...

Sziasztok,

Nagyon sajnálom, hogy már több, mint két hete nem hoztam új részt. Valahogy kiestem a ritmusból (de nem az ihlet veszett el, csak az egész... átalakult). Tervezgettem, hogy majd holnap, és holnap... és amikor eljött volna, újra teljesen megkavarodott az életem. A nagymamám szombat reggel elhunyt. Nagyon közel állt hozzám.

Ez a bejegyzés EGYÁLTALÁN nem a blog végét jelenti, MINDENKÉPP be fogom fejezni. Csak az a kérdés, hogy mikor. Nem tervezem hónapokig húzni, de meg kell várnom, míg a gondolataim visszatérnek a normális mederbe. Remélhetőleg ez minél hamarabb eljön.

Köszönöm a megértéseteket,

Kata

49. fejezet I. rész

Sziasztok,

Nos, hosszas agyalás után rájöttem, hogy a beígért 50 fejezet bizony nem lesz elég ahhoz, hogy szépen befejezzem a történetet. Amikor elkezdtem a részt, azt hittem, bele fog férni a maradék cselekmény fele ebbe a részbe, de tévedtem - persze, írhattam volna 3000 szavas részt, de akkor túl tömény lett volna a két véglet vegyítése. De a jó hír, hogy mivel már megvan a 49. fejezet II. részének negyede, nem lesz újra két hetes szünet a rész után. :)

Hát akkor, jó olvasást, és köszönöm a véleményeket! Most is sok szeretettel várom őket ;).

Kata

49. fejezet I. rész – Tökéletes nap

(One Republic - Say All I Need)

Vannak pillanatok az életben, amiket, ha kívánhattam volna, örökké tettem volna. Pillanatok, amik boldogságtól, és idilltől sugároztak, amiknek sosem akarsz véget vetni. Az utolsó reggelem pontosan ilyen volt.

A nyitott ablakon keresztül élesen tűztek rám a nyár utolsó, égető napsugarai. Hunyorogva fordultam a másik oldalamra, és azonnal elmosolyodtam a látványtól – Damon laposakat pislogva, kócos hajjal nézett.

- Szia – suttogta rekedt hangon.

- Jó reggelt. – Megdörzsöltem a szemem, hogy tisztán lássam őt. A szemei ezúttal még kékebbnek látszottak, mint máskor, hipnotizáló erővel hatott rám. Lassú mozdulattal emeltem fel a kezem, hogy hozzáérjek, de félúton elkapta a csuklóm, és összekulcsolta a saját kezével.

- Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ez legyen a legtökéletesebb emberi reggeled – mosolygott rám halványan. – És ha én csinálom, hidd el, tényleg tökéletes lesz – toldotta meg egy kacsintással a mondatot. Halkan felnevettem a rá nem jellemző optimizmusa miatt.

- Tudom – mosolyodtam el én is.

- A mai nap csak a miénk, naplementéig azt csinálunk, amit csak akarunk. Még a Szerelmünk lapjai-t is képes vagyok megnézni, ha erre vágysz… - Egy pillanatig undorodó grimaszt vágott, de gyorsan eltüntette az arcáról. Képtelen voltam visszafojtani a nevetésemet.

- Akkor sem kényszerítenélek erre, ha holnap világvége lenne. – Damon arcán szinte szétömlött a megkönnyebbülés, és halkan motyogott valamit, ami egészen úgy hangzott, mint a „Hála az égnek”.

- Viszont kezdhetnénk egy reggelivel – húztam fel a szemöldököm, és kényelmesen elhelyezkedtem a párnákon, jelezve, hogy én csak az elfogyasztásában leszek partner. – Ha jól emlékszem, rántottában egész profi vagy…

- Kérése számomra parancs, kisasszony – hajtott fejet elegánsan, és emberi tempóban kimászott az ágyból.

- Ezt most akár 1864-ben is mondhattad volna – kuncogtam, és egy pillanatig magam elé képzeltem az akkori Damont fehér ingben és lovaglónadrágban. Hmm…

- Te meg olyan fejet vágsz, mint akinek különösen kellemes gondolatai támadtak – húzta fel a szemöldökét kihívóan.

- Előbb reggelizünk. – Akármennyire is ellenemre volt ez a mondat, a gyomrom hangosan korgott csak a rántotta említésétől is.

- Ha öt percen belül nem lennék itt, kárpótlást kapsz – villantott rám egy gyors mosolyt, majd egy szempillantás alatt eltűnt a szobából. Mosolyogva dőltem végig az ágyon, minden sötét gondolattól mentesen. Csak a pillanatnak éltem.

*

- Azt hiszem, megérdemled a mesterszakács címet – dünnyögtem tele szájjal, és felpillantottam a tányérról. Egy pillanatig elkaptam a tekintetét – különös láng égett benne. Dühös és elszánt volt.

Lassan rágtam meg az utolsó falatot. Mély csönd telepedett közénk – tudta, hogy beláttam a beletörődő álcája mögé.

- Meg kell ígérned, hogy nem teszed ki magad veszélynek miattam. – Mélyen néztem a szemébe, hogy lássa, komolyan kérem.

- Tudok vigyázni magamra – válaszolta kifejezéstelen arccal, némi éllel a hangjában.

- Már döntöttem, Damon. Semmi szükség magánakcióra – válaszoltam kemény hangon. – Azt ígérted nem egészen fél órával ezelőtt, hogy ez a nap csak a miénk lesz… Akkor kérlek, ne tedd tönkre! – A hangom akaratlanul lágy lett, kérlelő.

- Nem szándékoztam megszegni az ígéretemet. – Az arca felengedett a feszült maszkból, és elmosolyodott. Lassan felém hajolt, és hozzásimította az ajkát az enyémhez. Egy pillanat alatt abnormális módon megsokszorozódott a pulzusom, és minden épeszű gondolat eltűnt a fejemből, de ahogy megszűnt az érintés, magamhoz tértem.

- Ne tereld el a figyelmem! – csattantam fel félig bosszankodva, félig nevetve.

- Csak visszairányítottam a megfelelő mederbe – pillantott rám egy féloldalas mosoly keretében.

- Ha vámpír leszek, én is ilyen hatással leszek mindenkire? – kíváncsiskodtam.

Keressük a vámpírlét pozitívumait – ez tökéletes első lépés a döntésem elfogadására.

- Ehhez születni kell, édesem – nevetett fel. – De ha már egy örökkévalóságig a nyakamon maradsz, elvárom, hogy csak az én fejemet akard elcsavarni . – Ha nem lettem volna teljesen biztos abban, hogyan is érez irántam, rosszul estek volna a szavai, de így csak lemondóan megforgattam a szemem.

- Szóval örök terhet jelentek neked? – húztam fel a szemöldököm kérdően.

- Mmm… - Közelebb hajolt hozzám, és egy pillanatig újra megérintette az ajkával a számat. – Édes teher… - mormolta a szám sarkába, majd úgy istenigazából csókolni kezdett. Kezével a hajamba túrt, és lefektetett a párnák közé. Ez tényleg egy tökéletes reggel – gondoltam élvezkedve, de a következő pillanatban Damon szétpukkasztotta a minket körbevevő buborékot.

- A francba – morogta a számba, és villámgyorsan ránk rántotta a takarót.

- Mi a… - kezdtem bele, de ebben a pillanatban kicsapódott az ajtó.

- Megtanítsalak kopogni? – szólalt meg Damon fenyegető, mély hangon, és a lazán ajtófélfának dőlő Nate-ra pillantott.

- Beszélnem kell Eleanorral, és nincs időm végigvárni, míg kihemperged magad – válaszolta a bátyám arcpirító nyugodtsággal. Felvont szemöldökkel járattam a tekintettem köztük, nézve, ahogy fenyegető grimaszokat vágnak egymáshoz. Hát, a „két dudás nem fér meg egy csárdában” mondás úgy látszik, tényleg igaz.

- Ha nem a bátyja lennél, már rég karót döftem volna a szívedbe - sziszegte Damon.

- Fiúk… - próbáltam közbeszólni, de Nate nem hagyott időt, hogy végigmondjam.

