41. rész

Sziasztok,

Tudom, hogy a legkevésbé sem nevezhető hosszú résznek, de nem tudtam több mélyenszántó elmélkedést írni. Bár azt se tudom tagadni, hogy ennek a résznek a vége a leginkább „szemét”, amolyan blogírós formában… :) Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ti kire tippeltek majd a rész végén, remélem sok-sok vitatkozó kommentet írtok majd! ;)

Jó olvasást, és ezúttal is határozottan ajánlom a zenét meghallgatását!

Kata

PS.: a részt sok-sok szeretettel és bocsánatkéréssel küldöm Evelynnek, aki most nagyon remélem, hogy büszkén vigyorog :D :D :D!

Frissítés: először is nagyon köszönöm az eddigi 15 kommentet! Ezzel meg is dőlt az eddigi rekord... :)

Másrészt természetesen elolvastam őket, és bár nagyon élvezem a találgatásokat, hogy szerintetek ki lehet, hogy enyhítsek a lelkiismeret-furdalásomon, megnyugtatok mindenkit: mindkettejük mondhatta azt, hogy "azt hittem, csak holnap látlak" :D. Damon, bár nem hangzott el, így gondolta, Jeremynek meg Elena ugye azt mondta, hogy haza kell mennie Eleanornak, szóval ő szintén számít a holnapi viszontlátásra. Amilyen gonosz vagyok, semmilyen támpontot nem adtam... :D

41. rész – A döntés

Elena szemszöge

(Alex Band – Only One)

Nem tudtam, jól teszem-e, amit teszek, de nem akartam, hogy Jeremy újra szenvedjen. Rá kellett döbbentenem Eleanort a nyilvánvalóra, amit ő maga nem, de rajta kívül mindenki észrevett…

Biztos voltam benne, hogy Damon minimum meg akar majd ölni ezek után, de nem érdekelt.

Eleanor tekintetéből tisztán kiolvasható volt a teljes értetlenség. Összeráncolt homlokkal követett a szobámba – nem akartam, hogy bárki más hallja a beszélgetésünket -, majd félszegen leült az ágyammal szemközti székre.

- Jeremyről lenne szó… - Rám is átragadt Eleanor félszegsége, és bizonytalanul kezdtem bele a mondandómba.

- Azt eddig is tudtam, hogy ha valakit nagyon szeret, azért képes bármire… de veled még ez is felfokozódott. Az, hogy képes volt kockára tenni az életét miattad - még ha volt egy B-terve is a gyűrűvel… - Eleanor tekintete ellágyult, és halvány mosolyra húzódott a szája. Én is elmosolyodtam egy pillanatra a szeretettől, amit láttam a szemében, de gyorsan eszembe juttattam a másik oldalát is a dolognak.

- De Damon… - pillantottam rá újra, és végignéztem, ahogy összerándul a névtől, és elpirul.

- Mit érzel iránta? – bukott ki belőlem a nyers kérdés.

- Nem tudom – motyogta alig hallhatóan a földre szegezett tekintettel.

- Végignéztem, ahogy percről percre küzd az érzéseivel. Láttam a tekintetét, amikor te ájultan feküdtél a földön, és akárhogy is tagadta önmaga előtt, minden porcikájából sugárzott, hogy szívesebben szállna harcba az ördöggel, ha rajtad ez segítene. Mindketten megtennének érted bármit – mondtam végül a szemébe nézve. Eleanor arca szenvedővé vált, és a tekintete segítségért sikoltozott. Szó nélkül felálltam, és szorosan megöleltem őt. Együtt éreztem vele. Jeremy az öcsém, mégis elérzékenyültem a szerelmétől. Damon pedig… sok száz nő tanúsíthatja, hogy még érzelmek nélkül is milyen hatásos tud lenni.

Eleanor csendben szipogott a vállamba. Megnyugtatóan simogattam a hátát, egészen addig, míg abba nem maradt a remegése.

Amikor elhajolt tőlem, elkínzottan nézett rám.

- Időre van szükségem – suttogta halkan.

- Megmondom Jeremynek, hogy haza kellett menned – bólintottam kedvesen, és megsimogattam a karját.

- Köszönöm – mondta hálásan, és egy puszit nyomott az arcomra. Kikísértem őt a bejárati ajtóig, és még egy utolsó öleléssel elköszöntem tőle.

Eleanor szemszöge

(Turin Brakes – Dark on fire és Sound of Raind & Thunder - egyszerre indítsátok el!)

Elveszetten kóvályogtam a kietlen utcákon. Lassan rám sötétedett, de alig vettem észre, csak a szürke betont láttam. Nem tudtam, merre megyek, monotonon lépkedtem végig. Az eszembe sem jutott, hogy még mindig veszélyben vagyok, csak Elena szavai visszhangoztak bennem…

Csak akkor néztem fel, mikor a súlyos vízcseppek ostromolni kezdték a testemet. A nyári zivatarból vihar lett, mintha csak a bennem lévő állapotot akarná megmutatni. Folytattam a céltalan kóborlást, magányosan az emésztő gondolataimmal. Hol Jeremy, hol Damon arca derengett fel a lelki szemeim előtt. Próbáltam… dönteni, de lehetetlenségnek éreztem. Mindkettőjük mást tartogatott a számomra. Jeremy volt a béke, a kellemesen melengető szerelem, aki mindig ott van, ha szükséged van rá, Damon pedig forró lángolásban tartotta a lelkemet és a testemet is. Ezek a lángok égettek… de vágytam rájuk.

Ahogy kimondtam a szavakat magamban, az ég hatalmasat dörgött, és megrázkódtam. Vártam az isteni szikrát, de nem volt több jel, csak magamra hagyatkozhattam. Már nem az volt a kérdés, hogy melyiküket szeretem… hanem, hogy melyiküket jobban. Mindkettőjük elvesztése mérhetetlen fájdalmat okozna… de nem tudtam eldönteni, melyikükébe halnék bele. Damon… Jeremy… Damon… Jeremy… - mondogattam magamban, mint egy mantrát, remélve, hogy a szívem kereke valamelyik névnél megáll, mint azokban a buta szerencsejátékokban. De a kerék csak pörgött, összemosva a két nevet.

Stefan szemszöge

- De muszáj volt ráébresztenem őt, Stefan! Nem tudom tovább nézni, ahogy őrlődik, úgy, hogy még maga sem tudja. Jeremy az öcsém, és szeretem, de ha Eleanor végül Damon mellett dönt, örülni fogok neki. – Elena hangja komoly volt, még a telefonon keresztül is. Én is észrevettem, amit ő, de nem akartam beleszólni. Damont ismerve, nem örült volna túlságosan a közbenjárásnak, de mégsem tudtam haragudni Elenára, hogy megtette. Ismertem őt, nem akarta, hogy akárki is tovább szenvedjen… Mosolyt csalt az arcomra a gondolat, hogy ez a lány az enyém.

- Beszélek vele, jó? – sóhajtottam beletörődően.

- Mindenkinek jobb lesz így – bizonygatta, majd halkabban hozzátette – Szeretlek, Stefan.

- Én is – válaszoltam mosolyogva, és letettem a telefont.

Damont lent találtam a nappaliban. Ugyanabban a fotelben ült, ahol tegnap Eleanor is, és a szokásos kristálypoharát szorongatta, tele bourbonnel. Tekintete a lángoló hasábokba mélyült, és anélkül, hogy rám nézett volna, intett egyet üdvözlésképp.

- Hogy vagy? – ültem le vele szemben a kanapéra. Kínosan éreztem magam… nem szoktam hozzá, hogy a bátyámnak – Katherine-on kívül – komolyabb érzelmi problémái lennének, most pedig csak úgy sütött belőle.

- Köszönöm kérdésed, fantasztikusan. Végül is csak majdnem meghaltam tegnap – válaszolta ironikusan, amitől újra mosolyognom kellett. Vannak dolgok, amik sosem változnak…

- Nem éppen… erre értettem – válaszoltam óvatosan.

- Hallgatlak – mondta anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rám.

- Láttam a tekinteted, mikor Jeremy megcsókolta Eleanort… és azt sem volt nehéz észrevenni, hogy fáj neked, hogy mindazok után, amin keresztülmentetek, ugyanolyan szerelmesen tér vissza hozzá, mintha nem töltött volna veled kettesben napokat – összegeztem, és összekulcsoltam a kezem. Nem kerülte el a figyelmem, ahogy Damon tekintete egy pillanatra megvillan Jeremy neve hallatán.

- A nők csak jönnek-mennek, Stefan. Egyik sem ér meg annyit, hogy szenvedj miattuk – válaszolta, és flegmán megvonta a vállát. Ám a színjátéka elcsúszott, pont annyira, hogy észrevegyem, hogy minden szava hazugság.

