43. rész

Sziasztok,

Tudom, hogy vasárnapra ígértem a részt, és előtte is volt egy jó nagy csúszás, de (nagyon remélem, hogy utoljára kérem ezt) nézzétek el nekem! Minden nap rohangálok valahova, igyekszem egyensúlyt teremteni a nagymamám teendői, a családi feladatok, és a barátommal való együttlét között. Ráadásul, mint írtam a chatben is, az eredeti 43. részt eltüntettem valahol az éterben, és újraírhattam az egészet. Közben a csuklóm is tropára ment a cipekedésben, és irdatlanul fáj, még írás közben is. Azért befejeztem a részt, de holnap megyek a sebészetre, hogy minél hamarabb meggyógyuljon. És, bár már nem ígérek semmit, vasárnap mindenképp fel akarom tenni a következő részt, ha addig valamit javul a csuklóm. Ha nem, akkor kérlek titeket, várjatok türelemmel! Csodálom a kitartásotokat, és imádlak érte titeket! :)

Még egyszer sajnálom a hatalmas csúszást,

Kata

43. rész - Figyelmeztetés

Szeretlek… Szeretlek… Szeretlek…

Ez az egyetlen, mindent eldöntő szó visszhangzott végig az álmaimban. Minden eköré épült. Újra és újra visszatért elém Damon megcsillanó tekintete, ahogy kiejtettem a szavakat. Némán meredt rám, kutató, mégis lágy tekintettel. Ahogy kimondtam, olyan jóleső megnyugvás tört rám, hogy azonnal elaludtam a karjaiban.

- Azonnal ébredjetek fel! – A kiabálástól a testem összerándult, és majdnem legurultam az ágyról, csak Damon szorosan körém fonódó karjai mentettek meg. Álmosan pislogtam fel a fénybe, próbáltam felfogni, mi történik körülöttem. Lassan beúszott a tudatomba Stefan arca, és egy hangos sikkantással feljebb rántottam magamon a takarót. Damon egy fáradt nyögéssel a másik oldalára fordult, és az ölembe tette a kezét.

- Öcsi, legalább annyi időt adj, hogy felöltözzünk – morogta a párnába, de így is elég fenyegető volt.

- Kaptok három, azaz három percet, hogy lent legyetek a nappaliban. Sürgősen meg kell beszélnünk valamit – nézett rám szigorúan Stefan, majd egy szó nélkül kiment a szobából. Kedvem lett volna utána dobni a sáros cipőmet, ami az ágy mellett hevert, de inkább meggondoltam magam. Lehet, hogy ő a békésebb testvér, de azért vámpír, és egy életre megtanultam, hogy vámpírokkal nem érdemes packázni.

- Jó reggelt – fordultam Damon felé végül, és rámosolyogtam. Tudtam, hogy minden megváltozott tegnap óta… Nem féltem már az érzéseimtől.

- Minden szép volt addig, amíg az eszelős öcsém be nem tört – motyogta, és egy hatalmasat nyújtózkodott.

- Várj, te ébren voltál? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Vagy nagyon hitelesen tud szuszogni, vagy nagyon jól tetteti.

- Nem tudtam ellenállni egy kis nyílt megfigyelésnek. Az ablakod elég kényelmetlen – vágott szenvedő pofát, és rám vigyorgott.

- Mi van? Te figyelted, hogy alszom? – kerekedtek ki a szemeim, de a bosszúságomat egyből el is fújta az elégedettség.

- Izgalmasabb volt, mint nasi után nézni – forgatta meg a szemeit.

- A végén még áttérsz a nyuszikra – vigyorogtam rá pimaszul. – Pszt! Soha ne mondd, hogy soha – bólogattam mindent tudóan. – Másrészt meg ha nem akarjuk, hogy Stefan öltöztessen fel minket, igyekeznünk kell – húztam el a szám.