- Elfelejted, kivel beszélsz. Emlékszel még az első találkozásunkra a bárban? Ha jól emlékszem, fél másodperc alatt kiterítettelek egyetlen pillantásommal… Ha nem lennék teljesen biztos benne, hogy tényleg szereted őt, már rég halott lennél – válaszolta Nate fölényesen. Éreztem, ahogy Damon megmozdul, de még pont idejében kaptam utána. Bár nem voltam elég erős ahhoz, hogy ténylegesen megállítsam, az érintésem elegendő volt ahhoz, hogy lenyugtassam.

- Damon, hadd beszéljek vele – sóhajtottam fel, és elengedtem. Hosszú, metsző pillantást vetett rám, de igazából nem nekem szánta. Végül lassan, lazán kisétált a szobában, egy másodpercre megállva a bátyám előtt. A kettejük között pattogó feszültség szinte szikrázott, de ahogy Damon kisétált az ajtón, a levegő újra lenyugodott, ahogy én is. Csak akkor vettem észre, hogy milyen mereven ültem, mikor egy nagy sóhajtás keretében Nate felé fordultam.

- Kellett ez? – vontam fel a szemöldököm kérdően.

- Csak tisztáztam vele az erőviszonyokat. – Közelebb jött hozzám, majd leült az ágy szélére. – Na, ne haragudj már – lökött meg gyengéden, amolyan testvéri gesztusként, miután tüntetőleg elfordultam tőle. – Az igazság az, hogy kicsit féltékeny vagyok – vallotta be hirtelen. Ha az volt ezzel a mondattal a célja, hogy újra szóba álljak vele, hát elérte.

- Féltékeny? De mégis mire? – kérdeztem őszinte csodálkozással.

- Régebb óta a közeledben lehet, mint én. Annyira meg akartalak már ismerni, de tudtam, hogy ezzel csak újabb veszélynek tennélek ki – magyarázta beletörődő hangon. – De azért nem mondom, jól elcseszte az elejét – folytatta. – Olyan szívesen letéptem volna a fejét, akárhányszor fájdalmat okozott neked, de nem tehettem. Éreztem, hogy szereted, feltételek nélkül. Előbb tudtam, mint te magad – vigyorgott rám.

- Hát az nem volt nehéz – fintorogtam rá. – Eléggé össze voltam zavarodva, ami nem csoda, tekintve a körülményeket – sóhajtottam fel. – De… honnan tudtad, hogy ő is szeret? Azt mondtad, csak emiatt nem… ölöd meg. – A hangom a mondat végére cincogássá alakult. Elképzelni, hogy Damon nincs többé… lehetetlen.

- Amikor Katherine leszúrta Damont a karóval… Már azelőtt beléptem Damon fejébe, hogy te is kapcsolódtál volna hozzá. Végig a te nevedet kiáltotta, és azért könyörgött – komolyan könyörgött, ne nevess! – bizonygatta nagy hévvel – hogy te túléld bármi áron. – Hagyott nekem időt, hogy elérzékenyülhessek. – De azért nem bírom a srácot – folytatta hasonló grimaszt vágva, mint én az előbb. – Reméljük az átváltozásod után jobb lesz az ízlésed – vigyorodott el újra pimaszul. Gondolkodás nélkül felé hajítottam egy párnát, de mielőtt az elérhette volna, intett egyet a kezével. A párna huzata hangos reccsenéssel megadta magát, és fehér pelyhek töltötték be a köztünk lévő teret. Egy újabb intés – a pelyhek átváltoztak rózsaszirmokká, majd lehulltak.

- Hú – suttogtam elámulva, és megbabonázva bámultam a vöröslő szirmot a fehér ágytakarón.

- Ha már utolsó nap, legyen tökéletes – mosolyodott el kedvesen. Szó nélkül odahajoltam hozzá, és megöleltem.

- A vérszívód már kezd türelmetlen lenni, úgyhogy megyek – szólalt meg, miután kibontakoztam az ölelésből. – Ha esetleg estig nem szabadulnál – villantott rám egy pajzán vigyort – majd feljövök, és akkor megbeszéljük az este további részét.

- Oké – válaszoltam kuncogva. – De kopogj! – kiáltottam utána, mikor már a küszöbön kívül járt. A válasz csak egy hangos nevetés volt.

- Sajnálom – mormoltam Damon vállába, miután sértődött arccal visszamászott mellém. – De…

- Ő a bátyád, tudom – fejezte be a mondatot helyettem, és megsimogatta a hajam.

- Akkor nem haragszol? – kérdeztem vissza, és engesztelésképp odabújtam hozzá.

- Rád? Nem. Rá? Inkább hagyjuk – mordult fel, de a hangja már nem volt fenyegető, csak durcás. – Nem szép dolog kihallgatni más haldoklós gondolataid – vonta fel a szemöldökét.

- Te hallgatóztál! – vádoltam meg.

- Ha már ki lettem rakva a saját szobámból, ez a minimum – vigyorodott el.

- Még haverok is lehetnétek, ha túllátnátok a hatalmas egótokon – morogtam lemondóan.

- Legyen elég annyi, hogy nem rakom ki a házból…. egyelőre – tette hozzá gyorsan, miután meglátta a pillantásomat.

- Ez már jobban tetszik – feleltem. Őszintén szólva élveztem a helyzetet – biztos voltam benne, hogy ha nem emberi életem utolsó napja lenne, Damon és Nate összeverekednek, és egyikük sem lenne ilyen megbocsátó a maguk módján. Csak miattam tették ezt, és élveztem, hogy jobb belátásra kényszeríthetem őket.

- Boldog vagy – jelentette ki Damon, miután pár percig csak mosolyogva révedeztem.

- Ki ne lenne az most? – Jobb szóhasználatnak tekintettem a mostot, mint az „egy ilyen napon”. A nap maga nem lesz tökéletes… csak egy része.

- Fájni fog? – csúszott ki a számon meggondolatlanul. Még ébredéskor elhatároztam, hogy nem beszélek róla addig, amíg csak lehet.

- Kicsit… kellemetlen. – Láttam az arcán, hogy próbál finoman fogalmazni, de nem elégedtem meg vele.

- Damon… az igazságot mondd – kértem csendesen.

- Nem a fájdalomról van szó, Eleanor. A vágyról. Hogy ölni, ölni és ölni akarsz. Bármit megtennél egy korty vérért… - Bár tudtam, hogy ez lesz, nem tudtam elképzelni. De még csak a próbálkozás is elkeserített.

- De itt leszünk melletted, és segítünk. Ha akarod, tálcán kínálom fel neked az embereket… de ha azt akarod, visszafoglak a gyilkolástól. Amit csak akarsz – susogta lágy hangon.

- A második opció jobban hangzik – nevettem fel remegős hangon, és az ölébe simultam.

- Várjuk ki a végét –mosolyodott el szomorúan.

- Tapasztalat? – kérdeztem vissza.

- Sosem akartam megölni senkit… de túl gyenge voltam. Nem bírtam ellenállni a csábításnak. Miután először megtettem, a bűntudat kezdett cafatokra szaggatni. Ezért újra öltem, hogy ne érezzem. Ördögi kör – sóhajtott fel, majd kibámult az ablakon.

- De megváltoztál – suttogtam, és az arcára simítva a kezem, visszafordítottam a fejét, hogy a szemébe nézhessek.

- Sosem fogok megváltozni, Eleanor – mosolygott rám szomorú tekintettel. – Csak melletted olyan nehéz rossznak lenni… Mindenedből sugárzik a jóság – suttogta lágyan, és rásimította a kezemre a sajátját.

- Szeretlek, Damon, úgy, ahogy vagy. Nem érdekel, hány embert öltél meg… Csak a most számít. És most ez vagy te. – Elmerültem a tekintetében. Lebegtem, repültem, mégis úgy éreztem, mintha zuhannék. De nem próbáltam megkapaszkodni – élveztem a száguldást, és tudtam, hogy vele nem eshet bajom többé.

48. rész

Sziasztok,

Hát, már ténylegesen nagyon a vége felé járunk... De azért még tartogatok meglepetéseket ám, sőt, a legnagyobb csavarok csak még most jönnek :).

Sajnos rá kellett jönnöm, hogy a frissítések időpontjait nem tudom (mindig) betartani, ezért az oldalt látható "Következő rész tartalmából" csak a reményeimet közvetíti. Igyekszem, igyekszem, de lehet, hogy egy hét nem lesz elég arra, hogy az utolsó két részt megírjam. Nagyon kell figyelnem, hogy mit írok le, mert ha most nem teszem, később már nem lesz rá alkalmam... Remélem, megértitek.