- Hallottam, hogy tegnap azt mondtad neki, hogy fontos neked – mondtam halkabban. Ismertem Damont, és nem akartam felhúzni azzal, hogy ha akaratlanul is, de végighallgattam a beszélgetésüket.

- Nem számít. Ő a kölyköt szereti – válaszolta hosszú hallgatás után, jóval halkabban, mint akinek „nem számít” valami.

- Csak össze van zavarodva. Túl sok dolog történt vele egyszerre… próbálja túlélni a saját életét – válaszoltam halkan.

- Pontosan erről van szó, Stefan! Én kevertem ebbe a helyzetbe – sziszegte dühösen, de a mérge nem felém irányult. – És nem fogom még egyszer bántani. De ismerem magam, és tudom, hogy nem fogok megtérni csak azért, mert… - harapta el a mondatot hirtelen, és a keze összeszorult a poháron. Hangos csilingelés hallatszott, ahogy az üveg szilánkokra tört, és a földre esett. Damon nem mozdult, hagyta, hogy a pohár által vágott sebek összeforrjanak a tenyerén, és némasága többet elárult, mintha nyíltan kimondott volna mindent.

Eleanor szemszöge

A hajam vizes tincsekben simult a hátamra, ahogy az összes ruhám is. Nem tudtam elszakadni a gondolatuktól… Minden pillanatot újra átéltem, amit velük töltöttem. Jeremy csókjainak emlékétől a testem kellemesen megremegett… Damonétól szédülni kezdtem, a szívem ütemtelenül verdesett. Melyikre van szükségem? – Kerestem magamban a választ, de nem találtam.

A környék hirtelen ismerőssé vált, de az agyam fel sem fogta igazán, a lábaim önkéntelenül vittek előre. Az eső zaja mindent elnyomott, nem hallottam semmilyen neszt rajta kívül. Azon kaptam magam, hogy percek óta egy helyben álldogálok, és már az vihar sem zúdul rám, de mielőtt körbenézhettem volna, hogy hol is vagyok, kinyílt az előttem lévő ajtó, és megjelent mögötte egy arc.

Ha vártam jelre, hát most megkaptam. Az arcát nézve azonnal éreztem, kinek az elvesztése járna nagyobb fájdalommal… Jólesően elmosolyodtam, és az ajtóban álló alak azonnal viszonozta, bár az értetlenség megmaradt az arcán.

- Mit keresel itt? Azt hittem, csak holnap látlak… - Úgy néztem rá, mintha most látnám először. Tisztán láttam minden arcvonását, és már egy csepp kételkedés sem maradt bennem.

- Téged – válaszoltam tiszta hangon, és gondolkodás nélkül megcsókoltam.

40. rész

Sziasztok,

Megírtam a részt, és remélem, ezúttal a blogger sem tünteti majd el, mint a múltkor, az összes kommentárommal együtt :(. Még mindig csak azt tudom mondani, hogy nagyon közeledik, amire vártok, és az is, amit annyira már nem, reményeim szerint. Nem mondom meg egyiket sem egyelőre, izguljatok csak :D.

Jó olvasást!

Kata

40. rész - Vihar előtti csend

(Matthew West - Family tree)

A tűz lassan hunyt ki a testemben. Zavaros képek között ringatóztam, miközben a lángok melengetően öleltek körbe. Damon jelenlétét még mindig éreztem a gondolataim között, de már egyre gyengébben. Nyugodt voltam, könnyedén lebegtem az álom és az ébrenlét határán. Lelki szemeim előtt sorra felbukkant mindenki arca, aki fontos volt. Elena meleg mosolya, Stefan örökké aggódó, mégis kedves arca, Damon őszinte pillantása, Jeremy szerelmes tekintete. Nyugodt voltam, minden feszültség kiszállt belőlem. Halvány mosollyal az arcomon néztem végig az arcokon, és ha nem tudtam volna, hogy ez csak egy álom, mindenkit megöleltem volna.

Még mindig mosolyogva nyitottam ki a szemeimet. Laposakat pislogva néztem körül újra az arcokon – mindenki ott volt, akit szerettem, pont úgy, ahogyan álmomban láttam őket. Az első tudatos pillantásom azonnal Damont kereste – az ő tekintete ugyanezt tette. Hosszan néztünk egymás szemébe, és mindkettőnk ajkán ott ült a mosoly. Bár már nem kapcsolódtam hozzá, mégis közel éreztem magamhoz. Ajkai alig láthatóan szóra nyíltak.

- Köszönöm – tátogta úgy, hogy rajtam kívül senki se láthassa.

- Szívesen – mosolyodtam el, és elszakítva a tekintetem tőle, a többiekre néztem. Elena azonnal odahajolt hozzám, és megkönnyebbülten átölelt. Végül mindannyian egyetlen, hatalmas ölelésben egyesültünk, kivéve Damont. Ő az ágyon maradt, és onnan nézte a meghitt pillanatokat. Jeremy ajka egy röpke pillanatig súrolta az enyéimet. Hosszú idő után bontakoztunk ki az ölelésből, és mindenki Damon felé fordult.

- Szívesen – húzta fel a szemöldökét Bonnie ingerlően, de a mosolyát ő sem tudta teljesen eltüntetni.

- Hidd el, nehéz ezt mondani, de… kösz, boszi. – Damon úgy csinált, mint akinek a torkán akadt a szó, és ezzel a megszokott gesztussal úgy éreztük, minden visszatért a régi kerékvágásba. Nem beszélve az előbb történtekről, önfeledt beszélgetésbe kezdtünk minden apró dologról. Hangosan nevettünk, szorongattuk egymás kezét, és hirtelen várni kezdtük az iskola kezdetét is, még Mrs Hill horrorisztikus matekóráit is. Arra gondolni sem akartam, hogy nekem jelenleg még nem egy matekjegy jelenti a legnagyobb veszélyt az életemben.

Végül, Damon kérésének eleget téve, hagytuk őt pihenni, és lementünk a nappaliba. Stefan előszedett egy ősrégi társasjátékot, és önfeledten játszani kezdtünk. Jeremy ölébe dőlve számolgattam a játékpénzt, és kárörvendően konstantáltam, hogy a többiek ha megszakadnak se tudnak legyőzni. Jeremy nem játszott, csendesen figyelt minket, de leginkább engem. Végig éreztem magamon a pillantását, a kezeit a derekamon, és egy-egy röpke pillanatig az ajka megérintette a hajamat. Az ég már kint koromsötét volt, mikor Bonnie elindult haza, és Elena is szedelődzködni kezdett.

- Jeremy, jössz te is? – kérdezte, miközben a kardigánját vette fel.

- Igen, egy perc – válaszolt vissza, és odasétált hozzám.

- Te nem szeretnél jönni? Nálam alhatnál – fogta meg a kezem mosolyogva.

Hosszan néztem rá. Mentem is volna, meg nem is – Jeremy ajánlata felettébb hívogató volt, mégis úgy éreztem, hogy ha most elmegyek, hibát követek el. Ide-oda billegett bennem a mérleg, és lassan, de biztosan a maradás mellett döntöttem. Jeremy látta a tekintetemben a dilemmát, és az arca egy árnyalattal elkomorult.

- Semmi baj, megértem. Holnap is lesz nap… és azután is, és azután is – mosolyodott el újra, és egy könnyű csókkal elköszönt.

Jóleső fáradtsággal kucorodtam be a kandalló előtti bőrfotelbe. A lábaimat átkarolva bámultam a pattogó tüzet. Teljesen elmélyedtem a gondolataimban, csak akkor vettem észre, hogy Stefan is mellettem ül, amikor halkan megnyikordult a bőrborítás.

- Nem tudom, hogy háláljam meg, amit a bátyámért tettél – nézett rám komolyan.

Sok szó eszembe jutott, mégsem találtam egyiket sem helyesnek.

- Nekem is fontos Damon – válaszoltam végül halkan, és a szívem érthetetlenül nagyot dobbant.

- Tudom, Eleanor – mosolyodott el kedvesen, és a tekintetében ott bujkált valami megmagyarázhatatlan. Mintha tudna rólam egy titkot, amit még én magam sem ismerek. Nem firtattam, hagytam, hogy a tekintetem újra a tűz felé forduljon, és hagytam szabadon áramlani a gondolataimat.

- Lefekszem. Jó éjszakát! – köszönt el végül Stefan hosszú csönd után, és egy félmosollyal az ajkán felment a lépcsőn.

