabadították magukat a kínos beszélgetésektől is, amiket én kezdeményeztem. Egyszer megkérdeztem ebéd közben, hogy megy a szexuális életük – anyám félrenyelt, apám pedig kiköpte a falatot, ami épp a szájában volt. Szótlanul meredtek rám… aztán újra az ételnek szentelték minden figyelmüket.

Már nyomát sem éreztem az iménti fáradtságnak, úgyhogy úgy döntöttem, világosban is megnézem Mystic Falls-t magamnak. El akartam sétálni a sulihoz, lemérve, milyen gyorsan érek oda, hátha nem kell vennem egy autót. Sosem szerettem vezetni, bár a jogosítványom megvolt. New Yorkban is gyalog közlekedtem. Az iskolabuszt tényleg utáltam. A nyüzsgést, a kiabálást reggelente képtelen voltam elviselni.

Átöltöztem, és a kulcsomat meg a napszemüvegemet felkapva kisiettem a házból.

Verőfényes tavaszi délután volt. Újra céltalanul róttam az utcákat, de most már figyeltem, merre megyek. Néztem a tökéletes kertes házakat, a tökéletesen nyírt fűvel, és azon gondolkodtam, mennyire más lesz itt az élet, mint New Yorkban. Próbáltam pozitívan nézni a jövőmet, részben sikerült is. Ugyan még fogalmam sem volt, mihez kezdek, ha elvégeztem a középiskolát, de tudtam, hogy itt, Mystic Fallsban is megtalálok mindent, amire szükségem van.

Már elég messze jártam a háztól, mikor szakadni kezdett az eső. Két perc alatt bőrig áztam, tekintetemmel egy helyet kerestem, ahol meghúzhatom magam, míg eláll. A következő sarkon befordulva megláttam egy bárt, úgyhogy a lépteimet sietősre fogtam.

A Mystic Grill az én ízlésemnek túl sötét, és túl hangos volt, de a célomnak épp megfelelt. A bárpulthoz ültem, és az italválasztékot nézegettem. A csapos fiú végigmért, de nem kihívóan, inkább kíváncsian. Velem egyidős lehetett, rövid, szőke haja volt, és izmos karjai. Nem keltette fel túlságosan az érdeklődésem, úgyhogy rövid úton újra a választékot kezdtem el nézegetni.

- Miben segíthetek? – kérdezte fél perc múlva, egy mosoly kíséretében.

- Egy kólát szeretnék – válaszoltam, viszonozva a mosolyát.

Letette elém az üdítőt, de láttam rajta, hogy mondani akar valamit. Csak ne nyomuljon - kérleltem az égieket. Ahogy a srácot elnéztem, jókora baráti társasággal rendelkezhetett, én pedig nem akartam bunkó lenni, úgyhogy csak mosolyogva bólintottam felé egyet, bátorítva, hogy mondja, amit akar.

- Szóval… te új vagy a környéken? – kérdezte, miközben elkezdte törölgetni a pultot.

- Igen, tegnap költöztem ide – kortyoltam egyet –, most térképezem fel a helyet.

- A Mystic Falls-i középiskolába fogsz majd járni? – Rám nézett, és próbálta megtippelni, hány éves lehetek.

- Igen, hétfőn iratkozom majd be – mosolyogtam rá megint.

- Akkor üdvözöllek körünkben – nyújtotta a kezét. – Matt Donovan.

Kezet fogtam vele. – Eleanor Laurier.

Kissé meglepődtem magamon, hogy Eleanorként mutatkozom be, de valamiért ez jött a számra. Új élet, új hely… új név.

- Ma este lesz egy kisebb összejövetel itt, amolyan „sulibuli”… bár minden szombaton itt vagyunk. Mystic Falls nem bővelkedik a szórakozóhelyekben – húzta el a száját. - Ha van kedved, eljöhetnél megismerkedni a többiekkel – bátorítóan rám mosolygott.

