Tábor

Sziasztok,

Újra az elnézéseteket kell kérnem... holnap elutazom egy táborba a barátaimmal, még hozzá három hétre. Szólni akartam előbb, de kitaláltam, hogy majd előre megírok három részt, a barátnőm pedig felrakja... hát, nem jött össze.
Viszont, ha visszajöttem (09.21), egy dupla részt kaptok, amiben sok minden meg fog változni... :) Kérlek, ne haragudjatok, és további jó nyarat!

Kata





PS.: képzeljétek el, hogy én is így szégyellem magam... ugye megbocsájtotok? :D

7. rész

Sziasztok,

Remélem, viszonylag meglepetést okozok nektek azzal, hogy ilyen hamar felkerül a hetedik rész. Ez egy különleges fejezet, mert Elena szemszögéből íródott. Ajánlott zene most sincs, mert mindenféle vegyes zenére írtam... :)
Mint látjátok, felraktam egy chatet az oldalra, és egy új blog is felkerült a kedvenceim közé.
Várom a véleményeiteket:

Kata

7. rész - Gyűlölet

Elena szemszöge

Próbáltam Eleanor előtt titkolni a rémületet, ami zsibbasztó erőként hatott rám, de ahogy a ház elé értem, nem bírtam tovább magammal. Felrántottam a kocsiajtót, és beszáguldottam a házba – végigfutott az agyamon, hogy ha most vámpír lennék, mennyivel gyorsabban menne mindez.
Stefan a szobája ajtajában állt és engem nézett. Még mindig képes volt elkápráztatni egyetlen pillantásával, így egy másodperc erejéig elfelejtettem a közelgő, ismeretlen veszélyt, és a karjai közé bújtam. Erősen magához szorított. Mélyen beszívtam az illatát, majd felnéztem az arcára, de nem láttam rajta mást, csak az aggodalmat.
- Mi történt, Stefan? A telefonban azt mondtad, vészhelyzet… Damon újra megtámadott valakit? - kérdeztem az egyetlen olyan dolgot, amit jelen esetben el tudtam képzelni. Bár bíztam Damonban, az önkontrolljában nem voltam teljesen biztos…
- Kedves, hogy egyből bennem keresed a hibát – szólalt meg mögöttem Damon, és a hangjából áradt a megbántottság. Hátranéztem, hogy tényleg megbántottam-e, de az arcán nyoma sem volt a megszokott gúnyos mosolynak… ugyanaz volt ráírva, ami Stefanéra is. Aggodalom.
- Ne haragudj, csak… azt hittem, már vége, legalább egy kis időre – sóhajtottam fel, és még erősebben szorítottam magamhoz Stefant.
- Menjünk be a szobába. Bár nem hinném, hogy Eleanornak ilyen jó a hallása, de azért nem kockáztatnék. Egyelőre szeretném őt megóvni ettől, már ha a bátyám volt olyan kedves, és belerángatta…
Követtem őket a szobába. Damon becsukta maga után az ajtót, majd nekidőlt. Utoljára akkor láttam ilyen gondterheltnek, amikor Stefant elkapták a sírból kiszabadult vámpírok, és nem tudott bejutni a házba, ahol fogva tartották, és kínozták. A torkom összeszorult a gondolatra… szinte magam előtt láttam, ahogy Stefan ki van kötözve… az azt következő pár napra pedig gondolni sem akartam.
Egy percig senki sem szólalt meg. Stefan leült mellém az ágyra, és védelmezően átkarolt, Damon pedig továbbra is a plafont bámulta. Végül ellökte magát az ajtótól, és leült velünk szemben egy székre.
- Mondjam én, vagy inkább te? Bár lehet, hogy te kíméletesebben tudod előadni a történetet – szólalt meg végül Damon, és egy pillanatra rám nézett. A gyomrom egy csomóba ugrott. Stefan megérezhette, mert elkezdte simogatni a hátam… tudta, hogy ez nyugtatóan hat rám.
- Na jó, akkor mondom én. Katherine visszatért – nézett rám Damon. A világ forogni kezdett körülöttem, ahogy kimondta a nevet. Katherine…
- Hogy… micsoda? Hogyan? Mikor? – tettem fel az első kérdéseket, amik az eszembe jutottak.
