30. rész

Sziasztok,

Na, hosszas szünet után újra beindult a gépezet - vagyis én. :) Nem is húzom tovább a szót... előljáróban annyit elmondok, hogy a TVD utolsó része (második évad, 12. rész) nagy hatással volt rám, szóval ezt, azt hiszem, érzékelni is fogjátok.

Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, mert én ugyan nem vagyok magammal megelégedve, de ezt csak ti tudjátok megerősíteni/megszüntetni. :)

Jó olvasást,

Kata

30. rész - Könyörgés

(Rie Sinclair - No way out)

- Ez meg mi a franc? - csúszott ki a számon. Az ujjaimmal óvatosan végigsimítottam az égő területet. Az érintésem nyomán a fájdalom belém mart, és felszisszentem. Tágra nyílt szemekkel néztem fel Damonra, aki ugyanebben a pillanatban nézett rám. Ahogy találkozott a tekintetünk, a szívem összeszorult - annyi kétségbeesés és félelem uralkodott a jégkék szempárban, amit eddig még sosem láttam se az övében, se máséban.

- Fogalmam sincs. Nagyon fáj? - fogta a két keze közé az arcom, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.

- Nem is tudom... - motyogtam összezavarodva a röntgensugarú szempártól -, lüktet és ég - simítottam rajta újra végig, hogy pontosan meg tudjam határozni, mit is érzek.

- Azonnal szólok Stefanéknak - pattant fel mellőlem, ahogy az arcom megrándult az érintésem nyomán. Kikapta a telefont a zsebéből, és türelmetlenül dobogva várta, hogy felvegye.

- Add az öcsémet - szólt bele köszönés helyett sürgetően. Ezek szerint Elena vehette fel a telefont... Halkan hallottam, ahogy Elena felsóhajt, és fél perc múlva meghallottam Stefan megnyugtató hangját.

- Ajánlom, hogy fontos legyen - szólalt meg komoly hangon.

- Gyertek haza. Most - tette hozzá Damon nyomatékosan, és kinyomta a telefont. Ledobta mellém az ágyra, és idegesen fel-alá kezdett járkálni.

- Mi történt pontosan? - kérdezte, miután megállt. Az egész tartásából áradt a feszültség.

Erőteljesen kutattam az emlékeim között, hogy vissza tudjam idézni a tegnap éjjel történteket, de az angyalon kívül csak halvány villanások maradtak meg belőle.

- Nem tudom, Damon - motyogtam magam elé meredve. A lelki szemeim előtt felvillant egy kép egy ezüstszürke farkasról, de mielőtt még igazán kivehettem volna az alakját, szétfoszlott.

- Ez nagyon fontos, Eleanor. - Az egyik pillanatban még három méterrel odébb állt tőlem, de ahogy pislogtam egyet, már a kanapé szélére támaszkodva hajolt felém. Tekintetében az aggodalmat felváltotta az izzó türelmetlenség, de dühöt nem láttam benne. Mereven álltam a tekintetét, és újra elmélyedtem az emlékeimben. Halványan bontakozott ki előttem a történet - rám esik a motor, beleáll a lábamba, majd ezután megjelenik egy farkas, és mikor már azt hinném, békén hagy, belém harap. Hogy ezután mi történt, és miért érte be csak egy harapással, fogalmam sem volt.

- Véreztem... és megpróbáltam kiszabadulni a motor alól... - kezdtem bizonytalanul -, aztán hallottam az avar susogását, és a holdfényben megláttam egy farkast...megmerevedtem, hogy ne vegyen észre, de ő egyből odajött hozzám, pedig onnan, ahol ő állt, nem láthatott, gondolom a vérszag vonzotta oda. Végigszagolt, és mikor a sebemhez ért, megharapott - foglaltam össze mindent, ami eszembe jutott. Damon arca megvonaglott, és lesütötte a szemét, talán, hogy ne láthassam benne az érzelmeket.

Néma csendben teltek a következő percek - Damon folytatta a fel-alá járkálást, én pedig igyekeztem nem törődni az újra és újra belém nyillaló fájdalomról. Próbáltam nem odanézni, de a tekintetem folyamatosan akaratlanul is odatévedt. A hólyagok vérvörösen pulzáltak, és a körülötte lévő bőr is vörössé színeződött. Tisztán láttam a hajszálereket, ahogy végigfut rajtuk a vér, mintha átlátszó üvegből lenne a bőröm. Feltűnésmentesen lejjebb húztam az inget. Ebben a pillanatban az ajtó kicsapódott. Stefan vámpírsebességgel száguldott be a nappaliba, és megállt a bátyja előtt. Szavak sem kellettek hozzá, hogy megértse, baj van. Bár még fogalmam sem volt róla, hogy mi okozhatta ezt, láttam Damonon, hogy neki vannak halvány sejtései, és az arcát elnézve nem túl bíztatóak.

- Mi történt? - kérdezte elkomoruló arccal Stefan. Damon tekintete csak a combomra vándorolt, és én zavartan fészkelődni kezdtem, ahogy Stefan követte a tekintetét. Kelletlenül felhúztam az inget, hogy láthatóvá váljon a seb, de amikor újra megláttam, felhördültem.

- Ez az előbb még nem volt ekkora... - nyögtem ki megrökönyödve. A testvérek arca egyszerre felhősödött el, de nem szóltak egy szót sem. Fél percig csak néztem az arcukat, aztán, ahogy az égető fájdalom erősödött, kitörtem.

- Elmondanátok, hogy mégis mi ez? Arra már rájöttem, hogy valami rossz, de ahogy rátok nézek, mintha a halálos ítéletem lenne ráírva a homlokotokra. Szóval? - pattantam fel sürgetően, most már végképp nem törődve azzal, hogy ki mit lát belőlem, amit nem kéne.

- Hozd ide Ricket - rándult meg Damon feje Stefan felé, miközben a pillantása még mindig a sebet fixírozta. Az állástól kellemetlenül lüktetni kezdett, de azért el tudtam viselni.