Bár érzem, hogy nem érdemlem meg a kommentárokat a mostanában lévő folyamatos késéseim miatt, azért nagyon örülnék párnak! :)

Csók: Kata

48. rész – Az utolsó nap

(Gary Jules - Mad world)

Kristálytisztán hallottam, ahogy mindenki levegő után kapott. Az érzékeim kiélesedtek, mintha már most túlestem volna az átváltozáson, de az agyam józan fele tudta, hogy ezt csak az adrenalin teszi velem. Dermedten ültem a többiekkel ellentétben – idegesen mocorogtak, de nem szólaltak meg, nekem adták az első szót.

- Lehetetlenség! – sikította az agyam azon része, amiben minden emberi tulajdonságom volt. A félelem, sokk, az önzőség, a gyengeség… minden. De nem hallgathattam rá – itt már nem emberségről volt szó. Arra a részemre van szükségem, ami természetfeletti erővel képes a szeretteire koncentrálni, aki nem ijed meg, és bátor, akkor is, ha tudja, hogy nincs esélye. Felerősítettem magamban a suttogást, ami szépen-lassan elnyomta bennem a sikítozó hangot.

- Tudom, hogy megfordult már a fejedben, Eleanor, akkor most miért lepődtél meg? Tudhattad volna, hogy ez az egyetlen megoldás mindenkinek. Senki sem fog meghalni – kivéve téged, de te sem véglegesen – szavalta nyugodtan a belső hang megnyugtató, monoton hangon.

- De minden… más lesz. Főleg én – súgtam neki vissza halkan.

- Erős vagy. Meg fog maradni az egyéniséged, ha igazán akarod, és küzdesz a benned lévő démonnal. Kemény munka, de… Damon ott lesz veled, és mindenben támogat majd. És Stefan, Elena, Bonnie és Nate is… a barátaid. Még Jeremy is.

Végignéztem az említett arcokon, és amit rajtuk láttam, segített elhinni, hogy így lesz. A szemükben a riadalom mögött megbújt a támogatás, akárhogy döntök is. A feszültség hirtelen kiszállt a tagjaimból, és gyengéden megszorítottam Damon kezét, erőt merítve a beszédhez.

- Nem tehetem meg, hogy akármelyikőtöknek baja essen miattam. Tudom, hogy akárhogy döntök is, ti mellettem lennétek minden erőtökkel, de nem választhatom a könnyebb utat. Ha ez az egyetlen megoldás… legyen. Vámpír leszek. – A hangom nyugodt volt, egyszer sem halkult el, vagy remegett meg.

- Eleanor… - Elsőnek Stefan volt képes megszólalni. – Végiggondoltad mindezt? Nem akarom, hogy úgy érezd, nincs választásod –mondta rekedtes hangon, miközben a homlokán elmélyültek a ráncok.

- Két megoldás közül azt választom, amiben ott lakozik az esély mindenki megmentésére. Te is pontosan ezt tennéd a helyemben, ha a mi életünkről lenne szó – válaszoltam halkan, tudva, hogy Stefan nem fog tiltakozni.

- A legbátrabb ember vagy, Eleanor, akivel valaha találkoztam. – Elena hangja csodálattal és melegséggel volt tele. Hálásan rámosolyogtam, és lesütöttem a szemem.

- Természetesen majd készítek neked gyűrűt, hogy ki tudj menni nappal is – biztosított Bonnie is, aki eddig csak tágra nyílt szemmel figyelte a beszélgetést.

- Köszönöm – mosolyogtam rá is, miközben a belsőm kezdett egyre nyugodtabb lenni. Felkészült lettem az újabb részletekre.

- Nate – fordultam a bátyám felé, aki csak némán figyelte a történéseket -, mi a terv?

- Elég egyszerű – villantott rám egy bánatos mosolyt. - Elmész Katherine-hez, mondván, hogy feláldozod magad. Mikor elkezdődik a szertartás, és Katherine… végez veled, a véred nem fogja beindítani az átoktörést, mert már tisztátalan lesz, csak hogy ezt ő később fogja észrevenni. De amikor már ájultan fekszel, félig az emberség és vámpírság között, az én erőkötésem eltűnik a süllyesztőben, és mikor magadhoz térsz váratlanul, a kettőnk erejével képesek leszünk legyőzni őt anélkül, hogy akárki is megsérülne, persze őt kivéve.

- Visszakapom az erőm? – Ez a hír újdonságként hatott, és egy pillanatra felhangzott bennem az emberi énem bepánikolt hangja, de gyorsan elnyomtam, mielőtt még felfoghattam volna a szavait.

- Az új kapcsolatod a természetfelettivel eltörli a kötést. Olyan leszel, mint én… Vámpír-boszorkány kombináció, a lehető legerősebb.

- Hát ez… jól hangzik – préseltem ki magamból.

- Majd Bonnie és én megtanítunk mindenre, amit kell. De az ereidben folyik a tehetség a mágiához, szóval nem lesz nehéz dolgunk. – Nate próbálta elém vázolni a könnyebb jövőt, de a hangja hamisan csengett. Ő tudja a legjobban, hogy mennyi nehézséget okoz a boszorkányság és a vámpírság külön-külön is, nem hogy egyben…

- De ezzel is meg fogsz küzdeni – szólalt meg bennem a megnyugtató hang, és ekkor jöttem rá, hogy igazából nem is a saját hangomat hallom, hanem Damonét. Eddig kerültem a tekintetét, féltem belenézni, de most önkéntelenül is felé fordultam. Az arcán kifejezéstelen maszk ült, összekulcsolt kezünket is csak én tartottam. Nem láttam át a maszkján, és ez megijesztett.

- Jól vagy? – suttogtam felé a leghülyébb kérdést, amit csak feltehettem volna, de már nem tudtam visszaszívni. Nem lepődtem meg, amikor szó nélkül elfordította tőlem az arcát, és a szőnyegre meredt. De nem engedte el a kezem, sőt, mintha egy kicsit erősebben szorította volna…

Elfáradtam. Az agyam és a testem egyszerre adta tudtomra, hogy számukra már lassan vége a mai napnak. Nem áltattam magam azzal, hogy majd holnap felkelek, és az egészet csak álmodtam. Nem hihettem ezt, mert akkor sokkal nehezebb lenne elfogadni a rám váró megpróbáltatásokat. Egyszerűen csak lefekszem aludni, és hagyom, hogy az ár sodorjon magával.

- Elálmosodtam… szerintem én elmegyek aludni – szólaltam meg egy nagy nyújtózkodás közepette.

- Holnap a Hold a harmadik negyedbe ér, olyankor a mágikus erőnk is megsokszorozódik. Holnap kéne megejtenünk a dolgot. – Nate próbált nemtörődöm hangot adni a szavainak, mintha nem lenne nagy dolog az egész, de tudtam, hogy csak az én érdekemben. Tudtam, hogy végighallgatta a bennem dúló kisebb csatát, és most mindent megtesz annak érdekében, hogy könnyebb legyen nekem. Hálás voltam érte.

- Hát akkor, találkozunk holnap – vetettem a többiekre is egy álmos-kedves pillantást, és elindultam fölfelé.

Damon szobájába mentem. Leültem a hatalmas ágyra, és kibámultam az ablakon. A Hold fénye ezüstös sávokat festett a padlóra, és eszembe juttatta a New York-i éjszakákat, ahol ugyanezt néztem a 28. emeletről. Most, ahogy próbáltam magam elé képzelni New Yorkot, a szobámat, az iskolát, olyan homályosnak és messzinek tűnt, mintha ezer éve lett volna. Minden megváltozott… Annyiszor kívántam már vissza azokat a nyugodt, jelentéktelen, tudatlan napokat! De most… bár tudtam, hogy mi vár rám, teljességgel felmértem, mégsem akartam visszautazni az időben. Végigpörgettem magamban, mi mindent nyertem egyetlen döntésemmel… barátokat, testvért, szerelmet. Persze az érem másik oldala is ott volt, fekete és vérvörös színben játszott, de a másik oldal fényesen megvilágította, és elmosta a színét. Megérte.

Hirtelen elemi erővel tört rám Damon hiánya. Elém villant kifejezéstelen tekintete, és elgondolkodtam, vajon mit érezhet most. Sosem került szóba köztünk a vámpírrá válásom lehetősége, mégis tudtam, hogy ez az utolsó, amit akart volna.