- Ma délután volt egy kellemes találkozásom vele a Grillben. Először azt hittem, te vagy az… még most is elképesztő a hasonlóságotok. Odamentem hozzá, hogy megkérdezzem, mit keres itt. Egy darabig fent tartotta az álcát, miszerint ő te vagy. Aztán haza akartalak hozni, mire a kocsiban nekem esett. Nem mondom, hogy nem volt kellemes… - vigyorgott rám Damon, és rám kacsintott – de mivel te és Stefan vagytok a megtestesült hűség és szerelem, nem hittem el, hogy megtennéd. Másrészt pedig túl heves volt… és ez a kombináció túl gyanús volt, tekintve, hogy Isobel is neki dolgozott. Azt nem sikerült megtudnom, hogy mit akarhat, mert miután lelepleződött, nem volt túl közlékeny.
A rémülettől tágra nyílt szemmel meredtem magam elé. Stefan kitartóan simogatta a hátam, de én inkább felálltam az ágyról, és fel-alá kezdtem járkálni. Katherine itt van… Katherine… Már csak a nevétől is libabőrös lettem. Damon követte a szemével a lépteimet.
- Megkeressük, és megöljük – jelentette ki Stefan érzelemmentes hangon. Megtorpantam, és felé fordultam. Az arcán semmi más nem látszott, csak eltökéltség.
- Nem hagyom, hogy csak egy ujjal is hozzád érjen – mélyen belenézett a szemembe, és alig láthatóan bólintott egyet. Damon felé fordultam, hogy lássam, ő miként vélekedik erről a módszerről. Az arca kőkemény volt, az érzelem szikrája sem látszott rajta.
- Damon… képes leszel rá? – kérdeztem még mindig remegő hangon, és belenéztem a szemébe.
- Az az önző kurva tönkretette az életemet. Na nem mintha nem élvezném a vámpírlétet… de az egész ráment arra, hogy őt próbáltam kiszabadítani abból a rohadt sírból. Majdnem meghaltam miatta, Elena. Aztán megtudtam, hogy ő benne sem volt, hanem szabadon járkált a világban. Minden érzésem, amit érzek iránta, gyűlölet. Csak azért nem mondom, hogy egyedül ölöm meg, mert jóval idősebb nálam, ergo erősebb is. És az, hogy ő öljön meg… azt nem engedhetem. – Az arca megváltozott, jóval elszántabb lett, mint Stefané, és a gyűlölet ott lobogott a szemében. Hittem neki.
Visszaültem Stefan mellé, és hozzábújtam. Damon kezei ökölbe szorultak, és az arca hol elsötétült, hol újra normális lett. Tudtam, hogy nem szabadna itt lennem, amikor ilyen állapotban van, de tényleg bíztam benne.
Ekkor jutott eszembe Eleanor. Egy szó nélkül lent hagytam…
Hirtelen hasított belém a felismerés: nem csak én, ő is veszélyben van…
- És mi lesz Eleanorral? Ő is… - Alig jött ki hang a torkomon, ahogy elképzeltem, mit tehet velünk Katherine. Bár rólam már tudomást szerzett, méghozzá igen mélyrehatóan, ha képes volt elhitetni Damonnal, hogy ő én vagyok, de Eleanorról talán még nem tud. A megkönnyebbülés szétáradt bennem, hogy Eleanor talán túléli az elkövetkezendő pár hetet. Mert akármit is mondott Stefan és Damon, én nem bírtam pozitívan tekinteni a jövőmre.
- Tudja – suttogta Stefan a fülembe, az előbbi megkönnyebbülésemet megszüntetve.
- Miután egy karóval az üléshez szögezett, felsorolta, ki mindenkiben tehet kárt egy mozdulatával. Eleanor és te az első helyen álltatok. Kár, hogy ezek után nem volt több időnk beszélgetni… szívesen megtudtam volna, hogy mit akar tőlünk. – Damon arca továbbra is vad volt, de már nem állt a vámpírrá válás küszöbén.
- Meg kell védened őt. A te hibád, ha bármi baja történik… egyáltalán mit akarsz tőle? Szórakozni, mint Caroline-nal? Tönkretenni? – Dühösen meredtem rá, és ökölbe szorult a kezem Stefan pólóján.
- Nem. Nem tudom. Nincs vele célom… leköti az unalmas perceimet. És nagyon szórakoztató, ahogy minden egyes mozdulatomra vagy pillantásomra elpirul, vagy gyorsabban kezd verni a szíve – vigyorodott el Damon, és felhúzta a szemöldökét.
- Te egyáltalán nem bánod, hogy csak úgy, szórakozásból veszélyezteted az életét? – Alig bírtam nyelni a dühtől.