A szemem sarkából láttam, ahogy Stefan kiviharzik az ajtón egy szó nélkül, de a tekintetemet nem szakítottam el Damontól. Ahogy felnézett, és találkozott a tekintetünk, megrendültem. A tekintetében olyan intenzív aggodalom ült, hogy szinte éreztem, ahogy mellbe vág. Vissza is roskadtam a kanapéra, de nem csak emiatt. Az előbb még bennem tomboló energia egy másodperc alatt eltűnt a végtagjaimból, mintha egy láthatatlan porszívóval kiszipolyoztak volna. Arra is alig maradt elég lélekjelenlétem, hogy figyelmeztessem magam, hogy levegőt vegyek. Bár, akármennyire is legyengültem, ez nem az az ájulás közeli gyengeség volt. Lezsibbadtam. A combomból indult ki a bénultság, míg végül éreztem, hogy már a karomat se tudnám megmozdítani. Még a lecsukódó szemhéjaim közül pont láttam, ahogy Damon odaszáguld hozzám, aztán elvágták a kapcsolatot a külvilággal.

Sikoltani akartam. A vakság, süketség, némaság és bénultság érzése halálra rémített. Az elmém ezzel ellentétben teljesen tiszta maradt... Hogy ne veszítsem el a épelméjűségem, számolni kezdtem a másodperceket.

Tízezer-nyolcszáz másodperc múlva hallani kezdtem. Először csak a saját, heves szívdobogásomat, és nehéz légzésemet, de aztán meghallottam a külvilág zajait is. Aztán megéreztem, ahogy a testemre valami puha anyag nehezedik. Megpróbálkoztam megemelni a kezem, és amikor sikerült, megkönnyebbülve felsóhajtottam. A szemeimet óvatosan nyitottam ki... azonnal megláttam Damon, Stefan és Alaric suttogó hármasát. Damon nem tartva a szemkontaktust a többiekkel, engem pásztázott. Ahogy találkozott a tekintetünk, odalépett hozzám, és a tenyerét az arcomra simítva emelte meg a fejemet, hogy rá tudjak nézni.

- Hogy érzed magad? - Fojtott hangon beszélt. A szája sarkában megjelent egy halvány mosoly, de ezúttal csak a feszültség bújkált benne.

- Nem értem, mi történik... - emeltem rá a tekintetem kétségbeesetten. Az előbbi bénultság még mindig sokkolóan hatott rám... hirtelen megértettem, hogy amit a tekintetében látok, az a színtiszta igazság. Damon aggódik értem... és talán, van oka is rá.

Damon összepréselte a száját, és elnézett a fejem felett. Rick és Stefan karba tett kézzel nézték a kettősünket, de alig vettem észre, hogy ott vannak. Egyedül az ő arca foglalt le...

Láttam minden rezdülését. Ahogy nyel egyet, mielőtt szólásra nyitná a száját, majd végül habozva becsukja. A homloka ráncokba szaladt, majd, ahogy visszafogta magát, kisimult az arca. Amikor újra rám nézett, a tekintete üres volt.

- Mi sem tudjuk még biztosan, de kiderítjük. Most el kell mennünk. Megleszel egyedül? - A hangja érzelemmentes volt, szinte kemény. Milyen naív vagyok...

- Persze - hazudtam elhaló hangon. A szemeim akaratlanul is megteltek könnyel a tudatra, hogy egyedül leszek. Féltem.

- Indulhatunk - állt fel mellőlem, és összecsapta a tenyerét. Az első könnycsepp abban a pillanatban gördült végig az arcomon, ahogy hátat fordított nekem.

- Gyere, felkísérlek az emeletre. - Stefan pillantása lágy volt, szinte éreztem, ahogy gondolatban vigasztalóan átölel, és bocsánatot kér a bátyja helyett.

Nem mertem megszólalni, féltem, hogy akkor nem tudom tovább visszatartani a könnyeimet. Csak bólintottam egyet, és a takarót magam köré csavarva, felálltam. Abban a pillanatban olyan erős fájdalom hasított a combomba, hogy felordítottam. Stefan kapott el, mielőtt még összeeshettem volna. Az éles fájdalom hirtelen alább hagyott, de nem múlt el. A szemem sarkából láttam, ahogy Damon megmerevedik a hangom hallatán, de ahogy a sikoly elhalt az ajkamon, tovább matatott, háttal nekem. Éreztem, ahogy a könnyek elszorítják a torkom, és Stefan, mintha kitalálta volna a gondolataimat, felsuhant velem az emeletre. A következő pillanatban már egy ismerős szobában feküdtem.

A sírás megállíthatatlanul kitört belőlem. Össze voltam zavarodva - két órája még boldogan ugrándoztam egy kanapén, most pedig nem tudok lábra állni. Stefan csitítóan húzott magához, és zárt a karjai közé. Ringatni kezdett, ahogy a kisgyerekeket szokás egy rémálom után. Itt csak az volt a különbség, hogy az én rémálmom már egy jó ideje tartott, és csak a saját halálom tudná megszüntetni.

- Miért? Miért én? Mit csináltam rosszul? - szakadt ki belőlem minden. Stefan csak a mellkasára húzta a fejemet, és halkan beszélni kezdett.

- Nem a te hibád... én itt maradok veled. Vigyázok rád.

A tudat, hogy mégsem leszek teljesen egyedül, nyugtató hatással volt rám. A zokogásom halk hüppögéssé halkult, és Stefan ingébe kapaszkodva, belemerültem a fájdalommentes álmokba.

Sikoltozva dobáltam magam az ágyon. A fájdalom lebénította minden más érzékszervemet - csak az elviselhetetlen kín maradt. Az arcomon patakzottak a könnyek, a torkom fájt a folyamatos megerőltetéstől, de alig érzékeltem belőle valamit.

A seb elfertőződött, annak ellenére, hogy Elena naponta háromszor gondosan leápolta. Mostanra a hólyagok ugyan eltűntek, de helyettük egyetlen, nyílt sebbé változott. Amikor nem a fájdalomtól ordítottam, aludtam. Teljesen legyengültem - a gyomrom nem fogadott el semmilyen táplálékot, minden visszajött fél perc múlva, ahogy lenyeltem, még a víz is. Közel voltam a teljes kiszáradáshoz, de elég volt csak ránéztem Stefan elgyötört arcára, hogy megértsem, jelenleg nem csak a kiszáradás veszélyezteti az életemet.

Ahogy a fájdalom tűrhetővé csillapodott, megkínzottan simítottam ki az arcomba tapadt hajamat. Egész testemben remegni kezdtem - egyszerre fáztam, és éreztem úgy, hogy meggyulladok. Folyamatosan fénylett az arcom az izzadtságtól, és Elena - aki a mellettem lévő kanapéra költözött - lelkiismeretesen törölgette kétpercenként.

