Sajnos rá kellett jönnöm, hogy a frissítések időpontjait nem tudom (mindig) betartani, ezért az oldalt látható "Következő rész tartalmából" csak a reményeimet közvetíti. Igyekszem, igyekszem, de lehet, hogy egy hét nem lesz elég arra, hogy az utolsó két részt megírjam. Nagyon kell figyelnem, hogy mit írok le, mert ha most nem teszem, később már nem lesz rá alkalmam... Remélem, megértitek.
Bár érzem, hogy nem érdemlem meg a kommentárokat a mostanában lévő folyamatos késéseim miatt, azért nagyon örülnék párnak! :)
Csók: Kata
48. rész – Az utolsó nap
Kristálytisztán hallottam, ahogy mindenki levegő után kapott. Az érzékeim kiélesedtek, mintha már most túlestem volna az átváltozáson, de az agyam józan fele tudta, hogy ezt csak az adrenalin teszi velem. Dermedten ültem a többiekkel ellentétben – idegesen mocorogtak, de nem szólaltak meg, nekem adták az első szót.
- Lehetetlenség! – sikította az agyam azon része, amiben minden emberi tulajdonságom volt. A félelem, sokk, az önzőség, a gyengeség… minden. De nem hallgathattam rá – itt már nem emberségről volt szó. Arra a részemre van szükségem, ami természetfeletti erővel képes a szeretteire koncentrálni, aki nem ijed meg, és bátor, akkor is, ha tudja, hogy nincs esélye. Felerősítettem magamban a suttogást, ami szépen-lassan elnyomta bennem a sikítozó hangot.
- Tudom, hogy megfordult már a fejedben, Eleanor, akkor most miért lepődtél meg? Tudhattad volna, hogy ez az egyetlen megoldás mindenkinek. Senki sem fog meghalni – kivéve téged, de te sem véglegesen – szavalta nyugodtan a belső hang megnyugtató, monoton hangon.
- De minden… más lesz. Főleg én – súgtam neki vissza halkan.
- Erős vagy. Meg fog maradni az egyéniséged, ha igazán akarod, és küzdesz a benned lévő démonnal. Kemény munka, de… Damon ott lesz veled, és mindenben támogat majd. És Stefan, Elena, Bonnie és Nate is… a barátaid. Még Jeremy is.
Végignéztem az említett arcokon, és amit rajtuk láttam, segített elhinni, hogy így lesz. A szemükben a riadalom mögött megbújt a támogatás, akárhogy döntök is. A feszültség hirtelen kiszállt a tagjaimból, és gyengéden megszorítottam Damon kezét, erőt merítve a beszédhez.
- Nem tehetem meg, hogy akármelyikőtöknek baja essen miattam. Tudom, hogy akárhogy döntök is, ti mellettem lennétek minden erőtökkel, de nem választhatom a könnyebb utat. Ha ez az egyetlen megoldás… legyen. Vámpír leszek. – A hangom nyugodt volt, egyszer sem halkult el, vagy remegett meg.
- Eleanor… - Elsőnek Stefan volt képes megszólalni. – Végiggondoltad mindezt? Nem akarom, hogy úgy érezd, nincs választásod –mondta rekedtes hangon, miközben a homlokán elmélyültek a ráncok.
- Két megoldás közül azt választom, amiben ott lakozik az esély mindenki megmentésére. Te is pontosan ezt tennéd a helyemben, ha a mi életünkről lenne szó – válaszoltam halkan, tudva, hogy Stefan nem fog tiltakozni.
- A legbátrabb ember vagy, Eleanor, akivel valaha találkoztam. – Elena hangja csodálattal és melegséggel volt tele. Hálásan rámosolyogtam, és lesütöttem a szemem.
- Természetesen majd készítek neked gyűrűt, hogy ki tudj menni nappal is – biztosított Bonnie is, aki eddig csak tágra nyílt szemmel figyelte a beszélgetést.
- Köszönöm – mosolyogtam rá is, miközben a belsőm kezdett egyre nyugodtabb lenni. Felkészült lettem az újabb részletekre.
- Nate – fordultam a bátyám felé, aki csak némán figyelte a történéseket -, mi a terv?
- Elég egyszerű – villantott rám egy bánatos mosolyt. - Elmész Katherine-hez, mondván, hogy feláldozod magad. Mikor elkezdődik a szertartás, és Katherine… végez veled, a véred nem fogja beindítani az átoktörést, mert már tisztátalan lesz, csak hogy ezt ő később fogja észrevenni. De amikor már ájultan fekszel, félig az emberség és vámpírság között, az én erőkötésem eltűnik a süllyesztőben, és mikor magadhoz térsz váratlanul, a kettőnk erejével képesek leszünk legyőzni őt anélkül, hogy akárki is megsérülne, persze őt kivéve.