A szoba ajtaja halk nyikorgással kinyílt, és odakaptam a fejem. Damon sziluettje mozdulatlan és merev volt, de legalább itt volt. Képtelen lettem volna nélküle eltölteni az utolsó emberként töltött estémet.

Szótlanul néztünk egymásra. Az arca sima volt, de a szemei ezüstösen világítottak a holdfényben. Én voltam az, aki nem bírta tovább – hatalmas léptekkel átszeltem a szobát, és erősen magamhoz szorítottam. A karjai végtelennek tűnő másodpercekig nem mozdultak, de utána gyengéden körém fonta őket, és felsóhajtott.

- Nem kell ezt tenned. Legyőzzük Katherine-t anélkül is, hogy feláldoznád az emberségedet – súgta a fülemben reményteljes hangon, mégis erőltetettnek tűnt. Mintha csak próbálná elhitetni magával, hogy ez tényleg lehetséges…

- De milyen áron? Ha te meghalsz, az végleges, és azt hiszem… nem tudnám elviselni. De én csak… átváltozom. Az nem a vég – mosolyogtam rá könnyes szemmel. Csak a gondolat, hogy ő nincs, összeszorította a torkomat.

- Te nem tudod, milyen – fogta a két keze közé az arcomat. – Minden nap azt érzed, hogy legszívesebben megölnél mindenkit, akinek dobog a szíve… És, amikor először megteszed, mert már nem bírod tovább, mindent megteszel azért, hogy ne érezd a bűntudatot és fájdalmat, ezért újra és újra ölsz. Egészen addig, amíg már azt sem tudod, ki vagy valójában, csak azt, hogy újra ölnöd kell. Nem érzel szeretetet, kedvességet, reményt, szerelmet…

- Veled is ez történt? – kérdeztem halkan, bár tudtam rá a választ.

- Annyival könnyebb nem érezni… Fáj, Eleanor. Itt bent – tette a kezemet a szívére. – Ha most nem éreznék, nem érdekelne, hogy mi történik veled. De képtelen vagyok elfojtani, és nem is akarom, mert ez… mássá tesz. Olyan emberré, aki szeretek lenni. – Damon tekintete elhomályosult, és egyetlen, kósza könnycsepp folyt végig a sápadt arcon.

- De velem ez nem történhet meg. Addig nem, amíg te mellettem vagy, és eszembe juttatod minden nap, ki is vagyok valójában.

Szó nélkül közelebb hajolt hozzám, és megcsókolt.

Alig bírtam állva maradni a hirtelen jött érzelemhullámtól. Ezúttal nem kellett varázslat ahhoz, hogy kapcsolódjak hozzá – az érintkezés beindította. Éreztem a fájdalmát, a kétségbeesését, és félelmét, ahogy ő is a rendíthetetlen bizalmamat iránta. Szenvedélyesen csókolt, egészen addig, míg szédülni nem kezdtem. A fejem zsongott a gondolatoktól, amik másodpercek tizede alatt váltakoztak a fejemben, mégsem gondoltam rájuk, csak a pillanat töltött el.

Ledőltem az ágyra, magamon Damon meleg testével. A ajkunk nem vált el egy pillanatra sem egymástól, képtelen lettem volna megszakítani a kapcsolatot köztünk. A kezem ösztönösen indult el a testén, ahogy az övé is az enyémen. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy tudjuk, mit szeretne a másik – tudtuk, és éreztük is. Finoman csókolt, mint egy törékeny virágot, kezével újra és újra végigsimítva a hajamon. A ruhámon lévő cipzár halkan surrogva engedett a gravitációnak és Damon kezének. Lassan mindkettőnktől lekerültek a ruhadarabok. Meztelen bőrömön keresztül éreztem a teste vibrálását, aminek hatására meg-megremegtem. Lassú mozdulattal fontam a dereka köré a lábamat, nem sürgetve semmit. De egy új vágy villant fel bennem az együttléten kívül, egy, amivel még közelebb kerülhetek hozzá.

- Igyál belőlem – leheltem rekedten mélyen a szemébe nézve.

Nem tiltakozott. Az ajkai puhán súrolták a nyakam puha bőrét, és megéreztem az éles szemfogakat rajta. Egyszerre hatolt belém, és mélyesztette a fogát a bőrömbe. Az eksztázis ezúttal onnan kezdődött, ahol a legutóbb abbahagytuk. Még csak elképzelni sem tudtam, hogy van nagyobb öröm annál, mikor Damon elvisz a végső pontig… De ez ahhoz képest csak előjáték volt. Lassan mozgott, apró kortyokban nyelve a vérem. Csukott szemmel élveztem az előttem felvillanó fényeket. Az összes sejtem jóleső zsibbatságban lebegett, az ajkaim szétnyílva kapkodtak levegő után. A világ összemosódott, csak mi ketten voltunk biztos pont benne.

Egy pillanat alatt érkeztem meg az új, eddig még nem ismert kapuba. Hosszasan elidőztem kívül, de éreztem, hogy a testem sürgetően arra kér, lépjek be rajta, de csak akkor voltam hajlandó megtenni azt az egyetlen, apró lépést, mikor a zihálásunk összemosódott a fülemben. Léptem.

És a világ felrobbant.

47. rész

Sziasztok,

Elnézést a pár napos csúszás miatt, de amikor kiírtam a napot, mikor lesz új fejezet, azzal nem számoltam, hogy múlt héten kell átesnem a matek pótvizsgámon. De jelentem túl vagyok rajta, sikeresen, szóval irány az utolsó és halálos 12. osztály :).

A részről nem írnék sokat, de fontos tudnotok, hogy az egyik legnehezebb fejezetem volt. Jöttek a szavak, de olyannyira beleéltem magam a helyzetbe, hogy én magam is mindent éreztem, amit Eleanor. Remélem, ti is így éreztek majd… és nem csak az ilyen hangvételű részeknél :).

Jó olvasást, és a zenét ezúttal is kiemelten ajánlom!

Kata

47. rész – Végső megoldás

- Ez csak egy vicc, ugye?! – bukott ki belőlem fél perccel később. Mindenki engem bámult, mint valami csilli-villi új autót. Kellemetlenül éreztem magam a pillantások kereszttüzében, de igyekeztem nem törődni velük.

- Úgy értem, én nem lehetek boszorkány, vagy ilyesmi. Nincs erőm, sosem volt, és a bátyám is… eltűnt. – A hangom megremegett, miközben rájöttem, hogy ezek nem zárják ki azt, amit Damien állít.

- Sajnálom hugi, ez az igazság – mosolygott rám fájdalmasan Damien.

- Ne nevezz huginak – sziszegtem dühösen. – Nem vagyok a húgod. Hazudsz. – Kérlelő tekintettel Damonra pillantottam, aki még mindig döbbenten méregette Damient. Vagyis Nate-t. Csessze meg.

- Értem, hogy dühös vagy, de el kell fogadnod. Katherine téged akar, hogy feláldozzon, és még erősebb legyen, és ezt senki sem akarja. Mert ugye ti sem akarjátok? – vetett egy pillantást a dermedten ülő többiekre. Tekintete megállapodott Damonon, és intenzíven bámulni kezdte. Hosszú, idegőrlő percek teltek el így, de pont elég ahhoz, hogy újra és újra meggyőzzem magam arról, hogy ez az egész csak egy kitaláció.

Váratlanul ért a Damonból áradó feszültség – eddig sem volt nyugodt, de most olyan merev lett, mint egy kőszobor. A vonásai egy pillanatra kétségbeesettek lettek, de azonnal átváltott a jól ismert fagyos maszkba. Értetlenül néztem rá, de mielőtt megkérdezhettem volna, mi lelte, megelőzött.

- Bonnie – szólalt meg Damon fagyos hangon. – Tudsz valami varázslatot arra, hogy kiderítsük igazat mond-e?

- Van egy vérvarázslat, ami megmutatja, van-e köztük kapocs… - kezdett bele Bonnie lassan, és újra rám nézett.

- Már hogy lenne köztünk kapocs?! Még csak nem is hasonlítunk egymásra – hadonásztam vadul. – Nincs varázserőm, és nem is lesz soha. Normális ember vagyok, aki egy nem éppen átlagos társaságba keveredett, és az elmebeteg exetek vadászik rám, mert féltékeny. Ennyi – csaptam a kanapé bőrkarfájára erősen.