Damonnak, azóta, hogy elment, hírét sem hallottam. Elhatároztam, ha törik, ha szakad, nem fogom megkérdezni, hova ment, és mikor jön vissza. Ez volt az egyetlen érzés, ami megmaradt bennem, az észveszejtő fájdalmon kívül... a düh Damon iránt.

- Hogy vagy? - suttogta Elena megtörten.

- Fan... fantasztikusan - mosolyodtam el halványan. A következő pillanatban elkapott a görcsös fuldoklás. Oldalra fordultam, és hagytam, hogy a mellettem lévő lavorba menjen az amúgy teljesen üres gyomrom tartalma. Hangosan zihálva zuhantam vissza a párnák közé, és az utolsó erőtartalékaimmal megtöröltem a számat.

- Stefan, azonnal gyere ide - lehelte halkan Elena, és az ujjaimra meredt. Én is próbáltam rájuk fókuszálni, de csak elmosódott foltokat láttam a szobából. A nyakam hátrabicsaklott, és teljesen elernyedtem.

- Vért hányt - hallottam a zümmögéssé halkult, kétségbeesett hangot. - Mit csinál ennyi ideig? A gyógymódnak léteznie kell... az nem lehet, hogy... - Elena hangja megremegett, majd, kitört belőle is a zokogás.

- Meg fog gyógyulni. - Stefan hangja hol elhalkult, hol felerősödött, mint egy rosszul hangolt rádió.

Annyi erőm sem volt, hogy meglepődjek. Úgy hangzott, mintha tudnának valamit arról, hogy mi történik velem... de igazából teljesen lényegtelen volt. Haldoklom, és ezen az sem változtat semmit, ha tudom, hogy mitől.

Feljebb tornáztam magam, épp annyira, hogy rájuk lássak. Elena arcán ott csillogtak a könnyek. Stefan, bár nem sírt, eltorzult az arca a fájdalomtól, ahogy szorosan ölelte magához Elenát. A kettejük látványától összeszorult a torkom.

Jeremy... vajon mit hihet, hol vagyok? Elena vajon elmondta neki?

- Jeremy... - suttogtam elhaló hangon. Elenáék odakapták a fejüket. Pont időben ahhoz, hogy végignézzék, ahogy a hátan feszes ívbe hajlik, és kitör belőlem egy újabb, artikulátlan sikoly.

A fájdalom végigégette minden porcikámat. A kezeim belemarkoltak a lepedőbe, és egy hangos reccsenéssel szétszakították azt. Összegörnyedtem.

- Szüntesd meg! Szün... tesd meg! - ordítottam eszeveszetten. Nem bírtam tovább. Minden sejtemmel egy dolgot akartam... a minden fájdalmat megszüntenő halált.

- Jobb lesz, ígérem, jobb lesz... csak bírd ki - megéreztem, ahogy Elena megfogja a kezemet, és lefeszegeti a lepedőről. Ahogy csillapodott a fájdalom, elhalkultam. A torkom úgy égett, mintha lángokat nyeltem volna. Stefan felkapta az éjjeliszekrényen lévő rongyot, és eltűnt vele. A szemem lecsukódott, de még éreztem, ahogy a hideg anyag a homlokomat törölgeti.

Halkan pihegve szorítottam vissza a fájdalmat. Nem akartam, hogy Elenáéknak még egyszer végig kelljen hallgatniuk, ahogy kérlelem őket, hogy vessenek véget mindennek.

Minden perc egy évvel ért fel. Összeszorított szájjal, nagyokat nyelve küzdöttem a kórral. A gondolataim a családom körül jártak. Halványan emlékeztem rá, hogy Stefan "elintézte" Laurent - bár, ha aggódni akartam volna, akkor se tudtam volna. Jeremy arca folyamatosan kísértett. Hiányzott... azt képzeltem, hogy ha itt lenne, és fogná a kezem, minden elviselhetőbb lenne, de vele sem tehettem meg. Bárcsak elbúcsúzhattam volna tőle... De nem. Jobb ez így.

A halál gondolata számomra már nem volt ijesztő. Nem akartam élni. Így nem. Mystic Falls...

Az ajtó hirtelen nyílt ki. Elgyengülten fordítottam oda a fejem. Elenáék lementek a konyhába... először hagytak egyedül azóta, hogy Damon elment.

Az ajtóban Jeremy állt. A szemem elkerekedett... majd megtelt könnyekkel.

- Jeremy... sajn...álom - suttogtam halkan. Arra számítottam, hogy odajön hozzám, és megölel, de nem tette. Csak állt, némán. Az arca idegen volt - olyan kifejezés ült rajta, amit még sosem láttam tőle. Hirtelen megindult felém - még láttam a kezében megvillanó hegyes karót, és ösztönösen magam elé kaptam a kezeimet védekezésképpen.

Vártam a fájdalmat, de nem jött. Az ijedtségtől becsuktam a szemem, de aztán lassan felnyitottam.

Egyedül álltam a szoba közepén. A kezeimet lassan engedtem magam mellé. Körbenéztem, de sehol sem láttam Jeremyt... Csak... hallucináltam?

A lábam ebben a pillanatban mondta fel a szolgálatot. Borzalmas puffanással terültem el a padlón, ahogy a fájdalom béklyóba verte a tagjaimat. Nem tudtam visszafojtani a sikolyaimat. A saját hajamat tépve könyörögtem megváltásért... de az nem jött.

Nehézkesen néztem fel. Miután a roham abbamaradt, Stefan visszaemelt az ágyra... a hallucinációmat nem mondtam el nekik. Elég, ha én tudom, hogy kezdek megőrülni.

- Beszéltem Damonnal - kezdett bele Stefan óvatosan. Mikor még képes voltam összefüggően beszélni, elmondtam neki, hogy nem akarok tudni a bátyjáról. Bíztam benne... de ő eltűnt. És ez irracionálisan fájt.

- Ne. Nem akarom tudni - nyögtem fel elhaló hangon.

- Estére itthon lesz - fejezte be a mondatot Elena, mielőtt még a hangom elült volna a szoba néma mozdulatlanságába.

- Ne engedjétek be hozzám - kérleltem Elenát.

- Azért ment el, hogy megtudja, hogy megkeresse a gyógymódot. Kockáztatta miattad az életét... ne taszítsd el őt magadtól. Fontos vagy neki - simította a kezemre Elena puhán a tenyerét.