- Visszakapom az erőm? – Ez a hír újdonságként hatott, és egy pillanatra felhangzott bennem az emberi énem bepánikolt hangja, de gyorsan elnyomtam, mielőtt még felfoghattam volna a szavait.
- Az új kapcsolatod a természetfelettivel eltörli a kötést. Olyan leszel, mint én… Vámpír-boszorkány kombináció, a lehető legerősebb.
- Hát ez… jól hangzik – préseltem ki magamból.
- Majd Bonnie és én megtanítunk mindenre, amit kell. De az ereidben folyik a tehetség a mágiához, szóval nem lesz nehéz dolgunk. – Nate próbálta elém vázolni a könnyebb jövőt, de a hangja hamisan csengett. Ő tudja a legjobban, hogy mennyi nehézséget okoz a boszorkányság és a vámpírság külön-külön is, nem hogy egyben…
- De ezzel is meg fogsz küzdeni – szólalt meg bennem a megnyugtató hang, és ekkor jöttem rá, hogy igazából nem is a saját hangomat hallom, hanem Damonét. Eddig kerültem a tekintetét, féltem belenézni, de most önkéntelenül is felé fordultam. Az arcán kifejezéstelen maszk ült, összekulcsolt kezünket is csak én tartottam. Nem láttam át a maszkján, és ez megijesztett.
- Jól vagy? – suttogtam felé a leghülyébb kérdést, amit csak feltehettem volna, de már nem tudtam visszaszívni. Nem lepődtem meg, amikor szó nélkül elfordította tőlem az arcát, és a szőnyegre meredt. De nem engedte el a kezem, sőt, mintha egy kicsit erősebben szorította volna…
Elfáradtam. Az agyam és a testem egyszerre adta tudtomra, hogy számukra már lassan vége a mai napnak. Nem áltattam magam azzal, hogy majd holnap felkelek, és az egészet csak álmodtam. Nem hihettem ezt, mert akkor sokkal nehezebb lenne elfogadni a rám váró megpróbáltatásokat. Egyszerűen csak lefekszem aludni, és hagyom, hogy az ár sodorjon magával.
- Elálmosodtam… szerintem én elmegyek aludni – szólaltam meg egy nagy nyújtózkodás közepette.
- Holnap a Hold a harmadik negyedbe ér, olyankor a mágikus erőnk is megsokszorozódik. Holnap kéne megejtenünk a dolgot. – Nate próbált nemtörődöm hangot adni a szavainak, mintha nem lenne nagy dolog az egész, de tudtam, hogy csak az én érdekemben. Tudtam, hogy végighallgatta a bennem dúló kisebb csatát, és most mindent megtesz annak érdekében, hogy könnyebb legyen nekem. Hálás voltam érte.
- Hát akkor, találkozunk holnap – vetettem a többiekre is egy álmos-kedves pillantást, és elindultam fölfelé.
Damon szobájába mentem. Leültem a hatalmas ágyra, és kibámultam az ablakon. A Hold fénye ezüstös sávokat festett a padlóra, és eszembe juttatta a New York-i éjszakákat, ahol ugyanezt néztem a 28. emeletről. Most, ahogy próbáltam magam elé képzelni New Yorkot, a szobámat, az iskolát, olyan homályosnak és messzinek tűnt, mintha ezer éve lett volna. Minden megváltozott… Annyiszor kívántam már vissza azokat a nyugodt, jelentéktelen, tudatlan napokat! De most… bár tudtam, hogy mi vár rám, teljességgel felmértem, mégsem akartam visszautazni az időben. Végigpörgettem magamban, mi mindent nyertem egyetlen döntésemmel… barátokat, testvért, szerelmet. Persze az érem másik oldala is ott volt, fekete és vérvörös színben játszott, de a másik oldal fényesen megvilágította, és elmosta a színét. Megérte.
Hirtelen elemi erővel tört rám Damon hiánya. Elém villant kifejezéstelen tekintete, és elgondolkodtam, vajon mit érezhet most. Sosem került szóba köztünk a vámpírrá válásom lehetősége, mégis tudtam, hogy ez az utolsó, amit akart volna.
A szoba ajtaja halk nyikorgással kinyílt, és odakaptam a fejem. Damon sziluettje mozdulatlan és merev volt, de legalább itt volt. Képtelen lettem volna nélküle eltölteni az utolsó emberként töltött estémet.
Szótlanul néztünk egymásra. Az arca sima volt, de a szemei ezüstösen világítottak a holdfényben. Én voltam az, aki nem bírta tovább – hatalmas léptekkel átszeltem a szobát, és erősen magamhoz szorítottam. A karjai végtelennek tűnő másodpercekig nem mozdultak, de utána gyengéden körém fonta őket, és felsóhajtott.