Addig ültem a nappaliban, amíg a lángoló hasábok izzó parazsakká váltak, majd végül ki nem aludtak teljesen. Nagyot sóhajtva nyújtóztam, majd a teljes sötétségbe burkolózó szobában felsétáltam az önkényesen elfoglalt szobámba. Levetettem magam a baldachinos ágyra, és tovább bámultam a plafont. A hűvös selyem lehűtötte a tűztől kipirult bőröm, mégsem tudtam elaludni. Már átöltöztem egy nagy pólóba, amit Stefan figyelmesen leterített az ágyamra. Hosszas forgolódás után bizonytalanul felálltam, és lehelethalkan kinyitottam a súlyos faajtót. Lábujjhegyen lépkedve Damon ajtaja elé osontam, és rátapasztottam a fülem. Bentről semmi zaj nem hallatszott ki, és teljesen elkeseredtem, hogy talán alszik. De amikor már visszafordultam volna, halkan megreccsent valami, és reménykedve benyitottam az ajtón.

- Alszol? – Nagyra meresztettem a szemem a sötétben, hátha ki tudok venni valamit, de nem sikerült.

- Nem tudok – jött a tömör válasz.

- Az jó, mert én sem – kuncogtam fel vidáman. Szó nélkül letelepedtem mellé az ágyra, és bebújva a takaró alá szembefordultam vele. Kék szemei ezüstösen világítottak a halványan besütő holdfénytől. Nem nézett rám, továbbra is a plafont bámulta, ugyanúgy amikor bejöttem.

(Birdy - Skinny love)

- Hallottam, amit Stefannak mondtál lent – szólalt meg halkan.

- Azt hittem, ezt magadtól is tudod – mormoltam csukott szemmel.

- Sosem mondtad még ki – válaszolta. – De ugye te is tudod? – kérdezte fél perces hallgatás után.

- Micsodát? – Hallani akartam tőle, és nem csak bizonytalanul sejteni.

- Hogy… - Keze megkereste az enyémet, és szorosan összekulcsolta a sajátjával - fontos vagy nekem.

Újra és újra visszapergettem magamban az elmúlt egy mondatot. Örökké bele akartam égetni a memóriámba az érzést, a hangját, az érintését.

Damon végre felém fordította a fejét, és megéreztem az arcomon a leheletét. Szemei az enyémet kutatták, és engedtem, hogy mindent kiolvasson belőle. A pillanat magával rántott, örökké így akartam maradni. A szemem lassan lecsukódott, de így sem szakadt meg az érzés. Damon meleg ajkai egy pillanatig leheletfinoman hozzáértek az enyémhez, de olyan finoman, hogy nem lehettem biztos benne. Ki akartam nyitni a szemem, de a szemhéjaim hirtelen ólomsúlyúvá váltak.

- Vigyázok rád, aludj nyugodtan. – Még éreztem, ahogy közelebb húzódik hozzám, és egy lágy mosoly futott az ajkaimra, aztán beléptem a hívogató sötétségbe.

Reggel álmosan pislogtam a nagyvilágba, teljesen üres gondolatokkal. Csak akkor eszméltem fel, amikor megéreztem a kezem köré fonódó ujjakat. Damon békés arccal aludt mellettem, és azonnal akaratlan mosolyra húzódott a szám. Nem voltam biztos benne, hogy nem csak álmodtam a tegnap estét. Megmelengetett az érzés, és csöndben tanulmányoztam a vonásait. Kicsit tartottam attól, hogy egy új nap kezdetével újra visszaváltozik a régi Damonná, de erre azonnal rácáfolt.

- Jó reggelt – mormogta még mindig csukott szemmel. Összekulcsolt kezünket az arcához emelte, és egy apró csókot nyomott rá.

- Mostantól… ilyen leszel? – kérdeztem bizonytalanul, de mosolyogva.

- Ha jó kislány leszel, és megérdemled… - Féloldalasan rám vigyorgott. – De psszt… senkinek se áruld el, hogy igazából én is ember vagyok. Ki lesz ezentúl a rosszfiú? – nevetett fel rekedt hangon.

- Titokban tartom – bólintottam szertartásosan, és én is nevetni kezdtem.

- Mit hitettetek el Laurennel, hová tűntem egy hétig? – kérdeztem egy hatalmas nyújtózkodás közben.

- Hogy eljöttél velünk kempingezni – mosolygott továbbra is.

- Damon Salvatore egy sátorban? Ezt én még igézés alatt sem hinném el – böktem oldalba nevetgélve.

- Nem is tudod, milyen jó volt Woodstock… A sok részeg lány kárpótolt a sátorban alvásért – húzta fel a szemöldökét ingerlően.

Lemondóan megforgattam a szemem, de akaratlanul is megjelent a szemem előtt Damon bőrnadrágban és feketével kihúzott szemekkel. Felnevettem, de csak legyintettem Damon kérdő nézésére. Mosolyogva rázta meg a fejét az érthetetlen jókedvemben, de ő is osztozott benne.

- Hazamegyek – álltam meg végül előtte teljes menetfelszerelésben.

- Két perc, és indulhatunk – állt fel az ágyról, ahonnan eddig figyelte a mozdulataimat.

- Nem kell hazavinned, egy kis séta nem fog ártani – ellenkeztem.

- Nem fogsz egyedül járkálni amíg Katherine téged akar – zárta le a kérdést Damon, és a szemembe nézett. Katherine nevétől összerándultam, de gyorsan elfeledtettem magammal, és visszaerőltettem a mosolyt az arcomra.

A kocsiban ülve csendesen meredtem ki az ablakon. Néha a szemem sarkából Damonra pillantottam, de ő is elmerengve bámulta az utat.

- Nem is kértem még bocsánatot a motorodért – szakítottam meg a csöndet.

- Na azért még fizetni fogsz – vigyorodott el, és rám sandított.

- Ettől félek én is – nevettem fel.

Ahogy megláttam a házat, az otthon nyugalma öntött el, mégsem akartam kiszállni a kocsiból. Damon már régen leparkolt, és én még mindig csak bámultam a megszokott verandát.

- Megérkeztünk – mondta hezitálva. Ahogy éreztem, neki ugyanolyan nehezére esett elmenni, mint nekem.

- Hamarosan találkozunk – sóhajtottam fel, és a kilincs után nyúltam. Damon hirtelen elkapta a kezemet, és maga felé fordított. A szívem megint teljesen őrült módjára kezdett el verni, és az arcomba vér szökött, ahogy eszembe jutott az álomnak képzelt apró csók. Bizonytalanul néztem rá. Az egyik felem kívánta, akarta a csókját, a józanabbik énem, hangosan üvöltözte Jeremy nevét. Ahogy Damon arca közeledett felém, már nyelni is képtelen voltam. De amikor az ajka puhán hozzáért az arcomhoz, újra kaptam levegőt, és megkönnyebbülten elmosolyodtam.

- Vigyázz magadra – mondta még halkan, és elengedte a kezem. Aprót bólintottam, és még utoljára a szemébe néztem, aztán kiszálltam a kocsiból.

Lauren a nappaliban feküdt az egyik kanapén, és olvasott. Az ajtócsapódásra felnézett, és szélesen elmosolyodott.

- Na végre! Lehet, hogy nemrég költöztél ide, de már üresnek éreztem a házat nélküled. – Felpattant, és szorosan megölelt. Mosolyogva öleltem vissza.

- Na, milyen volt a kemping Stefanékkal? – csicseregte kíváncsian.

- Nagyszerű volt. És te mit csináltál, amíg nem voltam itthon? – kérdeztem gyorsan, hogy eltereljem a figyelmet az árulkodó pirulásról, ami megjelent az arcomon a hazugságtól.

- Tegnap jöttem haza, Jennával és Alarickal elmentünk a nyaralójukba. De mondtam, mikor felhívtál – nézett rám furcsán.

- Túl… túl sok dolog történt, nem emlékeztem, ne haragudj. – Zavaromban az ölembe vettem a párnát, és idegesen csavargatni kezdtem.

- Jesszusom, rohannom kell – pattant fel Lauren ijedten, ahogy az órára nézett. – A Grillben randira hívott a pincérsrác – kacsintott rám.

- Jut eszembe, meglepődtem, mikor mondtad, hogy Jeremy nem ment veletek – szólt vissza a lépcsőről.

- Ő nem igazán… szereti Damont – válaszoltam finoman.

- Csak nem féltékeny? Azt hittem tudja, hogy már rég túltetted magad rajta – forgatta meg a szemeit Lauren, és felrohant a lépcsőn.

- Ühüm – mormogtam magamban lemondóan. Felkaptam Lauren otthagyott könyvét, és felballagtam a szobámba. Az ágyamra dőlve néztem csak meg, mi is ez. Lauren tőlem vehette, mert az Eclipse volt az. Felnevettem a sors iróniájától – amikor először a kezembe került ez a könyv, még semmit sem tudtam a természetfeletti világról. Kételkedve kezdtem el olvasni, de aztán egészen magával ragadott Bella dilemmája. Valahogy úgy éreztem, egy cipőben járunk.

Végül letettem a könyvet, és én is elkezdtem készülődni. A terveim közt csak Jeremy szerepelt – hatalmas lelkiismeret-furdalásom volt a tegnapi elszalasztott este miatt.