Hallgattam. A szívem erősebben kezdett el dobogni a szavai hallatán. Fontos... fontos...

Talán elaludhattam, mert amikor újra körbenéztem a szobába, a napfény helyett csak a Hold világította meg a szobát. Feljebb akartam ülni - a sok fekvéstől teljesen elgémberedtem. De egy kéz gyengéden simult a vállamra, és visszatolt.

A legkisebb erőkifejtés is elegendő volt ahhoz, hogy visszaroskadjak. A kéz most az arcomon simított végig. Letörölte a rám ült izzadtságcseppeket, de olyan finomsággal, mintha egy porcelánbabához érnének.

- Szia... - suttogta bele egy rekedtes hang a sötétségbe.

- Damon... - A hangom még az övénél is mélyebb volt. A torkomon végigperzselt a tűz, és köhögni kezdtem. Reflexből fordultam hasra, hogy a fejem lelógjon az ágyról. Borzalmas loccsanásokkal érkezett meg a lavórba a belőlem kijövő - talán folyadék? - és, amikor elmúlt a görcsös fulladozás, úgy maradtam. Minden erőm, ami az alvással visszatért, elillant. Damon a vállamnál fogva húzott vissza az ágyra, és a ronggyal megtörölte a számat, majd az arcomat. Láttam, ahogy a vérem ott vöröslik a fehér anyagon.

- Ezek után azt hiszem, nem kérdezem meg, hogy vagy - mosolyodott el nagyon halványan. A szám sarka erőtlenül megrándult, de egy igazi mosolyra nem volt erőm. A keze továbbra is az arcomat simogatta. Jól esett az érintése... lehűtötte az erőlködéstől felhevült arcomat. Oldalra döntöttem a fejem, és belesimultam a tenyerébe. Lassan közeledett felém, de mielőtt még belenézhettem volna a szemébe, teljesen sötét lett. De még éreztem, ahogy az ajka leheletfinoman a homlokomhoz ér.

- Aludj... - az ágy besüllyedt mellettem, és átölelt egy kar.

- Itt leszel, ha felébredek? - suttogtam elkábulva.

- Nem hagylak magadra többé - hallottam meg a kései választ, majd a sötétség újra magába rántott.

:)

Sziasztok,

Gondolom, többeteknek feltűnt, hogy a blog tegnap estétől mostanáig nem volt elérhető. Kaptam pár levelet, hogy meghívót kérnek hozzá... bár, három bejegyzéssel előbb megírtam, hogy előfordulhat, hogy lesz egy kis szünet, amíg befejezem az átalakításokat, azért örültem, hogy aggódtatok értem (mármint a blog miatt. :)

Most ideiglenesen újra megnyitom... a részt nagy valószínűséggel holnap teszem fel, és akkor fejezem be az átalakításokat is. Mint látjátok, jobb oldalt van négy felirat (Történet, Szereplők, Bloglista, Elérhetőségek). Ha rákattintotok, egy másik oldalra navigál el titeket, ahol ezek megtalálhatók lesznek. Egyelőre még üresek (kivéve a Történetet - az a főoldalra navigál vissza, és az Elérhetőségeket - de azt hiszem, az is bővítve lesz :). A karaktereimnek igyekezem minél hamarabb új képet varázsolni, és esetleg egy rövid személyiségjellemzést is. De az utóbbiban nem vagyok még biztos.

A bloglistába azok kerülnek fel, akik linkcserét kértek. Hamarosan az is kibővül ;).

A megjegyzésekbe várom a véleményeteket a változásokról... jobb-e így, vagy a régi áttekinthetőbb volt?

Kata

PS.: holnap ismét lesz estefelé egy kis oldalszünetelés, de utána újra megnyitom előttetek a blogot, szóval aggodalomra semmi ok! :)

Sziasztok,

Na ez az a bejegyzés, amit a magam részéről utálok... és szerintem ti is utálni fogjátok :/.

Szóval, a helyzet az, hogy nincs időm. Elkezdtem tanulni, de nem gondoltam volna, hogy ez azzal fog járni, hogy egy leheletnyi időm se jut magamra. Így, mint látjátok, el vagyok úszva mindennel - az új kinézet is csúszik, a fejezet meg pláne. DE! Pánikra semmi ok! :)

Január 27-én, ahogy megjelenik az új rész, elkezdem írni a következő fejezetet, és mivel már tele vagyok ötletekkel, így elég hamar meg is lesz, szóval szombat-vasárnap felé fent lesz. Egyrészt azért pont ekkor, mert így már sokkal biztosabb leszek a vérfarkasharapás tüneteiben (gondolom, azzal azért nem árulok el titkot, hogy Eleanoron is kiütköznek a hatások), és akkora már sikerül bepótolnom az elmúlt fél évet is. :D

Az oldalt is igyekszem akkorra már új formába rázni, és akkor onnantól minden visszaáll a régi kerékvágásba! :)

Sajnálom, és remélem, megértitek: Kata

Hey! :)

Sziasztok,

Tudom, tudom, elegetek van már a történet nélküli postokból... de addig is, amíg nem jutok újra normálisan gép közelébe, megmutatnám, mit talált nekem Titania :).

Akkor jó videónézegetést, és örök hála Titaniának! :)

Kata

Átalakítás alatt!

Sziasztok,

Sajnos egy csomó rossz hírrel kell szolgálnom. Azért nem annyira borzalmasak, de nem a legjobbak.

Szóval, az egyik, és legfőbb, hogy nem tudom, mikor kerül fel a 30. fejezet. Ez a hét a borzalmak hete volt - újra iskola majd' egy hónap (mármint nekem) után, félév előtti hajtás (bár minek, fogalmam sincs :D), baromi sok pótlás, ésatöbbi. Ennek a következménye, hogy még egy szót sem írtam meg, és még csak azt sem tudom mondani, hogy majd hétvégén, ugyanis szombat reggel elutazunk Simontornyára egy kicsit pihenni. Én valószínűleg kihasználom, hogy nincs a közelemben internetkapcsolat, és az unalmamat tanulásba fojtom majd... drukkoljatok, hogy így legyen! :D

Viszont jövő héten igyekszem hétköznap este is írni, és mihamarabb hozni az új részt :).