- Dehogynem… és pont ezért fogom megvédeni. Vele leszek minden percben. Udvarias leszek, ő majd belém szeret… így könnyebb lesz a közelében maradnom. Unatkozni sem fogok, ő biztonságban lesz, és nem mellesleg én leszek a hónap hőse, végre – újra elvigyorodott – már ha persze, túlélem.
- Nem hiszem el. Nem fogsz unatkozni? Damon, Katherine-ről van szó! Én nem ismerem, de annyi elég, hogy görcsbe szorítsa a gyomrom, amit hallottam róla… de te ismered. Szeretted. Szereted? – kérdeztem elfúló hangon.
Damon olyan hirtelen pattant fel, hogy szemmel alig bírtam követni. Lehajolt, és az arcomtól pár centiméterre, gyilkos dühvel a hangjában suttogott.
- Azt hiszem, az előbb fejtettem ki, hogy ha megtehetném, én magam tépném ki a szívét annak a ribancnak. Lehet, hogy nem fogalmaztam elég világosan.
- Damon, mindannyian tudjuk, milyen voltál. Katherine-ről van szó, képes lettél volna ölni érte!
Damon arca újra gúnyos mosolyra húzódott, és kivillantak a fogai.
- Én mikor nem voltam képes ölni? Az egy dolog, hogy most rám osztották a jófiú szerepet… de ne felejtsd el, ki vagyok én igazából. Caroline-t majdnem sikerült megölnöm, ahogy Bonnie-t is. Téged is majdnem megöltelek, szemrebbenés nélkül. Hidd el, ezek után Katherine-nel sem lesz problémám – vicsorgott rám. A szeme újra elsötétült, én pedig ijedten húzódtam Stefan karjába. Hátrapillantottam, hogy lássam, rá milyen hatással volt az előbbi párbeszédünk, de nem nézett a szemembe, az ablakot pásztázta.
Fél percig csend volt, de nekem bőven elég volt ahhoz, hogy teljesen kikészítsen. Felálltam Stefan öléből, és nagy léptekkel az ajtó felé indultam. Épp készültem feltépni az ajtót, amikor egy jéghideg kéz a sajátomra fonódott.
- Hova mész? – kérdezte Damon, és a hangjában bujkált még az előbbi idegesség.
- Eleanorhoz – válaszoltam, és kirántottam a kezem a szorításából.
- Nem, te maradj itt, majd én lemegyek hozzá. Addig ti élvezzétek ki Stefannal az ajándékperceket – kacsintott ránk. Mire újra megszólalhattam volna, Damon már eltűnt.
Visszaültem Stefan mellé, és újra hozzábújtam. Percekig csend volt, csak az én zihálásom törte meg. A düh mardosta a torkomat, a félelem pedig a gyomromat rántotta újra és újra egy csomóba.
Próbáltam elkapni Stefan tekintetét, de alig nézett a szemembe, máris elfordította rólam a tekintetét.
- Stefan, mi a baj? – kérdeztem. Ahogy kimondtam a szavakat, majdnem kitört belőlem a hisztérikus nevetés. Hogy lehet ilyet kérdezni ilyenkor?
- Damonnak igaza van, még ha nem is mondta ki. Két esélyes a játék. Vagy ő hal meg, vagy mi. De az biztos, hogy ha az egyikünket sikerült eltávolítania, nem fog leállni. Az önuralom nem az erőssége – nézett a szemembe Stefan.
- De mit akarhat? – kérdeztem remegő hangon.
- Nem tudom. Talán csak unatkozik. Tudod, ő és Damon sok mindenben hasonlítanak egymásra. Talán csak abban különböznek, hogy Damonban megvan az az emberség, ami Katherine-ből kiveszett…
Hátradőltem az ágyon. Katherine arca ott lebegett a szemem előtt. Amióta megtudtam, hogy tökéletesen hasonlítunk egymásra, azon gondolkoztam, vajon mi lehet köztünk az összekötő kapocs. Talán majd a halálom előtti percekben megtudom – futott át az agyamon, és újra kirázott a hideg. Stefan ledőlt mellém, és átkarolt. Stefant is a hasonlóságunk vonzotta hozzám… egy másodpercig elöntött a hála Katherine iránt, hogy megismerhettem Stefant, de aztán újra a félelem és a gyűlölet fogott el iránta. Stefan végigsimított a hajamon, aztán felsóhajtott.
- Damon már el is kezdte a csábítási hadműveletét – mondta, amikor kérdőn ránéztem.
- Szegény Eleanor, ha tudná, hogy kivel tartózkodik egy házban… és hogy mi az ára annak, hogy Damont megismerte.
- Ez ugyanígy vonatkozik rád is. Az én karjaimban fekszel, és, mint tudjuk, én sem vagyok jobb Damonnál – keményedett meg Stefan hangja.