- Nem kell ezt tenned. Legyőzzük Katherine-t anélkül is, hogy feláldoznád az emberségedet – súgta a fülemben reményteljes hangon, mégis erőltetettnek tűnt. Mintha csak próbálná elhitetni magával, hogy ez tényleg lehetséges…
- De milyen áron? Ha te meghalsz, az végleges, és azt hiszem… nem tudnám elviselni. De én csak… átváltozom. Az nem a vég – mosolyogtam rá könnyes szemmel. Csak a gondolat, hogy ő nincs, összeszorította a torkomat.
- Te nem tudod, milyen – fogta a két keze közé az arcomat. – Minden nap azt érzed, hogy legszívesebben megölnél mindenkit, akinek dobog a szíve… És, amikor először megteszed, mert már nem bírod tovább, mindent megteszel azért, hogy ne érezd a bűntudatot és fájdalmat, ezért újra és újra ölsz. Egészen addig, amíg már azt sem tudod, ki vagy valójában, csak azt, hogy újra ölnöd kell. Nem érzel szeretetet, kedvességet, reményt, szerelmet…
- Veled is ez történt? – kérdeztem halkan, bár tudtam rá a választ.
- Annyival könnyebb nem érezni… Fáj, Eleanor. Itt bent – tette a kezemet a szívére. – Ha most nem éreznék, nem érdekelne, hogy mi történik veled. De képtelen vagyok elfojtani, és nem is akarom, mert ez… mássá tesz. Olyan emberré, aki szeretek lenni. – Damon tekintete elhomályosult, és egyetlen, kósza könnycsepp folyt végig a sápadt arcon.
- De velem ez nem történhet meg. Addig nem, amíg te mellettem vagy, és eszembe juttatod minden nap, ki is vagyok valójában.
Szó nélkül közelebb hajolt hozzám, és megcsókolt.
Alig bírtam állva maradni a hirtelen jött érzelemhullámtól. Ezúttal nem kellett varázslat ahhoz, hogy kapcsolódjak hozzá – az érintkezés beindította. Éreztem a fájdalmát, a kétségbeesését, és félelmét, ahogy ő is a rendíthetetlen bizalmamat iránta. Szenvedélyesen csókolt, egészen addig, míg szédülni nem kezdtem. A fejem zsongott a gondolatoktól, amik másodpercek tizede alatt váltakoztak a fejemben, mégsem gondoltam rájuk, csak a pillanat töltött el.
Ledőltem az ágyra, magamon Damon meleg testével. A ajkunk nem vált el egy pillanatra sem egymástól, képtelen lettem volna megszakítani a kapcsolatot köztünk. A kezem ösztönösen indult el a testén, ahogy az övé is az enyémen. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy tudjuk, mit szeretne a másik – tudtuk, és éreztük is. Finoman csókolt, mint egy törékeny virágot, kezével újra és újra végigsimítva a hajamon. A ruhámon lévő cipzár halkan surrogva engedett a gravitációnak és Damon kezének. Lassan mindkettőnktől lekerültek a ruhadarabok. Meztelen bőrömön keresztül éreztem a teste vibrálását, aminek hatására meg-megremegtem. Lassú mozdulattal fontam a dereka köré a lábamat, nem sürgetve semmit. De egy új vágy villant fel bennem az együttléten kívül, egy, amivel még közelebb kerülhetek hozzá.
- Igyál belőlem – leheltem rekedten mélyen a szemébe nézve.
Nem tiltakozott. Az ajkai puhán súrolták a nyakam puha bőrét, és megéreztem az éles szemfogakat rajta. Egyszerre hatolt belém, és mélyesztette a fogát a bőrömbe. Az eksztázis ezúttal onnan kezdődött, ahol a legutóbb abbahagytuk. Még csak elképzelni sem tudtam, hogy van nagyobb öröm annál, mikor Damon elvisz a végső pontig… De ez ahhoz képest csak előjáték volt. Lassan mozgott, apró kortyokban nyelve a vérem. Csukott szemmel élveztem az előttem felvillanó fényeket. Az összes sejtem jóleső zsibbatságban lebegett, az ajkaim szétnyílva kapkodtak levegő után. A világ összemosódott, csak mi ketten voltunk biztos pont benne.
Egy pillanat alatt érkeztem meg az új, eddig még nem ismert kapuba. Hosszasan elidőztem kívül, de éreztem, hogy a testem sürgetően arra kér, lépjek be rajta, de csak akkor voltam hajlandó megtenni azt az egyetlen, apró lépést, mikor a zihálásunk összemosódott a fülemben. Léptem.
És a világ felrobbant.