A másik, kissé kellemetlenebb hír: az oldal átalakítás alatt áll. Pár perce még elérhetetlen volt számotokra, hogy ne láthassátok a félkész dolgokat... sajnos, Vicks segítsége nélkül nem boldogulok, ő meg elment aludni, így mára abbamaradtak a munkálatok, de ahogy újra lesz időnk, csináljuk. Igyekszem vele sietni, és ígérem, hogy az új kinézet sokkal, de sokkal esztétikusabb lesz, mint ez a káosz. :D

Rövidre fogva: hogy ha nem tudjátok megnyitni az oldalt, ennek ez az oka. Valószínűleg azt fogja kiírni, hogy nem vagy jogosult a megtekintésére, de ne ijedjetek meg, a világért se rejteném el előletek a történetet (mi lenne velem nélkületek?!).

xoxo

Kata

PS.: ne feledkezzetek meg az egy bejegyzéssel odébb levő 29. részről! :)

29. rész

Sziasztok,

Először egy kis közérdekű közlemény :):

Mostanában nagyon sokan írtatok a chatbe, hogy szeretnétek, ha kitennélek titeket - én pedig persze mindig meg is ígértem, és aztán csak nem kerültetek ki. Ennek nem az az oka, hogy át akarnálak verni titeket, hanem egyszerűen mire eljutottam volna odáig, már nem tudtam, ki kérte. Így hát kedves többi, blogot vezető olvasóm, ne haragudjatok meg! Ha még mindig szeretnétek, hogy kitegyelek titeket, azt írjátok meg most kommentbe, és garantáltan nem fogom elfelejteni :). A további linkcseréket p

edig a thevampirediarieskata@gmail.com-ra várom, ahogy az egyéb kéréseket is :).

A részről: a mostani fejezetben több olyan pillanat lesz, ami ismerős lehet a sorozatból, nem véletlenül. Most jött el az az idő, hogy muszáj volt beleírnom olyan részleteket, amik a kedvenceim közé tartoznak... így, akkor most megelőzve a rosszalló kommenteket (bár nem hiszem senkiről, hogy ilyet írna :), előre szólok, hogy most nem minden csak az én fejemből pattant ki :).

Na, hát akkor jó olvasást, és kommentre fel! :)

Kata

29. rész - Következmények

(Twilight soundtrack - Let me sign)

Fáztam. Az egész testemet görcsbe rántotta a rajtam újra és újra végigfutó hideg. Már nem sírtam. Nem éreztem semmit. Se fájdalmat, se félelmet... a halál közelsége megbénította az érzékeimet. Csukott szemhéjamon keresztül halványan átsejlett a Hold fénye. Nem volt bennem félelem... A gondolataim teljesen eltompultak. Nem láttam magam előtt Jeremy arcát, se a szüleimét. Megnyugodva hallgattam az egyre lassuló szívverésem.

Lassan nyitottam ki a szemeimet, hogy még utoljára lássam a világot magam körül. Elmosolyodtam, ahogy halványan kibontakozott előttem egy alak. A halál angyala...

A hallucinációm olyan éles és tiszta volt... az érzékeim az utolsó pillanatokban feléledtek, és újra érezni kezdtek. Még hallottam halk, suttogó hangját, ahogy a nevemet mondja, és éreztem a karjait, ahogy óvatosan felemel. Megadóan csuktam be a szemeimet, és nekidöntöttem a fejem a mellkasának. A szívem még dobbant egyet, aztán a világ megszűnt létezni körülöttem.

Meleg. Fény.

Ez a két dolog volt az első, ami eljutott a tudatomig. Aztán hirtelen belém hasított a fájdalom. Az elkeseredettség elemi erővel tépte minden porcikámat - ha ez a halál, akkor miért fáj? Miért érzem úgy, mintha pengeéles karmok hasítanának újra és újra a bőrömbe? Sikoltozva és vergődve próbáltam lerázni magamról a fájdalmat...

-... Eleanor... Eleanor... - férkőzött a tudatomba egy hang.

- Nyugodj meg... biztonságban vagy - az angyal hangja lágyan simította el a kínt. A testem megnyugodott. A fény kezdett elhalványulni, és oldalra hajtottam a fejem. A megnyugtató hang halk masszává olvadt össze, és abbahagytam a küzdelmet. A fülemben a hanggal együtt hagytam, hogy a jótékony és teljesen fájdalommentes feketeség magába szippantson.

(Massive Attack - Teardrop)

Határozottan éreztem. A levegő fájdalmasan tört be a tüdőmbe, a végtagjaim görcsösek voltak. A szemeim nehezen nyíltak fel... elárasztott a vakító fehérség. Olyan szokatlan és idegen volt a sötétségben töltött évek - vagy csak percek voltak? - után, hogy egyből össze is szorítottam őket. Hirtelen megéreztem, ahogy egy hideg kéz az enyémhez ér.

A fájdalom már elmúlt. Bár a légzés nehezemre esett, ez már semmi sem volt az előbbi fájdalomhoz képest. Újra kinyitottam a szemeimet. A világ homályosan folyt össze előttem - beletelt egy jó percbe, míg ki tudtam venni a körülöttem lévő tárgyak alakjait. Ám a fekhelyemül szolgáló ágy mellett egy nagyon is emberi formájú sziluett ült. Újabb fél percbe telt, míg felfedeztem, ki lehet az. A sötét, kócos tincsek, és az izmos karok nagyon is ismerősnek hatottak.

Hát Damon is itt van? Követett volna a halálba?

De ahogy egy újabb, nagyobb levegőt vettem, rájöttem, hogy élek. Vagy ha ilyen a halál, semmit sem változtatott az ezelőtti világomon.

Ebben a pillanatban összetalálkozott a tekintetünk. A jégkék szempár ezúttal csöppet sem volt hideg - a színével ellentétben meleg aggodalom sütött belőle. Ahogy meglátta a kíváncsian és érdeklődően csillogó tekintetem, felsóhajtott, és megkönnyebbülten a hajába túrt. Elkapta a tekintetét rólam, és a hófehér paplant kezdte fixírozni.

- Mi történt? - A hangom halk volt és rekedtes, de legalább tudtam beszélni.

Damon hangos sóhaja óráknak tűnő percekig visszhangzott körülöttünk.

- Én találtalak meg. - Ekkor vettem csak észre, hogy a rajta lévő világoskék inget sötét foltok tarkítják. Vér.

- Akkor te voltál az angyal... - suttogtam döbbenten.

- Hát, sok mindennek neveztek már, de ilyen megtisztelő rangom még nem volt - az arcán felvillant egy halvány, Damon-féle mosoly, ami engem is mosolygásra késztetett. Valami sosem változik...