Hasra fordultam, és a szemébe néztem.
- Stefan, te erről nem tehetsz. Az, hogy… vámpír vagy, nem a te hibád. Te megpróbálsz úgy élni, mint egy ember. – Stefan csak szomorúan állta a tekintetem. Lassan odahajoltam hozzá, és megcsókoltam.
- Szeretlek – suttogtam, és a mellkasára hajtottam a fejem.
- Én is szeretlek. – Kirázott a hideg, ahogy kimondta. Jólesően elmosolyodtam, és egy pillanatra megfeledkeztem a rám leselkedő veszélyről.
Éreztem, ahogy Stefan teste megmerevedik. Egy másodperc múlva már az ágy szélénél állt, és elborzadva meredt az ajtóra. Szinte fel sem fogtam, hogy már nem fekszik mellettem, eltűnt a szobából. Rohanva követtem őt a lépcsőn le…
Borzalmas látvány tárult a szemem elé. Stefan Damont igyekezett visszafogni, de a bátyja hörögve próbált kiszabadulni a karjai közül.
Eleanor a padlón hevert, és ahogy a haja szétterült a földön, tökéletes rálátás nyílt a nyakára… a harapásból még mindig ömlött a vér. Ijedten Stefanra kaptam a pillantásom, hogy rá vajon milyen hatással lehet, de az arca csak az erőlködéstől torzult el. Odarohantam Eleanorhoz, és lerogytam mellé. Kitapintottam a csuklóján lassú, és szabálytalan pulzusát, és egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Még él.
- Stefan, azonnal vér kell neki. Alig van pulzusa – sikoltottam kétségbeesve. Hallottam magam mögött a szakadó bőr hangját… de nem Stefan, hanem Damon guggolt le mellém, és nyomta Eleanor duzzadt ajkaihoz a csuklóját. Elgyötört arccal meredt az ő okozta sebre, de a szeme már újra világos volt. Stefan egy pillanat múlva követte, és lágyan pofozgatni kezdte Eleanor arcát.
Kínok között telt el a következő két perc. Némileg megnyugodtam, ahogy Damon vérének hatására összeforrt a seb, de Eleanor nem tért magához. Hárman meredtünk az arcára, de a szemem sarkából láttam, ahogy Damon a kezei közé veszi Eleanor kezét, és eddig még sosem látott aggodalommal pásztázza az arcát.
- Sajnálom – suttogta alig hallhatóan. Nem tudtam, hogy nekünk mondja-e, vagy Eleanornak szánta, de a hangja őszintén csengett.
Végül egy perc múlva megrebbent Eleanor szempillája. Az arca fájdalmas grimaszba torzult, majd kinyitotta a szemeit.
A megkönnyebbülés úgy árasztott el, mint a tenger. Felzokogtam, mire Eleanor rám kapta a tekintetét. Tágra nyílt a szeme, ahogy megérezte Damon kezét a sajátján. Ijedten kapta el, és végigsimított a még mindig véres nyakán. A döbbenettől tágra nyílt szemmel meredt véres ujjaira. A szeme megtelt könnyel, míg végül megállíthatatlanul folyni kezdtek az arcán.
- Eleanor, megmagyarázom, csak kérlek, hallgass meg! – kérleltem még mindig sírva, és megfogtam a kezét. Látszott az arcán, ahogy azt fontolgatja, hogy elhúzódik tőlem, de végül nem tette, csak gyengén megszorította az ujjaimat. Óvatosan felsegítettem a földről, és a kanapéhoz támogattam. Eleanor tovább zokogott. Összekuporodott a kanapén, és a térdére hajtotta a fejét. Gyorsan hátranéztem. Damon ugyanabban a pózban ült tovább a földön, mint amikor még Eleanor is ott volt. Lassan rám emelte a tekintetét, és az ujjait a még mindig véres ajkaihoz emelte. Stefan villámgyorsan odaszáguldott hozzá, és felrántotta a földről, majd eltűnt vele az emeleten.
Visszafordultam Eleanorhoz, de nem azt láttam, amit vártam. Az arcán még mindig folytak a könnyek, de elborzadva nézett Stefan után… ezek szerint látta, ahogy ember feletti sebességgel odaszáguld Damonhoz, és felrántja őt, majd ugyanilyen gyorsan eltűnik az emeleten. Láttam, ahogy szólásra nyílik a szája, de egy hang sem jött ki a torkán. Vártam, hogy megszólaljon… Végül nyelt egy nagyot, és akadozva megszólalt.
- Mi történik itt?

