13. rész

Sziasztok,

Nagyon sajnálom, hogy eddig húztam a rész felrakását, de csak ma este sikerült befejeznem. Sok minden közbejött (pl. a Vic-el és Vezzie-el folytatott éjszakákba nyúló őrült beszélgetéseink [ha ti tudnátok, mire bukkantunk... :P], és hogy a szüleim mégsem utaztak el a hétvégén, így kevesebb időm volt írni), de ma fent maradtam direkt, hogy be tudjam fejezni.
A fejezet végén lesz némi magyarázat, szóval, ha valamit nem értesz, ott remélhetőleg mindent megtalálsz :).

Az ajánlott zene: Turin Brakes - Dark on fire

Jó olvasást :),

Kata

13. rész - Az igazság

Lassított felvételben láttam a mellettem elsuhanó fákat. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, de a félelem okozta adrenalin hajtott előre. Ahogy megláttam a házat, a lépéseim még gyorsabbak lettek, bár úgy éreztem, képtelen vagyok még ennél is gyorsabban futni. Két lépéssel felugrottam a nyolc fokos lépcsőn, és rángatni kezdtem az ajtót. A félelem a torkomba kúszott, ahogy az ajtó nem nyílt ki, szinte éreztem, ahogy Katherine lehelete a nyakamat súrolja. Görcsös mozdulatokkal túrtam bele a kabátzsebembe, míg végül hisztérikusan le nem kaptam magamról, és rázni kezdtem. Hangos csörrenéssel csapódott a kulcscsomó a földhöz, és a számat akaratlan sikoly hagyta el. Remegő kezekkel próbáltam beletalálni a kulcslyukba, de a zárat centiméterekkel elvétettem. A pánik egyre jobban eluralkodott rajtam, de végül összeszedve a maradék lélekjelenlétem, a másik kezemmel átfogtam a csuklómat, és egyetlen, biztos mozdulattal elfordítottam a zárban a kulcsot. Felrántottam az ajtót, majd becsaptam magam után, és felfutottam az emeletre. Ahogy a szobámba értem, újra elkezdtem érezni. A szívem őrült módjára zakatolt, a hátam fájt az eséstől, és a szememet valami furcsa hártya homályosította el. Csak akkor jöttem rá, hogy sírok, amikor a szoba közepén összeroskadtam, és a padlón végigfeküdve görcsös rohamokban tört rám a zokogás. A szemem előtt újra megjelentek a fekete pontok, ahogy kapkodtam levegő után, de most nem volt erőm küzdeni vele, hagytam, hogy a testem automatikusan lélegezzen, ahogy tőle telik. Csak hallgattam a belőlem kiszakadó hörgő hangokat, és imádkoztam a mindent eltörlő ájulásért. A testem még erősebben küzdött a levegőért, de talán, mert én úgy akartam, egy idő után feladta, és fél perces levegőszünet után, a jótékony sötétség magába rántott, és én öntudatlanul estem vissza a padlóra.