- De akkor ezek szerint velem is álmodtál - húzta ki magát önelégülten. - Végig egy angyalról motyogtál, meg a csodálatos hangjáról - a hangja halk és susogó lett a "csodálatos hang"-os résznél. Halványan elpirultam a tudattól, hogy vajon miket mondhattam még álmomban. Damon arcát elnézve nem sok jót, ha ennyire örül neki.

- De azért megjegyzem, hogy a kis barátodról egy szót sem ejtettél - húzta gonoszkodó vigyorra a száját Damon. Legszívesebben hozzávágtam volna egy párnát, hogy végre leolvadjon az arcáról a mosoly, de túl gyengének éreztem magam ahhoz is, hogy egy dühös grimasszal jelezzem, hogy ez nem volt szép tőle.

- Neked nem esett bajod? - esett a pillantásom a vérfoltokra.

- Egyedül voltál, amikor megtaláltalak. Követtelek egészen a Grillig, de amikor eltűntél a mosdóban, nem tartottam tovább szükségesnek a megfigyelésed - fintorodott el. - Hazajöttem, de egész este valami furcsa, baljóslatú érzés volt bennem, és végül kirohantam az erdőbe. Elmentem egészen a Lockwood-birtokig, míg végül rád nem találtam.

- Nem láttál... farkasokat? - kérdeztem akadozó hangon. Visszatekintve az elmúlt pár órára, olyan érzésem volt, mintha az egészet álmodtam volna.

- Farkasokat? - húzta fel a szemöldökét Damon kérdően. - Virginia ezen területén nem honosak a farkasok.

- A combom... - Hatalmas erőfeszítés árán toltam le magamról a takarót. A farmerom cafatokban lógott rajtam, és a vértől az is sötétre színeződött, de nem látszódott rajtam egy karcolás sem. Elhűlve ültem fel, és végigtapogattam magam. Damon kérdően nézte a mozdulataimat, de amikor semmi külső sérülést nem találtam magamon, ránéztem.

- De a motor... és a harapás... - kezdtem bele dadogva, de Damon félbeszakított.

- Ahogy leemeltem rólad a motoromat, ami nem mellesleg totálkáros lett a kis kalandodtól - nézett rám lesújtóan -, egyből összeforrt a seb a benned lévő vámpírvér hatására. Ezért nem véreztél el - húzta meg a vállát nemtörődöm módon, de azért láttam rajta a megkönnyebbülést. Elmélázva néztem rá. Minden vonása úgy hatott rám, mintha most látnám először. A jégkék szempár, ami ezúttal teljesen máshogyan csillogott, mint eddig, az ajkak, amik most is ugyan gúnyosan, vagy épp gonoszkodóan húzódtak mosolyra, mégis lágyabbak voltak. Talán Damon mégsem nézné végig vigyorogva, ahogy meghalok - futott végig az agyamon a gondolat. És egy másik, melegséget okozó érzés is megjelent bennem: a bizalom felé.

Erőtlenül rogytam vissza az alám feltornyozott párnák közé. Nem álmos voltam - inkább harmatgyenge. Nem tudtam megállapítani, mennyi ideig lehettem eszméletlen, de Damon, mintha olvasna a gondolataimban, megszólalt.

- Hajnalodik. Nem vagy éhes? - kérdezte elmerengve. Egy pillanat erejéig a lelki szemeim előtt megjelent Damon kiskötényben, ahogy rántottát süt nekem, és majdnem elnevettem magam, de végül csak mosolyogva bólintottam.

- Megelőzve a kérdésed, igen, tudok főzni. Elena tudna róla mesélni, számos fantasztikus vacsorával leptem meg őket, mielőtt te ideköltöztél volna. De azért a pitét a Grillből hozom - húzódtak az ajkai csibészes mosolyra, majd felpattant, és kicsit sem emberi tempóban eltűnt a lépcsőfordulóban.

(Digital Daggers - Head over heels)

Csukott szemmel próbáltam erőt gyűjteni magamban ahhoz, hogy elvánszorogjak a fürdőig, és lemossam magamról a rám ragadt avart, és tetemes vérmennyiséget. Bár fogalmam sem volt, hogy mikor jutok haza legközelebb, éreztem, hogy egy jó darabig még nem. Ha most állt volna elő Stefan a nem is oly rég képtelenségnek tűnő ötletükkel, talán igent mondtam volna, azzal a tudattal, hogy nem kell megmozdulnom. De mikor megéreztem a fémes szagot, erőt vettem magamon, és feltápászkodtam. A lábaim remegtek az erőfeszítéstől, de sikeresen elvonszoltam magam a fürdőt rejtő ajtóig. Kínkeservesen hámoztam ki magam az eléggé megviselt ruháimból, és beültem a kádba. Hosszan folyattam magamra a forró vizet. Annak ellenére, hogy nyár volt, fáztam, de a vérveszteség számlájára írtam. Jó fél óra áztatás után kászálódtam ki a kádból, immár tisztán, és újult erőre kapva. Bár még mindig tiltakoztak a lábaim, ahogy kiléptem a kádból, már nem éreztem úgy, hogy a következő pillanatban összeesem.

A bugyimat és a melltartómat kénytelen voltam visszavenni, de a többi ruhámat nem voltam hajlandó. Bár fogalmam sem volt, hogy miben leszek, amíg nem jutok haza, még az is jobban tetszett, hogy egész nap ezt a két, nem túl sokat takaró darabot hordjam, mint hogy a véres ruháimat visszavegyem.

Nagyot sóhajtva léptem ki a fürdőből. Csukott szemmel dörgöltem egy tiszta törülközővel a vizes tincseimet. Nagyot nyújtózkodtam, és csak akkor jöttem rá, hogy nem vagyok egyedül, mikor a jóleső nyögésem hangjába egy másik, elégedett nevetés is vegyült. Villámgyorsan magam elé rántottam a törülközőt, de Damon arckifejezése elárulta, hogy végignézte a hatásos belépőmet. Úgy döntöttem, hogy a melltartó-bugyi szerelés mégsem lesz teljesen tökéletes, ezért az egyik, hatalmas antik szekrényhez lépve, előszedtem egy inget.