Fél órával később vidáman kopogtattam be a Gilbert ház ajtaján. Elena nyitott ajtót, és kedvesen megölelt.

- Azt hiszem, beszélnünk kell – váltott át hirtelen komoly arckifejezésre, és beinvitált a házba.

Interjú

Sziasztok,

A 40. rész már íródik, vasárnap felkerül. :)

Továbbá: nemrég jelentkeztem egy blogversenyre, ahol különböző feladatokat kapunk. A második fordulóra válaszolni kellett előre feltett kérdésekre, és úgy gondoltam, megosztom veletek. Szó esik benne rólatok, rólam, a történetről.

Jó olvasást, és vasárnap találkozunk!

Kata

1, Mi, vagy ki vett rá arra hogy megalapítsd a blogod?

- Még mindig tisztán emlékszem a pillanatra, amikor megfogalmazódott bennem a történetem magva. Beteg voltam pont egy éve, és halálra untam magam. Egy barátnőm unszolására elkezdtem nézni a The Vampire Diaries c. sorozatot, eleinte nem túl nagy lelkesedéssel, hiszen a vámpírokat nekem a Twilight Saga jelentette. Végül kis megszakításokkal teli tizenöt óra után keltem fel a gép elől, TVD lázban égve. Kerestem a második évadot, de sehol sem találtam… ezután tudtam meg, hogy még nincs is kész, és az első évadot is befejezték, szóval következőnek csak szeptemberben láthatom. A hatalmas hiányérzet vett rá, hogy én is belekezdjek egy történetbe, és azóta sem bántam meg, sőt imádom, jelenleg ez jelenti nekem a legtöbbet.

2, Jelenleg mi ösztönöz a folytatásra?

- Saját magam, leginkább. Természetesen az olvasóim is nagyban hozzájárulnak a lelkesedésükkel és szeretetükkel, mégis leginkább magam miatt csinálom. Talán önzőség, de az a pillanat, amikor meglátom, hogy mennyien nyomtak rá a „Tetszik” gombra, vagy hányan írtak kommentárt, leírhatatlan.

3, Miért pont az írást választottad témául?

- Tizenkét éves koromban is írtam már több-kevesebb sikerrel, meg sem fordult a fejemben, hogy bármi másba belekezdhetnék ezen kívül.

4, Mire gondolsz egy-egy bejegyzés írása közben?

- Teljesen átadom magam a történetnek, nem jut eszembe más rajta kívül.

5,Volt már ihlethiányod, és ha igen, mit tettél?

- Egyszer előfordult, és akkor nagyon kétségbeestem. Mivel az életemben fontos szerepet játszik a rajongás is (a mostani esetben Ian Somerhalder áll a lista élén), amikor „beleszerettem” egy másik színészbe, azonnal új történet kezdett íródni a fejemben, a mostanitól teljesen eltérően. Másrészt éppen akkor jó nagy gödröt ástam magamnak, és semmi sem jutott eszembe, amivel kikászálódhattam volna onnan a történet szempontjából. Végül lassan, de biztosan a másik színész iránti rajongásom elmúlt, és újra Ian került a főszerepbe, és máris ment minden, mint a karikacsapás.

6, Mi a célod az oldaladdal kapcsolatban?

- A saját magam, és mások szórakoztatása.

7, Hogy fogadod a negatív kritikákat?

- Igazi, negatív kritikát még nem kaptam. Többször volt már, hogy valakik rányomtak az „Unalmas volt – nem tetszett” gombra, vagy a kirakott szavazásnál olyanra szavaztak, ami ellenem szólt, nem esett rosszul. Próbáltam előnyt keríteni belőle, bár biztos többet segítene, ha azok, akiknek valami nem tetszik, leírnák.

8, Hogyan kommunikálsz az olvasóiddal?

- Még az oldal alakulása elején kiraktam egy chatet. Ott beszélgetek velük, tájékoztatom őket a következő rész alakulásáról. Szánom-bánom, de a kommentekre nem válaszolok. Sokáig gondolkodtam rajta, hogy kéne egy kommentfelelgetős részleget is létrehoznom, de aztán rájöttem, hogy felesleges. Ha kérdeznek, az pont a történet lényegét firtatja, azt meg ésszerűen nem lőhetem le idő előtt. De mindig megköszönöm a véleményüket.

9, Át tudsz szellemülni egy-egy szereplővé, mikor írsz róluk?

- Teljesen. Bár a főszereplőm teljesen elüt az én jellememtől, mégis belőlem fakad. Olyankor látom magam előtt a szituációt, hallom a párbeszédeket, én is érzem azt, amit ők, legyen akár férfi, akár nő, gonosz vagy jó.

10, Milyen tapasztalatokat szereztél eddig?

- Megtanultam a blogolás helyesírásának alapszabályait. Sokáig nem tudtam, hogyan kell párbeszédet írni, de aztán sok-sok bétáztatás után eltanultam. A Photoshop kezelése is könnyebben megy, mióta magamnak csinálom a fejlécet, és nem mellesleg kitartást is szereztem. A régebbi történeteim alig érték meg a tíz fejezetet, aztán elillant az ihlet, most pedig a negyvenedik résznél tartok, és még mindig vannak ötleteim. Nagyon sokat köszönhetek az olvasóknak, és a fantáziámnak is. J

***

Ez pedig az első fordulóra készített művem (a feladat az volt, hogy csinálj egy díjat).

39. rész

Sziasztok,

Nem tudom, mennyien vettétek észre, de eltűnt az előző blogbejegyzésem… már szerdán feltettem a részt, de a blogspot valamiért eltűntette, ezért nem találtátok. Mások is jeleztek hasonló problémákat, szóval nem én csesztem el, ez megnyugtató. Mindenesetre aki nem olvasta volna még, az most tegye meg, és kommentelhet is ám nyugodtan, nem fogok érte megharagudni :). Nagyon sajnálom, hogy az eddigi kommentek eltűntek *szipszip*… Kárpótolhattok ám érte ;).

Nem akarok spoilerezni, de azért azt hiszem, jogos a kérdés: MI VOLT EZ AZ ÉVADZÁRÓ RÉSZ? Én már nem tudtam, kit sirassak, kit szeressek… Eszméletlen volt.

Kata

PS.: az ajánlott zenék ugyan egyszer már elhangzottak, de szerintem ide is tökéletesen illenek J. Másrészt most meg a youtube nem jó, de majd ha megjavult, be tudjátok magatoknak is rakni a Placebo számot :).

39. rész – A legnehezebb pillanat

(Placebo – Running up that hill)

A vérem folyékony tűzzé változott hűvös bőröm alatt. Égetett. Sikoltva próbáltam lerázni magamról a forróságot, de nem tudtam megmozdulni. Csukott szemmel feküdtem, és küzdöttem az engem égető kórral. Képtelen voltam számon tartani az időt, minden gondolatomat a fájdalom foglalta le. Úgy éreztem, már egy évezrede égek ebben a pokolbeli katlanban, amikor a sötétség világosodni kezdett. Árnyalatról árnyalatra halványodott, és végül ott találtam magam a jégkék éterben. Feküdtem a hűsítő kékségben, és a fájdalom mellé egy új gondolat is belém férkőzött: Damon.

Ahogy kimondtam magamban a nevét, a kékség azonnal eltűnt, és én csalódottan vettem tudomásul, hogy vele együtt a hűvösség is. Újra nyaldosni kezdték a testemet a lángoszlopok, de minden erőmmel megpróbáltam kiszorítani a gondolataimból, és a homályos foltra koncentrálni, ami megjelent előttem. Aztán, mintha megszakadt volna a film, ott találtam magam a Salvatore ház pincéjébe vezető lépcsőn.

Ott voltam, de mégsem. Mintha két részre szakadtam volna - éreztem, ahogy a testem még mindig béklyóba verve fekszik a padlón, mégis láttam magam körül a folyosót. A fáklyák gyér fénybe vonták a csupasz téglákat. Hirtelen elöntött a deja vu furcsa érzése, mégsem tudtam, mit keresek itt.

Tétovázva lépkedtem lefelé a lépcsőn, minden mozdulatomat hangos recsegés követte.

Lassú léptekkel mentem végig a folyosón. A deja vu érzése még erősebben nyilallt belém, amikor megláttam a fehér hűtőt. Az egyik felem tudta, mit találok benne, de a másik csak jeges borzongással meredt rá. A tudatlan énem győzött, és egy mozdulattal felnyitottam – visszahőköltem, amikor megláttam az egymásra dobált zacskós vért. Azonnal elengedtem a láda tetejét, mire az hangosan csapódott vissza, hosszan visszhangozva a kietlen térben. Legszívesebben visszafordultam volna, de mielőtt még megmozdulhattam volna, fuldokló köhögés törte meg a csendet. Remegő lábakkal tovább indultam, egyenesen a hatalmas faajtó felé, ami mögé nemrég még én voltam bezárva. Végül elértem, és remegve álltam lábujjra, hogy belássak az ajtóra vágott rácsos nyíláson.

