28. rész

Sziasztok,

A rész már tegnap este kész volt, de még finomítgattam rajta. Így sem lett a legizgalmasabb (bár a vége remélem, hogy meglepetést okoz nektek), se a legérzelmesebb, de lesz ez még így se. Azért a kommentjeitekre nagyon számítok, és várom a fejtegetéseket, hogy ezután vajon hogyan alakul a történet ;).

Kata

28. rész - Komplikációk

(Silversun Pickups - Short of)

Összehúzott szemmel néztem Stefanra. Biztos voltam benne, hogy félrehallottam valamit... Lassan becsuktam a szám, és vártam, hogy végre valaki elnevesse magát. Egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy hányadika lehet... de sajnos, közelében sem jártunk az április elsejéhez. Lassan szedtem csak össze magam, hogy újra meg tudjak szólalni.

- Ne haragudj, de szerintem valamit félrehallottam - kezdtem bele udvariasan. Stefan arca elfelhősődött, de én azért kitartóan folytattam tovább. - Mintha azt mondtad volna, hogy ide kell költöznöm. De hát ez képtelenség - nevettem el magam feszülten. - Mert ugye... Stefan, ugye nem ezt mondtad?! - néztem rá tányérnyi nagyságúra kerekedett szemekkel.

- Sajnálom - szegte le a fejét bűnbánóan. Még mindig nem tudtam elhinni... ez lenne a nagy tervük?!

- Oké. És, mi van, ha én ebbe nem egyezem bele? Biztos van B tervetek is - dőltem hátra nagyot szusszanva. Csak semmi pánik, Eleanor, biztosan van más, sokkal jobb megoldás is.

- Nincs B terv - hajolt a fülemhez Damon bizalmasan. Kirázott a hideg, ahogy megéreztem a leheletét a nyakamnál, és megpróbáltam még odébb húzódni tőle. - Ez az egyetlen, és legjobb terv. Egyszerű, de nagyszerű - csapta össze a tenyerét, és vidáman körbehordozta a szemét Elenáékon. Amikor az én, még mindig teljesen ledöbbent arcomra nézett, mű-elkeseredettséggel legörbítette a száját.

- Nem örülsz neki? Pedig, amikor kitaláltam, a te igényeidet vettem előtérbe... azt hittem, szeretsz velem lenni - nézett rám mézesmázosan édes tekintettel. Ha a vérnyomásom nem lett volna egekben, és nem Damon arcán lenne ez a kifejezés, még el is érzékenyülnék. De így, csak felpattantam, és a dühtől hullámzó mellkassal ránéztem az elégedett fényben úszó arcára.

- Tudod mit, Damon Salvatore? Soha, egyetlen pillanatot sem élveztem veled! Soha! Gyűlöllek, utállak, minden porcikámmal! - Tudtam, hogy hazudok, de ezúttal nem bántam meg. Annyira jól esett végre kimondani ezeket a szavakat, még ha nem is voltak igazak... De ezúttal nem rémlettek vissza az eltöltött percek, és egyetlen szavamat sem bántam meg.

Dühösen fújtatva rohantam fel az emeletre. Nem igazán gondolkodtam, pedig a legjobb az lett volna, ha egyenesen kirohanok ezen az ajtón, és soha többé nem jövök vissza ide. Egyszer már megfogadtam, másodszorra be is tartom. Aztán, csak hogy okot találjak a teljesen értelmetlen elrohanásomnak, fel az emeletre, eszembe jutott, hogy tegnap este itt hagytam Lauren báli táskáját. Sorra nyitogattam be az ajtókon, hogy vajon melyikben feküdhettem tegnap. Az ajtók hangosan csapódtak neki a falnak, de nem érdekelt. Tőlem akár az egész rohadt ház összeomolhatna, egyenesen Damon fejére. Bár Elenáékat előbb természetesen kivinném innen. De aztán mehet a buli...

Ehhez hasonló, dühöngő gondolatokkal jártam tovább a folyosót. Mikor elértem Damon ajtajához, a lábamat nem sajnálva rúgtam be az ajtót. A tekintetemmel csak a fehér kistáskát kerestem, és láss csodát: az egyik, sarokban lévő széken meg is találtam. Felkaptam, és rohanni kezdtem a lépcső felé, hogy minél hamarabb kiszabaduljak innen. Kettesével vettem a lépcsőfokokat. De a következő pillanatban a strandpapucsom orra beleakadt az egyik fokba, és én önkéntelenül is előrelendültem. Csak Stefan kiáltását hallottam, aztán hirtelen minden elsötétült.

(Dragonette - I get around)

- Szerinted jól lesz? - A szempilláim olyan nehezek voltak, mintha ólmos súlyokat kötöttek volna rájuk. A fejem iszonyatosan lüktetett, és a hátamba sosem érzett fájdalom hasított, ahogy nagy levegőt próbáltam venni. Hatalmas erőfeszítéssel nyitottam ki a szemeimet. Homályosan láttam a felém hajoló Elena arcát. Megköszörültem a torkom, és kínlódva megpróbáltam felülni. Elena azonban ellentmondást nem tűrően, de óvatosan visszatolt a vállamnál fogva a párnák közé.

- Ne mozogj! - mosolygott rám Elena megnyugtatóan, de az arca feszült volt. Eleget tettem a kérésének - na nem mintha kedvem lett volna újabb hosszas perceket eltölteni a Salvatore házban, de boldogan feküdtem mozdulatlanul, mert így csak nagyon fájt a hátam, és nem borzalmasan.

- Mi történt már megint? - kérdeztem karcos hangon.

- Leestél a lépcsőről. Pontosabban mondva, lerepültél - sóhajtott fel Stefan, és megeresztett egy halvány mosolyt. - Elrepedt a gerinced, és betört a fejed, de hála Damon gyors közbelépésének, most már egy karcolás sem látszik rajtad.

- Elrepedt a gerincem? - automatikusan is felültem rémületemben, nem törődve a belé hasító eszméletlen fájdalomtól. Csak azután jöttem rá, hogy túl nagy bajom nem lehet, ha tudok mozogni, miután Elena újra visszatolt az ágyra.

- Ne mozogj, kérlek! Csak tíz perc telt el azóta, hogy összeforrt... - Elena olyan aggodalmas arcot vágott, hogy önkéntelenül is elmosolyodtam. Csak ezután jutott el az agyamig Stefan előző mondata: "hála Damon gyors közbelépésének..."

- Mondjátok, hogy nincs bennem a vére - hajtottam hátra a fejem megsemmisülve. Egy pillanatig kecsegtetőbbnek láttam egy gerincrepedést és egy betört fejet, mint a tudatot, hogy Damon vére ott kering az ereimben.

- Muszáj volt... mire kiértek volna a mentők, elvéreztél volna. És tudod, ebben a házban nem ajánlatos vérezni, főleg nagy mennyiségben - mosolygott rám szomorkásan Stefan.

- Hol van? - sóhajtottam fel fájdalmasan.

- Elment táplálkozni. Az ő szavaival élve "meghív vacsorázni pár csinos lányt" - szűkült össze Elena szeme. - De szerintem csak nem akart még jobban felidegesíteni, tekintve, hogy lent áll egy hűtő tele vérbankból összelopkodott vérrel - forgatta meg a szemét Elena.

- Én bármit ki tudok nézni belőle - morogtam magam elé sötéten, de azért megkönnyebbültem, hogy pár lány nem miattam kel fel holnap reggel összeharapdálva.

- Most viszont, kérlek aludj egy kicsit. Túl sok vért veszítettél, de pár óra múlva már teljesen jól leszel. - Bár Stefan nem tette hozzá, hogy "és utána hazamehetsz", én azért próbáltam odaképzelni. Gondolom, abban reménykedik, hogy majd ha lenyugszom, beleeegyezem a "az egyszerű, de nagyszerű" tervükbe. Kicsit sajnáltam, hogy el kell keserítenem Stefant, de azért annyira nem nyomott a bűntudat, hogy bevállaljak Damonnal akár egy újabb, közös percet is, nemhogy napokat. Kizárt.

Azzal a boldog tudattal bólintottam egyet beleegyezően, hogy egy kis szundikálás után végre hazamehetek, és felhívhatom Jeremyt. Elena még óvatosan eligazgatta rajtam a takarót, és lekapcsolva az éjjelilámpát, kisétáltak a szobából.

Mire újra kinyitottam a szemeimet, a falon lévő óra este fél hetet mutatott. A kis szundikálásból hatalmas alvás lett. Egy előnye volt - most már mindenképp kiheverhettem a délelőtti szerencsétlen balesetemet. Azért óvatosan, lassan keltem fel az ágyból, de azon kívül, hogy a hátam egy kicsit merev volt, tökéletesen éreztem magam. A tudat, hogy most már tényleg mindjárt otthon vagyok, gyorsaságra ösztökélt, így csak felkaptam Lauren táskáját, és kimentem a szobából.

Az egész házra sötétség borult. A falat tapogattam a kapcsoló után, de csak a folyosó végén találtam meg, és akkor már feleslegesnek ítéltem felkapcsolni. A lehető legóvatosabban lépkedtem fokról-fokra a lépcsőn, és fellélegeztem, mikor újra egyenletes talajt éreztem a lábam alatt. A nappalit gyéren megvilágította a kandallóban lobogó tűz, és csak akkor jöttem rá, hogy nem vagyok teljesen egyedül, mikor megláttam Damon sziluettjét a kanapén.

- Kérlek, csak most az egyszer ne szólalj meg. Csak hagyj elmenni. - Hatalmas erőfeszítésembe került, hogy a szavaim kérlelő hangot üssenek meg, és ne vágjak hozzá valami nagyon csúnyát. De mára már kiéltem minden veszekedési hajlamomat, és volt egy olyan megérzésem, ha most újabb, felesleges vitába bonyolódnék vele, egyrészt nem érnék haza olyan gyorsan, mint szeretnék, másrészt csak én húznám fel magam, és végignézhetném, ahogy Damon megint győzedelmesen a pofámba vigyorog. És, nem utolsó sorban, ma megmentette az életem... Bár, hogy miért, arról fogalmam sincs.

- Sajnálom, de nem engedhetlek el egyedül - vágott angyalian védelmező képet, és rám villantott egy féloldalas, kárörvendő mosolyt.

Ebben a pillanatban dőlt össze a "nem leszek dühös" tervem. De ahelyett, hogy megszólaltam volna, csak kifújtam a levegőt, és hatalmas léptekkel elindultam a bejárat felé. A hangokból ítélve Damon nem próbált megállítani, amiért igen hálás voltam neki. Végigrohantam a sötét folyosón, de megbotlottam a szőnyegben, és csak az mentett meg az újabb eséstől, hogy még időben rátámaszkodtam az ajtó melletti díszasztalra. A tenyerembe belenyomódott egy ismeretlen alakú fémkupac. Szerencsémre egy nagyon ismerős kulcs volt az - Damon motorjáé. Szó nélkül felkaptam, és kisétáltam az ajtón.

Pontosan tudtam, hogy nem illik más motorját szó nélkül elvinni - de, még ha elég gyenge próbálkozás volt is, vissza akartam vágni neki, legalább ennyivel. Minimum összetöröm - tervezgettem, de ahogy megláttam a ház előtt parkoló gyönyörűséget, összeszorult a szívem. Lehet, hogy inkább csak megtartom...

Bár még életemben nem vezettem motort, magabiztosan ültem fel rá. Próbáltam visszaidézni az emlékeimből, hogy Damon hogyan indította be, de nem teketóriáztam sokat. Az még oké lenne a számára, hogy engem megöl Katherine vagy az ismeretlen társa - legalább egy gonddal kevesebb lenne - de az, hogy az imádott motorját is vigyem magammal a halálba, azt már biztos nem fogadná örömködve.

Elnyomtam magamban Stefan hangját, ahogy visszarémlett a délelőtti mondata "az élete árán is megmentene". Erősen koncentrálva, óvatosan tekertem meg a gázkart. Még utoljára leellenőriztem, hogy biztosan tudom-e, hogy hol van a fék, aztán nem törődve azzal, hogy talán újra összetörhetem magam, megrántottam a gázt, és kilőttem a főút felé.

Ahogy újra megéreztem a mámorító érzést, abbamaradt a remegés. Magabiztosan uraltam a motort, és, ahogy újra a betonútra értem, még jobban felnyomtam a gázt. A gyomrom valahol a rajtnál hátramaradt, de nem érdekelt. Felszabadultan nevetni kezdtem. Ahogy még gyorsabban hajtottam, a fák mellettem már csak elmosódott zöld pacákká olvadtak. A számból akaratlanul is előtört egy mámorittas kiáltás, és egészen addig nem hagytam abba a kurjongatást, amíg meg nem láttam az első házakat az út mentén.