6. rész

Sziasztok,
Visszatértem. Sikerült befejeznem a hatodik részt is, szenvedtem vele eleget... de megérte. Már nagyon vártam ezt a fejezetet, remélem, kiengesztelhetlek titeket a majd' három hetes szünet miatt. :)
Ajánlott zene most nincs. Az egészet a Bloodstreamre írtam, hogy sikerüljön ráhangolódnom Damonra, de nem ez a legmegfelelőbb zene hozzá... szóval válogassatok nyugodtan.
Köszönöm a türelmeteket,
Kata

6. rész - Kiss me, kill me

Szó nélkül rohantunk végig a folyosón. Alighogy beléptünk, megszólalt a csengő, én pedig zihálva nekidőltem a falnak, és hálát adtam az égnek, hogy átvettem a cipőmet. A tekintetemmel egy szabad helyet kerestem, de felesleges volt: Elena megragadta a karom, és a mellette lévő egyszemélyes padhoz húzott. Félig rettegve gondoltam a következő negyvenöt percre, biztos voltam benne, hogy Elena nem hagyja ennyiben a kint történteket. Sejtésem beigazolódni látszott, ahogy felém nyújtott egy papírfecnit, amire csak ennyit firkantott:
- Mesélj!
Nagyot sóhajtva túrtam elő a tolltartómat, és a tollam végét rágcsálva gondolkodtam, hogy kezdjek bele. Végül, úgy döntöttem, húzom egy kicsit Elena agyát, aki sürgetően pillantgatott rám a tankönyve mögül.
- Hol van Stefan? Ma még nem láttam – tereltem el a témát. Tényleg feltűnt Stefan hiánya, de élveztem, ahogy Elena bosszankodva pillant rám. Rávigyorogtam, mire ő újra írni kezdett.
- Nem tudott ma bejönni, valami családi zűr támadt otthon. De ne tereld a témát, mert átlátok rajtad. Hogy kerültél Damon autójába?
- Elhozott az iskolába – írtam vissza tömören. Jól szórakoztam Elena grimaszain, úgyhogy csak megeresztettem felé egy újabb vigyort.
- Délután ráérsz? – jött az újabb kérdés, ezúttal kissé nyugodtabb kézírással.
- Mit forgatsz a fejedben?
Átjössz hozzánk, és elmesélsz MINDENT, az elejétől a végéig. Nincs ellenkezés! – Elena arcán láttam, hogy komolyan gondolja az utolsó mondatot, úgyhogy csak beleegyezően bólintottam egyet.

Óvatosan Caroline-ra néztem, de ő mereven bámulta a táblát. Fogalmam sem volt, hogyan magyarázzam meg neki, hogy nincs köztünk semmi Damonnal – nem mondhattam neki, hogy csak barátok vagyunk, hiszen én magam sem tudtam, hányadán állunk egymással. Végül úgy döntöttem, a következő szünetben beszélek vele, és megpróbálom neki elmagyarázni a dolgokat úgy, hogy minél kevésbé legyen személyes. Mondhatnám azt, hogy reggel csak összefutottunk, és felajánlotta, hogy behoz az iskolába – de egyből elvetettem az ötletet. Eleve több sebből vérzett a magyarázat, másrészt Caroline nem érdemelte meg, hogy hazudjak neki.

Lassan álltam fel a helyemről, amikor megszólalt az óra végét jelző csengő. Az órából szinte semmit nem fogtam fel, Caroline békítő szövegét próbálgattam magamban, de fogalmam sem volt még mindig, hogy mit mondjak neki. De nem akartam halogatni a dolgot, így lassan odasétáltam hozzá. Éppen Matt-tel beszélgetett.
- Sziasztok – köszöntem óvatosan, és Caroline-ra pillantottam.
- Szia – mosolygott rám Matt, de Caroline csak tüntetően elfordult tőlem.
- Caroline, lenne egy perced? – kérdeztem tőle halkan.
- Rád? Ezek után nincs. – nézett rám dühösen.
- Azt hiszem, én most elmegyek – nézett kettősünkre értetlenül Matt, nyomott egy puszit Caroline arcára, és Elenáékhoz csatlakozva kiment a teremből.
- Ne csináld ezt, Caroline, kérlek... emlékszem minden egyes szavadra, amit mondtál a Grillben. Eszemben sincs Damonnal kikezdeni, minden csak a véletlen műve – éreztem, hogy ez a mondat nem kellett volna… Caroline szája gúnyos mosolyra húzódott a nevetséges magyarázkodásom hallatán.
- Nem szeretném, ha haragudnál rám. – kérleltem kétségbeesetten.
Caroline arca kissé felengedett, és a dühös pillantásokat felváltotta az aggódó arckifejezés.
- Én csak féltelek, Eleanor. Eléggé ismerem Damont ahhoz, hogy tudjam, csak fájdalmat és csalódást okozna neked, és nem akarom, hogy te is úgy járj, ahogy én.
- Akkor nem haragszol? – Eszembe jutottak Damon szavai: „Caroline nem ok nélkül féltene…”. Nem akartam jobban belemélyedni a témába, hogy Caroline rájöjjön, talán mégis van oka az aggodalomra.
- Nem, persze, hogy nem. Megrémültem, mikor megláttam Damont a parkolóban… és amikor megláttam, hogy te is vele vagy, egyszerre lettem dühös, és aggódtam érted. Nem tudom, mit kerestél Damon autójában, de ígérd meg, hogy vigyázol magadra! – kérlelt aggódó tekintettel. Nagyot nyeltem, de végül bólintottam.
- Gyere, menjünk órára – mosolygott végül rám, és kézen ragadva kihúzott a teremből.