- Fordulj el, kérlek - motyogtam vérvörös arccal. Hátrapislantottam, hogy eleget tett-e a kérésemnek, de természetesen meg sem mozdult. Felszusszantottam, és igencsak bénázva megpróbáltam úgy magamra venni az inget, hogy közben a legkevesebb látszódjon belőlem. Bár az ing egyáltalán nem volt mondható hosszúnak, és a combomból így is jóval több látszott, mint ahogy azt szerettem volna, legalább már más, kényesebb részeim takarásban voltak Damon tekintetétől.

- A reggeli tálalva - nyújtotta felém a tálcát Damon vigyorogva, miután villámgyorsan befészkeltem magam újra a paplan alá.

- Köszönöm. - Jó kislány módjára illedelmesen megköszöntem a reggelit, és nekiláttam a tányérra felhalmozott rengeteg rántottát elfogyasztani. Szokásomhoz híven lassan rágtam meg minden falatot, és csak akkor hagytam abba az evést, mikor már egy morzsa sem volt a tálcán.

- Hát ez jó hosszú volt - forgatta meg a tekintetét Damon. - Ha mondtad volna, hogy ilyen tempóban eszel, nem maradtam volna itt - pillantott rám műelégedlenkedést színlelve. Elmosolyodtam a csipkelődésén - most, a múlttal ellentétben cseppet sem dühített fel a viselkedése, és nem csak az új, sokkal kellemesebb érzéseim miatt. Valami megváltozott... nem is valami, hanem valaki. Damon.

Hosszan nézegettem az arcát. Bár már felfedeztem rajta a változást, nem bírtam abbahagyni a bámulását. Ő nem vette észre, hogy őt nézem, a takarómat babrálta. Mikor találkozott a tekintetünk, elmosolyodtam. Damon zavartan nézett rám, láttam rajta, hogy azon gondolkodik, vajon mennyire verhettem be a fejem, hogy még nem küldtem el őt a francba. De nekem teljesen más tervek körvonalazódtak a fejemben...

- Köszönöm - suttogtam újra. Legszívesebben megérintettem volna, de valamiért mégsem tettem.

- Egyszer már megköszönted, azért annyit nem vesződtem vele - húzta fel a szemöldökét, de a szája sarka mosolyra húzódott.

- Köszönöm, hogy megmentettél. Újra. - A kék szemek rezzenéstelenül állták a tekintetem. Végül Damon csak nyelt egyet, és bólintott.

- Legalább már tudom milyen érzés az, amikor te adsz, és nem csak elveszel. Vegyük úgy, hogy kvittek vagyunk... van már benned annyi vér belőlem, mint amennyit én vettem el - kacsintott rám vigyorogva.

- Egy szívesennel is megelégedtem volna - morogtam szemforgatva. Ez is jellemző volt Damonra... nem bírta, ha valaki érzelmeket mutat felé, legyen az akár csak hála.

Damon felnevetett az arckifejezésem láttán, és elvette tőlem a tálcát. Ezúttal normális tempóban indult el az ajtó felé - nem hinném, hogy a tányérok túlélték volna egyben a kétszáz kilóméter/órás száguldozást fel-alá.

- Hagylak aludni. Szükséged van a pihenésre - villantott rám egy "jóéjszakát" vigyort, és újra eltűnt, mielőtt tiltakozhattam volna. Végül úgy döntöttem, annyival minimum tartozom neki, hogy eleget tegyek a kérésének, és befészkelve magam újra a párnák közé, visszaaludtam.

Jó pár óra múlva ébredtem csak fel. A nap kint már jóval a tető felett járt, de a redőnyt valaki lelkiismeretesen lehúzta, hogy a beszökő napsugarak ne zavarjanak.

Damonnak igaza volt - szükségem volt erre az alvásra. Már egyáltalán nem fájt semmim, és a lábaim se sikoltoztak könyörgően, hogy hagyjam őket békén. Mielőtt újra nyújtózkodtam volna, gyorsan körbepillantottam, hogy biztosan egyedül vagyok-e - de szerencsére egy kémlelő tekintettel sem találkoztam. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, igyekeztem a lehető legjobban lejjebb húzni az inget, de még így is csak épphogy a fenekemet takarta. Végülis, mindegy - rántottam meg a vállam - Damon már látott kevesebb ruhában is. Sokkal kevesebben...

(The Raveonettes - My boyfriend's back)

Ahogy leértem a földszintre, meghallottam a hangosan szóló - inkább üvöltő - zenét. Damon félmeztelenül feküdt az egyik kanapén, és aludt. Elképedve néztem rá - hogy lehet ekkora zajban aludni? Egy pillanatig elakadt a lélegzetem az ütemesen emelkedő, tökéletes izmokkal rendelkező mellkasától, de aztán, mint akit kukkoláson kaptak, gyorsan elfordultam. Magamat nyugtatva próbáltam visszaállítani a légzésemet a normális ütembe, és gyorsan magam elé idéztem Jeremyt. Elvörösödtem a gondolataimtól, ahogy visszapörgettem a fejemben a Grill mosdójában történteket - csak hogy egy újabb kép tört be a lelki szemeim elé, ahol már nem csak ketten voltunk. Ott Damon jéghideg keze cirógatta végig a mellemet, míg Jeremy kezei teljesen máshol jártak...

Egy pillanat alatt teljesen leizzadtam, ahogy a kép végigpergett előttem. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna a szégyentől, és már indultam is volna vissza a szobám sötétjébe, messze Damontól, és a bűnös gondolataimtól, amikor egy kéz elkapta hátulról a csuklómat, és maga felé fordított.

Damon szemtelenül vigyorgó arcával találtam szembe magam. A kék szemek pimaszul méregettek, és hirtelen teljesen biztos lettem benne, hogy az előbbi gondolataim nem a saját fejemből pattantak ki.

- Abbahagynád az emlékeim manipulálását? - kérdeztem tőle hűvösen, és kecsesen kiszedtem a kezem a kezéből.

Damon csak kérdően felvonta a szemöldökét, de tovább vigyorgott.

- Verbénát viselsz, nem tudlak megigézni. És, bár nem tudom, mi jutott eszedbe, így hátulról elnézve eléggé kellemes lehetett - simította ki a nyakamba tapadt hajamat. - Nekem mindent elmondhatsz - vágott ártatlan képet.

- Semmiség - motyogtam elpirulva. Tudtam, hogy sajnos igaza van a verbénát illetően. A nyaklánc azóta is ott lógott a nyakamban, mióta nekem adta. Ez viszont azt jelenti, hogy nagyon sürgősen meg kell reguláznom a gondolataimat...