Lassan gurultam be a Grill elé. Eredetileg haza akartam menni, de jobbnak láttam, ha inkább leteszem itt a motort, és hazasétálok innen. Nem hinném, hogy Lauren szívrepesne fogadná, hogy ha Damon motorján egyszer csak begördülnék a kocsifeljáróra.

Egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy bemenjek-e a Grillbe - végül úgy döntöttem, pár perc már nem számít. Be akartam köszönni Mattnak, és utána rohanok haza, hogy végre felhívhassam Jeremyt...

A Grillben a szokásos hangulat fogadott - a zene háttérzajjá olvadt, és majdnem minden asztal foglalt volt. A pult mögött azonban nem Matt állt, így már fordultam is volna ki az ajtón, ha nem akad meg a szemem az egyik, eldugott asztalon.

Tisztán láttam Jeremy arcát. A haja a szemébe hullott, és én gondolatban már végigsimítottam az arcán, hogy eltűntessem a zavaró tincseket, hogy aztán a szemeibe nézve, elmerülhessek bennük. A következő pillanatban találkozott a tekintetünk, és Jeremy arca felragyogott. Önkéntelen mosolyra húzódtak az ajkaim, és egyből megindultam feléjük. Még fél szemmel megállapítottam, hogy Tylerrel, és egy ismeretlen, kissé idősebb férfival van, de - bár kissé udvariatlannak éreztem magam - előbb Jeremy nyaka köré fontam a karjaimat, és hosszú, mély csókot nyomtam az ajkaira. Tyler hangosan füttyögni kezdett, de Jeremy egy jól irányzott ütéssel elhallgattatta őt. Nevetve váltam el tőle, és Tylerékre néztem.

- Elnézést kérek... - motyogtam elvörösödve.

- Most legalább már elhihetjük Jeremynek, hogy tényleg összejöttetek - vigyorgott rám Tyler.

Az ismeretlen férfira tévedt a tekintetem. Udvariasan mosolyogva nézte, ahogy Tyler ugratni kezdi Jeremyt, de miután elcsíptem egy elég célzatos szót a szexuális életemre tekintően, inkább visszanéztem rá.

- Mason Lockwood - nyújtotta felém a kezét, miután ő is rájött, hogy miről is szól éppen a fiúk beszélgetése.

- Eleanor Laurier - szorítottam meg a kezét, és rámosolyogtam.

Mire végül Tyler és Jeremy abbahagyta egymás szívatását, mi Masonnal már rég túl voltunk az első, udvarias beszélgetésen. Megtudtam, hogy ő Tyler nagybátyja, és hogy Floridában lakik, de egy pár hetet most itt tölt. Nem volt sokkal idősebb nálunk, így nem éreztem zavarban magam.

-... és ha láttad volna őt kisgyerekként, nem mondanád most azt, hogy nem is olyan rossz pasi - súgta a fülembe Mason bizalmasan, de azért kellő hangerővel, hogy Tyler is meghallja. Nevetve tért ki az unokaöccse ütése elől, és ránézett a szemben lógó faliórára. Az arcáról egyből leolvadt a mosoly.

- Ilyen késő van már? Ne haragudjatok srácok, nekem most mennem kell. - Visszaerőltette az arcára az addig eltűntethetetlen vigyort, és sietősen felállt. - Ma éjszaka nem leszek otthon - nézett Tylerre komolyan, beszédes tekintettel. Furcsán néztem rájuk, éreztem, hogy Mason hirtelen távozásának az oka nem éppen valami házibuli, vagy befejezetlen szakdoga. Tyler csak feszülten bólintott egyet. Mason még utoljára ránk pillantott mosolyogva, aztán, ahogy elfordult, máris eltűnt az arcáról a jókedv. Furcsán néztem utána, egészen addig, amíg el nem tűnt a tömegben.

(The Bravery - Believe)

Két perc múlva már el is felejtettem őt - Jeremy gondoskodott róla. Az asztal alatt észrevétlenül simogatta a combom belső felét, miközben én Tylerrel próbáltam megértetni, hogy miért nem iszom vele újra versenyt. Ám pár perc után már nagyon koncentrálnom kellett, hogy ne nyögjek fel, ahogy Jeremy már nem csak a combomat simogatta, és Tyler is jobbnak látta, ha kettesben hagy minket, persze egy mindenttudó vigyor keretében. Azonban még csak megsértődni sem jutott eszembe, olyannyira erőlködtem, hogy ne essek neki itt és most Jeremynek. Mire, végre-valahára Tyler is lelépett, az egész alhasam fájdalmasan lüktetett.

- Megbolondultál? - ziháltam, és kiszedtem a kezét a nadrágomból. Alig bírtam visszafogni magam, ahogy Jeremy szája csábos mosolyra húzódott.

- Azt hitted, nem látom, ahogy megremegsz? - simított végig újra a combomon. Ebben a pillanatban pattant el az önuralmam, és felpattantam. Kézen fogva húztam magam után Jeremyt, és nem törődve azzal, hogy ki láthat meg, berontottam a mozgássérültek számára fent tartott WC-be.

Jeremy egy másodpercig sem bizonytalanodott el. Ahogy az ajtó becsapódott mögöttünk, nekinyomott a falnak, és hevesen csókolni kezdett. Őrült hévvel túrtam bele a hajába, és végigkarmoltam a hátát. A reakció csak egy hangos sóhaj volt, és a következő pillanatban már fent ültem a mosdó szélén. Lábaimmal körbekulcsoltam a derekát, és tökéletesen éreztem formát öltött vágyát. Szinte letéptem róla a pólót, de az én felsőm sem bírta tovább - a két, felesleges ruhadarab összegyűrve landolt az ajtó előtt...

Fél óra múlva tökéletesen kielégülve csúsztam végig a fal mentén. Jeremy utánam kapott, és megtartott. Nevetve csókoltam bele a nyakába, és magamhoz szorítottam őt. Mélyen belélegeztem a bőréből áradó illatot, és csukott szemmel pihegtem a vállán.

Csak a három, erőteljes kopogás vett rá, hogy felöltözzek. Halkan kuncogva szedegettük össze a szétdobált ruháinkat, és leszegve a fejünket, kisurrantunk az ajtón. Nem kockáztattuk meg a lebukást, így inkább egyenesen a kijárat felé irányítottuk a lépteinket. A fülledt, nyári levegő nem segített lehűteni felforrósodott testemet, de az újra feltámadó vágyaimat csillapította. A telihold fénye ezüstös fénybe vont kettőnket, és ezúttal szelíden csókoltam meg Jeremyt. Azzal az ígérettel búcsúztam el tőle, hogy holnap átjön, és mindent ott folytatunk, ahol abbahagytuk...

Ahogy eltűnt az utca végén a terepjáró, amivel Jeremy járt, elgondolkodva simítottam végig a motor bőrülésén. A legjobb lenne, ha visszavinném Damonnak... A dühös gondolataimat valahol a mosdóban hagytam, és most csak hálát éreztem iránta, hogy adott a véréből, és ezzel lehetővé tette, hogy egy ilyen élményben legyen részem. Bár ezt nem abba a típusba soroltam, amit majd az unokáimnak is mesélni fogok, azért felejthetetlen maradt, egy életre.

Megadóan felsóhajtottam, és felültem a motorra. Most már semmilyen bizonytalanság nem volt bennem a vezetését illetően. Feltúráztattam a motort, majd iszonyatos sebességgel lőttem ki.

Ahogy újra eltűntek mellőlem a házak, még jobban felgyorsítottam. Teljesen sötét volt - az utat szegélyező hatalmas fák beárnyékoltak mindent. Azt sajnos nem tudtam, hogy hol kell felkapcsolni a lámpát, így csak az érzékeimre támaszkodhattam. Lefordultam egy ismerősnek tűnő bekötőúton, és reménykedtem, hogy nem rossz helyen járok.

(Mike Suby - 1864)

Csak akkor jöttem rá, hogy teljesen eltévedtem, mikor húsz perc után sem láttam meg a Salvatore villát. Valahol az erdő közepén járhattam. Egy éles kanyarral, és egy hangos szitkozódással együtt megpróbáltam visszafordulni, de a motor kibillent az egyensúlyából, és a kerekek kicsúsztak. Egy pillanat alatt a földre zuhantam. A fájdalom belém hasított, ahogy a hatalmas fémtest maga alá temetett. A kerekek kipörögtek, és a kormány széle átszakította a bőrömet, és beleállt a combomba. A soha nem érzett fájdalomtól elkábultam - minden lélekjelenlétemre szükségem volt ahhoz, hogy ne ájuljak el. Az összes erőmet beleadva megpróbáltam sikítani, de csak egy erőtlen nyöszörgésre futotta. Megpróbáltam magamról letolni a motort, de csak annyit értem el vele, hogy a lábamba még mélyebben fúródott a kormány. A fájdalomtól sírni kezdtem. Megéreztem a vér fémes szagát, és felkavarodott a gyomrom.

A saját, fuldokló sírásom hangjához egy másik zaj csapódott - torokból jövő vicsorgás törte meg a csendet. Ebben a pillanatban a telihold fénye megvilágította a tisztást, és a sötétből kirajzolódott egy állat sziluettje.

Visszafojtott lélegzettel néztem végig, ahogy a farkas közelebb üget hozzám. Szorosan összeszorítottam a szemem, hogy ne ránduljak össze, ha túl közel ér hozzám - de ahogy megéreztem a forró leheletét az arcomon, kipattantak a szemeim. Végigszagolt, de abbahagyta a vicsorgást. Magamban mindenhez fohászkodtam, csak hogy menjen el innen. A jeges rémület elfeledtette velem a fájdalmat is. Ám amikor már azt hittem, az imáim meghallgatásra találtak, és békén hagy, az állat megmerevedett. Orra épp a vértől átázott nadrágomat szagolgatta... a holdfényben láttam megvillanni a fehér fogsort, aztán már csak a fájdalmat éreztem, ahogy a hegyes fogak belém mélyednek, és marcangolni kezdik a combomat.

27. rész

Sziasztok,

Sikerült befejeznem a 27. részt - bár már szombat éjjel van :) - de így legalább nincs lelkiismeret-furdalásom, hogy ígérgetek itt a levegőbe, és sosem tartom be.

Ezentúl a részek rendes időközönként jönnek majd (engem nem túlságosan befolyásolnak az ünnepek).

Még egyszer mindenkinek boldog karácsonyt kívánok! :)

Kata

27. rész - Düh

(Aron Wright - Song for the waiting)

Macska módjára nyújtózkodtam végig az ágyon. Jeremy álmos pillantással figyelte minden mozdulatomat, és mosolyogva nézte végig, ahogy előkotrok a szekrénye mélyéről egy régen kinőtt rövidnadrágot, és egy kifakult pólót.

- Biztos, hogy haza kell menned? - szólalt meg rekedt hangon, miközben a szanaszét álló hajamból próbáltam elfogadhatót csinálni, fésű nélkül.

Nagyot sóhajtva fordultam meg, hogy a szemébe nézhessek. Egyetlen pillantásba próbáltam mindent belesűríteni, amit iránta érzek - szerelmet, vágyat, törődést. Jeremy csak hasra fordult, és valami érthetetlen motyogással együtt magára húzta a takarót. Tétovázás nélkül vetettem magam utána - felrántottam a takarót, és bebújtam mellé.

- Bolond... - simogatta meg az arcom nevetve.

- Én meg szeretlek - válaszoltam könnyedén, mosolyogva.

Jeremy, válasz helyett csak megcsókolt. Az ajkai puhák voltak, és forróak... olyan érzés volt, mint egy nagyon, nagyon hideg téli este után felmelegedni a kandalló előtt. Imádtam ezt az érzést.

Keze lágyan simogatta le rólam a felsőt. Halványan eszembe jutott, hogy mit ígértem Laurennek... de a következő, tökéletesen célba talált érintés után már semmi sem járt a fejemben, csak a minden porcikámat betöltő forróság.

Halkan próbáltam felosonni a lépcsőn, hogy Lauren meg ne halljon. Bár már elmúltam tizennyolc éves, a frász kerülgette, hogy hol lehetek. Nem mondtam neki, hogy máshol aludnék... Reggel a telefonom idegesítő hangjára ébredtünk. Megígértem neki, hogy fél óra múlva otthon vagyok - azóta eltelt három óra is. Nem akartam titkolózni előtte, de az egyértelmű jeleket azért eltűntettem volna magamról, mielőtt a szeme elé kerülök. Terveim között szerepelt egy kiadós zuhanyzás, és a saját ruháim felvétele, de ahogy ráléptem az első lépcsőfokra, hangos torokköszörülés akadályozott meg. Megsemmisülten fordultam hátra. Lauren összevont szemöldökkel nézett rám, de a szája sarkában egy mosoly bujkált.