- Megölöm, ha nem fontos – morogta újra, és magához húzott egy rövid csókra. Ahogy hozzám ért, kirázott a hideg, és megborzongtam.

Másfél percbe telt, míg felkaptam a még mindig nyirkos ruháimat. Damon már jóval előbb végzett, de türelmesen megvárta, míg előkutattam a zoknimat. Mielőtt még kiléptem volna az ajtón, visszahúzott, és újra megcsókolt. Már ott tartottam, hogy nem érdekel Stefan, én ma innen ki nem lépek, mikor felhangzott egy figyelmeztető „ tizenöt másodperc!” kiáltás lentről, és kénytelen-kelletlen elváltam az ajkaitól.

- Így gyorsabb – kacsintott rám Damon, és a következő pillanatban már a nappaliban álltam kalapáló szívvel, és szétzilált hajjal.

(Evanescence - Bring Me to Life)

Stefan és Elena már a kanapén ültek, egymás kezét szorongatva. Elképzelésem sem volt, mi lehet ilyen fontos, de az arcukra nézve összeszorult a gyomrom. Leültem a fotelbe, és vártam, hogy megszólaljanak.

- Mondjátok már! – csattantam fel másfél perces hallgatás után. Damon láthatólag nem törődött a többiekkel, szórakozottan játszott a hajammal, de Elenáék aggódóan vizslatták az arcom.

- Laurenről van szó – kezdett bele Stefan összepréselt szájjal. A világ megrázkódott, de kényszerítettem magam, hogy ne uralkodjon el rajtam a kétségbeesés. Pislogás nélkül meredtem rájuk, várva a folytatást.

- Az éjszaka balesetet szenvedett… - folytatta Elena. Ahogy meglátta, hogy egész testemben megremegek, gyorsan folytatta. – De nem esett nagy baja pár törésen kívül! Jenna talált rá reggel, ahogy eszméletlenül feküdt a lépcső aljában – hadarta gyorsan, hogy még csak időm se legyen igazán megijedni. Némán pislogtam kettőt, aztán ösztönösen felpattantam, és rohanni kezdtem a kijárat felé.

- Várj, még nincs vége! – kiáltott utánam Stefan, megállásra késztetve.

- Jenna engem kért meg, hogy maradjak ott, amíg ő bemegy Laurennel a kórházba – folytatta Elena, miután visszaültem a kanapéra. – És a lépcső tetején találtam ezt – pillantott le a kezében tartott papírfecnire, majd átnyújtotta nekem. Remegő kezekkel vettem el tőle, de így is tisztán láttam az elegáns kézírást.

"Utolsó figyelmeztetés, drágám. Senki sem menthet meg…

K."

A fülem zúgni kezdett, érhetetlen morajlás vett körül, bár senki sem szólalt meg. Damon a hátam mögül olvasta el a levél tartalmát, és megvetően felhorkantott.

- Kétségbeesett. Nem jönnek be a tervei, ezért mocskosabb módszerekhez nyúl – magyarázta, de alig jutott el hozzám a hangja. Csak akkor eszméltem fel, amikor kikapta a kezemből a lapot, és apró fecnikre tépte, majd egy mozdulattal behajította a kandallóba.

- De hogy jutott be? – vetette fel a kérdést Elena ideges hangon.

- Nem nehéz, hiszen ugyanúgy néz ki, mint te. Lauren nem tudhatta – morogta Stefan csendesen.

- Be kell mennem hozzá – motyogtam végül, és felálltam.

- Veled megyek – állt fel azonnal Damon is, és megállt előttem. Felemelte az állam, így kényszerítve, hogy ránézzek. A kék szempár biztonságot sugallt felém, de ez nem volt elég ahhoz, hogy megnyugodjak. Lauren miattam sérült meg, és Katherine bejutott a házba. Ezúttal már ki-be sétálhat, amikor csak akar…

A kocsiban ülve néma csendbe burkolóztam. Éreztem magamon Damon pillantását, de teljesen elmerültem a gondolataimban. Mi lesz ezek után? Teljes zűrzavar uralkodott a fejemben. Aztán beúsztak a tegnap éjszaka képei, és elmosolyodtam. Mióta elolvastam a levelet, először néztem Damonra, aki csak megértő pillantást vetett felém, és megsimogatta a térdem.