- Eleanor… ugyanolyan a szemetek. És a szátok is. Ráadásul a sztori pontosan beleillik abba, amit anyukád elmondott Nate-ről… - Elena hangja félénk volt, mintha attól tartana, hogy ha rávilágít ezekre az apróságokra, felugrom, és rátámadok.

Ehelyett azonban csak dühösen meredtem rá – amiket mondott, sajnos mind igaz volt. Már korábban is feltűnt, hogy Damien szeme ugyanaz a furcsa sötétkék, amilyen az enyém is, és a szánk is hasonlóan ívelt és telt. És a számok is pontosan stimmelnek Nate eltűnésével. De ez akkor sem lehet igaz.

- Azért nincs erőd, mert megkötöttem – sóhajtott fel Damien lemondóan. – Nem akartam, hogy akárki is rájöjjön, ki is vagy valójában… De apró jelei voltak, és ezt meg se próbáld tagadni. Magadtól emlékeztél újra a Damonnal kapcsolatos emlékeidre, amiket ő ki akart törölni a memóriádból, pedig ez egy normál embernél csak akkor lenne lehetséges, ha vámpírrá változott volna. -

Továbbra is összeszűkült szemmel meredtem rá, de néhány múltbéli apró titok kezdett összeállni a fejemben.

- Csináld. – Damon határozottan intett Bonnie felé. Néma felháborodással néztem végig, hogy a boszi elveszi az egyik asztalon heverő kést, és lassan Damien felé közelít. Az állítólagos bátyám, készségesen nyújtotta felé a tenyerét, és egy cinkos vigyort villantott Bonnie-ra, aki, miután ejtett egy elég mélynek látszó sebet, egy ezüsttálba csurgatta a vérét. Végül az ép kezébe nyomott egy fehér rongyot, de mire elfordult, Damien alig mozgó szájjal mormolni kezdett, és egy szempillantás múlva már csak a vékony, ráncos heg maradt a vágás nyomán.

- Eleanor… - Bonnie elém sétált, és tétovázva a kezemért nyúlt. Gyerekes módon ökölbe szorítottam a kezem, és a hátam mögé dugtam. Bár tudtam, hogy az egész csak egy nagy hülyeség, a tényeket nem tagadhattam le. Őszintén szólva kezdtem igazán berezelni.

- Ha kell, kényszerítelek – vetette oda Damon flegmán, és megragadta a karom. A tekintete ellentmondást nem tűrően szegeződött rám, de egy apró rés nyitva maradt előttem – a félelem, hogy elveszíthet ott lobogott a mélyben.

Meginogtam ültömben. Olyan hevesen ért a belőle áradó érzelem, hogy szinte éreztem a bőrömön. Anélkül, hogy megszakítottam volna a szemkontaktust vele, Bonnie felé nyújtottam a kezem.

(Kris Allen – I Need to Know)

A vágás okozta fájdalomtól felszisszentem, de összeszorítottam a kezem, hogy a szivárgó vér belecsorogjon a tálba. Hallottam a fülemben a szívem dobolását, de a megérzésem áttört a tagadás falán, és mielőtt Bonnie kimondta volna, már tudtam, hogy Damien minden egyes szava igaz volt.

Elmosódottan hallottam a kétségbeesett sóhajokat, amik minden egyes ember száját elhagyták, ahogy Bonnie némán bólintott. Mintha a halálos ítéletemet hirdették volna ki a bíróságon. A rám szegeződő tekintetek megváltoztak – ami eddig reményteljesen csillogott, most kihúnyt, és üresen bámult rám. Képtelen voltam elviselni a felém áradó sajnálatot és kétségbeesést, és anélkül, hogy gondolkoztam volna, felálltam, és monoton mozdulatokkal az emeletre sétáltam. Az első ajtón benyitottam, és arccal a puha selyemlepedőkre borultam.

A szüleimen gondolkodtam. Visszaidéztem anya tekintetében bújkáló örökös fájdalmat, az érzelemmentes hangot, amivel mindig hozzám szólt… Miután elmondta, mi okozta ezt, már nem tudtam rá haragudni. De az eddig elnyomott dühöt nem tudtam eltüntetni, csak lecsillapítani – de most éreztem, ahogy égni kezd bennem. Hirtelen lobbant fel, emésztő tűzként söpört végig a bensőmben. Miért nem lehet olyan a világ, ahogy én ismertem egészen egy évvel ezelőttig?

Önkéntelenül álltam fel az ágyról. Egész testemben remegtem – a dühödt sírás fojtó könnyei megragadtak a torkomban, és képtelen voltam kiadni őket. A hajamba markoltam, és fel-alá kezdtem járkálni. A düh újabb és újabb hullámokban tört rám, és úgy éreztem, ha nem adom ki, szétrobbanok. Őrült módjára kezdtem letépni az ágyról a lepedőt, és emberfeletti erővel téptem apró cafatokra. A komódon álló kislámpát a falhoz vágtam. A törés hangjai felszabadító erővel hatottak rám – éreztem, ahogy kiszakad a torkomból az ott ragadt sírás, és artikulátlan üvöltéssel vegyítve zokogni kezdtem. Lerogytam a puha szőnyegre, és a kezembe temettem az arcom. Csak hosszú percek után kezdett lenyugodni a légzésem, vele egy időben a hangos zokogás is finom hüppögésé változott. Homályos tekintettel körbenéztem a szobán – a tapéta leszaggatva, a törékeny tárgyak a falak mentén hevertek apró cserepekre hullva, a lepedő darabjai formátlan fecnikké tépve hevertek körülöttem. De megkönnyebbültem.

Még pár percig ott maradtam, hogy teljesen megnyugodjak, és erőt gyűjtsek a lemenetelhez. Biztos voltam benne, hogy még Elena, Bonnie és Alaric is hallott mindent az emberi érzékelésükkel, de abban is biztos voltam, hogy senki sem fog nekem szemrehányást tenni. És Damon… végig mellettem lesz. A pillantása, amivel lent nézett rám, a lelki szemeimbe égett.

Halkan lépkedtem visszafelé a lépcsőn, de még így is hangosan kopogott a cipőm sarka. A nappaliban halotti csend honolt, mindenki maga elé meredve bámulta a padlót. Ahogy leértem, az arcok egytől-egyig felém fordultak, és egyszerre mosolyodtak el megkönnyebbülten. Elena arcát könnyek csíkozták, Bonnie egy félénk mosolyt küldött felém, Alaric és Stefan elszántan, biztonságtól sugárzó tekintettel pillantottak rám, Damien pedig fájdalmas, merev arccal nézett a szemembe.

- Annyira sajnálok mindent – hallottam meg újra elgyötört hangját a fejemben.

- Nem te tehetsz róla… Nate – válaszoltam, és újabb könnyek törtek utat maguknak. Csendesen szipogva odasétáltam hozzá, és elkezdtem eloldozni a széktől. Mikor mindkét karja szabad lett, még egy pillantást küldtem felé, és a karjai közé bújtam. Hát ilyen egy testvéri ölelés… - futott végig az agyamon, ahogy Nate körém fonta a karjait. Zokogva fúrtam bele az arcom a vállgödrébe, és egyre erősebben szorítottam magamhoz. Csak akkor engedtem el, amikor fájdalmasan felszisszent, és bocsánatkérően rám mosolygott.

- Persze… hozok vért. A verbéna nagyon legyengített – töröltem meg az arcomat, hogy tisztán lássam viaszosan fénylő arcát.

- Hagyd, majd én – pattant fel Alaric készségesen, és eltűnt a pincébe vezető ajtó mögött.

Végig éreztem magamon Damon pillantását, de csak most voltam képes újra a szemébe nézni. A tekintetében milliárdnyi érzés kavargott, ahogy összekapcsolódott az enyémmel.

- Annyira… szeretlek – suttogta aznap másodszorra azt a szót, ami képes volt velem elfeledtetni mindent. Pár lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, és az ajkaira nyomtam a sajátjaimat. Éreztem a könnyeim ízét a nyelvemen, és a karjait, amik gyengéden fonódtak körém. Igen… ő velem lesz.

- Én is – súgtam a nyakába, és ráhajtottam a fejem a vállára.