A látvány több mint borzasztó volt – Damon összegörnyedve hevert bent. Az arca hófehér volt, a haja kócosan keretezte megkínzott arcát. Tágra nyílt szemmel bámultam rá, és a kezeim önkéntelenül is a rácsba kapaszkodtak, hogy meg tudjam tartani magam. Nem bírtam megszólalni... igazából azt sem tudtam, miért jöttem le ide. Ám a deja vu érzéstől a szívem felgyorsult, és levegő után kaptam. Úgy éreztem, kettészakadok. A múlt és a jelen pillanatai egyszerre öntöttek el, és én csak értelmetlen képeket láttam magam előtt. A fejembe hatalmas erővel hasított a fájdalom, és megtántorodtam.

Egy pillanat leforgása alatt állt össze a kép – a fejem csak akkor fájdult meg így, amikor Damont, és a homályos képeket próbáltam megfejteni, amik nem voltak többek sejtésnél, mégis valóságos emléknek tűntek. Ugyanígy estem neki a szekrénynek is még Caroline edzése után – mintha egy évezrede lett volna – és azon a katasztrofális bálon is.

Damon megigézett, hogy elfelejtsek valamit. Az agyam küzdött az igézet ellen, de egyelőre nem volt elég erős átszakítani a korlátot. De mire nem emlékeztem?

A válasz ott hevert előttem. Ez egyszer már megtörtént, csak újra át kell élnem.

A hirtelen felismeréstől a lélegzetem újra kapkodóvá vált, és megint benéztem az ajtóra vágott nyíláson. Damont egy újabb fuldokló köhögés kapta el, és ahogy összerándult, meglátott. Megkönnyebbülten lélegeztem mélyet az áporodott levegőből – ahogy a tekintetünk találkozott, a kezem a retesz felé nyúlt, és elhúztam. Egy percig sem tétovázva léptem be a kamrába, és Damon mellé térdeltem, a fejét az ölembe véve. Annyi mindent szerettem volna mondani, mégsem találtam a szavakat.

(Ryan Star – Losing your memory)

- Hát itt vagy – szólalt meg rekedt, harmatgyenge hangon.

- Igen – suttogtam, és megsimogattam az arcát.

- Érzem a gondolataidat – mondta elmélázó hangon.

- Bonnie azt mondta, kapcsolódni fogunk egymáshoz. De én nem érezlek téged… - ráncoltam össze a szemöldököm értetlenül.

- Mert az emlékeid nem teljesek – nyögte hosszas csend után.

- Olyan furcsa, deja vu érzésem van. Minden mozdulat ismerős, mégsem emlékszem rájuk… csak afféle megérzésként – motyogtam összezavarodottan.

- Ugyanazt érzem, amit te, de közben ott vannak a saját érzéseim is – nézett fel rám elgyötörten.

- Elárultad magad – engedtem meg magamnak egy halvány mosolyt. – Épp most vallottad be, hogy vannak érzéseid.

- Ezért vagy itt. – Damon nem viszonozta a mosolyom, csak az arca torzult el fájdalmasan. – Azért kellett neked jönnöd, mert te vagy az egyetlen, akinek valaha is sikerült igazi érzelmeket előhoznia belőlem – nézett a szemembe áthatóan.

A szívem egy ütemet kihagyott, aztán százszoros sebességbe kapcsolt a szavai hallatán. Damon is meghallotta, ahogy a dobogás felgyorsult, és elmosolyodott. Keveredett a fájdalommal és a keserűséggel, mégis ott volt benne az a tipikus Damonos mosoly is.

- Miért félsz tőlük ennyire? – kérdeztem, miután a szívem lecsillapodott.

- Mert tudom, mennyi fájdalmat képesek okozni. – Hosszasan keresgélte a szavakat, a hangja nem volt több suttogásnál, mégis tisztán értettem. - Annyival könnyebb érzelemmentesen szemlélni a világot, nem törődve a többiekkel, csak magaddal. Az elmúlt másfél évszázadban nem éreztem igazi örömöt, fájdalmat, szeretetet, csak vágyat a vér, és a testiség iránt. Úgy éltem, ahogy nekem tetszett, és már azt is elfelejtettem, milyen az élet igazából… - a mondat végén egy újabb roham rázta meg a testét, és én csitítóan simogattam meg a haját. Éreztem, mennyire nehéz neki ezeket a szavakat kimondani.

- Akkor most miért döntöttél így? – kérdeztem, mikor abbamaradt a fuldoklása.

- Döntöttem?! Eleanor, ebben egy csepp szánt szándék sem volt. Száznegyvenöt év alatt nem küzdöttem ennyit, mint amióta megismertelek. Elfojtottam, nem törődtem vele, becsaptam magam és mindenkit körülöttem, de semmi sem használt – sóhajtott fel mély fájdalommal.

- Most jön az a mondat, hogy „már a napot is megbántam, mikor megismertelek”, ugye? – nevettem fel keserűen, és igyekeztem minden erőmmel visszafojtani a könnyeimet.

Ahogy Damon megemelte a fejét, a tekintetünk azonnal egymásra talált. Az eddig zárkózott pillantás most nyitott könyvként hevert előttem, csak lapoznom kellett benne, hogy megkapjam a kérdésemre a választ.

- Igen… - a fájdalom abban a pillanatban összeszorította a torkom, és a feltörő könnyek fojtogatni kezdték a torkomat. Egyetlen, árva csepp gördült végig az arcomon, de Damon gyengéden letörölte az arcomról.

- … és nem – fejezte be halkan, és a nedvességtől csillogó ujjbegyét óvatosan az ajkához emelte.

Néma csöndben ültem mellette, kezemet az arcán pihentetve. Nem tudtam megszólalni. Keményen kerestem a szavakat, de egyetlen értelmes mondat sem jutott eszembe. Éreztem magamon a tekintetét, de nem tudtam ránézni. Attól féltem, hogy ha újra megpillantom, a könnyeimet képtelen leszek visszatartani, és a sírásnak nem most volt itt az ideje. Egy kósza gondolat erejéig még az is eszembe jutott, hogy vajon hogyan képes az ember ennyi könnyet termelni – az elmúlt egy hétben többet sírtam, mint a tizennyolc évem alatt összesen.

- Igen, megbántam, mert veszélybe sodortalak és bántottalak. Azt akartam, hogy megutálj, és félj tőlem, hogy soha többé ne bánthassalak – egy darabig működött is, tettem róla, hogy gyűlölj, és te akárhogyan is kerestél bennem pozitív dolgot, nem találtál. Később már nem voltam képes elviselni, hogy nem kerülhetek a közeledbe, és, bár fent tartottam az álcát, megszegtem a magamnak tett ígéretemet. Bunkó voltam és közönyös, tökéletesen elhitettem veled, hogy csak a tested érdekel… - A testem együtt rándult össze Damonéval, ahogy bent akadt a levegő a torkán. Kétségbeesetten mélyesztettem a körmeimet a tenyerembe, hogy a saját magam által okozott fájdalomtól észnél maradjak. Észveszejtő volt látni, ahogy az izmos férfitestet görcsbe rándul, és a száját összeszorítva próbálja visszafojtani az üvöltését.

- Lehet, hogy késő… - Beletörődően préselte ki magából a szavakat, és a hangja sokkal gyengébb volt, mint ezelőtt. A következő pillanatban fent akadt a szeme, és ájultan rogyott vissza az ölembe. A félelemtől kitört belőlem egy hangos sikoly, és eszeveszetten pofozgatni kezdtem.

- Nem, Damon, nem, nem, nem! – kiabáltam kétségbeesetten. A könnyeimnek már nem tudtam parancsolni, patakként folytak végig az arcomon. – Hallasz? Nem halhatsz meg. Nem teheted meg ezt senkivel! Megígértetted velem, hogy életben maradok miattad, és én megtettem! Ígérd meg! Damon… - a kezeim erőtlenül hullottak vissza a mellkasára. A néma csendben a saját, zakatoló szívdobogásomon kívül semmi sem hallatszott. Minden egyes lüktetés hatalmas fájdalommal járt, és legszívesebben kitéptem volna a szívemet, hogy többé ne szenvedjek.

A szívverésem egy pillanatig megakadt, és a világ teljesen elsötétedett előttem. Zuhanni kezdtem a sötétségben. De a következő pillanatban megéreztem a tenyerem alatt egy újraéledő szív gyenge pulzálását, és a sötétség oszlani kezdett. Újra láttam magam körül a pincét. Néma csendben kapkodtam levegő után, szinte sokk alatt a pillanatnyi haláltól, ami mindkettőnket magával rántott. De tudtam, hogy sikerült – Damon szíve az enyémmel tökéletesen egyforma ritmusban kezdett el újra dobogni. Most értettem meg, mit értett Bonnie kapcsolódás alatt – úgy éreztem, minden sejtem együtt élt Damonéval. Az érzelmeink ugyanazok voltak, mégsem tudtam őket szavakká formálni.

