47. rész

Sziasztok,

Elnézést a pár napos csúszás miatt, de amikor kiírtam a napot, mikor lesz új fejezet, azzal nem számoltam, hogy múlt héten kell átesnem a matek pótvizsgámon. De jelentem túl vagyok rajta, sikeresen, szóval irány az utolsó és halálos 12. osztály :).

A részről nem írnék sokat, de fontos tudnotok, hogy az egyik legnehezebb fejezetem volt. Jöttek a szavak, de olyannyira beleéltem magam a helyzetbe, hogy én magam is mindent éreztem, amit Eleanor. Remélem, ti is így éreztek majd… és nem csak az ilyen hangvételű részeknél :).

Jó olvasást, és a zenét ezúttal is kiemelten ajánlom!

Kata

47. rész – Végső megoldás

- Ez csak egy vicc, ugye?! – bukott ki belőlem fél perccel később. Mindenki engem bámult, mint valami csilli-villi új autót. Kellemetlenül éreztem magam a pillantások kereszttüzében, de igyekeztem nem törődni velük.

- Úgy értem, én nem lehetek boszorkány, vagy ilyesmi. Nincs erőm, sosem volt, és a bátyám is… eltűnt. – A hangom megremegett, miközben rájöttem, hogy ezek nem zárják ki azt, amit Damien állít.

- Sajnálom hugi, ez az igazság – mosolygott rám fájdalmasan Damien.

- Ne nevezz huginak – sziszegtem dühösen. – Nem vagyok a húgod. Hazudsz. – Kérlelő tekintettel Damonra pillantottam, aki még mindig döbbenten méregette Damient. Vagyis Nate-t. Csessze meg.

- Értem, hogy dühös vagy, de el kell fogadnod. Katherine téged akar, hogy feláldozzon, és még erősebb legyen, és ezt senki sem akarja. Mert ugye ti sem akarjátok? – vetett egy pillantást a dermedten ülő többiekre. Tekintete megállapodott Damonon, és intenzíven bámulni kezdte. Hosszú, idegőrlő percek teltek el így, de pont elég ahhoz, hogy újra és újra meggyőzzem magam arról, hogy ez az egész csak egy kitaláció.

Váratlanul ért a Damonból áradó feszültség – eddig sem volt nyugodt, de most olyan merev lett, mint egy kőszobor. A vonásai egy pillanatra kétségbeesettek lettek, de azonnal átváltott a jól ismert fagyos maszkba. Értetlenül néztem rá, de mielőtt megkérdezhettem volna, mi lelte, megelőzött.

- Bonnie – szólalt meg Damon fagyos hangon. – Tudsz valami varázslatot arra, hogy kiderítsük igazat mond-e?

- Van egy vérvarázslat, ami megmutatja, van-e köztük kapocs… - kezdett bele Bonnie lassan, és újra rám nézett.

- Már hogy lenne köztünk kapocs?! Még csak nem is hasonlítunk egymásra – hadonásztam vadul. – Nincs varázserőm, és nem is lesz soha. Normális ember vagyok, aki egy nem éppen átlagos társaságba keveredett, és az elmebeteg exetek vadászik rám, mert féltékeny. Ennyi – csaptam a kanapé bőrkarfájára erősen.

- Eleanor… ugyanolyan a szemetek. És a szátok is. Ráadásul a sztori pontosan beleillik abba, amit anyukád elmondott Nate-ről… - Elena hangja félénk volt, mintha attól tartana, hogy ha rávilágít ezekre az apróságokra, felugrom, és rátámadok.

Ehelyett azonban csak dühösen meredtem rá – amiket mondott, sajnos mind igaz volt. Már korábban is feltűnt, hogy Damien szeme ugyanaz a furcsa sötétkék, amilyen az enyém is, és a szánk is hasonlóan ívelt és telt. És a számok is pontosan stimmelnek Nate eltűnésével. De ez akkor sem lehet igaz.