Lauren kórházi szobája ugyanúgy nézett ki, mint az összes többi. A nagynéném még mindig aludt – nem ébredt fel az esés óta. Az orvossal még nem tudtam beszélni, éppen műtött. Némán ültem az ágya mellett, nézve az arcát, és magamban ezerszer bocsánatot kérve mindenért. Küzdöttem a könnyeimmel, nem akartam Katherine-nek elégtételt okozni. Lauren meg fog gyógyulni, és minden rendben lesz – mondogattam magamban, egyfajta mantraként.

- Hozok egy kávét, és megkeresem a doktort – állt fel mellőlem Damon halkan, és megsimogatta a karomat. Egy hosszú pillanatig összekapcsolódott a tekintetünk, és reméltem, hogy kiolvassa a pillantásomból az érzéseimet, amik egy fikarcnyit sem változtak az éjszaka óta.

Visszatértem Lauren arcához, és próbáltam elterelni a gondolataimat arról, hogy Katherine talán éppen a halálomat tervezgeti Damiennel. Damonnak igaza lehet – dühös és kétségbeesett. Nem úgy jöttek össze a tervei, ahogy gondolta… De mi lesz a következő lépés? Hogyan tudnék továbbra is megmenekülni előle, ha a szeretteim nincsenek biztonságban?

- Eleanor? – hallottam meg magam mögül egy borzasztóan ismerős hangot, amitől megállt bennem a levegő.

- Ne haragudj, csak most ébredtem fel, és Jenna meg csak most ért haza. Rohantam, ahogy tudtam – sietett oda hozzám Jeremy, és megölelt. A karjaim bénultan lógtak az oldalam mellett. A bűntudat egy pillanat alatt terített be, és a gyomrom egy fájdalmas szaltót ugrott, ahogy levegőt vettem, és megéreztem az illatát.

- Semmi… semmi baj – dadogtam, és sután a dereka köré fontam a karjaim.

- Ugye jól lesz? – kérdezte, és egy csókot nyomott a hajamra.

- Nem tudom, még nem beszéltem a doktorral – motyogtam bele a vállába. Ebben a pillanatban utáltam magam, és azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld.

- Akkor megkeresem, és beszélek vele – bontakozott ki az ölelésből.

- Várj, nem kell! – vágtam rá gyorsan, és utánakaptam. El sem tudtam képzelni, mi történne, ha találkozna Damonnal a folyosón. – Még műt – magyarázkodtam értetlen tekintete láttán.

- Akkor megvárom veled – mosolygott rám kedvesen, amitől újabb hátraszaltót vetett a gyomrom. Képtelen vagyok bántani őt…

- Jenna azt mondta, ő találta meg reggel… Csodálkoztam, hogy nem te. Azt hittem, otthon vagy – jegyezte meg teljesen mellékesen, mindenféle gyanúsítás nélkül. Ebben a pillanatban szakadt el a húr, és akárhogy is próbáltam visszafojtani, a szememet elborították a könnyek.

- Jeremy… - kezdtem bele életem legfájdalmasabb mondatába, de félbeszakította egy csörgés. Jeremy telefonjáé.

- Mindjárt visszajövök, Elena az – motyogta, és anélkül, hogy rám nézett volna, és meglátta volna a könnyeket a szememben, kiment. Nagyot sóhajtva dőltem hátra a széken, és az kezembe temettem az arcom. Azon gondolkodtam, hogy ha tudtam volna, hogy ilyen nehéz lesz szakítani Jeremyvel, akkor is elmentem-e volna Damonhoz éjszaka. És akármennyire is utáltam magam érte, a válaszom igen volt. Az az érzés minden fájdalmat megér, még ha ebben a pillanatban nem is tudom teljesen átérezni. Próbáltam felkészíteni magamat Jeremy visszatérésére, de akárhogy próbáltam, nem ment. Arról nem is beszélve, hogy időközben Damon is visszatérhetett volna – az pedig még rosszabbá tenné a helyzetet. De megérdemlem.