A sötétség hullámozni kezdett csukott szemeim előtt. Olyan érzés volt, mintha egy fekete óceán dobálna ide-oda, és ettől hányingerem lett. Megpróbáltam kinyitni a szemem, hogy megszüntessem az érzést, de a fény elvakított.
- Eleanor! Magadnál vagy? – suttogta egy ismerős hang… de nem tudtam, hogy honnan. Összeszorított szemmel próbáltam koncentrálni, hogy vajon kié lehet, amikor a sötétség újra megmozdult. Éreztem, ahogy a vállaimat szorosan szorítva valaki rázogat. Résnyire kinyitottam a szemem… egy metszően kék szempár meredt az arcomra. Beletelt pár másodpercbe, mire összekötöttem a hangot és a hozzá tartozó tekintetet.
Ahogy tudatosult bennem, hogy Damon az, az agyamat elöntötték az emlékek. A kezeivel mit sem törődve felültem, és megpróbáltam tőle minél távolabb kerülni, ahogy végigpergett a szemem előtt, ahogy megharapott. Tágra nyílt szemmel bámultam rá… próbáltam összerakni a képet, de túlzsúfolt agyam felmondta a szolgálatot.
Damon elengedte a vállam, és felállt. Követtem a tekintetemmel minden egyes mozdulatát, készen arra, hogy ha közelebb jön hozzám, összeszedve a maradék erőmet, legalább sikítani tudjak. De ehelyett szabadon maradt kezeivel idegesen a hajába túrt, és kibámult az ablakon. Nem akartam megszólalni, úgy éreztem, képtelen lennék rá, de mivel Damon komor arcáról semmit nem tudtam leolvasni, kénytelen voltam, ha nem akartam beleőrülni még a körülöttem szikrázó feszültségbe. Hirtelen azt sem tudtam, mit akarok tudni előbb… csak azt tudtam, hogy az életem teljesen a felfordult azzal, hogy ide jöttem. Ebben a percben hirtelen megbántam, hogy költöztem New Yorkból. Újra Damon arcára néztem, aki várakozóan fürkészte az arcomat olyan áthatoló pillantással, amitől egyből úgy éreztem, belém lát. A szám akaratlanul is megmozdult, de hang nem jött ki rajta. Keresgéltem a szavakat, és próbáltam elzárni a fejemben villogó képek sorozatát.
- Eleanor – szólalt meg Damon. Ijedten rezzentem össze a hangja hallatán, de újra rá emeltem a tekintetem. Egy hihetetlen gyors mozdulattal előttem termett, és leguggolt, hogy az arcunk egy szintben lehessen. Kezeit az arcomra fektette, és úgy folytatta tovább. Időm sem volt megmozdulni, olyan hihetetlen gyorsasággal termett előttem…
- Tudom, hogy össze vagy zavarodva. De mielőtt válaszolnék bármelyik kérdésedre, tudnod kell, hogy én vagyok az egyetlen, aki meg tud téged védeni Katherine-től, hacsak nem szeretnéd holtan végezni a közeljövőben. Érted? – fúrta a tekintetét az enyémbe.
Lassan bólintottam, bár alig fogtam fel Damon szavait. A metszően kék szempár fogva tartotta az enyémet. Damon elengedte az arcom, és egy óvatos mozdulattal benyúlt a lábam alá, és felkapott. Két lépéssel átszelte a szobát, majd végigfektetett az ágyon, és mellém ült.
- Ahogy látom, sok kérdésed lenne, úgyhogy helyezkedj el kényelmesen. Én is azt teszem – sóhajtott fel grimaszolva, és mellém feküdt. A karjait átkulcsolta a mellkasán, és a lábait keresztbe tette. Hirtelen eszembe jutott egy pár évvel ezelőtti tanóra, ahol a testbeszédről beszélgettünk. Érdekelt a téma, így oda is figyeltem az órán. Damonról tartásáról sütött, hogy nincs ínyére ez a „beszélgetés” – de ahogy az előbb mondta, tartozik nekem ennyivel. És, bár fogalmam sem volt, hogy mi folyik körülöttem, tudtam, hogy semmi jó. Az utóbbi napok teljesen felforgatták az életemet… és nem csak jó értelemben.