- Azért nincs erőd, mert megkötöttem – sóhajtott fel Damien lemondóan. – Nem akartam, hogy akárki is rájöjjön, ki is vagy valójában… De apró jelei voltak, és ezt meg se próbáld tagadni. Magadtól emlékeztél újra a Damonnal kapcsolatos emlékeidre, amiket ő ki akart törölni a memóriádból, pedig ez egy normál embernél csak akkor lenne lehetséges, ha vámpírrá változott volna. -

Továbbra is összeszűkült szemmel meredtem rá, de néhány múltbéli apró titok kezdett összeállni a fejemben.

- Csináld. – Damon határozottan intett Bonnie felé. Néma felháborodással néztem végig, hogy a boszi elveszi az egyik asztalon heverő kést, és lassan Damien felé közelít. Az állítólagos bátyám, készségesen nyújtotta felé a tenyerét, és egy cinkos vigyort villantott Bonnie-ra, aki, miután ejtett egy elég mélynek látszó sebet, egy ezüsttálba csurgatta a vérét. Végül az ép kezébe nyomott egy fehér rongyot, de mire elfordult, Damien alig mozgó szájjal mormolni kezdett, és egy szempillantás múlva már csak a vékony, ráncos heg maradt a vágás nyomán.

- Eleanor… - Bonnie elém sétált, és tétovázva a kezemért nyúlt. Gyerekes módon ökölbe szorítottam a kezem, és a hátam mögé dugtam. Bár tudtam, hogy az egész csak egy nagy hülyeség, a tényeket nem tagadhattam le. Őszintén szólva kezdtem igazán berezelni.

- Ha kell, kényszerítelek – vetette oda Damon flegmán, és megragadta a karom. A tekintete ellentmondást nem tűrően szegeződött rám, de egy apró rés nyitva maradt előttem – a félelem, hogy elveszíthet ott lobogott a mélyben.

Meginogtam ültömben. Olyan hevesen ért a belőle áradó érzelem, hogy szinte éreztem a bőrömön. Anélkül, hogy megszakítottam volna a szemkontaktust vele, Bonnie felé nyújtottam a kezem.

(Kris Allen – I Need to Know)

A vágás okozta fájdalomtól felszisszentem, de összeszorítottam a kezem, hogy a szivárgó vér belecsorogjon a tálba. Hallottam a fülemben a szívem dobolását, de a megérzésem áttört a tagadás falán, és mielőtt Bonnie kimondta volna, már tudtam, hogy Damien minden egyes szava igaz volt.

Elmosódottan hallottam a kétségbeesett sóhajokat, amik minden egyes ember száját elhagyták, ahogy Bonnie némán bólintott. Mintha a halálos ítéletemet hirdették volna ki a bíróságon. A rám szegeződő tekintetek megváltoztak – ami eddig reményteljesen csillogott, most kihúnyt, és üresen bámult rám. Képtelen voltam elviselni a felém áradó sajnálatot és kétségbeesést, és anélkül, hogy gondolkoztam volna, felálltam, és monoton mozdulatokkal az emeletre sétáltam. Az első ajtón benyitottam, és arccal a puha selyemlepedőkre borultam.

A szüleimen gondolkodtam. Visszaidéztem anya tekintetében bújkáló örökös fájdalmat, az érzelemmentes hangot, amivel mindig hozzám szólt… Miután elmondta, mi okozta ezt, már nem tudtam rá haragudni. De az eddig elnyomott dühöt nem tudtam eltüntetni, csak lecsillapítani – de most éreztem, ahogy égni kezd bennem. Hirtelen lobbant fel, emésztő tűzként söpört végig a bensőmben. Miért nem lehet olyan a világ, ahogy én ismertem egészen egy évvel ezelőttig?