- Visszajöttem – lépett be az ajtón Damon, furcsa kifejezéssel az arcán. A gyomrom újra görcsbe ugrott – talán sikerült beszélnie az orvossal, azért vág ilyen képet?

- Beszéltél a doktorral? – kérdeztem levegő után kapva.

- Igen. Lauren pár napon belül hazamehet – bólintott felém megnyugtatóan. Kiengedtem a bent tartott levegőt, és remegő hangon felsóhajtottam. Most már csak attól rettegtem, hogy Jeremy visszajön, és itt találja Damont… és az azt követő beszélgetésre pedig gondolni se akartam. Idegesen pillantgattam az ajtó felé, de Damon mintha észre sem vette volna. Végül, amikor felálltam, és a lehetőségeim szerint észrevétlenül az ajtó felé sompolyogtam, hogy kinézzek a kis ablakon, rám nézett.

- Nem fog visszajönni – mondta furcsa hangon, és visszanézett Lauren arcára.

- Tes… tessék? – kérdeztem vissza habogva.

- Jeremy. Nem fog visszajönni – ismételte monoton hangon.

- Ezt meg hogy érted? – A hangom értetlen és ijedt volt. Egy pillanat alatt több ezer variáció pergett le a fejemben Jeremy és Damon harcáról.

- Nos, végignéztem, hogyan küszködsz azzal, hogy elmondd neki, hogy már… mást szeretsz, és úgy gondoltam, ha már van egy befolyásoló képességem, jó cél érdekében is illene felhasználnom – mosolyodott el halványan.

Egy teljes percig csak megkövülten álltam, aztán eluralkodott rajtam a megkönnyebbülés érzése. Szó nélkül odarohantam hozzá, és a még mindig mosolygó ajkaira nyomtam a sajátomat.

- Mit mondtál neki? – kérdeztem csillogó szemekkel, és visszaültem szorosan mellé.

- Hogy közös megegyezés alapján szakítottatok, és továbbra is barátok maradtok – válaszolta szemforgatva, mintha életében nem hallott volna még ilyenről.

- Ez… - kezdtem bele, keresgélve a szavakat, de félbeszakított.

- Tudom, romantikus és kedves vagyok – bólogatott játszott önteltséggel. – De psszt, ezt csak te tudod – kacsintott rám cinkosan, és felém hajolt egy újabb csókért.

- Komolyan gondoltam, amit tegnap éjjel mondtam – suttogtam bele a szájába, miután szétváltak az ajkaink.

- Pedig reméltem, hogy elfelejted egy kis alvással – vigyorgott rám azzal a féloldalas mosollyal, amivel mindig is azt a hatást érte el, amit akart.

- Na ne már! Ne mondd, hogy olyan rossz, ha valaki szerelmes beléd – néztem rá összeszűkült szemmel.

- Sokan voltak már szerelmesek belém, és nekem sosem volt rossz, csak nekik. De rajtad talán megkönyörülök… - pillantott rám a szeme sarkából. – Ha megérdemled – emelte fel a fejét egy pimasz mosollyal.

- Tudod mit? Épp most tetted meg talán életed első jócselekedetét, ne akard elrontani. Csak maradj csöndben – nevettem fel, és megráztam a fejem.

- Ez nem a legjobb útja annak, hogy kiérdemeld a jó bánásmódot…– húzta fel a szemöldökét ingerlően.

- Nem félek tőled – pillantottam rá, és a hangom pont olyan meggyőzően csengett, ahogy akartam.