- Fél óra, mi? - Próbált megütni egy kicsivel keményebb hangot, de közben a tekintete végigjárt. Pontosan tudtam, hogy mit láthat: kócos hajat, boldogságtól csillogó szemeket, és teljesen idegen férfiruhákat. Már szólásra nyitottam volna a szám, de Lauren megelőzött.

- Csak nem...? - kérdezte kuncogva, sokat sejtetően abbahagyva a mondatot. De én így is pontosan tudtam, mire céloz.

- Csak de. - Próbáltam nem elnevetni, de nem jött össze.

- Fel kell hívnom Jennát. Én nyertem! - tapsikolt örömében Lauren. Hirtelen egy hat éves kislánynak tűnt, aki épp most kapta meg álmai babaházát. Miután észrevette a kérdő pillantásom, abbahagyta a tapsikolást, és rám vigyorgott.

- Jennával fogadtunk, hogy mennyi idő kell még ahhoz, hogy összejöjjetek. Én egy hetet mondtam, ő meg egy hónapot. A tét a következő vacsora megrendezése volt... nagyon reméltem, hogy minél hamarabb rájössz, hogy Jeremy az, aki igazán kell neked, és nem Damon - a név kiejtése után Lauren vágott egy látványos grimaszt -, mert őszintén megvallva, semmi kedvem főzni egy háromfogásos vacsorát. Szóval, köszi - ugrott oda hozzám, és átölelt.

- Na jó, amíg én telefonálok, addig te fürödj le... árad belőled a tesztoszteron - tolt el magától nevetve.

Kissé elpirultam, de Lauren nem hagyott időt a magyarázkodásra, csak lökött rajtam egyet, és már vette is elő a telefonját. Mosolyogva megráztam a fejem, ahogy belekiabálta a telefonba, hogy "NYERTEEEM!", és elindultam fölfelé.

A langyos vízsugár ellazította minden tagomat. Mosoly nem lohadt le az arcomról, és éreztem, hogy nem is fog egyhamar. Mindent idillinek éreztem - Jeremy él, Katherine-t pedig elintézik majd Stefanék. "Gyerekjáték lesz" - gondoltam. Utána pedig felhívom anyáékat, és bocsánatot kérek tőlük... A tusfürdő epres illata elbódított, és abban a pillanatban semmit nem éreztem rossznak.

(Gossip - Heavy cross)

- Valaki lője már le - motyogtam félálomban. Miután egy perc múlva sem maradt abba a telefonom csörgése, odacsaptam az éjjeliszekrényem felé, ahonnan jött az idegesítő zaj. Egyetlen mozdulattal sikerült levernem az éjjelilámpát - a hangos csörömpölésre úgy ugrottam fel, mint akibe villám csapott. Az égnek emeltem a tekintetem a törött lámpa láttán, de aztán óvatosan átléptem a szilánkok felett, és a telefonomért nyúltam.

A kijelzőn Stefan neve villogott. Kissé értetlenül ugyan, de barátságosan szóltam bele.

- Igen?

- Egy perc múlva legyél a ház előtt. - Alig értettem a szavakat a fülsüketítő motorzúgástól, de a hangsúlyból azonnal tudtam, hogy nem Stefan, hanem Damon az.

- Damon... egy napot kérek nélküled. Olyan nagy kérés ez? - sóhajtottam fel.

- Nem vagyok jó kedvemben, Eleanor. Negyvenöt másodperced van, hogy kiérj a ház elé. Ha nem vagy ott, én viszlek ki, és nem érdekel, hogy tetszik-e, vagy sem. - A háttérzaj megszűnt, és csak a monoton búgás hangzott fel.

Az ágyra dobtam a telefonom, és leültem az ágyra. A mosoly már eltűnt az arcomról... és persze, Damon tehetett róla, minden öröm elrontója. Fogalmam sem volt, hogy mit akarhat, de nem is érdekelt. Hirtelen az eszembe villant a tegnapi nap - Katherine felbukkanása, az ájulás, Damon csókja... Az arcomat elöntötte a vér, ahogy a szégyenérzet elhatalmosodott bennem. Nem tudom, hogy mi üthetett belém, hogy visszacsókoltam, hiszen utálom őt.

Mélyen, legbelül éreztem, hogy az agyam hevesen tiltakozik. Emlékeztem még a tegnapi csókja közbeni érzéseimre, és ez visszafogott attól, hogy tisztán kijelenthessem, hogy gyűlölöm őt. Hátravetettem magam az ágyon, és a fejemre húztam a párnám. Ez olyan jellemző volt rám - ahogy rendbe jön valami az életemben, egy múltbeli dolog egyből bekavar. Talán erről akar beszélni Damon?

Rémülten ültem fel. És ha elmondja Jeremynek? Azt nem engedhetem! Bár kétlem, hogy Jeremy emiatt a kis ballépés miatt szakítana velem, de mindenképpen fájna neki... és azt nem tudnám elviselni.

Idegesen kezdtem fel-alá járkálni a szobában. Teljesen kiment a fejemből a Damon által adott időultimátum, csak az járt a fejemben, hogy hogyan előzzem meg a közeledő katasztrófát. A fejemben végigfutó ötletek teljesen használhatatlanok voltak - olyanok jutottak eszembe, hogy hipnózissal elfeledtetek Damonnal mindent. Majdnem felnevettem kínomban az ötlet képtelensége miatt - másrészt ez pedig neki hipnózis nélkül is megy, egyetlen pillantással...

A szívem kihagyott egy ütemet. Minden villámgyorsan történt - az egyik pillanatban még épp a számba haraptam bele idegesen, a következőben már a levegőben kapálóztam. A számat befogták, és már annyiszor kerültem mostanában ilyen helyzetbe, hogy sikoltani eszembe sem jutott. Aztán, ahogy az arcom nekicsapódott egy fekete bőrdzsekinek, rájöttem, hogy csak Damon az, aki a szívbajt hozta rám. Elöntött a méreg, és minden erőmet bevetve püfölni kezdtem a hátát.

- Tegyél - le - most - azonnal! - Minden egyes szót egy újabb ütéssel nyomatékosítottam, de Damon még csak meg sem rebbent.

- Ha nem hagyod abba, egy szempillantás alatt eltűntetem rólad azt a vackot, és egész könnyen hajlandóvá teszlek, hogy azt tedd, amit mondok. - A hangja jéghideg pengeként oszlatta el a dühömet.

Damon minden porcikájából sütött a feszültség. A karom bénultan hullott le, és egy szó nélkül tűrtem, hogy Damon előrehúzzon, és a karjába fogjon. Bár fogalmam sem volt, hogy mire készül, nem kérdeztem. Jégkék tekintete belém fojtotta a szót, ahogy ránéztem az arcára. Minden arcizma merev volt, sehol sem volt nyoma a mindig ott bújkáló gúnyos mosolynak.

A szoba hirtelen elmosódott. A levegő bent akadt a tüdőmben, és reflexből lehunytam a szemem. Egy másodperc múlva azonban abbamaradt a mozgás, és résnyire nyitott szemmel felpislogtam.

Az ablakom alatt álltunk. Damon ezúttal nem használta ki a helyzetet - azonnal lerakott a földre, és a járdán parkoló motorja felé sietett. Még egy utolsó pillantást vetettem a három méterrel felettem lévő ablakra, és utána futottam. Felültem mögé, de nem akaródzott átölelnem őt - inkább az ülés szélébe kapaszkodtam. Ám ahogy a motor felpörgött, és mi kétszázzal kilőttünk a főút felé, már nem volt választásom. A rajtnál majdnem hátracsúsztam, és csak az mentett meg, hogy Damon elkapta a combom, és megtartott. Szó nélkül karoltam át, és ahogy még jobban felgyorsult, annál szorosabban öleltem őt.

Nem telt tíz percbe, hogy Damon fékcsikorgatva a Salvatore ház előtt fékezzen. Ezúttal megvárta, míg emberi tempóban lekászálódom a motorról, csak azután suhant el az ajtó felé. A szívem kissé összeszorult - bár nem tudtam, mi lehet az, ami ennyire felzaklatta őt, semmiképp sem lehet jó hír. Nem hinném, hogy amiatt ilyen, hogy megtudta, hol töltöttem az éjszakát...

A nappaliban már ott ült Stefan is. Feszült mosollyal biccentett oda, én pedig csak kérdően néztem rá. Damon ekkor már rég fel-alá járkált. Gyorsan leültem Stefan mellé, és ránéztem Damonra. De miután fél perc múlva sem szólalt meg egyikőjük sem, kibukott belőlem a kikívánkozó kérdésem.

- Mi történt?

Elsősorban Damontól vártam a választ, hiszen végtére ő rabolt el otthonról. De ő csak tovább járta a köröket, így inkább Stefanra néztem.

- A helyzet az, hogy Katherine nincs egyedül - kezdett bele Stefan. Már csak Katherine nevétől is kirázott a hideg... a zuhanyozás közbeni, felhőtlen gondolataim már akkor megszűntek létezni, amikor meghallottam Damon hangját a telefonban.

- Van egy... társa? - kérdeztem remegő hangon, és belemarkoltam a kanapé bőrborításába.

- Damonnak ma sikerült összefutnia vele - folytatta Stefan. - A férfi nem túl sokáig titkolta a kilétét... megpróbálta megölni őt. - Damon felmordult, és megállt.

- Ahhoz korábban kéne felkelnie, hogy engem megöljön - sziszegte jéghideg hangon, amitől kirázott a hideg. De furcsa módon a megkönnyebbülés halvány érzete is megjelent bennem, ahogy gyorsan végignéztem Damonon - egy karcolás sem látszott rajta.

- A probléma nagyobb része az, hogy a férfi nem csak vámpír. Ha csak az lenne, nem jelentene különösebb gondot - évtizedekkel később változtatták át nálunk, ergo gyengébb. De, mivel ő ezt pontosan tudta, nem is ezzel próbálkozott... a varázserejét vetette be. - Stefan homloka ráncokba gyűrődött, és felém fordult.

- Az a seggfej megpróbálta szétrobbantani a fejem. Bonnie is csinálta régebben, amikor éppen olyan kedve volt, de ez más volt. Sokkal intenzívebb, sokkal fájdalmasabb... Ha még egy másodpercig szuggerál, nem biztos, hogy most itt állok. De szerencsére a szuper vámpírképességeim megmentettek - morogta Damon, és újrakezdte a járkálást.

Stefan hallgatott. Egy pillanatig küzdöttem az információadaggal, aztán szépen-lassan helyére kerültek a dolgok.

- Akkor ezek szerint Bonnie... boszorkány? - kérdeztem kételkedő hangon, felvont szemöldökkel.

- Bár most ez a leglényegtelenebb, de igen, az. Nem régóta tudja, nincs még igazán benne a szakmában, ennek a - Damon cifrán elkáromkodta magát - nyomában sincs. Sokkal erősebb nála... Katherine csak ezért tarthatja maga mellett. - Damon átvette a szót az öccsétől, és egy pillanatig sem megállva beszélt.

- De miért akarna Katherine megölni? - kérdeztem értetlenül. - Eddig azt hittem, annak, hogy engem megöljön, az a célja, hogy téged visszaszerezzen - húztam fel a szemöldököm. - Bár eléggé le lehet maradva, ha még azt hiszi... - motyogtam lehelethalkan, a tekintetem a padlóra szegezve. Szinte éreztem, ahogy a hihetetlenül kék szempár perzseli a bőröm. Kell nekem ilyeneket mondani két szuperhallású vámpír társaságában...

Csönd állt be a szobában. Miután újra fel mertem nézni, végigmértem: Stefan sötét tekintettel meredt ki az ablakon, és szinte láttam az agyában kattogó fogaskerekeket, míg Damon hang nélkül eltűnt. Háromszor is körbenéztem a szobában, de nem volt sehol. Egy pillanatra megijedtem, hogy hova tűnhetett - de aztán rájöttem, hogy amit az én emberi képességeim nem észlelnek, azt Stefan vámpírképességei mindenképp. Nagyot sóhajtva dőltem hátra a kanapén, és az kezembe temettem az arcom. Újra és újra feltettem magamban a kérdést: miért pont én? Bennem van a hiba? A kérdésre egyből tudtam a választ. Nem bennem, hanem velem... ha nem jövök el New Yorkból, most nem tudnék semmiről, amiről nem is kéne. Damont hírből se ismerném, és az életem folyna tovább a rendes, unalmas, de biztonságos medrében. Bár, akkor... - a torkom elszorult a gondolattól - Jeremyt sem ismerném...

Stefan a sóhajtásom hallatán elszakította a tekintetét a kinti, szürke felhőkről, és rám nézett.