Damon még utoljára fölényesen rám vigyorgott, aztán a bárpulthoz sétált, és öntött magának az egyik kristályüvegből. Egy hirtelen ötlettől vezérelve én is odasétáltam hozzá, és kivéve a poharat a kezéből, felhajtottam a benne lévő whiskey-t. Igazán megérdemeltem a történtek után.

Damon rosszallóan nézett rám, mire én csak rávigyorogtam. Bosszankodva vett elő egy új poharat, és mielőtt még azt is kivehettem volna a kezéből, gyorsan megitta. Egy kósza csepp azonban végiggördült az állán, majd a még mindig fedetlen mellkasán folytatta útját. Szégyenlősen kaptam el a tekintetem róla, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy Damon figyelmét elkerülje. A pillantása elől kitérve inkább újra töltöttem magamnak, és azt is a lehető gyorsabban ittam meg.

De még ezután is éreztem magamon a tekintetét, így inkább felkaptam az egész üveget, és leültem a kanapéra. Damon szó nélkül mellém ült, és átfogta a vállam. Így ültünk teljesen csöndben, míg szép-lassan ki nem ürült az egész üveg. Mentségemre váljon, hogy nem egyedül ittam meg - Damonnal felváltva kortyolgattunk. De még így is éreztem, ahogy az alkohol a fejembe száll. Vigyorogva pillantottam Damonra, akin viszont egyáltalán nem látszott volna, hogy kicsit is változtatott volna az állapotán a whiskey.

- És most? - kérdeztem lassan. Fogalmam sem volt, hogy mit akarok csinálni, de elég jól éreztem már magam ahhoz, hogy bármilyen őrültségben benne legyek.

- Most táncolni fogunk - pattant fel mellőlem hirtelen, és a kezemet megragadva, magához rántott. Épp valami könnyed, régi popszám szólt, és én nevetve néztem, ahogy a kezemet a vállára teszi, és táncolni kezd. Kissé gátlásosan kezdtem el én is táncolni, bár az enyém csöppet sem volt olyan összeszedett, mint az övé.

(Anberlin - Enjoy the silence)

Ahogy a számnak vége lett, egy új kezdődött. A ritmust hallva elengedtem Damon kezét, és ugrálni kezdtem. Széttárt karokkal futottam végig a szobán, és az ablak előtt megállva elterültem a szőnyegen. Élveztem, ahogy a napsugarak végigmelengetik a bőrömet, és ide-oda hemperegtem a napsütötte folton. Damon lazán visszasétált az asztalhoz, és elvéve egy újabb üveget, meghúzta azt is. Visszarohantam elé, és kérlelően nagy szemekkel pillantottam az üvegre. Ahogy újabb kortyok csúsztak le, úgy tűnt el minden gátlásom. Kézen ragadtam Damont, és húzni kezdtem magam után. Ő csak vigyorogva felkapott, és a lábaim alá nyúlva megpörgetett. Hátrahajtott fejjel nevettem, és amikor újra a földön álltam, ott folytattam csöppet sem szabályszerű táncomat - ha nem inkább ugrálásomat, ahol abbahagytam. Borzasztóan élveztem, ahogy végigszáguld rajtam az energia, és ahogy az alkohol egyre jobban hatott, úgy dobáltam magam egyre jobban. Damon pár méterrel odébb táncolt, majd nekifutott, és a következő pillanatban már a galérián folytatta. Csukott szemmel mozgatta a csípőjét. A hasán lévő tökéletes hat kocka megfeszült a mozdulataitól, és én nagyot nyelve próbáltam visszafojtani az újra feltörő gondolataimat. Damon, mintha megérezte volna, csábosan intett az ujjával, hogy kövessem őt, de mindketten tudtuk, hogy ez lehetetlen. Nevetve intettem neki, hogy inkább jöjjön ő le, és eleget téve a kérésemnek, egy pillanat múlva már újra mellettem volt. A karjait a derekam köré fonva folytatta ingerlő táncát, és nekem minden erőmet be kellett vetnem ahhoz, hogy elszakítsam a tekintetem az övétől. Hátat fordítva neki, ingerlően felhúztam az inget - így a fenekem pont a csípőjéhez nyomódott. Újra elnevettem magam, és mielőtt még reagálhatott volna, kitáncoltam a kezei közül, és szemérmetlenül vigyorogva visszapillantottam rá. Az arckifejezése ugyan kicsit elkeseredett volt, de nem hagyta magát - elkapta a kezem, és újra megpörgetett.

(Howie Day- Longest night)

Zihálva dőltem le a kanapéra. Az előbbi kis ugrabugra teljesen kifárasztott, de nem bántam, minden pillanatát élveztem. Az alkohol ugyan még javában dolgozott bennem, nem írhattam a számlájára... Damon rendkívül szórakoztató társaság volt, ha nem akart éppen halálra idegesíteni szántszándékkal. Erre a végszóra hallgatott el a szám, és egy jóval lassabb kezdődött. Damon is lezuttyant mellém - ő ugyan nem zihált annyira, mint én, a mellkasát azért fénylő rétegbe vonta az izzadtság. Legszívesebben hozzáértem volna, még a kezem is megrándult, de kontrolláltam magam. A tekintetünk találkozott, ahogy rápislantottam, mennyit vett észre a bennem lezajló kisebb háborúról, és ahogy elnéztem, pontosan tudta, mit akartam tenni. De még mielőtt elpirulhattam volna, a keze megtette helyettem is azt, amit akartam - csak épp ő a combomon simított végig. Az ereimben folyó alkohol hirtelen folyékony tűzzé olvadt az érintése nyomán, és mégis libabőrös lettem ott, ahol megérintett. De nem mertem megszólalni. Éreztem, hogy az lenne a leghelyesebb, ha most felpattannék, és itt hagynám, de valamiért nem engedelmeskedtek a lábaim az agyamnak. Mozdulatlanul vártam, hogy a keze hova téved még, de ahogy elérte a combom felső részét, fájdalmasan felszisszentem. Damon feljebb húzta az ingem, de szinte alig érzékeltem: csak a vérvörös, pulzáló hólyagokat láttam, amik pár perce még biztosan nem voltak ott...

***

- akinek van kedve egy jót nevetni, az nyissa meg az első évad 12. részét, és tekerjen 28:30-ra... én csak most fedeztem fel, de azóta is nevetek rajta. :D :D :D