Egy pillanatig megütközve meredt rám, aztán közelebb hajolt hozzám, és kisöpörte a hajamat a nyakamból. Lassan közelített az ajkaival, de végül lágy csókot nyomott a kulcscsontomra. A testem megremegett, ahogy a szája feljebb csúszott a nyakhajlatomba, és leheletfinoman hozzáérintette az eszeveszetten pulzáló ponthoz, ami alatt a nyaki ütőerem futott.

- Pedig kéne… - suttogta, és éreztem, ahogy a fogai megkarcolják a bőröm.

Magyarázkodás

Sziasztok,

Eddig is gondoltam rá, hogy megosztom veletek, miért is csúszik olykor-olykor sokat egy rész, de Ginda chatbejegyzése vitt rá. Ezt írta:

"Ginda: mostanában elég gyakran húzod a fejezeteket... ha nincs kedved írni akkor inkább mondd meg őszintén, és ne kifogásokkal gyere."

Félre ne értsetek, és te sem Ginda, nem azért rakom ezt most ki, hogy nyilvánosan rád uszítsam az olvasókat, sőt, mindenkit megkérek, hogy ne legyen ebből probléma! Sok blogoldalt láttam már, ahol az olvasók egymásnak estek egy-egy ilyen őszinte megszólalás miatt, és nem szeretném, ha itt is ez lenne. :)

Szóval, elsősorban Ginda, neked írom: részben talán igazad van, de nagyrészt nem. Mostanában tényleg csúsznak a részek, de a kifogások igazak. A bonyolult családi háttér megvan. Jelenleg próbálom elintézni, hogy a nagymamám elköltözhessen az apámtól, és ez tizenhét éves fejjel még akkor sem a legkönnyebb, ha az anyukám mindenben segít. Dolgozik, nem tud mindent elintézni, így én járok be az öregotthonba, és beszélek mindennap az ingatlanossal is. Többet nem akarok írni, így is rosszul érzem magam, hogy ilyenekkel traktállak titeket, de sajnos kihat a mindennapjaimra, ezáltal az írásra is. Na meg azt se akarom, hogy sajnáljatok, és azt is tudom, hogy másoknak is vannak problémái, talán komolyabbak is.

Ezt leszámítva esténként tudnék írni, de mostanában beindult körülöttem az élet: bulizni járok, vagy koncertekre, és egy srác is felbukkant az életemben az elmúlt napokban. A maradék estéken meg alszom, hogy bírjam az iramot.

DE! Ezt leszámítva eszembe sem jutott, hogy csak így abbahagyjam a blogot. Lehet, hogy már sejtettétek páran, nem tudom, de mindössze hét fejezet van vissza a végéig, az 50. résznél megállok. Ezt már jóval hamarabb kiszámoltam, mint hogy mindezek történtek volna. Egyszerűen nem tudom tovább bonyolítani a szálakat, úgy, hogy még érhető és élvezhető is legyen. De a maradék hét részt mindenképp megírom, és arról szó sincs, hogy csak amolyan "nesze, örüljetek neki" módon. Még mindig imádok írni, és titeket is! A 43. rész vasárnap felkerül, még ma elkezdem írni, hogy mindenképp kész legyek vele.

Köszönöm, hogy végigolvastátok, és megértitek, vasárnap találkozunk! :)

Kata

Frissítés: tudom, utáltok, én is magam. Eltüntettem az eredeti 43. részt, csak a vázlat maradt meg, és újra kell írnom. Ma este mindenképp fent lesz, és ez teljesen biztos, már ha még tudtok nekem hinni... :(

42. rész

Sziasztok,

Kivételesen nem bocsánatkéréssel kezdem a késés miatt – nem igazán tehetek róla. A „Következő rész tartalmából”-ba leírtam az okot, szóval remélem, nem haragszotok rám. :)