Nem kellett látnom ahhoz az arcát, hogy tudjam, mikor nyitotta ki újra a szemét. Nem kellett elakadó lélegzettel figyelnem, hogy vesz-e levegőt. Mindent éreztem, láttam, hallottam, mintha én magam tettem volna meg. És éreztem a végtelen kimerültséget is, amit ő.

- Sikerült… - préseltem ki magamból, aztán a testem feladta, és megadóan Damon mellé zuhant.

39. rész

Sziasztok,

Elöljáróban annyit mondanék, hogy lassan, de biztosan közeledik az a pont, amit mindenki vár, és mégis utálni fogja. Ennél többet nem árulok el, de törjétek csak rajta a fejeteket J.Egy nagy kérés: hogy jobban értsétek a részt, olvassátok el újra a 20. fejezetet, és akkor jobban összeáll majd a kép. Ha még utána sem értetek néhány dolgot, szívesen válaszolok rá J.

Jó olvasást, és előre is sok lelkierőt az évadzáróhóz! Én már alig vagyok képes aludni, úgy izgulok :D.

Kata

PS.: az ajánlott zenék ugyan egyszer már elhangzottak, de szerintem ide is tökéletesen illenek J

39. rész – A legnehezebb pillanat

(Placebo – Running up that hill)

A vérem folyékony tűzzé változott hűvös bőröm alatt. Égetett. Sikoltva próbáltam lerázni magamról a forróságot, de nem tudtam megmozdulni. Csukott szemmel feküdtem, és küzdöttem az engem égető kórral. Képtelen voltam számon tartani az időt, minden gondolatomat a fájdalom foglalta le. Úgy éreztem, már egy évezrede égek ebben a pokolbeli katlanban, amikor a sötétség világosodni kezdett. Árnyalatról árnyalatra halványodott, és végül ott találtam magam a jégkék éterben. Feküdtem a hűsítő kékségben, és a fájdalom mellé egy új gondolat is belém férkőzött: Damon.

Ahogy kimondtam magamban a nevét, a kékség azonnal eltűnt, és én csalódottan vettem tudomásul, hogy vele együtt a hűvösség is. Újra nyaldosni kezdték a testemet a lángoszlopok, de minden erőmmel megpróbáltam kiszorítani a gondolataimból, és a homályos foltra koncentrálni, ami megjelent előttem. Aztán, mintha megszakadt volna a film, ott találtam magam a Salvatore ház pincéjébe vezető lépcsőn.

Ott voltam, de mégsem. Mintha két részre szakadtam volna - éreztem, ahogy a testem még mindig béklyóba verve fekszik a padlón, mégis láttam magam körül a folyosót. A fáklyák gyér fénybe vonták a csupasz téglákat. Hirtelen elöntött a deja vu furcsa érzése, mégsem tudtam, mit keresek itt.

Tétovázva lépkedtem lefelé a lépcsőn, minden mozdulatomat hangos recsegés követte.

Lassú léptekkel mentem végig a folyosón. A deja vu érzése még erősebben nyilallt belém, amikor megláttam a fehér hűtőt. Az egyik felem tudta, mit találok benne, de a másik csak jeges borzongással meredt rá. A tudatlan énem győzött, és egy mozdulattal felnyitottam – visszahőköltem, amikor megláttam az egymásra dobált zacskós vért. Azonnal elengedtem a láda tetejét, mire az hangosan csapódott vissza, hosszan visszhangozva a kietlen térben. Legszívesebben visszafordultam volna, de mielőtt még megmozdulhattam volna, fuldokló köhögés törte meg a csendet. Remegő lábakkal tovább indultam, egyenesen a hatalmas faajtó felé, ami mögé nemrég még én voltam bezárva. Végül elértem, és remegve álltam lábujjra, hogy belássak az ajtóra vágott rácsos nyíláson.

A látvány több mint borzasztó volt – Damon összegörnyedve hevert bent. Az arca hófehér volt, a haja kócosan keretezte megkínzott arcát. Tágra nyílt szemmel bámultam rá, és a kezeim önkéntelenül is a rácsba kapaszkodtak, hogy meg tudjam tartani magam. Nem bírtam megszólalni... igazából azt sem tudtam, miért jöttem le ide. Ám a deja vu érzéstől a szívem felgyorsult, és levegő után kaptam. Úgy éreztem, kettészakadok. A múlt és a jelen pillanatai egyszerre öntöttek el, és én csak értelmetlen képeket láttam magam előtt. A fejembe hatalmas erővel hasított a fájdalom, és megtántorodtam.

Egy pillanat leforgása alatt állt össze a kép – a fejem csak akkor fájdult meg így, amikor Damont, és a homályos képeket próbáltam megfejteni, amik nem voltak többek sejtésnél, mégis valóságos emléknek tűntek. Ugyanígy estem neki a szekrénynek is még Caroline edzése után – mintha egy évezrede lett volna – és azon a katasztrofális bálon is.

Damon megigézett, hogy elfelejtsek valamit. Az agyam küzdött az igézet ellen, de egyelőre nem volt elég erős átszakítani a korlátot. De mire nem emlékeztem?

A válasz ott hevert előttem. Ez egyszer már megtörtént, csak újra át kell élnem.

A hirtelen felismeréstől a lélegzetem újra kapkodóvá vált, és megint benéztem az ajtóra vágott nyíláson. Damont egy újabb fuldokló köhögés kapta el, és ahogy összerándult, meglátott. Megkönnyebbülten lélegeztem mélyet az áporodott levegőből – ahogy a tekintetünk találkozott, a kezem a retesz felé nyúlt, és elhúztam. Egy percig sem tétovázva léptem be a kamrába, és Damon mellé térdeltem, a fejét az ölembe véve. Annyi mindent szerettem volna mondani, mégsem találtam a szavakat.

(Ryan Star – Losing your memory)

- Hát itt vagy – szólalt meg rekedt, harmatgyenge hangon.

- Igen – suttogtam, és megsimogattam az arcát.

- Érzem a gondolataidat – mondta elmélázó hangon.

- Bonnie azt mondta, kapcsolódni fogunk egymáshoz. De én nem érezlek téged… - ráncoltam össze a szemöldököm értetlenül.

- Mert az emlékeid nem teljesek – nyögte hosszas csend után.

- Olyan furcsa, deja vu érzésem van. Minden mozdulat ismerős, mégsem emlékszem rájuk… csak afféle megérzésként – motyogtam összezavarodottan.

- Ugyanazt érzem, amit te, de közben ott vannak a saját érzéseim is – nézett fel rám elgyötörten.

- Elárultad magad – engedtem meg magamnak egy halvány mosolyt. – Épp most vallottad be, hogy vannak érzéseid.

- Ezért vagy itt. – Damon nem viszonozta a mosolyom, csak az arca torzult el fájdalmasan. – Azért kellett neked jönnöd, mert te vagy az egyetlen, akinek valaha is sikerült igazi érzelmeket előhoznia belőlem – nézett a szemembe áthatóan.

A szívem egy ütemet kihagyott, aztán százszoros sebességbe kapcsolt a szavai hallatán. Damon is meghallotta, ahogy a dobogás felgyorsult, és elmosolyodott. Keveredett a fájdalommal és a keserűséggel, mégis ott volt benne az a tipikus Damonos mosoly is.

- Miért félsz tőlük ennyire? – kérdeztem, miután a szívem lecsillapodott.

- Mert tudom, mennyi fájdalmat képesek okozni. – Hosszasan keresgélte a szavakat, a hangja nem volt több suttogásnál, mégis tisztán értettem. - Annyival könnyebb érzelemmentesen szemlélni a világot, nem törődve a többiekkel, csak magaddal. Az elmúlt másfél évszázadban nem éreztem igazi örömöt, fájdalmat, szeretetet, csak vágyat a vér, és a testiség iránt. Úgy éltem, ahogy nekem tetszett, és már azt is elfelejtettem, milyen az élet igazából… - a mondat végén egy újabb roham rázta meg a testét, és én csitítóan simogattam meg a haját. Éreztem, mennyire nehéz neki ezeket a szavakat kimondani.

- Akkor most miért döntöttél így? – kérdeztem, mikor abbamaradt a fuldoklása.

- Döntöttem?! Eleanor, ebben egy csepp szánt szándék sem volt. Száznegyvenöt év alatt nem küzdöttem ennyit, mint amióta megismertelek. Elfojtottam, nem törődtem vele, becsaptam magam és mindenkit körülöttem, de semmi sem használt – sóhajtott fel mély fájdalommal.