- Ne okold magad, nem te vagy a hibás. Katherine mindig ilyen volt - imád játszani. Az emberi élet számára annyi, mint egy, a számára kitalált játék. Erről Damon is tudna mesélni... - Most Stefanon volt a sóhajtás sora.

(Mike Suby - Stefan's theme)

- Te... sosem öltél embert? - A hangom elvékonyodott az ölni szónál. A kérdés meggondolatlanul szaladt ki a számon, és abban sem voltam biztos, hogy akarom tudni rá a választ. Meg akartam maradni abban a hitben, hogy Stefan a kedves és aggódó testvér, aki a légynek se tudna ártani... persze, néhány nyuszin kívül.

Stefan elfordította rólam a tekintetét, és újra kinézett az ablakon. A csönd szinte tapintható volt köztünk. Már-már azt hittem, nem is fog válaszolni, amikor újra rám nézett.

- Én sem voltam mindig ilyen, mint most. Nem tudom, Damon mennyit mondott el az átváltozásunkról... - nézett rám habozva.

- Arról semmit. Csak a feltételeket mondta el - vámpírvérnek kell a szervezetbe kerülnie, aztán meghalni, majd embervért inni... - idéztem fel az emlékeimből Damon gyors összefoglalóját.

- Miután feléledsz, eltelik egy kis idő, amíg dönthetsz, mit választasz - a tényleges halált, vagy a vámpírlétet - Stefan nagy levegőt vett, majd lassan kifújta. - Én választottam. Ha nem is szándékosan, de igen. És nem bántam meg... az azutáni pár évben. Tudod, az emberi tulajdonságaid a vámpírrá válásod után felerősödnek - én emberi életemben is törődtem mások érzéseivel, és bűntudatot éreztem, ha fájdalmat okoztam nekik, ez, amióta átváltoztam, felerősödött. De amikor először ízleltem meg a vért... akkor ez nem számított. Élveztem, hogy gyorsabb vagyok, mint akármelyik ember, hogy azt is hallom, ami kilométerekkel odébb történik, és hogy az éjszakai sötét semmit sem változtat a látásomon. Csak a jó oldalát láttam az effajta létnek - de mégis rémisztő volt az új életem, a bátyám nélkül.

- Damon nem akart átváltozni - sóhajtott fel Stefan fájdalmasan. - Úgy döntött, a halált választja. Eleinte én is így döntöttem - de ahogy átváltoztam, már csak bolondnak tartottam Damont. Elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy meghaljon - azt akartam, hogy ő is megtapasztaljon mindent, amit én is, és hogy ketten fedezzük fel az új világot. Csak egy évszázaddal azután jöttem rá, hogy nem ez volt az igazi ok... szükségem volt rá. Ő a bátyám... - suttogta Stefan, és könyörgően rám nézett, mintha tőlem várná a megbocsátást.

- Én kényszerítettem arra, hogy átváltozzon - mondta ki végül kemény hangon az igazságot.

Néztem az arcát... és láttam rajta a tömény bűntudatot és fájdalmat. Az ítélkezés apró szikrája abban a pillanatban kihunyt bennem, ahogy rám pillantott.

- Stefan... - kezdtem bele halkan. Hirtelen nem tudtam, mit is mondhatnék. Azt tudtam, hogy mindenképpen biztosítanom kell őt arról, hogy nem ítélem el. - Én nem... - nagy levegőt vettem, amíg keresgéltem a szavakat.

- Lehet, hogy én is így tettem volna a helyedben. Egyedül voltál, a világ teljesen más volt, mint előtte... szükséged volt valakire, akivel megoszthatod ezt. Megértelek - tettem rá a kezem a karjára. Stefan szemében ugyan még mindig ott csillogott a bűntudat, de mellette a hála szikrája is fellobbant. Halványan elmosolyodtam, és gyengéden megszorítottam a karját.

- Köszönöm - suttogta alig hallhatóan.

Teljes csendben ültünk. Én a hallottakon gondolkodtam - bár a Stefanról alkotott véleményemen nem változtatott egy hajszálnyit sem, a Damonról való vélekedésemet teljesen új fénybe helyezte.

Damon nem akart átváltozni. Nem akart embereket ölni... ezek szerint ő sem volt mindig ilyen. Valahol mélyen megkönnyebbültem: most, hogy már teljesen világos volt előttem is, hogy nem gyűlölöm őt, akármit is tett a múltban, felszabadult sok, régi emlék. Amikor elvitt a családja házának romjaihoz... akkor talán a régi Damonba nyerhettem bepillantást.

- Én most elmegyek Elenáért, addig, kérlek maradj itt. Damon fent van a szobájában, de megígérem, hogy nem fog bántani. Akármit is tett a múltban... - izgatottan ránéztem, hátha ő tudja a választ az egyetlen kérdésre, ami jelenleg érdekelt. Stefan kiolvashatta a szememben csillanó izgalmat, és halványan elmosolyodott.

- Damonon százhatvannégy év után is nehéz kiigazodni, így nem tudok neked pontos választ adni... de abban biztos vagyok, hogy nem esik bántódásod a közelében. Meg akar téged védeni, Eleanor, akár az élete árán is - nézett bele a szemembe mélyen Stefan, hogy átérezzem a mondat súlyát.

Megkövülten meredtem vissza rá - a tudat, hogy valaki képes lenne feláldozni értem az életét, egyszerre volt rémisztő, és borzasztóan jóleső. Bár némi kételkedés volt bennem Stefan kijelentése iránt, mégis hálát éreztem Damon iránt. A gondolat megfoganása után olyan érzés fogott el, mintha egy tiltott dolgot művelnék - egyszerre töltött el furcsa izgalommal, és a veszélyérzettel. Ha újra megbízom Damonban, bolond vagyok - szólalt meg az agyamban egy kis hangocska, de egy másik sokkal hangosabb volt nála: Stefannak igaza van, hisz te is láttad a szemében...

Hirtelen elpirultam, ahogy eszembe jutottak az utolsó pillanatok, amikor utoljára néztem bele igazán a szemébe. A tegnap esti bál képei újra felvillantak előttem, de most csak Damon főszereplésével. Szinte éreztem az ajkaimon a sajátját, és beleborzongtam.

A következő pillanatban jeges zuhanyként ért az agyamba bevillanó név: Jeremy. Hirtelen gyűlöletet éreztem a testem iránt, amiért így képes reagálni egy lényegtelen emlékre. Mert lényegtelen... - öntudatlanul is suttogva mondtam ki a szavakat, hogy mindenképp meggyőzzem magam arról, hogy a tegnapi csók csak a szerencsétlen véletlen műve.

- Eleanor... - férkőzött be a tudatomba Stefan kételkedő hangja.

- Tessék? - kaptam fel a fejem összezavarodva.

- Megleszel, amíg én elmegyek? - kérdezte összeráncolt homlokkal Stefan, és sötétzöld szemei röntgensugárként pásztázták végig kipirult arcomat.

- Persze, menj nyugodtan... én majd... olvasgatok - nyögtem ki az első dolgot, ami az eszembe jutott.

Stefan csak halványan mosolyogva bólintott egyet, és kisétált a nappaliból.

(Kirsten Barry - Ordinary life)

Nagyot szusszanva végigdőltem a kanapén, az arcomat a hideg bőrborításnak nyomva. Teljesen meg voltam zavarodva - semmilyen értelmes és épeszű gondolat nem jutott eszembe. Úgy látszik, a békés nyári napoknak búcsút mondhatok - morogtam magamban.

Hogy lecsillapítsam még a magam számára is érthetetlen gondolataimat, írni akartam Jeremynek egy SMSt. Szükségem volt rá, ebben teljesen biztos voltam. Mellette normális lehettem... és szerelmes.

Elmosolyodtam a gondolattól, ahogy magam elé idéztem az arcát. A melegbarna szemeket, a telt ajkakat, ahogy mosolyra húzódnak, a védelmező, izmos karokat... tapogatni kezdtem a zsebemet a telefonom után, de sehol sem találtam. Csak azután jöttem rá, hogy az elmenetelem nem volt épp a legfelkészültebb, hogy felálltam a kanapéről, hogy jobban megtalálhassam a mobilom. Bosszankodva fújtam ki a levegőt, és egy pillanatig átkoztam Damont, amiért nem bírta megvárni, míg magamtól sétálok le a bejárat elé - de aztán elpárolgott a dühöm, ahogy eszembe jutottak Stefan szavai.

Már pedig nekem muszáj írnom egy SMS-t - makacsoltam meg magam. Hirtelen olyan szükségét éreztem, mint hogy levegőt vegyek - így az egyetlen lehetőséget választottam, ami a jelen pillanatban adott volt: elkérem Damon telefonját. Bár eszemben sem volt megmondani neki, hogy kinek szándékozom írni, biztos voltam benne, hogy ki fogja találni. De meg kell próbálnom...

Halkan lépkedtem felfelé a lépcsőn. A folyosón megállva egy kicsit elbizonytalanodtam - fogalmam sem volt, melyik lehet Damon szobája. De aztán a lábaim automatikusan az egyik ajtóhoz vezettek, és ahogy megfogtam a kilincset, biztos voltam benne, hogy ez az. A furcsa érzéstől megborzongtam, de minden figyelmemet az arcomnak szenteltem. Még ha nem is bíztam a hazugságom sikerében, legalább meg kellett próbálnom.

Halkan kopogtattam a szoba ajtaján. A fülemet az ajtóra tapasztottam, hogy mindenképpen meghalljam a választ, de az csak nem akart megérkezni. Legszívesebben megfordultam volna, és visszamentem volna a nappaliba, de az elhatározásom nem engedett. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, és bedugtam a fejem a résen.

Damon az ágyon feküdt - félmeztelenül. Egy pillanat alatt elvörösödtem, és reflexszerűen behunytam a szemem - aztán eszembe jutott, hogy igazán nincs okom az effajta szégyenlősségre. Hisz láttam már így...

- Azt hittem elég egyértelmű voltam, amikor nem válaszoltam a kopogásra - szólalt meg unott hangon, rám sem pillantva.

Egy pillanatig újra elszégyelltem magam, amiért így rátörtem - de úgy döntöttem, nem futamodok meg. Ráadásul nem is tudom, ki tört rám nem is olyan régen...

- Nem akarlak zavarni - kezdtem bele cincogó hangon -, csak a telefonodat akarom elkérni. Szólnom kéne Laurennek, hogy elmentem otthonról... - a hangom egy oktávval fejebb csúszott a mondat közben. Sohasem tudtam jól hazudni.

Damon végre rám nézett - de a tekintete ezúttal üres, szinte élettelen volt. Lenéző mosolyra húzódtak az ajkai, és egyből tudtam, hogy tényleg nem sikerült átvernem őt. Újra elpirultam, de álltam a tekintetét. Végül ő szakította meg a szemkontaktust, és visszafordította a fejét.

- Nem mondták még neked, hogy egy vámpírnak nem érdemes hazudni? - kérdezte maró gúnnyal.

(The Pretty Reckless - Factory girl)

- Már meg ne haragudj, de te voltál az, aki egy büdös szó nélkül feldobott a vállára, és kiugrott velem az ablakon. Ha az emlékeim nem csalnak, nem kérdezted meg, akarok-e hozni magammal valamit. És, ha az Alkotmányra is jól emlékszem, jogomban áll írni egy SMS-t, akárkinek. Ha magának Katherine-nek akarnék írni, hogy jöjjön értem, abban sem tudnál megakadályozni - szegtem fel a fejemet győzedelmesen. De ahogy egy másodperc múlva elmúlt a gyerekes győzedelmi érzés, már tudtam, hogy irdatlan nagy hülyét csináltam magamból. Ki a franc akarna írni annak, aki a halálát akarja? Nem vagyok normális...

Damon ajkai újabb mosolyra húzódtak. Láttam rajta, hogy mulattatta őt az előbbi kirohanásom, és újra felment bennem a pumpa.

- A francnak mosolyogsz folyton! Ez nálad valami becsípődés? Szerinted mindenre elég egy gúnyos mosoly? - hadartam teljesen beleélve magam az amúgy - csak majdnem - teljesen alaptalan dühömbe. Damon szája még szélesebb, ingerlő mosolyra húzódott, és pimaszul felkönyökölt az ágyon, hogy a szemembe nézhessen.

- Élvezed, mi? Jól esik látni, ahogy én itt pattogok, mint egy... - a mondatot azonban már nem tudtam befejezni.

Damon egy szempillantás alatt előttem termett, és a falhoz szorított. A ruháimon át is éreztem a mellkasából áradó forróságot, és ez egy pillanat alatt belém fojtotta a szót. Zihálva néztem az arcába - a tekintete megtelt élettel, ahogy nyugtázta magában a rám való hatását.

- Ha kell a telefonom, vedd el... a farzsebemben van - susogta a fülembe mély hangon. - Bár a barátod - a szájából ez a szó úgy hangzott, mint egy istenkáromlás - nem örülne neki, ha megtudná, hogy más férfiakat taperolsz...