- Mehetünk? – Állt meg előttem Elena várakozóan.
- Persze. – Lélekben már felkészültem a hosszas beszámolómra. Már csak a gondolatra elárasztott a megkönnyebbülés, hogy elmondhatok mindent valakinek, tabuk nélkül. Tudtam, hogy Elena Damon barátja, de bíztam benne.
- Sikerült megbékíteni Caroline-t? – kérdezte Elena, mikor már a főúton hajtott.
- Igen. Érthető volt a reakciója, bár nem tudom, mit tett vele Damon. – És nem is akarom tudni, tettem hozzá gondolatban.
- Amikor Stefan visszaköltözött, Caroline egyből lecsapott rá. Stefan volt olyan úriember, hogy még az elején közölte vele, hogy köztük sosem lesz semmi, de a visszautasítás Caroline-t elég mélyen érintette. De rá két napra már Damon autójából szállt ki, és teljesen elégedett volt magával, hogy sikerült megszereznie, pedig ez pont fordítva történt. Damon csak kettőt szólt, és Caroline, azt hiszem, beleszeretett. De Damonnak semmit sem jelentett, csak a céljait akarta véghezvinni általa. Nagyon durván kihasználta, de Caroline nem látott át rajta. Naiv volt – sóhajtott fel Elena.
Majdnem kibukott belőlem minden kétségem, ahogy felfogtam Elena szavait, de várni akartam, míg négy fal között leszünk. Szó nélkül kibámultam az ablakon. Éreztem magamon Elena pillantását, de nem törődtem vele, csak az járt a fejemben, hogy ha így folytatom tovább, talán én is Caroline sorsára fogok jutni.
A csöndet Elena telefonja szakította meg. Fél kézzel előtúrta a táskájából, és a kijelzőre pillantva elmosolyodott.
- Szia – köszönt, én pedig a hangsúlya alapján biztosra vettem, hogy Stefan az.
- De Eleanor is velem van. – szólalt meg fél perces hallgatás után Elena, és a hangja teljesen megváltozott. Kétségbeesett lett.
- Negyed óra, és ott vagyunk. – sóhajtott fel, és lerakta a telefont.
- Eleanor, ne haragudj, de át kell mennünk Stefanékhoz. A… családi zűrt nem tudják megoldani nélkülem, és nincs időnk, hogy hazavigyelek. Nem baj? – nézett rám aggódva.
- Nem, persze. – A hangom megremegett a gondolatra, hogy talán Damon is ott lesz.
- Damon is otthon lesz – tette hozzá, megerősítve a gyanúmat. Nem tudtam, ez jó hírnek számít-e, vagy inkább épp az ellenkezője…
Az út további részét csendben tettük meg. Az én fejemben csak a közelgő találkozás járt, Elena arca azonban rémült volt. Gyorsabban vezetett, mint a telefonhívás előtt. Tényleg vészhelyzet lehet…
Már a városon kívül jártunk, amikor megláttam az óriási, régi építésű házat. Ámulva nézegettem az ablakokat, a ház mögött húzódó erdőt.
Elena behajtott a földúton, és rám sem pillantva kipattant a kocsiból. Szinte futva tette meg a bejáratig lévő utat. Én jóval lassabban követtem, még mindig nem tudtam levenni a szememet a házról… tökéletesen illett Damonhoz. Ugyanaz a titokzatosság lengte körbe az épületet, ami Damonból áradt… és, ha jobban belegondolok, Stefanból is. Lehet, hogy éjszaka megosztott velem dolgokat az életéről, de éreztem, hogy sokkal több titkolnivalója van, mint egy átlagos embernek… Damonnal együtt.
Még mindig ámulva pásztáztam a házat, amikor az egyik emeleti ablak függönye elhúzódott, és Damon jelent meg mögötte. Pár másodpercig csak meredtünk egymásra, míg végül bizonytalanul biccentettem felé, és Elenát követve beléptem a házba.
A ház nem csak kívülről tűnt hatalmasnak, belül is elképesztő méretei voltak. A falakat faborítás fedte, a földet pedig vörös szőnyeg borította. A fal mellé állított szekrényeken mindenféle régi kacat hevert. Úgy éreztem, mintha a múlt századba csöppentem volna.
A nappali sem tért el az eddigiektől: hatalmas volt, és régi. Próbáltam megsaccolni, hányszor férne el itt a szobám, de a falon lógó festmények elvonták a figyelmemet. Aprólékosan végigjártam a szobát, megszemlélve minden képet. Végül leültem a kanapéra, és a kandallóba meredve gondolkoztam, vajon mi lehet olyan sürgős, amihez Elena is kell. De mivel alig ismertem őket, tippem sem volt. Csupa olyan kérdés merült fel bennem, amire nem tudhatom a választ. Felsóhajtottam, és hátradöntöttem a fejem, megpróbáltam száműzni az idegesítő gondolatokat a fejemből.
- Zavarlak? – jött a hátam mögül egy ismerősen gúnyos hang.
A szemeim felpattantak, és olyan gyorsan fordítottam hátra a fejem, hogy még a nyakam is belereccsent. Damon karba tett kézzel állt mögöttem, a szája féloldalas mosolyra húzódott.
- Üdv nálunk. Elenáék egy darabig nem fognak lejönni, eléggé magukba feledkeztek, én pedig nem akarok unatkozni, ha te is a házban vagy, szóval… - közelebb sétált hozzám, és megállt közvetlenül előttem. A szívem hangosabban kezdett verni, de már hozzá voltam szokva az efféle reakciókhoz a társaságában.