Kissé megijedtem, hogy már ma új emberekkel kell ismerkednem, azt hittem, legalább hétfőig megúszom. De minél hamarabb elkezdem, annál hamarabb túl leszek rajta – nyugtattam magam.

- Jó ötletnek hangzik. Köszönöm a meghívást – mosolyogtam rá hálásan, bár még mindig nem voltam biztos abban, hogy ez jó ötlet.

- Majd megkérem Caroline-t, hogy mutasson be mindenkinek. Ő mindenkit ismer, mindenről tud. Fél perc alatt megtudod majd mindenki sötét múltját – nevetett fel.

- Nagyon köszönöm. – Tényleg kezdtem hálás lenni. Amitől a legjobban irtóztam, az a folyamatos bemutatkozás.

Még beszéltünk pár szót a suliról, az időjárásról, meg hogy hol éltem eddig. Ügyesen kikerültem a kérdést, hogy miért költöztem el New Yorkból.

Öt óra felé járt, mikor elállt az eső. Úgy döntöttem, ideje hazamennem, ha még este bulizni is akarok. Amikor Matt elém tolta a számlát, jutott csak eszembe, hogy nem hoztam magammal pénztárcát. Rettentő zavarba jöttem, mikor vázoltam a helyzetet. Felajánlottam, hogy beállok helyette a pultba egy-két órára, de ő csak nevetve legyintett, hogy kifizeti, majd este meghívom egy sörre. Vörös arccal távoztam, megígérve, hogy este mindenképp itt leszek.

Sietve befejeztem a pakolást a szobámban, és neki kezdtem a készülődésnek. Nem akartam túlságosan kiöltözni, úgyhogy maradtam az egyszerű farmer-top összeállításnál. A hajamat kiengedtem, és kisminkeltem magam. Egy apró táskába bepakoltam a mobilomat, a kulcsomat, a cigimet, és nem mellesleg a pénztárcámat. Kétszer is ellenőriztem, van-e benne elég pénz, nehogy újra úgy járjak, mint délután. Lauren nem ért még haza, úgyhogy kiírtam egy cetlire, hogy hol vagyok, és majd jövök.

Könnyedén odataláltam a Mystic Grillbe. Nagy volt a tömeg, amitől újra elkapott a félelem, de egy nagyot nyelve beljebb léptem. A pultban már nem Matt állt. Elkezdtem keresni a tekintetemmel, ám mielőtt megtalálhattam volna, egy hosszú, szőke hajú lány perdült elém.

- Szia, én Caroline vagyok, te meg biztos Eleanor. – Tetőtől talpig végigmért egy mustráló pillantással. Aztán felragyogott az arcán egy mosoly – Tudod, én vagyok a helyi szurkolócsapat vezetője. Szerintem tökéletes lennél a csapatba. Örülnék, ha belépnél.

- Hát majd még… gondolkozom rajta. – Kerültem ki a kérdést, és lesütöttem a szemem. Nem sok kedvem volt végigugrálni az edzéseket, de nem akartam megbántani.

- Na gyere, oda viszlek az asztalunkhoz, a többiek már kíváncsiak rád. – Fogta meg a kezem, és húzni kezdett maga után.

- Srácok, ő itt Eleanor, az új osztálytársunk. – Végignéztem az asztalnál ülőknél, mindenki engem bámult. Kicsit elpirultam, de mivel senki sem méregetett ellenszenvesen, megnyugodtam.

- Sziasztok – köszöntem mosolyogva.

Caroline maga mellé ültetett. A többiek sorban bemutatkoztak, de képtelen voltam mindenkinek megjegyezni a nevét. A barna hajú lányt Elenának hívták. Ahogy belenéztem sötétbarna szemébe, nyugalom töltött el, és rámosolyogtam, amit egyből viszonzott. Ott volt még Bonnie, elsőnek egy kissé csendesnek tűnt, de mosolyogva nézte, ahogy rágyújtok. Öngyújtót megint elfelejtettem hozni, úgyhogy a szemben ülő srác sietett a segítségemre… ha jól emlékszem, Tyler volt a neve. Elena mellett ült Stefan, különleges neve volt, az övében voltam csak teljesen biztos. Keze Elena combján pihent, ebből levontam a következtetést, hogy együtt vannak.