- Fordulj fel! - morogtam az arcába, és egy szó nélkül kimásztam alóla. A kelleténél sokkal erősebben vágtam be magam után az ajtót, és leviharzottam a nappaliba. Mérgemben belerúgtam a kanapé oldalába, de csak annyit értem el vele, hogy a lábujjam meglehetősen sajogni kezdett. Végül a saját biztonságom érdekében levágtam magam az egyik fotelbe, és összefont karokkal szuggeráltam az ajtót, hogy végre történjen valami, és elterelje a gondolataimat a tökéletes vereségről.

Úgy húsz perc magamban fortyogás után végre-valahára kinyílt a bejárati ajtó, és belépett Elena, nyomában Stefannal. Megkönnyebbülve fellélegeztem, hogy rajtam és a fent tartózkodó seggfejen - csak hogy Damon szóhasználatával éljek - kívül más is van itt. Na nem mintha féltem volna már tőle, sokkal inkább magamtól. Az elmúlt percekben már komolyan fontolgattam, hogy visszamegyek, és megpofozom, és annak nem biztos, hogy jó vége lett volna...

- Szia! Történt valami? - torpant meg Elena a szoba közepén, az arcomat méregetve. El tudtam képzelni, mit láthat rajta, pedig igyekeztem visszafogni az indulataimat.

- Szia... csak a szokásos - sóhajtottam fel, és a fejemmel a lépcső felé böktem, hogy egyértelmű legyek.

- Ha bántott, megölöm - fújta fel magát Elena is, és így egészen úgy nézett ki, mint egy dühös kismacska. Bár ha ketten összefognánk ellene... - suhant végig az vörös ködben lebegő agyamon. Végül csak szusszantottam egyet, és megpróbáltam lenyugtatni magam.

- Egy ujjal sem ért hozzám, nyugi - megvártam, míg Elena arca felenged, és csak azután folytattam. - De csak az, hogy önmagát adta, elég volt ahhoz, hogy legszívesebben szétszedjem a berendezést - forgattam meg végül a szemeimet. Elena felnevetett.

- Ismerős... én már vagy százszor akartam megfojtani - forgatta meg ő is a szemeit, követve a példámat. Stefan mosolyogva hallgatta végig a bátyja szidását, de ő volt olyan diszkrét, hogy nem szólt egy szót sem.

Pár perc könnyed csevegés után eszembe jutott, hogy miért is vagyok itt. Az arcom egyből elkomorult, és újra Stefanra pillantottam.

- És... mihez akartok most kezdeni? - kérdeztem jóval színtelenebb hangon, mint egy mondattal ezelőtt.

- Van már egy tervünk, igaz, Stef? - sétált le a lépcsőn Damon lassan - ezúttal volt olyan figyelmes, hogy magára húzzon egy fekete pólót. Ahogy találkozott a tekintetünk, rám kacsintott, amitől újra, minden relaxációs hercehurca ellenére is elborult az agyam.

- Igazán visszamehetnél a szobádba, nem téged kérdeztelek- húztam fel az orrom, és visszanéztem Stefanra.

- Sajnálom, de ehhez ő is kell - húzta el a száját bocsánatkérően Stefan. Elena megnyugtatásképp a karomra tette a kezét, de nem sokat segített. Damon lazán leült mellém a kanapéra, és, csak hogy tovább idegesítsen, átdobta a vállamon a karját. Lehunyt szemmel elszámoltam háromig, nehogy valami meggondolatlant tegyek, és csak azután csúsztam odébb, kitérve az érintése elől. Mintha mi sem történt volna, újra Stefanra néztem, és úgy vártam, hogy beavasson minket is a tervükbe.

- Mivel fogalmunk sincs, hogy pontosan kivel állunk szemben Katherine-on kívül, így nagyon óvatosnak kell lennünk. A férfi, mint már említettem, nem csak vámpír, hanem elég nagy varázserővel bír. Nem tudjuk, hogy mire lehet képes... ezért úgy döntöttünk, hogy a legegyszerűbb megoldást választjuk: a folyamatos felügyeletet. Én beköltözöm Elenához arra az időre, amíg nem tudjuk, mire is képes a férfi, te pedig Eleanor - fordította rám a tekintetét Stefan -, ideköltözöl, és Damon fog rád vigyázni.

Boldog karácsonyt!

Sziasztok,

Azt hiszem, itt az ideje, hogy mindenkinek boldog karácsonyt kívánjak... :)

Bár este - valószínűleg - hozom a 27. részt, külön bejegyzésben kívánnék minden jót, sok ajándékot, finom vacsit, meg mindent, ami ilyenkor lenni szokott. :)

Remélem, mindenki kap a fa alá egy - minimum ilyen lengén öltözött - Damont ;).

Még egyszer boldog karácsonyt mindenkinek! :)

Kata

Sajnálom.

Sziasztok,

Tudom, mit ígértem... és be is tartanám, ha képes lennék rá. De nem vagyok az.

Két órája meghalt a nevelőapukám. Nem részletezném, hogyan és miért... a lényeg, hogy szerintem mindenki megérti, ha most egy ideig nem lesz friss. Ha újra képes leszek nem csak erre gondolni, ígérem, hozom a részt, de ehhez még idő kell. Nem tudom mennyi... de igyekszem összeszedni magam. Miattatok. Miattam. A családom miatt.

Köszönöm a megértéseteket.

Kata

Boldog Mikulást! :)

Sziasztok,

Újra itt. Ezúttal már hoztam is olvasnivalót... bár, a novellát még mindig nem sikerült befejeznem, már eljutottam egy jó darabig. A legjobb lenne, ha egyben tudnám feltenni, de ígéret szép szó, betartják úgy jó (mert ma ilyen bölcs vagyok :D).

Az igazság az, hogy eleinte máshogy terveztem ezt a novellát, rövidebbnek, de aztán belelendültem... az első rész még a kevésbé érdekes része a történetnek, de ahhoz bőven elég, hogy kiderüljön a főszereplő, és hogy várjátok a második részt. Vagyis, remélem :).

Címnek a borzalmasan nyálas "A szerelem varázslata" címet választottam... de ez amolyan "jobb lehetőség híján" cím, nézzétek el nekem. :D :D :D

Nem húzom tovább a szót, jó olvasást, és (utólag is) BOLDOG MIKULÁST! :)

A szerelem varázslata, I. rész - Sötét éjszakára derűs nap kel

Allison vidáman rángatott maga után a tömegbe. A zene hangosan üvöltött, és mindenki ordibált. Sértette a fülemet a hangzavar, és rám tört az émelygés, ahogy az izzadt testek nekem csapódtak. Már fordultam volna vissza, de Allison résen volt - elkapta a karom, és a fülemhez hajolva kiabálni kezdett.

- Nem, ezt nem úszod meg. Folyton kimented magad valami hülye indokkal a bulik alól, de ezúttal nem hagyom. Szórakozni fogsz, akár akarod, akár nem! - A hangja önfeledt vidámságról tanúskodott, de ez cseppet sem segített abban, hogy jobb kedvre derüljek.

Tudtam, hogy igaza van. Amióta főiskolás lettem, a tanulásba temetkeztem, így próbáltam elterelni a figyelmem a múltról. A kép mintha elsötétült volna előttem, és egy teljesen más helyszínt láttam magam előtt.

Az osztályteremben álltam. Körülöttem felharsant a nevetés, ahogy megpróbáltam kiszedni dús, göndör fürtjeimből a beleragasztott rágógumit. A torkomat a sírás fojtogatta, de nem akartam Jessicának ennél is nagyobb örömet okozni, így inkább visszafojtottam őket. Dühösen meredtem rá, de ő csak kegyetlen hangon nevetgélt az alattvalói körében.

- Sosem leszel egyenlő velünk... csak egy nigger vagy - vigyorgott rám, miután feladtam a próbálkozást a rágóval.

A könnyek marták a torkomat. Akármennyire is igyekeztem, egy kósza csepp végiggördült az arcomon. Heves mozdulattal töröltem le az arcomról az árulkodó jelet, de túl későn: az egyik Jessica klón meglátta, és magas hangon felvihogott.

- Nézzétek, már bőg is!

A megalázottság érzése úgy terjedt szét bennem, mint a méreg. A düh forrón marta a gyomromat. A könnyeim elapadtak. Egy furcsa, ismeretlen erő kezdett növekedni bennem... úgy éreztem, ha akarnám, darabokra robbantanám a világot egy gondolattal. Az erő forró lávaként borította be a testemet... de élveztem.

A következő pillanatban Jessica abbahagyta a nevetést. Sikoltva kapott a gondosan festett és daureolt hajához... és a következő pillanatban a haja hatalmas lánggal lobbant fel. Egy pillanatig nem éreztem mást, csak a színtiszta örömöt, de amikor a meglepett sikkantás fájdalmas sikolyba ment át, tudtam, hogy itt többről van szó, mint egy jól megérdemelt büntetésről. A termet betöltötte az égett haj csípős szaga.

Minden egy másodperc alatt forgott le: Jessica ruhájára átterjedt a tűz. A többiek sokkosan meredtek rá, de aztán feleszméltek. Kétségbeesetten üvöltözni kezdtek víz, és mentő után. Még láttam, ahogy Jessica arca felhólyagosodik a forróságtól, majd kirohantam a teremből, és meg sem álltam hazáig.

Egy szó nélkül rohantam be a szobámba. Összezavarodtam... sosem éreztem azelőtt ilyet. A tincseim az arcomba csapódtak, ahogy a fejemet ráztam egyre vehemensebben, azt ismételgetve, hogy "Ez nem lehet. Nem én voltam." De a következő pillanatban újra éreztem, ahogy a bőröm felforrósodik, és ezzel egy időben, felrobbant az éjjeliszekrényemen álló lámpa. A szilánkok egyenesen az arcom felé repültek, és én sikoltva buktam le a földre. De a szilánkok csörömpölése helyett, csak halk suhogás hallatszott. A döbbenettől tágra nyílt szemmel néztem végig, ahogy az üvegszilánkok helyett apró tollpihék szállingóznak le a földre.

Ekkor jöttem rá, hogy boszorkány vagyok.

Azóta sok minden változott, főleg én. Régebben nyílt voltam, barátkozó, és vállalkozó szellemű - most csak ültem a szobámban, és tanultam. Kerültem a zsúfolt helyeket, féltem, hogy ha valaki felbosszant, megismétlődik az eset. Féltem magamtól. Amióta rájöttem a természetfeletti mivoltomra, nem próbáltam ki az erőmet.

De a titok súlya úgy nehezedett a mellkasomon, mint egy mázsás szikladarab. Jessica lángoló teste a mai napig, minden másodpercben kísért.

Allison hozott vissza a jelenbe. Összeszűkült szemmel csettintgetett előttem.

- Már megint nem figyeltél rám. Hol jár az eszed már megint? - kérdezte csípősen.

- Bocs, csak... eszembe jutott, hogy nem fejeztem be a II. világháborús esszémet. Holnapra kell beadnom, szóval... - kezdtem bele habozva.

- Nem, szó sem lehet róla. Az az esszé várhat még, ma szórakozni fogunk. Igen, te is! - csapott a karomra kedvesen, és újra húzni kezdett maga után.

Egy reményveszett sóhajjal együtt követtem őt. Végül fél perc masszív lökdösődés után, megállt három fiú előtt, és szélesen rájuk mosolygott.

- Srácok, ő itt Bree, akiről már meséltem - tolt maga elé bátorítóan.

A fiúk egyszerre néztek össze vigyorogva. Félénken kezdtem el a cipőmet bámulni, de amikor a képbe betolakodott egy másik, tornacipős láb is, felnéztem.

- Szia, Josh vagyok. Örülök, hogy találkoztunk - szorította meg a kezem, és rám kacsintott. Amennyire mertem, alaposabban megnéztem magamnak, és meg kellett állapítanom, hogy egyáltalán nem néz ki rosszul. De ez nem jelentett semmit számomra...

- Táncolunk? - kérdezte kisvártatva, és átkarolta a vállam.

- Hogyne, persze... - motyogtam zavartan. Még elkaptam Allison helyeslő vigyorát, aztán Josh karjaiban találtam magam.

Minden mozdulata ingerlő volt. Hol a derekamon, hol a kezemen simított végig, és én pár percre teljesen elfelejtettem minden bajomat. De ahogy elöntött a pír egy különösen erotikus mozdulatától, ijedten kaptam ki a kezem a kezéből. Újra feltámadt bennem a már ismerős erő. Csukott szemmel próbáltam lenyugtatni dübörgő szívem, és semmi másra nem vágytam, csak egy kis friss levegőre.