Önkéntelenül álltam fel az ágyról. Egész testemben remegtem – a dühödt sírás fojtó könnyei megragadtak a torkomban, és képtelen voltam kiadni őket. A hajamba markoltam, és fel-alá kezdtem járkálni. A düh újabb és újabb hullámokban tört rám, és úgy éreztem, ha nem adom ki, szétrobbanok. Őrült módjára kezdtem letépni az ágyról a lepedőt, és emberfeletti erővel téptem apró cafatokra. A komódon álló kislámpát a falhoz vágtam. A törés hangjai felszabadító erővel hatottak rám – éreztem, ahogy kiszakad a torkomból az ott ragadt sírás, és artikulátlan üvöltéssel vegyítve zokogni kezdtem. Lerogytam a puha szőnyegre, és a kezembe temettem az arcom. Csak hosszú percek után kezdett lenyugodni a légzésem, vele egy időben a hangos zokogás is finom hüppögésé változott. Homályos tekintettel körbenéztem a szobán – a tapéta leszaggatva, a törékeny tárgyak a falak mentén hevertek apró cserepekre hullva, a lepedő darabjai formátlan fecnikké tépve hevertek körülöttem. De megkönnyebbültem.

Még pár percig ott maradtam, hogy teljesen megnyugodjak, és erőt gyűjtsek a lemenetelhez. Biztos voltam benne, hogy még Elena, Bonnie és Alaric is hallott mindent az emberi érzékelésükkel, de abban is biztos voltam, hogy senki sem fog nekem szemrehányást tenni. És Damon… végig mellettem lesz. A pillantása, amivel lent nézett rám, a lelki szemeimbe égett.

Halkan lépkedtem visszafelé a lépcsőn, de még így is hangosan kopogott a cipőm sarka. A nappaliban halotti csend honolt, mindenki maga elé meredve bámulta a padlót. Ahogy leértem, az arcok egytől-egyig felém fordultak, és egyszerre mosolyodtak el megkönnyebbülten. Elena arcát könnyek csíkozták, Bonnie egy félénk mosolyt küldött felém, Alaric és Stefan elszántan, biztonságtól sugárzó tekintettel pillantottak rám, Damien pedig fájdalmas, merev arccal nézett a szemembe.

- Annyira sajnálok mindent – hallottam meg újra elgyötört hangját a fejemben.

- Nem te tehetsz róla… Nate – válaszoltam, és újabb könnyek törtek utat maguknak. Csendesen szipogva odasétáltam hozzá, és elkezdtem eloldozni a széktől. Mikor mindkét karja szabad lett, még egy pillantást küldtem felé, és a karjai közé bújtam. Hát ilyen egy testvéri ölelés… - futott végig az agyamon, ahogy Nate körém fonta a karjait. Zokogva fúrtam bele az arcom a vállgödrébe, és egyre erősebben szorítottam magamhoz. Csak akkor engedtem el, amikor fájdalmasan felszisszent, és bocsánatkérően rám mosolygott.

- Persze… hozok vért. A verbéna nagyon legyengített – töröltem meg az arcomat, hogy tisztán lássam viaszosan fénylő arcát.

- Hagyd, majd én – pattant fel Alaric készségesen, és eltűnt a pincébe vezető ajtó mögött.

Végig éreztem magamon Damon pillantását, de csak most voltam képes újra a szemébe nézni. A tekintetében milliárdnyi érzés kavargott, ahogy összekapcsolódott az enyémmel.

- Annyira… szeretlek – suttogta aznap másodszorra azt a szót, ami képes volt velem elfeledtetni mindent. Pár lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, és az ajkaira nyomtam a sajátjaimat. Éreztem a könnyeim ízét a nyelvemen, és a karjait, amik gyengéden fonódtak körém. Igen… ő velem lesz.

- Én is – súgtam a nyakába, és ráhajtottam a fejem a vállára.

Csak akkor váltam el tőle, mikor meghallottam Nate poharának koppanását az asztalon. Megvártam, míg az arca újra megtelt színnel, és kényelmesen elhelyezkedett az egyik fotelben. Én is leültem, mert tudtam, hogy ha újra elkezdünk beszélni, már nem leszek olyan erős, mint most. A kezdeti nehézségeken túljutottam, de még hátra van a java – minden sejtem ezt sugározta felém. Igyekeztem felkészülni a mondandójára, de nem halogathattuk tovább, így minden erőmet összeszedve tettem fel az egyetlen kérdést, ami igazán lényeges volt.