És végül, de nagyon nem utolsó sorban szeretném megköszönni azt a 19 kommentet, amit írtatok az előző részhez! Bár utólag bevallom, az idegőrlő függővéggel ez volt a célom, de nem hittem volna, hogy ilyen sokan írni fogtok. De ne ijedjetek meg, ezentúl sem fogok kommenthatárt szabni, se különösebben sírni a véleményekért, de nagyon jól estek. Tökéletessé tették a múlt hetemet, szóval imádlak titeket! <3

A részhez jó olvasást kívánok, és remélem, tetszeni fog. Sokat dolgoztam rajta, és végre teljesül az egyik kívánságotok ;). De hogy kivel, azt majd megtudjátok kicsit lejjebb… De nem ér elolvasni a végét előre! :)

Továbbá a részt még mindig Evelynnek ajánlom, különben megver, szóval nézzétek el nekem :D.

Kata

PS.: a zenék ezúttal extraintenzíven ajánlottak!

42. rész – Egy szó

Levegő után kapkodva ültem fel az ágyamban. Az ártatlan eső mostanra már viharrá alakult, és felbőszülten verte az ablakomat. A hajam még mindig vizes volt, nem volt erőm megszárítani, miután hazatámolyogtam teljes letargiában. Csak ledőltem, és vártam, hogy történjen valami, ami segít.

És megtörtént.

A tudatalattim döntött. Az álom olyan életszerű volt, mintha tényleg ott álltam volna, nézve az arcát… az elfojtott érzelmeim feltörtek, és nem tudtam őket megállítani. Vakon, lázas izgalommal tapogatóztam a telefonom után, és azonnal tárcsáztam a számát.

Hosszan hallgattam az idegőrlő pittyegést. A szemem az órára tévedt – hajnali kettő volt. De biztosan nem alszik még – győzködtem magam, de miután a telefon hosszan kisípolt, levágtam az ágyra, és meg sem nézve, mit veszek fel, öltözni kezdtem. Nem tudtam várni egy percet sem. A gyomrom ideges csomóba ugrott a gondolattól, hogy láthatom, immár tisztában minden érzelmemmel. Cseppet sem óvatosan futottam le a lépcsőn, és a zuhogó esővel mit sem törődve rontottam ki az utcára. Próbáltam lenyugtatni a légzésemet, de ahelyett hogy nagy levegőket véve végiggondoltam volna, mit teszek, rohanni kezdtem. A környék elmosódott előttem, néha megbotlottam, de nem álltam meg.

Az elszántságom egészen a bejárati ajtóig vitt. A testem leblokkolt és hirtelen minden gondolat eltűnt belőlem, csak a félelem maradt meg. Újra és újra próbáltam bátorságot gyűjteni ahhoz, hogy bemerjek kopogni, de a kezem folytonosan visszahullott a testem mellé.

A következő pillanatban hirtelen kicsapódott az ajtó, és a fejem nekiütközött valami keménynek. Mielőtt még teljesen elveszthettem volna az egyensúlyom, egy erős kéz elkapta a derekam, és visszahúzott.

(Stateless - Bloodstream és Sound Rain & Thunder)

Ő volt az. Ha nem láttam volna az arcát, az érintéséből akkor is tudtam volna. A csípőmön nyugvó kezéből átáradt belém az egész lénye. Meg akartam szólalni, megcsókolni, megkérdezni, hova indult ilyenkor, mégsem tettem. Úgy éreztem, ez a pillanat túl fontos ahhoz, hogy silány szavakkal elrontsam. Némán meredtem rá, mélyen a tekintetébe fúrva a sajátomat. Elsőre a pillantása azonnal végigfutott rajtam, ellenőrizve, hogy nem esett-e bajom az ütközéstől. A jégkék szempár újra a bűvölete alá volt, és teljesen elfeledtetett velem mindent. A testem lágyan remegett a keze között.

A táj körülöttem halvány sávokká szakadt, csak az ő arcát láttam kristálytisztán.