- Ki kell mennem - hadartam, és nem foglalkozva azzal, kit lökök fel, átvágtam a szobán.

Lefutottam a lépcsőn, és intettem a portásnak, hogy engedjen ki. Az ajtó hangos berregéssel nyílt ki, én pedig kirohantam a szabad levegőre.

Nagyokat lélegezve próbáltam elhessegetni a gyomromban támadt izgatott pezsgést. De a relaxációmat megzavarta egy újabb berregés, és az ajtó csapódása. Josh kételkedve pillantott rám.

- Valami baj van? Talán valami rosszat csináltam? - kérdezte furcsa hangon.

- Nem, dehogyis, csak tudod... nem szeretem a koleszos bulikat - mentegetőztem dadogva.

- Én se túlságosan - villantott rám egy vigyort. - Van kedved sétálni egyet? - kérdezte még mindig vigyorogva.

- Persze - mosolyogtam rá félénken, és belekaroltam a felkínált karjába.

Csendben sétáltunk végig az úton. Josh határozottan lépkedett mellettem, de fogalmam sem volt, mi lehet az úticél. Egyre közelebb értünk a kampusz széléhez.

- Josh, hová megyünk? - kérdeztem kételkedő hangon.

- Megmutatom neked a kedvenc helyemet - vigyorgott rám újra.

Szótlanul, de egyre növekvő gyanakvással követtem őt. A megérzéseim rosszat sejtettek - minél távolabb kerültünk az épülettől, annál nagyobb sötétség vett körbe minket. Végül, tíz perc menetelés után - aminek köze sem volt egy "gyere, ismerkedjünk" sétához, - Josh lefékezett egy különösen sötét helyen. Csak a Hold halvány fénye miatt láttam, ahogy a szemei furcsán megcsillannak. A tarkómon figyelmeztetően felborzolódtak a pihék, de nem volt időm megszólalni sem. Josh olyan vehemenciával vetette rám magát, hogy a levegő bent akadt a tüdőmben. Hátrálni kezdtem, de a hátam nekicsapódott egy széles fatörzsnek.

Csapdába estem - Josh két kézzel zárta el a menekülési útvonalat. Erőszakosan csókolt meg, nyelvével szétfeszítette a számat. A hányinger kerülgetett, ahogy megéreztem a undorító ízt a nyelvemen. Megpróbáltam eltolni magamtól, de túl gyenge voltam.

A mágia ezúttal cserben hagyott. Semmit sem éreztem a kiszolgáltatottságon, és a rettegésen kívül. Minden erőmet összeszedve próbáltam kiszabadulni a szorításából, de Josh nem engedett. Kéjes vigyorral figyelte, ahogy vergődöm a karjai között. Két kézzel kezdtem püfölni a mellkasát, de csak annyit értem el, hogy az vigyora még szélesebb lett.

- Tudom, hogy te is akarod... - susogta a fülembe, majd újra rátapasztotta a száját a számra. Erőszakosan kezdte harapdálni az alsó ajkamat. Kétségbeesett sikítás hagyta el a számat, de tudtam, hogy teljesen hiába - Josh elég messze hozott el ahhoz, hogy senki se halljon meg engem. Az arcomon némán folytak le a könnyek, és magamban azért fohászkodtam, hogy gyorsan vége legyen.

Josh elkapta a kezemet, és az ágyékához szorította. Tisztán éreztem megkeményedett vágyát, a nadrágon keresztül is. Próbáltam elrántani a kezem, de olyan erősen fogta, hogy esélyem sem volt. Halkan nyöszörögve kérleltem, hogy engedjen el, de csak fülsértő hangon felnevetett, és tovább csókolgatott.

- A hölgy azt kérte, engedd el - szólalt meg mögülünk egy idegen hang.

Mérhetetlen megkönnyebbülés árasztott el, ahogy meghallottam a kellemes férfihangot. Josh arca azonban cseppet sem volt ilyen lelkes. A dühtől eltorzult arccal hajolt ki a fa mögül.

- Húzz innen, köcsög - sziszegte, majd belemarkolt a mellembe. Fájdalmasan kiáltottam fel, de senki sem sietett a segítségemre. De ahogy Josh közelebb hajolt hozzám, egy elmosódott foltot láttam elsuhanni mellettem, és a következő pillanatban már nem állt senki előttem.

Josh egy közeli fához szorítva állt. A lába fél méterrel a talaj felett volt, ahogy az ismeretlen férfi a torkánál fogva szorongatta. Nem láttam sokat belőlük, csak Josh fuldokló hörgését hallottam.

"Meg fogja ölni" - futott végig az agyamon. A lábaim erőre kaptak, és odafutottam hozzájuk.

- Engedd el! - kiáltottam rá a férfira.

- Egy másodperc, csak előbb megtanítom neki, hogy nem illik fiatal lányokkal erőszakoskodni. - Egy hihetetlenül kék, világító szempár villant rám a sötétből.

- És most kérj bocsánatot - fordította vissza a fejét a már lilává színeződött fejű Joshra.

- Rohadj... meg! - nyögte ki maró gyűlölettel Josh. A hangokból ítélve a szorítás erősebbé vált, mert a hörgés elnémult. Kezdtem pánikba esni, de nem mertem megszólalni.

- Azt mondtam, kérj bocsánatot - nyomta feljebb Josht a fatörzsön.

- Bocs...bocsánat - hörögte.

- Engedd már el! - sikítottam kétségbeesve.

A férfi egy pillanatra rám villantotta a tekintetét, majd elengedte Josht, aki csak fuldokolva visszarogyott a földre. Az agyam egyik fele azt mondta, hogy menjek oda hozzá, de a másik megérdemeltnek tartotta a fájdalmát, így inkább egy helyben maradtam.

- Gyere - sétált mellém a férfi nyugodtan, hátat fordítva a még mindig hörgő Joshnak.

Elképedve meredtem rá. A Hold megvilágította tökéletes arcát. A szemei kéken világítottak, ajkainak íve halvány mosolyra húzódtak. Nagy nehezen elszakítottam a tekintetem az arcáról.

- Ki vagy te? - suttogtam döbbenten.

- Milyen udvariatlan vagyok - nevetett fel.- Damon Salvatore - nyújtotta felém a kezét mosolyogva.

- Bree Abbott - motyogtam, és megszorítottam a kezét.

Ahogy hozzáért a tenyere a kezemhez, borzalmas, jeges érzés futott végig rajtam. Ijedten kaptam el a kezemet. Damon figyelmét nem kerülte el a mozdulat, de csak szélesen rám mosolygott, mintha erre a reakcióra számított volna.

- Majd elfelejtettem... - mormolta, majd hátat fordított nekem, és visszasétált a földön fekvő Josh-hoz. Fél kézzel felrántotta a földről, és a gallérjánál fogva megtartotta.

- Ha még egyszer a közelébe mersz menni, én gondoskodom róla, hogy többé ne érhess senkihez. Értetted, seggfej? - kérdezte halk, fenyegető hangon.

- Értettem - nyögte ki fakó hangon Josh. Damon elengedte őt, és hagyta, hogy visszazuhanjon a földre egy borzalmas puffanással.

- Most már mehetünk - sétált el mellettem. Az előbbi jeges érzésnek már csak az emléke maradt meg bennem, de nem indultam egyből utána. Döbbenten meredtem széles, bőrdzsekis hátára, és csak akkor csuktam be a szám, amikor a válla mögül visszanézett rám.

- Persze, ha inkább itt maradnál vele... - bökött a fejével mögém. Szapora léptekkel futottam utána, majd szótlanul követtem őt, amíg vissza nem értünk a főépülethez. Damon megállt az egyik lámpa alatt, és várakozóan rám nézett.

- Álmos vagy? - kérdezte könnyed hangon, mintha az előbb mi sem történt volna.

- Nem hinném, hogy ezek után képes lennék aludni - motyogtam lehajtott fejjel.

- Akkor használjuk ki az időt, és beszélgessünk - csapta össze a tenyerét vidáman, és leült az egyik fapadra.

Némán, összezavarodva ültem le mellé. Fogalmam sem volt, miről beszélhetnénk - az elmúlt negyed órában több minden történt velem, mint egy év alatt. Aztán eszembe jutott, hogy illene megköszönnöm a mentőakcióját, így erőt véve magamon, felé fordítottam a fejem.

- Köszönöm - rebegtem halkan, és elpirultam.

- Ugyan, nincs mit - legyintett, mintha csak a hazacipekedni segített volna. - Minden nap megmentek bajba jutott fiatal lányokat - nézett rám hunyorogva. A tekintete fogva tartott, elbűvölt. Némán meredtem tökéletes arcára, és csak akkor jöttem rá, hogy mit is csinálok, amikor lassan közelebb hajolt hozzám.

- Nek-nekem most mennem kell - pattantam fel hevesen kalapáló szívvel, és szó nélkül elkezdtem futni a bejárat felé. Hangosan döndült mögöttem a kapu, én pedig meg sem álltam a szobámig. Allison még nem ért vissza, de nem is bántam. Idegesen járkáltam fel-alá a szobában, míg végül leroskadtam az ágyra, és elnyomott az álom.

A napok visszatértek a rendes kerékvágásba. Josht nem láttam többször - mint kiderült, nem is ide jár, csak egy külsős volt. Allison ezerszer bocsánatot kért, amiért nem vigyázott rám, de mosolyogva hárítottam mindent.

Újra élni kezdtem. A sokk, ami a bulin ért, rádöbbentett arra, hogy nem állhatok ellen annak, ami vagyok. Visszatérni a régi önmagamhoz könnyebb volt, mint hittem volna. Újra mertem nevetni, és nem futottam el megrémülve, ha valaki nekem jött, és szó nélkül elhúzott. Megtanultam kontrollálni magamban a mágiát. Ha egyedül voltam, próbálkoztam apró dolgokkal - meggyújtani egy gyertyát, felemelni egy tollat - de éreztem, hogy ennél sokkal több mindenre képes lennék.

A legnagyobb gondom az volt, hogy senkivel sem tudtam megosztani ezt. Bár kedveltem Allisont, nem bíztam benne annyira, hogy ha kiejteném a számon a boszorkány szót, ne könyvelné-e el magában egyből, hogy egy csendes őrülttel került egy szobába, így inkább csak hallgattam, és egyedül fedeztem fel a képességeimet.

Amikor másnap felébredtem a borzalmas éjszaka után, elöntött a bűntudat, hogy Damont csak úgy szó nélkül ott hagytam. Bár nem ismertem őt, hálás voltam neki - bele se mertem gondolni, mit művelt volna velem Josh, ha Damon nem lép közbe. Utána kérdeztem a titkárságon, hogy van-e Damon Salvatore nevű diákjuk, de nemleges választ kaptam. Titkon reménykedtem benne, hogy újra felbukkan, és akkor enyhíthetek a bűntudatomon.

Sietős léptekkel vágtam át a füvön. Két percem volt beérni filozófia előadásra, és tudtam, hogy ha nem érek oda pontosan, nem mehetek be. Leszegett fejjel kezdtem futni a kapu felé, védve az arcomat a szitáló esőtől. A fejem keményen koppant valamin, én majdnem hátraestem a lendülettől, de egy kar segítőkészen elkapott, és megtartott. Hunyorogva néztem fel - a látványtól elállt a lélegzetem.

Damon állt előttem, szája féloldalas mosolyra húzódott. A szám elnyílt a döbbenettől, de gyorsan magamhoz tértem, és becsuktam. Keresni kezdtem a megfelelő szavakat, de nem jutott eszembe hirtelen semmi értelmes.

- Te meg hogy kerülsz ide? - nyögtem ki végül kábán, amit a mosolya okozott.

- Megpróbálok a közeledbe kerülni - válaszolta könnyedén, és megrántotta a vállát.

- Hát az sikerült - dörzsöltem meg a fejbúbom nevetve. A szavai kellemes bizsergést keltettek bennem, és rámosolyogtam.

- Van egy szabad órád? - kérdezte. Sötétbarna haja fekete lett a víztől, és kócosan hullott jégkék szemébe, ami nappali fénynél is úgy világított, mint éjjel.

- Végülis, van - néztem az órámra. - Még lenne hat másodpercem beérni az előadásra, de veszett ügy - húztam el a szám, de közben hálát adtam az égnek, amiért van mire fognom a lógást. Sokkal szívesebben beszélgetnék vele, mint hallgatnám Platón barlangelméletét...

- Hátul parkolok - kacsintott rám, és felszegett fejjel, az esővel mit sem törődve, kézen fogott, és húzni kezdett maga után.

Egy eldugott kávézóba vitt. Némán, mosolyogva néztem, ahogy rendel két kávét a pultnál. A pincérlány kába tekintettel meredt rá, és teljesen megértettem a reakcióját. Damon nem volt mindennapi férfi... volt benne valami, ami hihetetlenül vonzott, a külsejét nem számítva, de mégis ott volt bennem a tudat, hogy ő az a tipikus rosszfiú, akiktől az anyák óvva intik a lányukat.