- Hogyan menekülhetek meg a biztos haláltól? – A hangom remegett, de Damon keze a tenyeremben nyugtató hatással volt rám.

Nate arca úgy felhősödött el, mint aki várta már ezt a kérdést, és ugyanúgy félt tőle, mint én magam. Nagy levegőt vett, és nyelt egyet, de a szavak csak pár másodperccel később jöttek ki a száján.

- A haláltól nem menekülhetsz meg, csak a teljes megsemmisüléstől. Vámpírrá kell változnod.

46. rész

Sziasztok,

Nos, ez a rész, bár nem lett a legeseménydúsabb, az egyik legfontosabb momentumot tartalmazza a történet szempontjából. Már nagyon közeledünk a végéhez… :(

Jó olvasást,

Kata

46. rész – A kulcs

(Lacuna Coil – Enjoy The Silence)

Bénultan álltam Damien pimasz tekintetét. Éreztem, ahogy Damon szorosan magához húz, de nem tudtam levenni a szemem a varázsló vámpírról. Egy pillanat erejéig végigfutott rajtam a jeges gondolat, hogy megigézett, de azonnal eszembe jutott a nyakamban lógó medál, tele verbénával. Ennyire még ő sem lehet erős.

- Nem igézlek meg – szólalt meg egy hang. Elszakítottam a tekintetem róla, és zavarodottan körbenéztem, hogy ki szólalt meg. Ám Stefan ugyanolyan támadó állásban bámult Damienre, Damon szája pedig szorosan összepréselődött. Újra Damienre emeltem a pillantásom.

- Én voltam az. És igen, csak te hallod. – Mielőtt még kétségbe eshettem volna, hogy megbolondultam, Damien ajkai még szélesebb vigyorra húzódtak kerekre tárt szemeim láttán.

- Mit keresel itt? – szakította meg a feszült némaságot Damon, és fenyegetően előrébb lépett.

- Nyugi haver – tette fel a kezeit nyugtatóan Damien, de a további vigyor az arcán nem hatott épp nyugtatóan senkire. – Ne rendezz jelenetet, túl sok az ember körülöttünk – járatta körbe a tekintetét a tánctéren, ahol ténylegesen nagyon sokan voltak.

- Nem ezt kérdeztem, haver. – Damon sziszegve ejtette ki az utolsó szót, de a tartása némiképp lazult. Kénytelen volt belátni Damien igazát.

- Katherine küldött? – szólalt meg végre Stefan is mély, fojtott hangon.

- Menjünk máshova. – Damien arcáról végre eltűnt a vigyor, és komollyá vált.

- Ne nézz már ilyen hülyének – nevetett fel Damon maró gúnnyal. – Nem fogunk belesétálni a csapdádba.

- Mondd meg nekik, hogy beszélnünk kell. Katherine-ről, és a kiiktatásáról – szólalt meg újra a hangja a fejemben. Összerázkódtam a hirtelen impulzustól, de azért felfogtam, mit mondott. Katherine kiiktatása? Miről beszél?

- Te vele vagy, minek akarnád kiiktatni? – Úgy látszik, a néma kommunikáció visszafelé is működik, mert Damien azonnal válaszolt a ki nem mondott kérdésemre.

- Mert nem vele vagyok, ilyen egyszerű. De ha túl sokáig folytatjuk elmebeli társalgásunkat, nem lesz miről beszélni. Mondd meg nekik, hogy bízhatnak bennem. Kérlek – tette hozzá a végén, lágy hangsúllyal. Hirtelen melegség érzése áradt szét a mellkasomban, és úgy éreztem, igazat mond. Egy csapásra bíztam benne.