Újra megindult a beszélgetés. Kedvesek voltak, engem is belevontak, nem csak iskolai dolgokról beszélgettek. Ugyanazokat kérdezték, amiket Matt is, kíváncsiak voltak a New York-i életre, úgyhogy meséltem nekik a folytonos nyüzsgésről, a hatalmas felhőkarcolókról. Aztán a társaság fiúrésze elment biliárdozni, és csak négyen maradtunk az asztalnál – Elena, Bonnie, Caroline és én. Egyből a fiúkra terelődött a szó. Caroline felsorolta az összes szabad és könnyen elcsábítható fiút. Pár perc múlva már minden pletykát ismertem. Caroline elég felszabadult volt, megtudtam, hogy évekig együtt járt Matt és Elena, de mikor Elena szülei meghaltak, szakítottak. Aztán jött Stefan, és Elena beleszeretett. Caroline-nak volt egy kisebb afférja Stefan bátyjával - itt láttam rajta először, hogy végiggondolja, mit is mond - és ezután kötött ki Matt mellett. A fél életét elmesélte tíz perc alatt. Magamban igazat adtam Mattnak, de csak mosolyogtam a lány cserfességén. Közben Bonnie és Elena a közelgő bálról beszélgettek, Caroline pillanatok alatt tervezgetni kezdte a ruháját, és tanácsokat kért, vajon melyik szín állna neki jobban. Mivel nem értettem, miről van szó, körbenéztem a bárban, hátha valami felkelti a figyelmem. Eszembe jutott a Mattnak beígért sör, úgyhogy bocsánatkérő pillantással magára hagytam a lányokat, és a bárpulthoz mentem. A csapos épp nem volt itt, úgyhogy felültem a székre, és vártam.

Végül megjelent a srác, és már szólásra nyitottam a számat, mikor valaki megelőzött.

- Egy bourbont. Tisztán.

Mérgesen fordítottam a férfi felé a fejemet, hogy legalább egy pillantással tudassam vele, én voltam itt előbb.

De ahogy belenéztem a szemébe, elfelejtettem a dühömet. Ugyanaz a kék volt, amiben álmomban lebegtem. A férfi féloldalas mosolyra húzta a száját, de én csak tovább bámultam a szemeit, mint akit megbabonáztak. Végül meglengette előttem a kezét, és én felriadtam a kábulatból. Elvörösödve pillantottam a csapos fiúra, és remegő hangon kértem két sört. A szemem sarkából láttam, ahogy a férfi még mindig engem szuggerál, de nem mertem ránézni. Inkább szó nélkül fizettem, és visszaiszkoltam a lányokhoz.

A gondolataimba merülve kortyolgattam a sörömet. Bár nem volt a kedvencem, kettőt kértem zavaromban.

- Eleanor, valami baj van? Olyan szótlan vagy – fogta meg a karomat Elena.

- Nem, semmi baj, remekül érzem magam. – Kaptam fel a fejem, és rámosolyogtam. Tényleg nem éreztem magam rosszul, csak teljesen lefoglalt az előbbi kis incidens. Nem értettem magam, nem szoktam így viselkedni. De azok a szemek hihetetlenül ismerősek voltak… de nem tudtam rájönni, honnan. Újra a bárpult felé pillantottam, de a férfi már nem ült ott.

Újra bekapcsolódtam a beszélgetésbe. A fiúk közben visszajöttek, Elena pedig bemutatott a testvérének, Jeremynek.