Eleget tettem Damon kérésének, bár lehetetlenség volt kényelmesen feküdni. A testem ösztönösen megfeszült, ahogy Damon mellém feküdt, újra és újra levetítve a képeket a szemem előtt.
- Na? Gyerünk, Eleanor, ne tartsd magadban – mondta szemforgatva, de a hangjában bujkáló feszültséget nem tudta elpalástolni a nemtörődöm viselkedésével.
Nagyot sóhajtva felültem, és felé fordultam. Próbáltam felvenni vele a szemkontaktust, hátha kérdezés nélkül ki tudok valamit olvasni a szeméből, de ő makacsul bámulta az ajtót. Megunva a sikertelen próbálkozásaimat, szóra nyitottam a szám… de egy másodperccel később be is csuktam. Idegesen felálltam, és kotorni kezdtem a táskám zsebében, fél szemmel Damont nézve, és felkészülve arra, hogy türelmetlenségében felpattan, és valami olyat tesz, amire nem vagyok felkészülve. Bár az agyam racionális része azt súgta, nem kell félnem tőle, hiszen az előbb is pont, hogy megvédett, és nem rám támadott, a másik, kevésbé ésszerű részem azt kántálta, hogy fussak, meneküljek, ahogy csak tudok.
Remegő kézzel gyújtottam rá. Lassan fújtam ki a füstöt, ezzel is időt adva magamnak. Az igazság az volt, hogy nem akartam tudni, mi történt. Attól féltem, ha Damon elmondja a teljes igazságot magáról, és az előbbi esetről, az életem olyan fordulatot vesz, amire egyáltalán nem vágyom.
Annyira elmerültem magamban, hogy teljesen megfeledkeztem az ágyon heverő Damonról. Ám amikor hátulról átfogta a karjaimat, ezzel megállítva a szobában lévő kényszeres fel-alá járkálásomat, ijedten összerezzentem, és ledermedtem. Damon megérezhette, ahogy a rémület átszáguld az ereimen, mert azonnal elengedett.
- Eleanor, ülj már le. Ne kergess az őrületbe, mert nem tudom, mit csinálok – suttogta a fülembe, tőle nem megszokott, ideges hangon. A fejemben megszólalt a vészjelző, hogy talán nem a legjobb ötlet Damont felidegesíteni… így engedelmesen hagytam, hogy lehúzzon maga mellé az ágyra, és szembefordítson magával.
- Úgy látom, nincs sok mondanivalód, szóval kezdem én. Őszintén szólva el se mondanám, de most már elengedhetetlen tudnod ahhoz, hogy életben maradj.
- Amit Katherine-ről meséltem, az nem igaz… vagyis nem az egész történet.
- Az egész 1864-ben kezdődött. A családom ide vándorolt át Olaszországból, de Stefan és én már itt születtünk. A rom, ahova elvittelek téged, az igazából az én otthonom volt, és nem az őseimé… - A szavait csak fáziskéséssel fogtam fel. Ahogy tudatosult bennem az évszám, elkerekedtek a szemeim, és a szám döbbenten elnyílt. Damon látta az arcomon a totális ledöbbenést, és a mutatóujját a számra helyezve elnémított.
- Nem, nem, most én mesélek. Neked volt lehetőséged kérdezni, nem éltél vele, úgyhogy most hallgasd végig a kis mesedélutánom. Utána, gondolom, lesz mit kérdezned, de addig is, maradj csendben – mondta, majd mikor meggyőződött arról, hogy nem szólalok meg, levette az ujját az ajkaimról. Az érintése nyomán égni kezdett a szám, és hitetlenkedve fogadtam el a tényt, hogy még egy ilyen helyzetben is ilyen hatással van rám.
- Szóval – nézett rám jelentőségteljesen -, az egyik nap hírt kaptunk, hogy egy idegen lány hozzánk költözik. A családja meghalt Atlantában, egy tűzben, és ő árván maradt. Apám készségesen befogadta, gondolom, jó fényt vetett a Salvatore család hírnevére.