- Eleanor, jól vagy? – súgta a fülembe Damon.

- Persze, csak… meglepődtem – válaszoltam halkan. Nem akartam beavatni őt rövid eszmecserénkbe... Elég bizarr volt ez a fejbéli társalgás. – De talán… tényleg beszélnünk kéne vele - vetettem fel az ötletet. Tudtam, hogy ha ez egy csapda, mindenkit a halálba küldök egyetlen hülye megérzés miatt.

- Ti ismeritek egymást? – Caroline ebben a pillanatban ért vissza a mosdóból, és szélesen rámosolygott mindenkire.

- Húzz innen – morogta Damon a foga között, de végig a szemébe nézett. Caroline üres tekintettel bólintott egyet, és lassan besétált a tánctér közepére.

- Mit mondtál? Hagyjuk, hogy tőrbe csaljon? – fordult vissza felém Damon hitetlenkedő tekintettel.

- Nem lehetsz biztos benne, hogy be akar csapni. Van egy… megérzésem, hogy bízhatunk benne. – Alig hogy kimondtam, rájöttem, milyen hülyén hangzik ez, és óvatosan néztem vissza a kék szemekbe.

- Felcsaptál boszorkánynak, vagy mi?

- Nem. De figyelj, ha a házba megyünk, és megmondjuk neki, hogy csak úgy vagyunk hajlandóak beszélni vele, ha előtte leláncolhatjuk és verbénát adunk be neki, akkor eléggé leszűkítjük a támadások esélyét – magyaráztam, nem véve tudomásul a furcsa pillantást, amivel Damon vizslatott.

- Benne vagyok – csapott le Damien azonnal, bár nem neki mondtam. De a vámpírhallás ilyen apróságokat nem vesz figyelembe.

- Te tényleg nagyon akarsz nekünk valamit mondani – húzta fel a szemöldökét kétkedően Stefan, de végül egy apró bólintást küldött a bátyja felé.

- Bonnie, te is gyere. Szükség lehet rád – szólt Stefan a némán ácsorgó boszinak, aki egy feszült bólintással követni kezdett minket a kijárat felé.

- Ha ekkora adagot adtok be, beszélni sem fogok tudni – morogta Damien a verbénás injekciót látva, immár leláncolva a Salvatore ház nappalijának kellős közepén.

- Nem kockáztatok – morogta Alaric, és a legkevésbé gyengéden beledöfte a karjába a tűt.

A hatás azonnali volt – Damien felnyögött, a nyaka előrebillent, ökölbe szorított keze ellazult.

- Ez fájt – motyogta vádlóan, miután erőnek erejével felemelte a fejét, és Alaricra nézett.

- Az volt a célom – vigyorodott el kedvenc töri tanárom.

- Most, hogy minden biztonsági intézkedéssel megvagyunk, bele is kezdhetnél a mesédbe – szólalt meg Damon, és lezuttyant a kanapéra. Kényelmesen elterpeszkedett, és átvetette a karját a vállamon. Magamban ahhoz fohászkodtam, hogy ne bánjam meg, amiért rávettem őket erre a nem épp épeszű ötletre, de a megérzésem még mindig melegen sugárzott bennem.

- Az elején tisztáznám, hogy nem vagyok Katherine-nel – kezdett bele gyenge hangon.

- Nem úgy tűnt – jegyezte meg tárgyilagos hangon Stefan.

- Az „ismerd meg az ellenségedet” elég jó stratégia. És nem mellesleg fantasztikus az ágyban. De ezt ti is tudjátok – villantott fel újra egy pimasz vigyort. Damon megvetően felmordult mellettem, de nem kommentálta a dolgot.