Csak akkor váltam el tőle, mikor meghallottam Nate poharának koppanását az asztalon. Megvártam, míg az arca újra megtelt színnel, és kényelmesen elhelyezkedett az egyik fotelben. Én is leültem, mert tudtam, hogy ha újra elkezdünk beszélni, már nem leszek olyan erős, mint most. A kezdeti nehézségeken túljutottam, de még hátra van a java – minden sejtem ezt sugározta felém. Igyekeztem felkészülni a mondandójára, de nem halogathattuk tovább, így minden erőmet összeszedve tettem fel az egyetlen kérdést, ami igazán lényeges volt.

- Hogyan menekülhetek meg a biztos haláltól? – A hangom remegett, de Damon keze a tenyeremben nyugtató hatással volt rám.

Nate arca úgy felhősödött el, mint aki várta már ezt a kérdést, és ugyanúgy félt tőle, mint én magam. Nagy levegőt vett, és nyelt egyet, de a szavak csak pár másodperccel később jöttek ki a száján.

- A haláltól nem menekülhetsz meg, csak a teljes megsemmisüléstől. Vámpírrá kell változnod.

46. rész

Sziasztok,

Nos, ez a rész, bár nem lett a legeseménydúsabb, az egyik legfontosabb momentumot tartalmazza a történet szempontjából. Már nagyon közeledünk a végéhez… :(

Jó olvasást,

Kata

46. rész – A kulcs

(Lacuna Coil – Enjoy The Silence)

Bénultan álltam Damien pimasz tekintetét. Éreztem, ahogy Damon szorosan magához húz, de nem tudtam levenni a szemem a varázsló vámpírról. Egy pillanat erejéig végigfutott rajtam a jeges gondolat, hogy megigézett, de azonnal eszembe jutott a nyakamban lógó medál, tele verbénával. Ennyire még ő sem lehet erős.

- Nem igézlek meg – szólalt meg egy hang. Elszakítottam a tekintetem róla, és zavarodottan körbenéztem, hogy ki szólalt meg. Ám Stefan ugyanolyan támadó állásban bámult Damienre, Damon szája pedig szorosan összepréselődött. Újra Damienre emeltem a pillantásom.

- Én voltam az. És igen, csak te hallod. – Mielőtt még kétségbe eshettem volna, hogy megbolondultam, Damien ajkai még szélesebb vigyorra húzódtak kerekre tárt szemeim láttán.

- Mit keresel itt? – szakította meg a feszült némaságot Damon, és fenyegetően előrébb lépett.

- Nyugi haver – tette fel a kezeit nyugtatóan Damien, de a további vigyor az arcán nem hatott épp nyugtatóan senkire. – Ne rendezz jelenetet, túl sok az ember körülöttünk – járatta körbe a tekintetét a tánctéren, ahol ténylegesen nagyon sokan voltak.

- Nem ezt kérdeztem, haver. – Damon sziszegve ejtette ki az utolsó szót, de a tartása némiképp lazult. Kénytelen volt belátni Damien igazát.

- Katherine küldött? – szólalt meg végre Stefan is mély, fojtott hangon.

- Menjünk máshova. – Damien arcáról végre eltűnt a vigyor, és komollyá vált.

- Ne nézz már ilyen hülyének – nevetett fel Damon maró gúnnyal. – Nem fogunk belesétálni a csapdádba.

- Mondd meg nekik, hogy beszélnünk kell. Katherine-ről, és a kiiktatásáról – szólalt meg újra a hangja a fejemben. Összerázkódtam a hirtelen impulzustól, de azért felfogtam, mit mondott. Katherine kiiktatása? Miről beszél?

- Te vele vagy, minek akarnád kiiktatni? – Úgy látszik, a néma kommunikáció visszafelé is működik, mert Damien azonnal válaszolt a ki nem mondott kérdésemre.

- Mert nem vele vagyok, ilyen egyszerű. De ha túl sokáig folytatjuk elmebeli társalgásunkat, nem lesz miről beszélni. Mondd meg nekik, hogy bízhatnak bennem. Kérlek – tette hozzá a végén, lágy hangsúllyal. Hirtelen melegség érzése áradt szét a mellkasomban, és úgy éreztem, igazat mond. Egy csapásra bíztam benne.

- Eleanor, jól vagy? – súgta a fülembe Damon.

- Persze, csak… meglepődtem – válaszoltam halkan. Nem akartam beavatni őt rövid eszmecserénkbe... Elég bizarr volt ez a fejbéli társalgás. – De talán… tényleg beszélnünk kéne vele - vetettem fel az ötletet. Tudtam, hogy ha ez egy csapda, mindenkit a halálba küldök egyetlen hülye megérzés miatt.

- Ti ismeritek egymást? – Caroline ebben a pillanatban ért vissza a mosdóból, és szélesen rámosolygott mindenkire.

- Húzz innen – morogta Damon a foga között, de végig a szemébe nézett. Caroline üres tekintettel bólintott egyet, és lassan besétált a tánctér közepére.

- Mit mondtál? Hagyjuk, hogy tőrbe csaljon? – fordult vissza felém Damon hitetlenkedő tekintettel.

- Nem lehetsz biztos benne, hogy be akar csapni. Van egy… megérzésem, hogy bízhatunk benne. – Alig hogy kimondtam, rájöttem, milyen hülyén hangzik ez, és óvatosan néztem vissza a kék szemekbe.

- Felcsaptál boszorkánynak, vagy mi?

- Nem. De figyelj, ha a házba megyünk, és megmondjuk neki, hogy csak úgy vagyunk hajlandóak beszélni vele, ha előtte leláncolhatjuk és verbénát adunk be neki, akkor eléggé leszűkítjük a támadások esélyét – magyaráztam, nem véve tudomásul a furcsa pillantást, amivel Damon vizslatott.

- Benne vagyok – csapott le Damien azonnal, bár nem neki mondtam. De a vámpírhallás ilyen apróságokat nem vesz figyelembe.

- Te tényleg nagyon akarsz nekünk valamit mondani – húzta fel a szemöldökét kétkedően Stefan, de végül egy apró bólintást küldött a bátyja felé.

- Bonnie, te is gyere. Szükség lehet rád – szólt Stefan a némán ácsorgó boszinak, aki egy feszült bólintással követni kezdett minket a kijárat felé.

- Ha ekkora adagot adtok be, beszélni sem fogok tudni – morogta Damien a verbénás injekciót látva, immár leláncolva a Salvatore ház nappalijának kellős közepén.

- Nem kockáztatok – morogta Alaric, és a legkevésbé gyengéden beledöfte a karjába a tűt.

A hatás azonnali volt – Damien felnyögött, a nyaka előrebillent, ökölbe szorított keze ellazult.

- Ez fájt – motyogta vádlóan, miután erőnek erejével felemelte a fejét, és Alaricra nézett.

- Az volt a célom – vigyorodott el kedvenc töri tanárom.

- Most, hogy minden biztonsági intézkedéssel megvagyunk, bele is kezdhetnél a mesédbe – szólalt meg Damon, és lezuttyant a kanapéra. Kényelmesen elterpeszkedett, és átvetette a karját a vállamon. Magamban ahhoz fohászkodtam, hogy ne bánjam meg, amiért rávettem őket erre a nem épp épeszű ötletre, de a megérzésem még mindig melegen sugárzott bennem.

- Az elején tisztáznám, hogy nem vagyok Katherine-nel – kezdett bele gyenge hangon.

- Nem úgy tűnt – jegyezte meg tárgyilagos hangon Stefan.

- Az „ismerd meg az ellenségedet” elég jó stratégia. És nem mellesleg fantasztikus az ágyban. De ezt ti is tudjátok – villantott fel újra egy pimasz vigyort. Damon megvetően felmordult mellettem, de nem kommentálta a dolgot.

- Katherine-nel egy éve találkoztam New Yorkban. Ekkor már huszonhat éve vámpír voltam. A mágikus énem tizenöt éves koromban tört elő, miután egy Zoe nevű vámpír elrabolt, és felvilágosított, hogy egy igen fontos szerepet kapott a családom a természetfeletti egyensúly megtartásában. Igézéssel elfeledtette velem, honnan jöttem, kik a szüleim, és belém programozta a saját céljait. Nyolc éven át éltem vele, puszta pillantással lángra lobbantva a nekem nem tetsző vérszívókat, amikor hirtelen visszatértek az emlékeim – Damien megvetően felmordult, és furcsa fény gyúlt a szemében. – Emlékeztem a szüleim arcára, az osztálytársaimra, az életemre. Tudtam, hogy Zoe-nak szüksége van rám, így a legkönnyebb utat választottam: öngyilkos akartam lenni. Zoe persze megneszelte, és átváltoztatott, mielőtt még újra megtehettem volna… De ekkor már akkora volt az erőm, hogy képes voltam megölni őt. Az ezt követő évek kísértetiesen hasonlítanak a tiédre, Damon – biccentett felé Damien. – Kutattam a múltam után, és szórakoztam. És ekkor találkoztam Katherine-nel. – Damien hangsúlyából véve ez volt a történet vége. Egy apró fejrázással visszatérítettem magam a valóságba, és újra ráfókuszáltam az ernyedten ülő Damienre. Valami furcsa érzés lebegett körülöttem… megmagyarázhatatlan, érthetetlen, de nem rossz. Kezdtem összezavarodni.