Szavak nélkül beszéltünk. Belesűrítettem egy pillantásba mindent, amit abban a pillanatban éreztem. Tekintete a lelkemig hatolt, mégis éreztem benne a bizonytalanságot. Végig az arcomat fürkészte, ellenállás után kutatva, miközben az ajkai közelebb és közelebb kerültek hozzám. Lehunytam a szemem, hogy a pillanat örökké tartson…

Nem kutatott tovább. A meleg ajkak óvatosan, leheletpuhán súrolták az enyéimet, de mégis, mintha áramütés szaladt volna végig rajtam. Az érzékeim kiélesedtek, de én csak őt akartam érezni. Lágyan karoltam át a nyakát, hogy olyan közel lehessek hozzá, amennyire csak lehetséges. A világ felrobbant körülöttem, csak én és ő álltunk középen, sértetlenül, egymás karjaiban. Minden furcsán eltompult, az eső illata helyett csak őt éreztem, csukott szemhéjamon keresztül is csak az ő arcát láttam. Minden szívdobbanásom visszhangzott a fülemben, természetes ritmust adva elmélyült csókunknak.

Egy pillanatra sem vált el az ajkaimtól, miközben az arcomon pihenő keze lecsúszott a lábamhoz. Óvatosan vett a karjaiba, szorosan tartva. Nem is érzékeltem, hogy a ránk zúduló esőcseppek helyett a másodperces száguldás hűti a bőrömet. Csak akkor eszméltem fel, amikor elvált tőlem, megszakítva a pillanat mámorát. Éreztem, ahogy a testem ránehezedik a selyemtakaróra, ami másodpercek alatt átázott a ruháimtól. Abban a pillanatban, ahogy nem éreztem a közelségét, üresség költözött minden sejtembe. Minden porcikám tiltakozott a sajgó hiányérzet ellen, és gondolkodás nélkül, ösztönösen mozdultam. Feltérdeltem, és olyan közel másztam hozzá, amennyire csak lehetett. Hosszan, jelentőségteljesen néztem a gyönyörű tekintetébe, ami komolyan csillogott. Ujjaimat végigfuttattam a víztől feketére színeződött ingen, majd egy lassú mozdulattal kipattintottam a legelső gombot. Nem tétovázott tovább ő sem – kezei gyengéden görgették le rólam a pólómat, és csak egy hangos csattanás jelezte, ahogy az elázott ruhadarab a földre zuhan. Kezével a hátam alá nyúlt, és lágyan végigfektetett az ágyon. Ajkai puhán végigcsókolták a kulcscsontom, szétszórva a gyöngyöző nedvességet. Ahol hozzám ért, a testem lángokba burkolózott. A légzésem felgyorsult, szinte zihálva kapcsoltam ki az övét, és felültem, hogy lehúzhassam róla a nadrágot. Kezei bebarangolták a hátam, majd egy pattintással kikapcsolta a melltartóm, és kibújtatott belőle. Ajkai mértani pontossággal követték a melleim ívét, elidőzve egy-egy érzékenyebb ponton. A hátam enyhe ívbe feszült, ahogy az apró csókok a hasam vonalára tévedtek. Remegtem a vágytól, de nem sürgettem a beteljesülését. Elnyújtott mozdulatokkal simítottam végig újra és újra a tarkóját, beletúrva a sötétbarna tincsekbe. Ajkaival ellentétben a kezei a rövidnadrágomat tűntették el rólam bámulatos sebességgel. Ujjai felcsúsztak a lábszáramon, megállapodva a combom belső felén. Idegőrlő lassúsággal táncoltak a legérzékenyebb pontom körül, szándékosan nem megadva azt, amiért legszívesebben sikoltoztam volna. Remegő kézzel finoman simogatni kezdtem a hátát, majd a körmeimet belemélyesztettem, és hagytam, hogy az ösztön és az emlékek vezessenek. Hangos mordulással adta a tudatomra a tetszését, és feljebb húzta magát. Ajkai éhesen csaptak le az enyéimre, mélyen az ajkaim közé hatolva.