Éjfél felé már mindent tudtam a tanárokról, a foci – és szurkolócsapatról, a puskázási módokról. Végül hajnali három felé, öt sör és fél óra táncolás után indulni készültünk. A többiek már most morogtak a hétfőn esedékes matekdolgozat miatt, de engem szerencsére még nem érintett. Sosem voltam túl jó matekból…

A bejáratnál szétváltunk. Senki sem jött arra, amerre én, bár Tyler felajánlotta, hogy hazavisz. Kedvesen elutasítottam. Kellemes idő volt, és a sör a fejembe szállt egy kicsit, úgyhogy inkább a hazasétálást választottam. Megbeszéltük Elenával, hogy hétfőn az iskola bejárata előtt találkozunk, hogy megmutassa, hol tudok beiratkozni, és merre lesznek az óráim. Már most megkedveltem mindenkit – még Caroline-t is, bár ő az én ízlésemhez mérve túl cserfes volt.

Pozitívan tekintettem a mai estére, kivéve a bárpultos incidenst. Az az egy szerencsém volt, hogy a kék szemű férfi már nem iskoláskorú volt, úgyhogy nem kell minden nap szembesülnöm a furcsa viselkedésemmel.

Vidáman lóbáltam a táskámat, de amikor megpörgettem, minden kiesett belőle. Leguggoltam, hogy visszapakolom, de elvesztettem az egyensúlyomat, és elestem. Hangosan kinevettem magam, hogy öt sörtől képes vagyok elesni, de mivel senki sem volt a közelben, nem érdekelt. Végigdőltem a betonon. Kissé hűvös volt, de kellemesen hűtötte felhevült bőrömet. Pár percig feküdhettem így, mire végül úgy döntöttem, ideje felkelni.

És ekkor megint éreztem, hogy figyelnek.

Ijedten pásztáztam körbe a környéket, de senkit nem láttam. Kezdtem paranoiásnak érezni magam, de azért sietősen felálltam, és visszapakoltam a táskámba. Leporoltam magam, és megfordultam.

Majdnem felsikítottam, mikor beleütköztem. Ugyanaz a férfi állt hangtalanul mögöttem, aki a pultnál is ült. Gyorsan elfordítottam a fejem, mielőtt a szemébe néztem volna. Tetőtől talpig végigmértem. A Hold ezüstösen sütött, megvilágítva ezzel mindkettőnket. Teljesen feketében volt. Bőrdzsekije halkan megnyikordult, ahogy felemelte a kezét, amiben benne volt a telefonom.

- Ezt ott hagytad – nyújtotta felém. A hangja hallatán apró remegés futott rajtam végig. Lassan, tétovázva nyújtottam felé a kezemet, hogy elvegyem tőle.

- Köszönöm – suttogtam, és egy pillanatra végigfutott az agyamon, hogy elfutok. Volt benne valami elképesztően vonzó, de egyben ezért is féltem tőle. Egy lépést hátráltam… de aztán újra közelebb léptem hozzá. Ő csak állt, és mosolygott, pont úgy, aki tudja, milyen gondolatok járnak a fejemben.

- Hazavihetlek? – kérdezte pár perces hallgatás után.

Elkövettem azt a nagy hibát, hogy újra belenéztem a szemébe. Bár már nem volt rám olyan hipnotikus hatással, mint az előbb, de éppen elegendő volt ahhoz, hogy igent mondjak. Mikor kimondtam, a fejemet tudtam volna a falba verni. Hisz nem is ismerem. Oké, hogy nem sokkal idősebb nálam, és elképesztően helyes, de ez nem elég ahhoz, hogy beüljek vele egy autóba. Még a nevét sem tudom!

- Arra parkolok – mutatott a bár felé, ahonnan elindultam. Kissé lemaradtam, ahogy követtem.

A parkolóban már csak egy autó, és egy motor állt. Automatikusan az autó felé fordultam, de elkapta a kezemet, és a motor felé irányított. Elkapott a félelem. Sosem ültem még motoron, de tudtam, hogy balesetveszélyesebbek, mint az autók. Aztán eszembe jutott, hogy ivott, úgyhogy hátrébb léptem egyet. Ő már felült, és előre csúszott, hogy elférjek mögötte.

- Talán mégis hazasétálok… - motyogtam a földnek. Nem mertem ránézni, féltem a reakciójától.

- Csak nem félsz, hogy balesetet szenvedünk? – felnevetett, hangja bezengte az egész utcát.