Rá pár napra egy hintó gördült be az udvarra. Tudtam, hogy nem ülhet benne más, csak a híres-neves Katherine… - A név hallatán újra döbbenten meredtem rá, de most elég volt egy pillantása, hogy belém fojtsa a szót. – Stefan ment elé, én az ablakból figyeltem őt. A lány, aki kilépett a hintóból, a világ legszebb teremtménye volt… mondhatni, hogy szerelem volt első látásra – nevetett fel hideg hangon Damon, mire én összerezzentem. – Innentől az általad hallott történet nagyjából megegyezik. Katherine mindkettőnket elcsábított, és egyszerre élvezte Stefan, és az én társaságomat. Élvezte a helyzetet, és ezt meg sem próbálta eltitkolni. De engem nem érdekelt, mit művel az öcsémmel… ketten adtuk meg azt neki, amit akart. Stefan volt a tökéletes úriember – jelzem, ez azóta sem változott – én pedig a szenvedélyt jelentettem számára… ellentétben velem – számomra ő volt minden, amire vágytam. Pontosan tudtam, hogy mit művel kettőnkkel, de a csontjaimban éreztem, hogy végül így is, úgy is az enyém lesz.
- Aztán az egyik éjjel, amit nálam töltött, olyan dolog történt, ami halálra rémített. Katherine arca az egyik pillanatban még gyönyörű volt, a másikban furcsa, véreres lett az arca, és a szemfogai hegyesen villantak elő. Időm sem volt mozdulni, a fogait már a nyakamba mélyeszve itta a véremet. Ekkor tudtam meg, hogy mi ő… de már ez sem mulaszthatta el az iránta érzett szerelmemet. Még izgalmasabbnak tartottam őt, és olyanná akartam válni, mint ő, hogy aztán örökre vele maradhassak. Katherine terve is ez volt, de hogy nem csak velem, hanem Stefannal is. Csodás életet tervezett velünk, szabályok nélkül – horkantott fel megvetően Damon, egy pillanatra felrázva engem a történet által okozott kábulatból. A lelki szemeim előtt tökéletesen pergett a történet. Láttam magam előtt a Salvatore testvéreket, ahogy epekedve bámulják Katherine-t, miközben ő kecsesen ellejt előttük...
Bár az agyam nem fogta fel a történet lényegét, feszült figyelemmel hallgattam Damont.
- Az egyik nap, apám félrehívott Stefant és engem, és beavatott a város titkába. Bár már mindketten tudtuk, úgy tettünk, mintha meglepődnénk… apám jobban bízott Stefanban, ezért amikor Stefan a védelmébe vette Katherine-t, gyanakodni kezdett. Még aznap éjjel verbénát csempészett Stefan italába – tudva, hogy Katherine a szobájában várja őt.
- Így is volt. És amikor Katherine megharapta Stefant, és összeesett, berontott a szobába, és pár emberrel együtt elvitette őt. Stefan azonnal hozzám rohant, tudta, hogy ha apám véghez viszi a tervét, az imádott lány meg fog halni. – Éreztem, hogy a történet a végéhez közeledik. A hátam borsózott a félelemtől, de úgy éreztem, ha nem tudom meg, mi történt, megőrülök.
- Próbáltuk kiszabadítani őt… de nem tudtuk. Apánk észrevette a próbálkozásunkat, és ő maga fogta ránk a pisztolyt. – Damon egy pillanatra megállt, és némi elégedettséggel nyugtázta, hogy az arcom hogyan vált át hófehérből hamuszürkébe.
- Szóval Eleanor, essünk túl a kötelező formaságokon... Damon Salvatore vagyok, 167 éves… és vámpír.

***

Megjegyzések:
- Damon azt mondja, 167 éves. Mivel a sorozatból nem derül ki, hány évesen változtatta át Katherine, kénytelen voltam én tippelni... és mivel szerintem olyan 22 éves körül lehet, így hát ezzel számoltam. :D
- tudom, hogy Damon kicsit furcsa ebben a részben... olyan nem Damonos. De mindannyian tudjuk, hogy mennyire odavolt/odavan Katherine-ért, így nem tudtam elképzelni, hogy olyan... Damonosan mesélje el a történteket.
- és végül az utolsó: kép azért nincs ehhez a fejezethez, mert a blogger nem hajlandó feltölteni... de ez legyen a legkisebb baj. :D

Várom a véleményeteket!