Nem bírtam tovább. A tűrőképességem így is túlfeszült, pillanatok kérdése volt, hogy mikor pattan el véglegesen. De nem akartam veszteni ki nem mondott, érzéki versenyünkben. Miközben az ajkaim újra és újra birtokba vették az övét, csípőmet kissé megemeltem, hozzápréselve immár fedetlen ágyékához. Türelmetlen hördülés szakadt fel az ajkairól, és egy kemény mozdulattal megmarkolta a lábaim, és a csípője köré fonta őket, de még nem tette meg a kellő mozdulatot. A testem fájón sajgott a vágytól, mégis évszázadokig tűrtem volna. A sötétben is tisztán kivehető szemei még utoljára összekapcsolódtak az enyémmel, és végül egy határozott mozdulattal belém hatolt.

A vérvörös mámor lassú hullámokban áradt szét az ölemben. Azt hittem, már tudtam, milyen vele lenni, hiszen volt rá alkalmam… de a közelében sem jártak az emlékeim. Minden új volt – az érintései, a csókjai, az érzés, ahogy a testünk összekapcsolódik. Új, kívánatos ízt adtak neki az érzelmek, amelyek lágyan körbeöleltek minket. Testünk szándékos lassúsággal hullámzott, kihasználva minden pillanatot. . Egyik kezével szinte óvón tartotta a csípőmet, míg a másikkal mellém támaszkodott, ujjaival a tarkóm alá nyúlt, s csak a hüvelykujjával cirógatta az arcomat. Szaggatott lélegzete forró légáramlatokban csapott meg, hol az ajkaimon éreztem, hol a nyakam ívében, miközben felváltva kaptam a csókja után. Az illatok, ízek és érzékek színes kavalkádban olvadtak össze bódult tudatomban. A világ egy hatalmas körhintává változott a gyönyörtől, a lélegzetem ritmusát vesztette, csak zihálni bírtam, hangos kortyokban kapkodni a ritkuló levegőt. Mozdulatról mozdulatra hajszolt a beteljesülés kapuin át. Nem bírtam visszafogni az erős remegéshullámokat, amik végigfutottak a testemen, de éreztem a tenyerem alatt, hogy ő sem tudja türtőztetni magát.

A következő pillanatban minden levegő elszivárgott a világból. Fuldoklón kaptam a csípője után, hogy még mélyebben magamba húzzam őt. Egy utolsó lökéssel áthajszolt a végső kapun. A hátam homorú ívbe hajlott, a kezem görcsösen tapadt a hátára. A közöttünk lévő távolság légnemű tűzzé változott a kettőnkből felszabaduló energiától. Gyönyörsokkos állapotban hanyatlott vissza a testem a párnák közé. A szívem eszeveszett kalapálása nem akart szűnni a mellkasomban. Szűk kortyokban nyeltem a visszatérő levegőt. Minden porcikám bizsergett a kielégüléstől, de a gondolataim megfelelő szavak után kutattak. Bár a testem már tudtára adta az érzelmeimet, szavakkal is meg akartam pecsételni. Hosszú monológok fogalmazódtak meg bennem, de egyrészt nem volt erőm kiejteni őket, másrészt egyiket sem találtam elég kifejezőnek.

Miközben küzdöttem a szavakkal, átkarolt, és maga mellé húzott. Éreztem, hogy az ő szívverése sem akar lelassulni, és halványan elmosolyodtam. A mellkasomat betöltő dobogás szelíden váltott át az ő ritmusára. Ahogy megtalálta, nekem is bevillant egyetlen szó, amivel mindent kifejezhetek. Szempilláim mögül lestem fel az arcára, ami azonnal találkozott az enyémmel.

- Szeretlek, Damon – suttogtam bele ezt az egyetlen szót a sötét csendbe, és ráhajtottam fejem a mellkasára.