- … lejöttelek szórakoztatni - fejezte be a mondatot suttogva, és végigsimított az arcomon. A bőröm lángolni kezdett ott, ahol megérintett, de álltam a tekintetét. Most vagy soha, döntöttem el magamban, és egy nagy levegőt véve megkérdeztem azt, ami már napok óta gyötört.
- Damon, mit akarsz tőlem? – A hangom kicsit keményebbre sikeredett, mint akartam, de nem törődtem most vele, csak Damon mosolyra húzódó ajkait figyeltem.
Már vagy egy perce meredtünk egymásra szótlanul, amikor nekem hátat fordítva megszólalt.
- Gondoltam, megmutatom neked Mystic Falls szépségeit, de ha ez neked gondot okoz... Csak egy szavadba kerül, és már itt sem vagyok, Eleanor. – Hátranézett egy pillanat erejéig, de én csak döbbenten meredtem rá. Választási lehetőséget ajánl nekem? Felálltam a kanapéról, és idegesen fel-alá kezdtem járkálni a kandalló előtt. Megmenthetném magam a veszélytől, amibe már Caroline, és ki tudja, hány ártatlan lány beleesett. De meg akarok én menekülni ettől? Akarom, hogy így legyen? A fejemre szorítottam a kezem, úgy éreztem, mindjárt szétrobban. Lehunyt szemmel próbáltam megnyugtatni magam. A következő pillanatban egy hideg kéz fonódott a karomra, és maga felé fordított. Damon arca komoly volt, sehol egy gúnyos félmosoly, vagy egy zavarba ejtő pillantás. A tekintete teljesen tiszta volt. Végigsimított a karomon, és a kezébe zárta a sajátomat.
- Mit akarsz, Eleanor? – kérdezte, miközben közelebb hajolt hozzám. A tekintete fel-alá járt az ajkam és a szemem között, én pedig azt sem tudtam, hol vagyok, és mit akarok. Csak Damon kezét éreztem az enyémen, és a tekintetét magamon. A távolság egyre fogyott köztünk, de Damon tétovázott. Végül megadóan lehunytam a szememet… és a következő pillanatban ott éreztem Damon ajkait a sajátomon. Óvatosan csókolt, mintha félne, hogy ellököm magamtól, de e helyett szorosan köré fontam a kezeimet, és még közelebb húztam magamhoz. Megéreztem az illatát, ami a maradék gondolatot is száműzte a fejemből. Az érzékeim zsibongtak, és arra kérleltek, hogy kerüljek hozzá még közelebb. Belemarkoltam a pólójába, és éreztem, ahogy megfeszül a hasán. Damon az arcomra simította a tenyerét, és, ha lehet, még közelebb húzott magához. Halkan felsóhajtottam, ahogy beleharapott az alsó ajkamra, de apró fájdalmat is éreztem az emésztő vágy mellett. Az érzékelésemet megborította a fémes íz, én pedig zavarodottan szakítottam meg a már hosszú percek óta tartó csókunkat. Zavarodottan kaptam a számhoz, és végighúztam rajta az ujjamat. Egy helyen éreztem az amúgy elenyésző égető fájdalmat. Beszívtam az ajkam, és Damonra pillantottam, de nem erre számítottam. Vad tekintettel bámult az ajkaimra.
- Damon, jól vagy? Egy kicsit vérzik, de túlélem – mondtam kissé remegő hangon, még mindig a hatása alatt voltam.
Nem reagált, csak lehajtotta a fejét, hogy ne láthassam az arcát. Összezavarodva álltam mozdulatlanul, várva, hogy mondjon valamit.
Fél perc múlva felemelte a fejét, és a szemembe nézett. Az előbbi vadság eltűnt a tekintetéből, én pedig kezdtem megnyugodni, hogy nem csináltam semmit rosszul. A kezeit a nyakamra helyezte, miközben hátrasöpörte a hajamat. Elmosolyodtam, és ezúttal én csókoltam meg. Nem visszakozott, helyette vehemensen viszonozta azt. Végigsimított a nyelvével a még mindig vérző ajkamon, és óvatosan szívni kezdte. Éreztem, ahogy egyre több vér áramlik át a szájába, de nem törődtem vele, élveztem a rajtam végig-végigsimító kezeit.
Most ő szakította meg a csókunkat. Tágra nyílt szemmel hátrébb lépett tőlem, és újra lehajtotta a fejét. Az előbbi nyugodtságom szertefoszlott. Talán mégis rosszul csináltam valamit? Bár minden mozdulatot tökéletesnek éreztem, elkezdtem keresni a hibát, persze magamban. Aggódva néztem Damont, aki nagyokat sóhajtva, a térdére támaszkodva bámulta a padlót. Kinyújtottam felé a kezem, ő pedig villámgyorsan utána nyúlt, és magához rántott. Elkapott, mielőtt még eleshettem volna, de nem nézett a szemembe, újra a számat kezdte el fixírozni. De a következő pillanatban lemerevedtem: Damon arca megváltozott. Halk, repedő hangot hallottam, és Damon szeme ugyanabban a pillanatban elsötétült, és a szeme alatt hirtelen minden ér tisztán kirajzolódott. Sikolyra nyílt a szám, de nem volt időm sikoltani… csak a fájdalmat éreztem a nyakamnál, és utána minden elsötétült.