Három óra önfeledt beszélgetés után ez a gondolat teljesen biztossá vált bennem. Minden megmozdulásából sütött az önbizalom. Tisztában volt vele, milyen hatással van az emberre - de ez a tény csak még jobban rásegített arra, hogy teljesen elkábuljak tőle. Végül, mikor kint már teljesen sötét lett, elgémberedett tagokkal kászálódtam fel. Damon visszavitt a főiskolához. Mosolyogva nyitotta ki nekem a kocsiajtót, majd kitette elém a kezét, és lezseren nekidőlt a kocsinak. Fürkésző pillantással mért végig újra és újra, míg végül áthidalta köztünk a maradék távolságot is, és megcsókolt.

Ez volt az első, igazi csók, amit életemben kaptam. A lábam remegett, a szívem izgatottan kalapált. Félénken viszonoztam a csókját, de a magabiztosság annyira sugárzott belőle, hogy végül átragadt rám is. Átkaroltam a nyakát, és beletúrtam a hajába. Percekig álltunk összefonódva, míg végül mosolyogva elvált tőlem.

- Valld be, hogy csak félre akartál vezetni, mikor azt mondtad, senkivel sem csókolóztál még, mert most egyáltalán nem úgy tűnt...- kacsintott rám. Még a kávézóban kifaggatott a szerelmi életemről, de nem volt túl sok mesélnivalóm. Őszintén bevallottam neki, hogy semmi tapasztalatom nincs, és mérhetetlen öröm fogott el, mikor csak mosolyogva a kezemre fektette a tenyerét.

Halkan felkuncogtam, és újra megcsókoltam.

Végül, újabb fél óra után, mosolyogva váltam el tőle. Még utoljára rám kacsintott, és nem kellettek ahhoz ígéretek, hogy tudjam, még látni fogom.

Allison előtt titokban tartottam a dolgot, egészen addig, amíg biztossá nem vált számomra, hogy Damon tényleg akar tőlem valamit. De miután harmadik nap is mosolyogva várt a főépület előtt, nem titkolóztam tovább...

Meglepetés novella ízelítő :)

Sziasztok,

Nagyban írom a meglepetés novellát, de mivel nem vagyok biztos benne, hogy kész lesz még ma, így úgy döntöttem, hozok belőle egy kis ízelítőt. Bár nem sokat árul el a főszereplő kilétéről, remélem, azért sikerül felcsigázni az érdeklődéseteket :).

"Sietős léptekkel vágtam át a füvön. Két percem volt beérni filozófia előadásra, és tudtam, hogy ha nem érek oda pontosan, nem mehetek be. Leszegett fejjel kezdtem futni a kapu felé, védve az arcomat a szitáló esőtől. A fejem keményen koppant valamin, én majdnem hátraestem a lendülettől, de egy kar segítőkészen elkapott, és megtartott. Hunyorogva néztem fel - a látványtól elállt a lélegzetem.
Damon állt előttem, szája féloldalas mosolyra húzódott. A szám elnyílt a döbbenettől, de gyorsan magamhoz tértem, és becsuktam. Keresni kezdtem a megfelelő szavakat, de nem jutott eszembe hirtelen semmi értelmes.
- Te meg hogy kerülsz ide? - nyögtem ki végül kábán, amit a mosolya okozott.
- Megpróbálok a közeledbe kerülni - válaszolta könnyedén, és megrántotta a vállát.
- Hát az sikerült - dörzsöltem meg a fejbúbom nevetve. A szavai kellemes bizsergést keltettek bennem, és rámosolyogtam.
- Van egy szabad órád? - kérdezte. Sötétbarna haja fekete lett a víztől, és kócosan hullott jégkék szemébe, ami nappali fénynél is úgy világított, mint éjjel.
- Végülis, van - néztem az órámra. - Még lenne hat másodpercem beérni az előadásra, de veszett ügy - húztam el a szám, de közben hálát adtam az égnek, amiért van mire fognom a lógást. Sokkal szívesebben beszélgetnék vele, mint hallgatnám Platón barlangelméletét...
- Hátul parkolok - kacsintott rám, és felszegett fejjel, az esővel mit sem törődve, kézen fogott, és húzni kezdett maga után."

Ha nem lennék kész még ma az egésszel, akkor két részletben fogom felrakni. Semmiképp sem akarom, hogy ne kapjatok tőlem Mikulásra semmit :).

A Taste me, drink my soul folytatását még nem tudom, mikor rakom fel. A helyzet az, hogy most hirtelen minden a nyakamba szakadt - itt van ez a novella, meg kell írnom egy filozófia házidolgozatot (igen, a barlangelméletről - én is sokkal, de sokkal szívesebben lennék Damonnal, mint írnám azt :D), és egy másik bloghoz is nekem kell megírnom egy részt. Arról majd a későbbiekben beszámolok :).
De ígérem, igyekszem vele, ahogy csak tudok... de addig sem maradtok Damon nélkül, erről gondoskodom :).

Jó éjszakát! :)

Kata

26. rész

Sziasztok,

Kisebb késéssel ugyan, de meghoztam a 26. részt. Sok időbe telt, míg megírtam, ugyanis miközben írom, teljesen beleélem magam... és ez ennél a résznél nem volt a legkönnyebb.
Lesz egy kisebb regény még a rész vége után, kérlek, akármilyen dühösek is vagytok rám, olvassátok el... annak talán sikerül megnyugtatni titeket (Timi, ez főleg neked szól ;)

Köszönöm: Kata

PS.: akik eddig nem hallgatták meg volna az ajánlott zenét, azoknak most igen erősen ajánlom az ellenkezőjét... nekem nagyon sokat segített, hogy beleéljem magam :)

26. rész - Téboly

(Lady Gaga - Teeth)

Alig érzékeltem magam körül a világot. A torkom összeszorult, alig kaptam levegőt. A jeges félelem szétáradt a tagjaimban, ahogy megláttam rémálmaim örökös szereplőjét.
Katherine egy kegyetlen mosollyal figyelte, ahogy az arcomból kifut a vér. A lábaim újra remegni kezdtek, de ezúttal a színtiszta félelemtől.
- Tudod mi a rossz a halhatatlanságban? - szólalt meg végül Damon. A hangja nem árult el semmit arról, hogy meglepte volna Katherine felbukkanása, de tudtam, hogy csak a színészi tehetségének köszönhető mindez. - Az, hogy az embernek van ideje végiggondolni mindent. És az egyik, amire rájöttem, hogy nem vagy más, csak egy manipulatív, önző ribanc. - Az utolsó szavakat halk, jéghideg hangon sziszegte. Katherine ajkai csábító mosolyra húzodtak a szavak hallatán.
Én legszívesebben rákiabáltam volna Damonra, hogy hagyja abba, ne ingerelje Katherine-t, de nem jött ki hang a torkomon. A szavai is csak halkan jutottak át a metsző félelmen.
- Csak nem hiányoztam? - lépett közelebb Katherine Damonhoz, és perzselő tekintettel végigmérte. - Jól áll neked a vámpírlét... - simított végig a mellkasán érzékien.
Damon torkából egy halk, de annál ijesztőbb morgás tört fel. Kirázott a hideg a hangtól, pedig tudtam, hogy most nem ő a legveszélyesebb egy méteres körzetben...
- Ahogy jobb alkalmam nyílik rá, karót döfök a szívedbe - sziszegte hideg hangon, és alig észrevehetően maga mögé tolt.
- Lassíts, kisfiú. Tudom, hogy fáj ezt hallanod, de nem miattad vagyok itt. Volt egy elintézendő ügyem egy bizonyos Jeremy Gilberttel... talán ismeritek - döntötte oldalra a fejét Katherine, és rám nézett.
A világ forogni kezdett velem. A szám néma sikolyra nyílt, ahogy akaratlanul is megjelent előttem Jeremy vérbefagyott teste. A félelem és a kétségbeesés teljesen eluralkodott rajtam, és mielőtt még végiggondolhattam volna, mit is teszek, Katherine felé lendültem, de Damon átkarolta a derekam, és visszafogott. Eszeveszetten próbáltam kiszabadulni Damon kezei közül, de olyan erősen tartott, hogy esélyem sem volt.
Szét akartam tépni, saját kezűleg... nézni, ahogy az arcáról eltűnik a diadalittas mosoly. Meg akartam ölni, saját kezűleg.
- Mit tettél vele? - sikoltottam artikulálatlanul.
Katherine mozdulatlanul, mosolyogva figyelte, ahogy Damon karjai között vergődöm. Ingerlően közelebb lépett hozzám, és éreztem, ahogy a lehellete az arcomat súrolja.
- Ó, milyen bátor vagy, ha a szeretteidről van szó... Ez tetszik. Esetleg feláldoznád magad érte? - kérdezte, miközben összeszűkült szemmel pásztázta a félelemtől és dühtől eltorzuló arcomat.
- Dögölj meg! - köptem felé a szavakat, miután levegőhöz jutottam.
- Ezt nemnek tekintem. Akkor, vegyél könnyes búcsút a kis szerelmedtől... - Katherine hangja sajnálkozóan csengett, de a szája kegyetlen mosolyra húzódott.
Damon szorítása egy pillanatig engedni látszott, de már nem akartam kiszabadulni. Minden porcikámon heves remegés futott végig, és úgy éreztem, megfulladok a kétségbeeséstől és félelemtől.
Őrült voltam, hogy egy pillanatig is elhittem, hogy Katherine életben hagy... csak hagyta, hogy biztonságba ringassam magam. Az agyam könyörögve sikoltozott, hogy fussak el, amilyen messze csak tudok, és mentsem az életem... de nem tehettem. Ha Jeremy meghal, az azért lesz, mert én önző módon élni akartam még. És ennél a tudatnál még a halál is jobb, akármilyen fájdalmas is lesz.
A düh eltűnt belőlem - nem maradt más, csak a félelem. De nem magamat féltettem, hanem Jeremyt. A színek elmosódottan kavarogtak a szemem előtt, de tartottam magam, miatta. Túl kell élnie... még akkor is, ha ennek az én életem az ára.
- Megígéred, hogy nem esik bántódása, ha veled megyek? - A hangom nem remegett - furcsa módon nyugalom töltött el. Az érzékszerveim eltompultak - teljes erővel koncentrálnom kellett, hogy Katherine szavai értelmes szavakká formálódjanak a fejemben, és megértsem a válaszát az felajánlkozásomra.
- Amint mellettem leszel, a barátod szabad - bólintott Katherine.
- Sajnálom, hogy bele kell szólnom a kis bájcsevejetekbe, de Eleanor nem megy sehová. Nem nyersz ilyen könnyen, drágám. - Damon megmarkolta a karomat, és visszarántott maga mellé, de alig érzékeltem a fájdalmat. A világ széleit kezdte befedni a sötétség... Katherine ajkait bámultam, de a szavak összefolytak...
- Akkor közlöm Elenával, hogy az unokaöccse halott. Kicsit sajnálom szegény Jeremyt... az ő hibája csak annyi volt, hogy beléd szeretett. - Hatalmas erőfeszítéssel választotta szét a szavakat az agyam, de reagálni már nem voltam képes rá.
- De ha a megérzéseim jól működnek, akkor te is - fürkészte Damon arcát. - Ez felettébb érdekes. Azt hittem, te a kicsit tüzesebb nőket szereted - húzódott Katherine szája lágy mosolyra.
Katherine szavai hirtelen áttörtek a gáton, és egy pillanat erejéig magamhoz tértem. De még mielőtt felfoghattam volna a szavakat, újra elmosódott a világ.
- Ne fáraszd magad Elenával, majd én elmondom neki. És ha most magunkra hagynál minket, azért nagyon hálás lennék. - Damon fojtott hangja már csak halk suttogásként jutott el hozzám.
- Csak beugrottam, szóval megyek is. De ne aggódjatok, hamarosan találkozunk, mielőtt még hiányozhatnék nektek - kacsintott rám Katherine, és lasított felvételben végignéztem, ahogy megfordul, és elsétál.
Damon arcán egy pillanat alatt eluralkodtak a visszafojtott indulatok, de alig vettem észre, ahogy az arca elsötétül. Csak a füvet bámultam. Üresnek éreztem magam... minden szertefoszlott egy pillanat alatt. Azt is alig érzékeltem, hogy Damon magához ránt. Csak akkor jutott el az agyamig, hogy hozzám beszél, amikor felfeszítette a fejemet, kényszerítve hogy ránézzek.
Üveges tekintettel meredtem a dühtől hidegen villogó szemeibe. Nem érdekelt, hogy mit mond... Semmi sem érdekelt.
A sötétség egyre jobban bekebelezett. Nem volt erőm ellenkezni - az utolsó, amit halványan érzékeltem, hogy Damon elkapja a derekam, és aztán feketeség magába szippantott.