- Most jön az a mondat, hogy „már a napot is megbántam, mikor megismertelek”, ugye? – nevettem fel keserűen, és igyekeztem minden erőmmel visszafojtani a könnyeimet.

Ahogy Damon megemelte a fejét, a tekintetünk azonnal egymásra talált. Az eddig zárkózott pillantás most nyitott könyvként hevert előttem, csak lapoznom kellett benne, hogy megkapjam a kérdésemre a választ.

- Igen… - a fájdalom abban a pillanatban összeszorította a torkom, és a feltörő könnyek fojtogatni kezdték a torkomat. Egyetlen, árva csepp gördült végig az arcomon, de Damon gyengéden letörölte az arcomról.

- … és nem – fejezte be halkan, és a nedvességtől csillogó ujjbegyét óvatosan az ajkához emelte.

Néma csöndben ültem mellette, kezemet az arcán pihentetve. Nem tudtam megszólalni. Keményen kerestem a szavakat, de egyetlen értelmes mondat sem jutott eszembe. Éreztem magamon a tekintetét, de nem tudtam ránézni. Attól féltem, hogy ha újra megpillantom, a könnyeimet képtelen leszek visszatartani, és a sírásnak nem most volt itt az ideje. Egy kósza gondolat erejéig még az is eszembe jutott, hogy vajon hogyan képes az ember ennyi könnyet termelni – az elmúlt egy hétben többet sírtam, mint a tizennyolc évem alatt összesen.

- Igen, megbántam, mert veszélybe sodortalak és bántottalak. Azt akartam, hogy megutálj, és félj tőlem, hogy soha többé ne bánthassalak – egy darabig működött is, tettem róla, hogy gyűlölj, és te akárhogyan is kerestél bennem pozitív dolgot, nem találtál. Később már nem voltam képes elviselni, hogy nem kerülhetek a közeledbe, és, bár fent tartottam az álcát, megszegtem a magamnak tett ígéretemet. Bunkó voltam és közönyös, tökéletesen elhitettem veled, hogy csak a tested érdekel… - A testem együtt rándult össze Damonéval, ahogy bent akadt a levegő a torkán. Kétségbeesetten mélyesztettem a körmeimet a tenyerembe, hogy a saját magam által okozott fájdalomtól észnél maradjak. Észveszejtő volt látni, ahogy az izmos férfitest görcsbe rándul, és a száját összeszorítva próbálja visszafojtani az üvöltését.

- Lehet, hogy késő… - Beletörődően préselte ki magából a szavakat, és a hangja sokkal gyengébb volt, mint ezelőtt. A következő pillanatban fent akadt a szeme, és ájultan rogyott vissza az ölembe. A félelemtől kitört belőlem egy hangos sikoly, és eszeveszetten pofozgatni kezdtem.

- Nem, Damon, nem, nem, nem! – kiabáltam kétségbeesetten. A könnyeimnek már nem tudtam parancsolni, patakként folytak végig az arcomon. – Hallasz? Nem halhatsz meg. Nem teheted meg ezt senkivel! Megígértetted velem, hogy életben maradok miattad, és én megtettem! Ígérd meg! Damon… - a kezeim erőtlenül hullottak vissza a mellkasára. A néma csendben a saját, zakatoló szívdobogásomon kívül semmi sem hallatszott. Minden egyes lüktetés hatalmas fájdalommal járt, és legszívesebben kitéptem volna a szívemet, hogy többé ne szenvedjek.

A szívverésem egy pillanatig megakadt, és a világ teljesen elsötétedett előttem. Zuhanni kezdtem a sötétségben. De a következő pillanatban megéreztem a tenyerem alatt egy újraéledő szív gyenge pulzálását, és a sötétség oszlani kezdett. Újra láttam magam körül a pincét. Néma csendben kapkodtam levegő után, szinte sokk alatt a pillanatnyi haláltól, ami mindkettőnket magával rántott. De tudtam, hogy sikerült – Damon szíve az enyémmel tökéletesen egyforma ritmusban kezdett el újra dobogni. Most értettem meg, mit értett Bonnie kapcsolódás alatt – úgy éreztem, minden sejtem együtt élt Damonéval. Az érzelmeink ugyanazok voltak, mégsem tudtam őket szavakká formálni.

Nem kellett látnom ahhoz az arcát, hogy tudjam, mikor nyitotta ki újra a szemét. Nem kellett elakadó lélegzettel figyelnem, hogy vesz-e levegőt. Mindent éreztem, láttam, hallottam, mintha én magam tettem volna meg. És éreztem a végtelen kimerültséget is, amit ő.

- Sikerült… - préseltem ki magamból, aztán a testem feladta, és megadóan Damon mellé zuhant.

38. rész

Sziasztok,

Nem kis késés után sikerült meghoznom a következő fejezetet. Újra elnézést kérek érte, de vizsgáim voltak (angol és töri). Bár a végére már eljutottam odáig, hogy nem érdekel, hányast kapok, azért az utolsó pillanatig bíztam a csodában. Remélem, megértitek, hiszen mindenki járt/jár iskolába, és tudja, hogy nem mindig lehet összeegyeztetni az „amit szeretnél” és „amit muszáj” halmazokat :/.

A rész amolyan izgalomkeltő, de azért vannak benne rejtett utalások a jövőre nézve. A következőt igyekszem rendesen vasárnap feltenni!

Jó olvasást!

Kata

38. rész – A rituálé

(Jason Walker - Down)

Nem tudtam, mihez kezdjek. Választanom kell: maradjak itt Damon mellett, vagy menjek le Jeremyhez? Mindkét lehetőség vonzott. Újra és újra rá kellett döbbennem, hogy mennyi mindenre képesek lennének értem. Mindketten az életüket kockáztatták miattam… Felfoghatatlan volt. Annyi minden történt, hogy az agyam nem tudta felfogni. Tegnap még bénultan feküdtem ugyanebben az ágyban – most Damon fekszik eszméletlenül. Végignéztem egy ember halálát, ittam a véréből, harcoltam Katherine-nel - ez még egy szuperhősnek is sok lenne egy napra. Monotonul simogattam Damon izzadt arcát, és üvegesen meredtem előre. Egy valamit akartam – leállítani az időt, és eltűnni innen addig, amíg nem ülepedik le bennem minden. Nyugodtan végiggondolni, és nem belerohanni egyik hibából a másikba. Damonnak igaza volt – ha kicsit is bízom bennük, és nem rohanok oda, mostanra mindenki jól lenne, és az egész rémálomnak vége. Boldogan lovagolnánk el a naplementébe…

De én persze mindent elrontottam – tértem vissza az előbb gondolatmenetemhez.

Damon teste hirtelen összerándult. Az arca eltorzult, de nem tért magához. Hirtelen jutott el az agyamig az első és legfontosabb dolog: meg kell szereznem Damientől az ellenszert.

Még egy percig néztem Damon fájdalomtól eltorzult vonásait. Tétovázva hajoltam le hozzá – nem tudtam, helyesen cselekszem-e, de végül győzött bennem a vonzás, és puhán hozzányomtam az ajkaimat tűzforró homlokához. A tagjai ellazultak, és az arca kisimult. Úgy nézett ki, mintha csak aludna.

Elmerengve kezdtem tervezgetni az akciót Damiennel. Egyelőre fogalmam sem volt, hogyan kéne kiszednem belőle a szükséges információt. Valamit adnom kell cserébe. De mi kellhet neki az életemen kívül? Semmi sem jutott eszembe. A fogamat csikorgatva idéztem vissza az álombeli perceket, és próbáltam olyan pontot találni, ahol elárult valamit magáról.

Ebben a pillanatban halkan nyikorogva kinyílt az ajtó, és belépett Elena. Arcán még nem száradtak fel a könnyek. Együttérző mosollyal ült le mellém az ágyra, és rátette a kezét a hátamra. Megnyugtató melegség áradt a tenyeréből, nem az a lázas tűz, ami Damon testében tombolt.

- Hogy vagy? – tette fel az egyszerű, de ebben a pillanatban a legbonyolultabb kérdést.

- Nem is tudom… Annyi minden történt ma. Nem tudom igazán felfogni – ráztam meg a fejem tagadóan.

- Megértelek. De hé, minden rendben lesz! – simogatta meg a hátam. A mogyoróbarna tekintet meggyőzően szuggerált, de ahogy Damonra tévedt a pillantása, azonnal elkomorult.

- Stefanék azt próbálják kitalálni, mi történhetett vele… de fogalmuk sincs – húzta el a száját.

- Nekem van egy tippem – kezdtem bele óvatosan. – Láttam, amikor Katherine leszúrta Damont… szerintem a karó mérgezett volt. – A szavaimmal egy időben Damon hasára néztem, amin a tűzvörös folt tovább terjedt.