- Ez mind szép és jó, de ebből még mindig nem tudjuk, mi a francot akarsz. Mi volt az a hablaty a természetfeletti egyensúllyal? – szólalt meg Damon, és vizslató szemekkel előredőlt, és az összekulcsolt kezeire támasztotta az állát.

- Folytatnám, ha nem vágnál közbe – vágott vissza Damien csípős, de gyenge hangon. Talán tényleg túlzás volt a három ampulla verbéna…

- A családomban az évszázadok során három őrző élt – egy, az 1600-as években élt ükapám, a dédapám, és én. A feladatunk egyszerű: életben maradni. Vagy úgy meghalni, hogy senki sem áldoz fel minket egy oltáron, édes mindegy. A lényeg az, hogy mi voltunk a kulcsok egy átok megtöréséhez – egy átoknak a sok közül – jegyezte meg mellékesen fintorogva. – Biztos hallottatok már arról a hiedelemről, hogy ha egy boszorkány véréből isztok, akkor az erejét ti kapjátok meg – villant a tekintete a két testvérre.

- Ja, de ez hülyeség. Volt pár boszi kliensem, és még mindig nem köpködök tűzgolyókat – vonta meg a vállát Damon hanyagul.

- Persze, mert nem törték meg az átkot. Én lettem volna a kulcs, de mivel én már vámpír vagyok… - Damien utánozta Damon vállrándítását, és elvigyorodott.

Mély csönd telepedett a szobára. Láttam az eddig némán ácsorgó Elenán, hogy ugyanolyan értetlenül húzza össze a szemét, mint én, de a többiek arca döbbenetet tükrözött. Úgy látszik, ők értették, miről van szó.

- Szóval te vagy a kulcs. Vagyis voltál, mielőtt nem próbáltad megölni magad – szólalt meg Stefan elgondolkodó hangon, és a homloka ismerős ráncokba gyűrődött.

- És ez hogy is jön Katherine-hez? – Damon úgy látszik, gyorsabban megemésztette a hírt, és a lényegre tapintott.

- Katherine a kulcsot akarja – jelentette ki Damien magától értetődően, és rám villant a tekintete egy pillanat erejéig.

- De ha igaz, amit mondtál, az talán csak háromszáz év múlva bukkan fel újra. És ez még mindig nem válasz arra, hogy a ribancnak miért kell Eleanor. Mert gondolom ezt az információt próbálod velünk közölni kissé hosszúra nyúlt mesédben – Damon hangja éles volt, sürgető. Érezhetően már unta a csevegést.

- Azt hittem, már kitaláltátok… -forgatta meg a szemeit lemondóan Damien. - Eleanor a következő kulcs. Ő a húgom.

45. rész

Sziasztok,

Nos, az elején nincs túl sok mondanivalóm, de akinek akármilyen ellenérzése lenne, a végén megtalál minden magyarázatot :).

Jó olvasást,

Kata

PS.: a kép ne tévesszen meg titeket, Rose nem kerül be a sztoriba, mindössze vele van olyan helyzetben, ami kellett nekem :D

45. rész - Vallomás

Elena szemszöge

(MGMT – Kids)

- Nem húzom a hajad? – kérdeztem, miközben egy újabb tincset tekertem fel a dús, barna hajzuhatagból a hajsütőre.

- A szépségért meg kell szenvedni – jelentette ki Eleanor az általános bölcsességet, és rám fintorgott a tükörből.

- Sosem láttam még ilyen ledöbbenést Damon arcán – nevettem fel, ahogy beúszott elém az arca. – Mintha egy vödör jeget borítottál volna rá.

- Háborúban állunk. Elvárja tőlem, hogy még mindig a félelmetes vámpírt lássam benne, mintha mi sem történt volna köztünk – forgatta meg szépen kihúzott szemeit Eleanor. – De én már nem tudok félni tőle.

- Neki is szoknia kell a gondolatot, hogy nem ő a rosszfiú – nevetgéltem.

- Csak várjátok ki a végét! – hallatszott a kiáltás a földszintről.

- Pasik – forgattuk meg egyszerre a szemünket, majd hangos nevetésben törtünk ki.

*

- Ha nem jössz le fél percen belül, nélküled megyünk el – kiabált be Damon a résnyire nyitott ajtón.

- Egy pillanat – hümmögtem tágra nyitott szájjal, miközben a szempilláimat festettem. – Kész! – pördültem meg, de majdnem felsikítottam az ijedtségtől. Stefan szorosan mögöttem állt, és mosolyogva szorította a számra a kezét.

- Mondtam már, hogy ne osonj csak úgy mögém – bújtam a karjaiba, és mélyen beszívtam az illatát.

- Gondoltam, megsürgetlek egy kicsit. – Puhán érintette az ajkait az enyémekhez, de a szívverésem mégis felgyorsult.

- Vigyázunk rátok – suttogta a hajamba, és az egyik tenyerét rásimította az arcomra.

- Vége lesz egyszer? – mormoltam a vállába, de a válasz csak egy hangos sóhaj volt.

*

Eleanor szemszöge

- Hiányzik a motorom – nyafogott Damon, és gyerekesen durcás arcot vágott.

- Mindenki elnyeri méltó büntetését – húztam ki magam, és hátrébb dobtam a loknijaimat.

- Eleanor… ma borzasztóan bölcs vagy – nevetett fel Elena az anyósülésről.

- Pedig az ötlet maga a gyerekesség megtestesítője. Bulizzunk életveszélyben – morogta Stefan, de azért a visszapillantó tükörben láttam, hogy nincs olyan ellenére, mint ahogy beállítja.

- Ez nem gyerekesség, hanem őrültség. De nekem tetszik – villantott rám egy vigyort Damon, és átkarolt.

- Délután még nem ezt mondtad – néztem rá felvont szemöldökkel.

- Azt hittem már tökélyre fejlesztetted a szavaim mögött húzódó gondolatok meglátását – vágott vissza Damon, és belecsókolt a nyakamba.

- Még nem vagyok profi... de csak ennyi választ el tőle - mutattam az ujjaimmal a nüansznyi távolságot, és vetettem rá egy vizslató pillantást.

- Azért még ne telj el magadtól... Okozhatok még meglepetéseket - viszonozta a pillantásom, és vigyorogva kinézett az ablakon.

- Szóltam Caroline-nak és Bonnie-nak is, csak hogy emeljük az emberek létszámát, de ők csak később jönnek - fordult hátra Elena a kis párbeszédünk után.

- Jó ötlet - kacsintottam rá, de fél szemmel vetettem egy sanda pillantást a még mindig önelégülten vigyorgó Damonra. Vajon mit tervezhet?

- Itt is vagyunk - sóhajtott fel Stefan, és megállt egy nívós klub előtt, ahol máris hosszú sor kígyózott a bejárat előtt.

- Egy pillanat, és itt is vagyok - szólalt meg Damon, de mire felé fordulhattam volna, már eltűnt a tömegben. Lemondóan ráztam meg a fejem, de követtem Elenáékat, és beálltam a hatalmas sorba, felkészülve egy minimum fél órás ácsorgásra.

- Gyere - súgta valaki a fülembe hátulról olyan hangon, amibe a gyomrom is beleremegett. Damon volt az, és kézen fogva húzni kezdett át a tömegen, egy fejrándítással jelezve Stefanéknak, hogy kövessék őket.

A bejáratnál két hegyomlás méretű biztonsági őr állt morcos arccal. Mielőtt megszólalhattam volna, Damon már intett is nekik, mire ők furcsán ködös tekintettel felemelték az elválasztó kordont, és beengedtek minket.

- Mit csináltál? - sóhajtottam fel, de be kellett vallanom, nem sírtam amiatt, hogy nem kellett végigállnunk a sort.