- Katherine-nel egy éve találkoztam New Yorkban. Ekkor már huszonhat éve vámpír voltam. A mágikus énem tizenöt éves koromban tört elő, miután egy Zoe nevű vámpír elrabolt, és felvilágosított, hogy egy igen fontos szerepet kapott a családom a természetfeletti egyensúly megtartásában. Igézéssel elfeledtette velem, honnan jöttem, kik a szüleim, és belém programozta a saját céljait. Nyolc éven át éltem vele, puszta pillantással lángra lobbantva a nekem nem tetsző vérszívókat, amikor hirtelen visszatértek az emlékeim – Damien megvetően felmordult, és furcsa fény gyúlt a szemében. – Emlékeztem a szüleim arcára, az osztálytársaimra, az életemre. Tudtam, hogy Zoe-nak szüksége van rám, így a legkönnyebb utat választottam: öngyilkos akartam lenni. Zoe persze megneszelte, és átváltoztatott, mielőtt még újra megtehettem volna… De ekkor már akkora volt az erőm, hogy képes voltam megölni őt. Az ezt követő évek kísértetiesen hasonlítanak a tiédre, Damon – biccentett felé Damien. – Kutattam a múltam után, és szórakoztam. És ekkor találkoztam Katherine-nel. – Damien hangsúlyából véve ez volt a történet vége. Egy apró fejrázással visszatérítettem magam a valóságba, és újra ráfókuszáltam az ernyedten ülő Damienre. Valami furcsa érzés lebegett körülöttem… megmagyarázhatatlan, érthetetlen, de nem rossz. Kezdtem összezavarodni.

- Ez mind szép és jó, de ebből még mindig nem tudjuk, mi a francot akarsz. Mi volt az a hablaty a természetfeletti egyensúllyal? – szólalt meg Damon, és vizslató szemekkel előredőlt, és az összekulcsolt kezeire támasztotta az állát.

- Folytatnám, ha nem vágnál közbe – vágott vissza Damien csípős, de gyenge hangon. Talán tényleg túlzás volt a három ampulla verbéna…

- A családomban az évszázadok során három őrző élt – egy, az 1600-as években élt ükapám, a dédapám, és én. A feladatunk egyszerű: életben maradni. Vagy úgy meghalni, hogy senki sem áldoz fel minket egy oltáron, édes mindegy. A lényeg az, hogy mi voltunk a kulcsok egy átok megtöréséhez – egy átoknak a sok közül – jegyezte meg mellékesen fintorogva. – Biztos hallottatok már arról a hiedelemről, hogy ha egy boszorkány véréből isztok, akkor az erejét ti kapjátok meg – villant a tekintete a két testvérre.

- Ja, de ez hülyeség. Volt pár boszi kliensem, és még mindig nem köpködök tűzgolyókat – vonta meg a vállát Damon hanyagul.

- Persze, mert nem törték meg az átkot. Én lettem volna a kulcs, de mivel én már vámpír vagyok… - Damien utánozta Damon vállrándítását, és elvigyorodott.

Mély csönd telepedett a szobára. Láttam az eddig némán ácsorgó Elenán, hogy ugyanolyan értetlenül húzza össze a szemét, mint én, de a többiek arca döbbenetet tükrözött. Úgy látszik, ők értették, miről van szó.

- Szóval te vagy a kulcs. Vagyis voltál, mielőtt nem próbáltad megölni magad – szólalt meg Stefan elgondolkodó hangon, és a homloka ismerős ráncokba gyűrődött.

- És ez hogy is jön Katherine-hez? – Damon úgy látszik, gyorsabban megemésztette a hírt, és a lényegre tapintott.

- Katherine a kulcsot akarja – jelentette ki Damien magától értetődően, és rám villant a tekintete egy pillanat erejéig.

- De ha igaz, amit mondtál, az talán csak háromszáz év múlva bukkan fel újra. És ez még mindig nem válasz arra, hogy a ribancnak miért kell Eleanor. Mert gondolom ezt az információt próbálod velünk közölni kissé hosszúra nyúlt mesédben – Damon hangja éles volt, sürgető. Érezhetően már unta a csevegést.

- Azt hittem, már kitaláltátok… -forgatta meg a szemeit lemondóan Damien. - Eleanor a következő kulcs. Ő a húgom.