(Placebo - Running up that hill)

Egyedül ébredtem egy sötét szobában. A szívem hangosan kalapált. Mindenre tisztán emlékeztem - az ájulás nem hozott számomra feloldozást. A tompultság eltűnt belőlem - felerősítve hallottam, ahogy a levegő hörögve kiszakad a tüdőmből. Hangos sikollyal tört ki belőlem a zokogás, és meg sem próbáltam visszafojtani. Utáltam magam, amiért nem voltam elég erős ahhoz, hogy Katherine-nel menjek. Beletemettem a kezembe az arcomat, és úgy zokogtam tovább. Csak akkor vettem észre, hogy az ujjaim a bőrömet tépik, amikor a fájdalom áttört a saját magam iránt érzett tömény gyűlöleten. De ahelyett, hogy abbahagytam volna, szántszándékkal martam végig újra és újra az arcomon. A kíntól összegörnyedve ültem az ágyon.
Nem jutott el a tudatomig, hogy már nem vagyok egyedül. Csak akkor eszméltem fel, amikor valaki elkapta a kezem, és lefeszítette az ágyra. A sírástól eltorzult arccal néztem fel.
Damon arcán végigfutott a döbbenet, ahogy meglátta a karmolásoktól véres arcomat. De a következő pillanatban az ölébe húzott, és úgy ringatott, mint egy kislányt. Zokogva fúrtam a fejem a mellkasába, és görcsös mozdulatokkal kapaszkodtam az ingjébe.
- Megöltem... én öltem meg. Meg fogok halni... - motyogtam a tébolytól összefüggéstelenül a szavakat a sötétbe.
- Jeremy él, hallod? És te sem fogsz meghalni. Nem hagyom. - Megnyugtatóan simogatta a hátam.
A szavak a torkomon akadtak. Könnyektől elhomályosult tekintettel néztem fel rá.
- Jer... Jeremy él? - dadogtam rekedt hangon.
- Haja szála sem görbült. Miután te elájultál, elhoztalak ide, és Stefannal együtt a keresésére indultam. De, mint kiderült, Katherine nem rabolta el... csak improvizált. Tudta, hogy ha Jeremy kerülne veszélybe, te egy szó nélkül feláldoznád magad. Nem hinném, hogy igazán ma akart volna megölni, csak bemelegített egy kicsit, mielőtt elkezdené a játékot. De Jeremy otthon van, épségben, és tökéletes tudatlanságban alussza az igazak álmát - forgatta meg a szemét, de a keze továbbra is ritmusosan simogatta a hátam.
Hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem. Csak két szó dübörgött végig a testemen - Jeremy él. A megkönnyebbüléstől újra sírni kezdtem, és erőteljes mozdulatokkal kimásztam Damon öléből. Egy szó nélkül kezdtem el futni a lépcső felé, de még mielőtt elérhettem volna a fordulót, valaki visszarántott.
- Hova mész? - kérdezte Damon összeszűkült szemmel.
- Látnom kell őt - válaszoltam, de közben gondolatban már Jeremyvel voltam.
- Most nem mehetsz el. Katherine rád vadászik, térj már észhez! - szorította meg a karom gyengéden, de ezzel pont az ellenkezőjét érte el, mint amit akart. Dühösen téptem ki a kezem a kezéből.
- Nem érdekel Katherine! Látnom kell Jeremyt, nem érted?! - üvöltöttem, és újra futni kezdtem.
Ezúttal senki sem állított meg. Feltéptem az ajtót, és tovább szaladtam a főút felé. De még mielőtt elérhettem volna, hangos dudálás törte meg az éjszaka csendjét.
- Szállj be, elviszlek hozzá - hajolt ki Stefan a vezetőülés felőli ablakon, majd a következő pillanatban kilökte az ajtót.
Sietve szálltam be mellé. A futástól kapkodó lélegzettel simítottam hátra a hajam az arcomból. Elég volt egy pillantást vetnem a tükörbe, hogy elborzadjak magamtól - az arcomra rászáradt a vér, és a szemeim alatt fekete csíkok mutatták a könnyeim útját. Eszeveszetten kezdtem dörzsölni az arcomat, eltűntetve a vérfoltokat és a sminknyomokat. Stefan aggódó pillantással figyelte a mozdulataimat, szinte éreztem a belőle áradó féltést.
Száznyolcvannal tépett végig a kihalt utcákon, de nekem így sem volt elég gyors. Türelmetlenül szorongattam az ülésem szélét. Hatalmas erőfeszítésbe telt, hogy ne lépjek rá helyette jobban is a gázpedálra, de annyi épelméjűség még maradt bennem, hogy ne tegyem.
Évtizedeknek tűnt, míg végül Stefan fékcsikorogva lefékezett a Gilbert ház előtt. Feltéptem az ajtót, és botladozva futni kezdtem a bejárat felé. Rángatni kezdtem a kilincset, miután nem nyílt ki. Teljes erőmből próbáltam feltépni az ajtót, mikor Stefan utolért, és lefogott.
- Eleanor, nyugodj le! Hallod? Nyugodj meg! - szorította a két kezét az arcomra, így kényszerítve, hogy ránézzek. A tekintete aggódóan pásztázta az arcomat.
A kezem bénultan hullott magam mellé. A szívem szabálytalanul vert, de Stefan tekintete fogva tartotta a sajátomat.
- Minden rendben van, érted? Jeremy él, és neked sem esik bántódásod. Megígérem, hogy megvédünk Katherine-től... nézz rám, Eleanor. Megígérem. - A tekintetéből olyan eleven őszinteség sugárzott, hogy hinnem kellett neki. Muszáj volt...
Nagy levegőket véve próbáltam lenyugtatni a kapkodó légzésemet. Stefan halvány mosollyal nézte, ahogy az arcom kisimul.
- Hiszek neked... - suttogtam halkan, könnyes szemmel. A nyugalom elárasztott.
- Vigyél be, kérlek - kérleltem őt. Semmi másra nem vágytam, csak hogy láthassam Jeremyt...
Stefan mosolyogva bólintott, és kézen fogva húzni kezdett a kert felé. Értetlenül követtem, de bíztam benne. Végül megállt Jeremy ablaka alatt.
- Csukd be a szemed - kért halkan, miközben a kezét a térdem alá helyezve felkapott. Engedelmesen lehunytam a szemem, és vártam.
- Most már kinyithatod - szólalt meg Stefan egy pillanat múlva. Azt hittem, nem sikerült bejutnunk - de megdöbbenve vettem észre, hogy már nem a kert vesz körbe, hanem az ismerős falak.
De a döbbenetem gyorsan elpárolgott, ahogy megláttam őt. A párnát magához szorítva aludt, az arca teljesen békés volt. Rámosolyogtam Stefanra, és visszafordítottam a tekintetem. Nem vettem észre, hogy már csak ketten vagyunk, csak akkor, amikor a halk köszönöm-re senki sem válaszolt.

(Evanescence - My immortal)

Óvatosan leereszkedtem Jeremy mellé, és csak néztem őt. Lágyan simítottam végig az arcán újra és újra. A kezeim bejárták a lehunyt, selymes szemhéját, a telt ajkait. Az érintésem nyomán Jeremy elmosolyodott.
- Eleanor... - suttogta álmában. Egy kósza könnycsepp folyt végig az arcomon, és én is elmosolyodtam. Óvatosan hajoltam oda hozzá, és leheletfinoman az ajkainak nyomtam a sajátomat. Lehunyt szemmel élveztem a meleg érintést...
Hirtelen egy kéz simított végig az arcomon. Megrémülve húzódtam el, és Jeremy meleg tekintetével találtam szembe magam.
- Szia... - suttogta karcos, mégis lágy hangon.
- Szia - simogattam meg az arcát mosolyogva.
- Azt hittem, csak álmodom... de ez sokkal édesebb egy álomnál - húzódtak az ajkai mosolyra.
Egy szó nélkül csókoltam meg. Nem volt bennem hezitálás - a gondolat, hogy elveszthetem, rádöbbentett arra, hogy mit érzek igazából iránta. Minden porcikámban éreztem a lágyan melengető szerelmet.
Óvatosan húzott le maga mellé, nem szakítva meg a csókot. Gyengéden simogatott ott, ahol ért, én pedig ugyanilyen mozdulatokkal viszonoztam. Azt akartam, hogy ez a pillanat sose érjen véget...
De amikor Jeremy megszakította ajkaink puha játékát, egy pillanatig sem bántam. A tekintete csillogott, ahogy belenézett a szemembe.
- Szeretlek... - suttogta, miközben az arcomon simított végig.
- Én is. Nem is tudod, mennyire... - A hangom elcsuklott, és a könnyek fojtogatni kezdték a torkomat. Jeremy lágyan törölte le őket, ahogy kicsordultak, és újra megcsókolt.
Nem éreztem szükségét a további szavaknak. Lassan húztam le a pólóját, végigsimítva minden porcikáját. Az érintéseim nyomán megremegett, és csak akkor vált el tőlem, amikor kibújt a pólójából. Rajtam még mindig a báli ruhám volt, de egy perc múlva már csak az anyag surlódását hallottam, ahogy a földre esik. Remegni kezdtem, ahogy végigsimított a melleimen. Végigfeküdtem az ágyon, és magamra húztam Jeremyt. A teste forrón simult hozzám - de ez másfajta forróság volt, mint amit régebben éreztem. A nyakához hajoltam, és beszívtam az illatát. Kezei lágyan simogatták a derekam, majd óvatos mozdulattal lehúzta rólam a bugyit. A remegésen fokozódott, ahogy a kezei érzékeny pontot érintettek. Legszívesebben abban a pillanatban letéptem volna róla az alsónadrágot, de nem akartam elsietni... ez volt az első alkalom, amikor szerelemből feküdtem le egy emberrel, és nem csak a pillanatnyi vágynak engedelmeskedve.
A kezeim a csupasz hátát simogatták. Nem tudtam betelni vele - bőre puha volt, de az izmok keményen húzódtak alatta.
Végül, mikor már úgy éreztem, nem bírom tovább, Jeremy húzta le magáról az egyetlen ruhadarabot, ami még fedte őt. Becsukott szemmel hallottam, ahogy megnyikordul az éjjeliszekrény fiókja, de a következő pillanatban már újra éreztem a testét magamon. Látni akartam az arcát, miközben egyesül a testünk.
A tekintete tiszta volt, nem homályosította el a vágy emésztő tüze. Lágyan felemelte a csípőmet, majd óvatosan belém hatolt.
A számat halk nyögés hagyta el, ahogy megéreztem magamban. Tökéletesen összeillettünk, mint egy kirakós két darabja. Lassú ritmust diktálva mozgatta a csípőjét, miközben mélyen a szemembe nézett.
A sötétség lágyan körbeölelt minket, de ennek ellenére tisztán láttam az arcának minden rezdülését. A gondolataim csak ezen a tökéletes pillanaton jártak. Nem csak a testünk olvadt össze, a lelkünk is. Minden porcikámat bevonta az őszinte szerelem, ami a tekintetéből sugárzott.
Ez az érzés minden egyes lökéssel jobban erősödött bennem. A légzésünk egyszerre vált kapkodóvá... úgy éreztem, a testem nem bírja tovább az édes gyönyört. Halk nyögés szakadt ki belőlem, ahogy megéreztem a minden gondolatot megszüntető beteljesülést. Mint egy fuldokló, úgy kaptam Jeremy ajkai után. A ritmus lassulni kezdett, vele együtt a szívdobogásom is. Szó nélkül feküdtem Jeremy mellkasára, hallgatva, amint az ő szívverése is lassan lenyugszik. Jeremy lágyan simogatta a hajam, és az édes ritmus lassan magával vitt egy másik világba...

***

Amikor elindítottam a szavazást a Damon - Jeremy kérdés ügyében, már akkor is tudtam, hogy akárhogy is fog alakulni, ezt a részt megírom. Egyrészt szerettem volna, másrészt a történet szempontjából fontos. Tudom, hogy ezután sokan szidni fogtok, de ne utáljatok meg... pontosan tudom, mit miért írok, és nem csak a hasamra ütve ülök neki az írásnak. Ez a fordulat kellett a történetbe, később majd megértitek, miért. :)
Kérlek, próbáljátok meg nem úgy végigolvasni, hogy "na a francba, Jeremy van már megint..." Azért valljuk be, Damon után ő a második legjobb pasi a sorozatban. :D Kicsit éljétek bele magatokat, és máris nem lesz olyan borzalmas, hogy nem Damon karjaiban végezte (ebben a részben ;), hanem Jeremyében.
Köszönöm előre is a megértéseteket!