- Csak eszükbe juttattam, hogy a VIP lista tagjai vagyunk. Hölgyem - villantott rám egy újabb féloldalas mosolyt, és betessékelt a hatalmas lengőajtón.

Bent üvöltő zene, és elviselhetetlen meleg fogadott. A táncoló testek egymásnak préselődve mozogtak, dekoltázsok és hasak villantak a vibráló fényben. Egy pillanatra elöntött a "mit keresek én itt?" érzés, de a következő pillanatban eszembe villant, hogy pont ezt akartam. A korunkbeliek - mármint Elenáé és az enyém - ilyenek. Nincsenek világrengető problémájuk... és egy utolsó este erejéig én is ugyanezt akartam érezni. A szám lassú mosolyra húzódott, és a mellettem álló Stefan felé fordultam.

- Igen, biztos, hogy ezt akartam - válaszoltam a ki nem mondott kérdésére.

- Hát akkor... ha esetleg szétválnánk, telefonon elérjük egymást - sóhajtott fel Stefan megadóan, és elhúzta Elenát egy csöndesebb rész felé.

(Carrie Underwood – Cowboy Casanova)

- Ketten maradtunk - perdültem meg, és Damon nyaka köré fontam a karjaim. - Táncolsz velem? - néztem rá kérlelő szemekkel.

A válasz nem váratott magára sokat - Damon megragadta a kezem, és kiperdített, majd hirtelen magához rántott. A keze a derekamra fonódott, és hideg tenyerét rácsúsztatta a tarkómra, amitől azonnal kirázott a hideg. A levegő forrni kezdett közöttünk, és én lassan már azt is elfelejtettem, hogy nem vagyunk egyedül. A mozdulataim csak neki szóltak, és ezt ő is tudta. A jégkék szemek tüzessé váltak, nem tudtam levenni róluk a tekintetem. Egy lágy mozdulattal összekulcsolta a kezünk, és magához húzott úgy, hogy háttal legyek neki. Kezével lassan görgette fel a szoknyám fodrait, és belemarkolt a combomba. A hévtől kipirultam, úgy éreztem magam, mintha a kéj poklában forrnék. Gyengédnek nem nevezhető mozdulattal markoltam bele az ingébe, és húztam magamhoz közel. Éreztem, hogy Damon híres-hírhedt önkontrollja lassan eltűnik a mélyben. Az ajkaim után kapott, és teljes erejéből magához rántott, aminek ugyan fájnia kellett volna, mégis puhán simultam hozzá a mellkasához. Egy másodpercig súroltam az ajkait, de elrántottam a fejem, és belenevettem az arcába. Nem terveztem a bosszút a kocsis incidensért, ösztönösen jött. Damon szeme megvillant, de láttam rajta, hogy nem hagyja ennyiben. A következő percekben a táncunk erotikussága csökkent, de még így is minket nézett mindenki. Láttam rajta, hogy tervez valamit, de egyáltalán nem féltem. Épp ellenkezőleg, vártam az édes bűnhődést.

Alig észrevehetően a hátsó kijárat felé indult közben, kihúzva így a kíváncsi és irigykedő tekintetek kereszttüzéből. Incselkedő pillantással tudattam vele, hogy sejtem, mire készül, mire egész testében megfeszült. Egy másodperc múlva már a kinti, hűvös levegő csapott meg, de Damon sem teketóriázott sokáig – egy pillantás alatt felkapott, és elsuhant velem a közeli, sötét parkos részre. Mire levegőt vettem, már egy széles fatörzshöz voltam szorítva.

- Megőrjítesz! – suttogta a fülembe fuldokló hangon. – Megőrjít, hogy nem félsz tőlem, és hogy élvezem ezt. Megőrjít az illatod, a mozgásod, a tekinteted… és az, hogy te mindezt tudod. Én… - De a hangja elfúlt, és az utolsó szava csak puhán cirógatta a bőrömet.

- Hunyd le a szemed – kérte finom hangon.

A szempilláim azonnal lecsukódtak. A szellő körülöttem süvítő széllé változott.

(Fever Ray – Keep the Streets Empty For Me)

- Kinyithatod – tett le a földre, és ugyanazzal a mozdulattal kisimította a hajamat az arcomból.

A folyóparton álltunk. A csillagok felettünk ezerszámra ragyogtak, visszatükröződve a víz felszínéről.

Damon hátulról átölelt, és a vállamra támasztotta az állát.

- Utoljára akkor voltam itt, amikor azt hittem, Katherine meghalt a tűzben. Itt ültem, és bámultam a vizet… Elhatároztam, hogy nem változom vámpírrá, hisz csak miatta akartam, hogy örökké együtt legyünk. De most jött el az a pillanat, hogy nem bánom. Ha akkor meghaltam volna, nem ismernélek… És ez mindent megváltoztat. Hihetetlen, de még engem is. – Éreztem, ahogy elmosolyodik, de a hangjában semmi gúny nem hallatszott.

- Szeretlek, Damon – suttogtam másodszorra életemben igazán őszintén.

- Én is szeretlek. – A válasz halkan jött, szinte suttogásként. A bensőmet elöntötte a kellemes meleg, megremegtette a gyomromat, az egész testemet. – Sajnálom, hogy ennyi idő kellett ahhoz, hogy be merjem vallani magam előtt. Az első pillanattól kezdve éreztem, hogy te más vagy. Akárhányszor fájdalmat okoztam neked, én is szenvedtem, de annyira… féltem, hogy újra megtörténik… - motyogta sebzett hangon.

- Cssss– döntöttem hátra a fejem, hogy az arcom hozzáérjen az övéhez. Az ajkaimmal lágyan kerestem az övéit, és mikor összeértek, tudtam, hogy ez a pillanat minden szenvedést és kínt megért.

A pillanatot a telefonom csörgése zavarta meg. Nem akartam felvenni, nem akartam kiszakadni a minket körülvevő légkörből, de az csak kitartóan üvöltött. Dühösen előhalásztam a zsebemből, és nem túl kedvesen szóltam bele.

- Mi van? – kérdeztem zsémbesen, mire Damon elvigyorodott.

- Azonnal gyertek vissza… Van egy váratlan vendégünk – hadarta Elena olyan hangon, amitől egyből visszatértem a valóság talajára. Rápillantottam Damonra, aki csak egy szemforgatással adta a tudtomra, hogy hallott mindent.

- Mehetünk? – kérdezte mosolyogva, és átölelte a derekam.

- Mindjárt – suttogtam, és még utoljára az ajkaira nyomtam a sajátomat.

(The Airbone Toxic Event - Happiness is overrated)

- Nem tudtam, hogy a kettő egyszerre megy – nevettem fel, miközben Damon újra letett a földre a hátsó bejárat előtt, anélkül, hogy egy pillanatig is szétvált volna a szánk.

- Azért még vannak trükkjeim – vigyorodott el magabiztosan.

Felnevettem, és kézen fogva húzni kezdtem a bejárat felé.

Bent ugyanaz a tömeg fogadott, mint amit húsz perce itt hagytunk. A tekintetemmel Elenáékat kerestem, és nem is kellett sokáig kutatnom – a bárpultnál álltak. Stefan testtartása mindent elárult – feszülten, szinte védelmezően állt félig Elena előtt, és összeszűkült szemmel meredt a nekem háttal ülő férfira. Damon is kiszúrta őket, és most ő volt az, aki húzni kezdett. Menet közben megláttam Caroline profilját, ahogy belekarol a még mindig ismeretlen idegenbe, és bájosan rámosolyog Elenára, aki próbálja fent tartani az álcát.

- Megölöm – sziszegte hirtelen Damon, aki jóval előttem járt már. Pár lépéssel beértem, és gyorsan végigfutottam az arcokon. Bonnie, Stefan és Elena feszengve álltak egymás mellett, Caroline még mindig elbűvölően vigyorgott… És a mellette ülő Damien pedig engem nézett széles mosollyal.

*

Megjegyzés: talán sokatoknak idegen lehet a tóparti Damon. Eleinte nekem is furcsa volt, de aztán rájöttem, hogy mindez csak azért van, mert a sorozatban még nem teljesedett be a szerelme Elenával. Innentől kezdve szerintem aki egy kicsit is túlgondolja a szálat, rájön, hogy Damon tud ilyen lenni… ha van rá partner. :D