- Azonnal szólok Stefanéknak. – Elena futva rohant ki a szobából, magunkra hagyva minket. Damon ebben a pillanatban hördült fel, de nem nyitotta ki a szemét. Ajka meg-megremegett, de nem tudtam leolvasni a szavakat róla.

Stefan, Jeremy és Elena fél perc múlva már mellettem álltak. Néma csendben néztek Damonra, kivéve Jeremyt. Ő az én arcomat fürkészte aggódóan.

- Elmegyek Damienhez, és kiszedem belőle az ellenszert –szólaltam meg határozottan.

- Kizárt! – csattant fel Stefan.

- Esélytelen… – szólalt meg Elena.

- Nem! – Jeremy odaült mellém, és szorosan átölelt. Egy pillanatra viszonoztam az érintését, de, hogy újra szóhoz tudjak jutni, kibontakoztam a karjaiból.

- Nincs más lehetőség. Gondolkodtam, hogy vajon mi lehetne az, amit Damien akarhat, de nem jutott eszembe más rajtam kívül. Nem akarom feláldozni magam, de ha nincs más lehetőség, meg kell tennem. Damon nem halhat meg miattam – szegtem fel a fejem elszántan.

- Keresünk más megoldást – csapott le azonnal Stefan. – Azt hiszed, hagyná, hogy újra életveszélybe kerülj? Ha most elmész Damienhez megadni magad, nincs értelme annak, hogy a bátyám itt feküdjön – ráncolta össze komoran a homlokát.

Az ellenkezés már készült kibukni belőlem, amikor igazán megértettem Stefan szavait. Igaza volt. Ha most feláldozom magam, Damon hiába próbált olyan keményen megmenteni, minden felesleges volt… és ennyivel tartozom neki.

Hirtelen úgy láttam az életemet, mint egy hatalmas sakktáblát. A megmaradt öt, fehér bábu szorított helyzetben állt. A feketék körbekerítettek, lépni sem tudtunk. A királynő bábuja győzedelmesen vigyorgott le rám, pont azzal a mosollyal, amit csak Katherine arcán láttam eddig. Kétségbeesetten próbáltam megtervezni a következő lépést, de mindenhol akadályba ütköztem… a fehér király mattot kapott. De ez még nem sakk-matt… Kell lennie valaminek…

- Bonnie! – kiáltottam fel hangosan. Elena arcán megkönnyebbült, halvány mosoly áradt szét, és azonnal nyúlt a telefonja után. Mindannyian lélegzet-visszafojtva vártuk, hogy Bonnie felvegye.

- Kérlek, azonnal gyere ide a Salvatore házba. Hozd magaddal a grimoire-t is, szükséged lesz rá – hadarta bele Elena a telefonba, miután megszűnt az idegesítő búgás.

- Azonnal indulok – válaszolta azonnal Bonnie, hezitálás nélkül.

Stefan homlokán a ráncok valamelyest elsimultak a tudattól, hogy talán van más megoldás is, de nem tűntek el teljesen. Jeremy továbbra is az arcomat fürkészte. Rámosolyogtam, és megszorítottam a kezét.

Észre sem vettem, hogy Elena és Stefan kimentek a szobából, csak miután Jeremy elmosolyodott, és az arcomra fektette a kezét. Olyan pillantással nézett rám, amitől az egész bensőm megremegett.

- Annyira… azt hittem… - keresgélte a szavakat, de így is tökéletesen értettem, mire gondol. Válaszul gyengéden hozzáérintettem az ajkaimat az övéhez, de még mielőtt kibontakozhatott volna a csók, elhúztam a fejem, és Damonra pillantottam. Arca rezzenéstelen volt, mellkasa alig emelkedett.

- Nagyon aggódsz miatta? – Jeremy észre sem vette, hogy nem viszonoztam igazán a csókját, csak az arcomra kiült kétségbeesést látta. Válaszul aprót bólintottam. Megértően megsimogatta az arcom.

- Két nappal ezelőttig még utáltam Damont, legszívesebben megöltem volna. De azok után, amit érted tett… Szeretlek – szólalt meg, majd szótlanul felállt, és magamra hagyott egy utolsó pillantással.

Hosszan néztem a már rég becsukódott ajtót. Azt akartam, hogy jöjjön vissza, tartson a karjaiban – de egyszerre esett jól, hogy Damonnal lehetek kettesben. Lassan fordítottam vissza a fejem felé, elmerengve az arcán. Sorra visszatért minden pillanat a múltból, amikor még nem tudtam, ki is ő valójában. Sokszor kívántam, hogy bárcsak meg se ismertem volna, de a bensőm fájdalmasan tiltakozott a gondolat ellen.

Emlékeztem minden mozdulatára, ahogy éles fogai feltépik a bőröm, vagy amikor kezei gyengéden barangolták be a testem. Beleszédültem az emlékekbe, kapkodva szedtem a levegőt.

- Miért akarsz ennyire megmenteni? Mit jelentek neked? – suttogtam alig hallhatóan. Reménykedve vártam, hátha magához tér, és válaszol, de meg sem rezdült az arca. Rásimítottam a tenyerem a mellkasára, és megéreztem szíve lassú, egyenetlen dobogását.

Hosszú percek teltek el így. Damon nem tért magához, és én nem mozdultam mellőle. Éppen a türkizkék gyűrűjét nézegettem, mikor kicsapódott az ajtó, és megjelent mögötte a csapzott hajú Bonnie.

- Rohantam ahogy tudtam – hadarta, és beviharzott a szobába a többiekkel a nyomában. Egy szó nélkül Damon mellkasára tette a kezét, és lerítt az arcáról, hogy erősen koncentrál valamire. Mindannyian feszülten figyeltük az arcát – amikor újra ránk nézett, és megláttam a szemében az esély lehetőségét, elöntött a megkönnyebbülés. Még egy apró mosolyt is megengedtem magamnak.

- Én a helyedben nem mosolyognék – nézett rám Bonnie komoran. – A méreg már szétterjedt, de még talán meg lehet állítani. De ehhez egy szertartásra van szükség, amire mindannyiótokra szükségem van – járatta körbe a tekintetét a többieken – de legfőképpen rád, Eleanor – nézett nyomatékosan a szemembe.

- Akármit megteszek – vágtam rá egyből magabiztosan.

- Elena, hozz gyertyákat, kérlek, Jeremy, te pedig a grimoire-t – adta ki az utasításokat Bonnie, és egy furcsa pillantást vetett Stefanra. Elena azonnal felpattant, Stefan és Jeremy követte. Ekkor értettem meg, hogy Bonnie kettesben akart velem maradni néhány percig.

- Kapcsolódnod kell Damonhoz. Nagyon nehéz, és fájdalmas lesz, de ki kell bírnod ahhoz, hogy túlélje – szólalt meg Bonnie végül.

- Kapcsolódni? – kérdeztem vissza értetlenül. Nem voltam jártas még boszorkány-témában.

- A rituálé ideje alatt olyan lesz, mintha egybeolvadtál volna Damonnal. Érezni fogod, amit ő is, beleszámítva a méreg hatását is. Égetni fog, de nem tehet kárt benned. Csak bírd ki – tette a kezemre bátorítóan a kezét, és halványan elmosolyodott.

- Ne érts félre, bármire képes lennék Damonért, de… miért pont én? –kérdeztem halkan.

- Pontosan azért, mert bármire képes lennél érte. Egyedül Stefan az, aki megtenné, de rá a méreg ugyanúgy hatna, mint Damonra. Elena nem lenne képes tartani magát, Jeremy pedig… - nem fejezte be a mondatot, mindketten tudtuk, mire gondol.

Csöndesen ültünk egymás mellett, várva a többieket. Próbáltam felkészíteni magam a fájdalomra, de nem is ettől féltem a leginkább – ha kapcsolódom Damonhoz, akkor az érzéseink is egyek lesznek. Egyszerre rettegtem és örültem annak, hogy végre megkapom a válaszokat a ki nem mondott kérdéseimre.

Mikor már kör alakba rendeztük az összes gyertyát, Jeremy még egyszer odahúzott a mellkasára, és megcsókolt. Mosolyogva váltam el tőle, és Bonnie felé fordultam.

- Felkészültél? – nézett mélyen a szemembe, de az izgatottságtól és félelemtől nem tudtam megszólalni, így csak bólintottam egyet. Leültem a kör közepébe, ahogy megbeszéltük előtte, és vártam.

Bonnie egy kézlegyintéssel lángra lobbantotta az összes gyertyát, halvány fénybe vonva a már sötét szobát. Jeremy felől egy halk „wáó” hangzott el, de mindenki más csöndben maradt. Bonnie maga elé húzta a könyvet, és valami ismeretlen nyelven halk beszédbe kezdett. Feszülten figyeltem, de hirtelen minden elnémult, és egyedül maradtam a lángok között.