- Egy kicsit. – Mire felnéztem, újra előttem állt, bár nem vettem észre, hogy leszállt volna arról a rémségről.

- Sok más mindentől félhetnél… ettől az egytől nem kell – fogta a két keze közé az arcomat, és maga felé fordította. Újra rabul estem a szemeiben, és éreztem, hogy igazat mond. Keze meglepően hideg volt, de ott, ahol hozzám ért, a vérem felbuzgott, és jól esett hűvös érintése.

- Gyere – mosolyogva engedte el az arcom, és kézen fogva vezetett a motorhoz. Teljesen hozzá kellett simulnom, de nem bántam. A dzsekije is hűvös volt, nekidöntöttem még mindig forró arcomat. Hátranyúlva elkapta a kezem, és a dereka köré fonta. Már nem jöttem zavarba, teljesen átadtam magam az őrületnek. Még utoljára hátrakacsintott, én pedig azt se tudtam, elpiruljak, vagy viszonozzam. Inkább csöndben maradtam, csak a kezemet fontam még szorosabban köré.

Hangosan túráztatta a motort, aztán kilőttünk. Hihetetlen sebességgel száguldottunk végig az utcákon. Élveztem, ahogy a szél az arcomba csap, és lobogtatja a hajam. Abban a pillanatban döntöttem el, hogy veszek egy motort. Közlekedésre tökéletes…

Nem figyeltem, merre megyünk. Bár fogalmam sem volt, honnan tudja, hol lakom, de nem is érdekelt. Csak élveztem a száguldást.

Túl hamar vége lett. Meglepve vettem észre, hogy már a ház előtt állunk. Leszálltam a motorról, és végigsimítottam az ülésén. Holnap keresnem kell egy ilyet, és mihamarabb megvennem.

Aztán eszembe jutott a férfi, aki épségben hazahozott, és a nélkül tudta, hol lakom, hogy megmondtam volna neki. Újra elfogott a félelem, ahogy kitisztult az agyam.

- Honnan… honnan tudtad, hol lakom? – suttogtam, és ránéztem.

- Az maradjon az én titkom – mosolygott titokzatosan. Kirázott a hideg a mosolyától… nem értettem, miért van rám ilyen hatással. Legszívesebben berohantam volna a házba… aztán magam után húztam volna. Vonzott, de félelmetes volt. Bár egy karcolás nélkül hazahozott, titokzatos volt.

- Damon Salvatore. – nyújtotta felém a kezét, én pedig ma sokadszorra ráztam meg.

- Eleanor Laurier. De gondolom, már ezt is tudod. – Kissé magamhoz tértem, és gúnyosan rámosolyogtam.

- Talán – szemtelenül vigyorgott rám, amire a női érzékszerveim újra beindultak. Titokban reménykedtem, hogy nem tud olvasni a gondolataimban.

- Nekem ideje bemennem. Köszönöm a fuvart. – Elpirulva kutattam a kulcsom után. Ám Damon egy szemfényvesztő mozdulattal előhúzta a farzsebéből.

- Ezt keresed? – nevetett fel újra az arckifejezésem láttán.

Úgy döntöttem, inkább nem kérdezem meg, hogy került hozzá. Úgyis csak egy újabb titokzatos választ kaptam volna.

- Köszönöm – vettem el tőle. Kezem újra hozzáért az övéhez, ő pedig rácsukta a tenyerem a kulcsra.

- Máskor jobban vigyázz rá – féloldalas mosoly villant fel az arcán.

Egy apró bólintással válaszoltam, és nagy nehezen elfordultam tőle. Már a zárban matattam, mikor hallottam, hogy a motor újra kilő.

- Hát akkor neked is jó éjszakát – suttogtam utána, bár tudtam, hogy már úgysem hallja.

Észre sem vettem, mennyire álmos vagyok. A gondolatok lassan kiúsztak a fejemből, ahogy közelebb értem az ágyamhoz. Ruhástul rogytam le rá, és szinte ugyanabban a pillanatban el is aludtam.