Sziasztok,

Ismét az elnézéseteket kérem. A hatodik résszel kissé küszködöm, mert ezt még a kórház előtt kezdtem el írni, és mire visszajöttem, kizökkentem a hangulatából... most két féle verziót írok, és majd eldöntöm, melyik a jobb. :)
Viszont: én ma megyek le Dunabogdányba nyaralni a barátaimmal, és csak kedden jövök haza. Valószínűleg a következő rész szombaton lesz, ahogy eddig, és utána megy tovább rendesen.

Ne haragudjatok:
Kata

Sziasztok,

Nagyon köszönöm mindenkinek a megnyugtató kommentárokat :)
Pénteken hazaengedtek, szóval immár teljesen gyógyultan élvezem tovább a 40 fokos hőséget... :D
A hatodik rész készülget, amint kész lesz, felteszem. Igyekszem vele :)

Köszönöm a türelmeteket: Kata

Sajnálom...

Sziasztok,

Nagyon sajnálom, de sajnos nem tudom, mikor fogom hozni az újabb részt. Be kell feküdnöm a kórházba, vesemedence-gyulladásom van egy kis fincsi 40 fokos lázzal... És persze, holnap mennék VOLTra. Szerintem ez valami átok rajtam, alsó tagozatosan egy táborba sem jutottam el, mindig lebetegedtem (de csak kétszer kerültem kórházba!). Úgy látszik, ez most előröl kezdődik.

Mindenesetre nektek kellemes nyarat továbbra is... remélem, én is hamarosan szabadulok onnan :).

Kata