Két szó, két vérvörös villanás, két dobbanás. A szívverésem egyenletlenül verdesett, ahogy Damien tekintete nyomatékosította bennem a lényeget: egy érző, emberi lény szívének kell örökre megállnia, hogy az enyém tovább verhessen. Tudatában voltam, hogy naponta több millióan halnak meg, de ezt a természet rendjének tartottam, talán azért, mert még sosem éltem át a gyász fájdalmát úgy igazán. De most, hogy ezt kaptam egyetlen lehetőségként, a gondolat már közel sem volt ilyen természetes. Egy pillanatra eltűnt az álombéli kép, és egy új lépett a helyébe. Minden sejtem elborzadt a lelki szemeimbe égő látomástól: lassan álltam fel egy vérbefagyott, arctalan alak teteme mellől... szembefordultam egy hatalmas, egész falat betöltő tükörrel, és szembesültem magammal: az arcomra vastag rétegben rászáradt a vér, néhol még élénkvörösen csillogott. A szám elégedett mosolyra húzódik, és a nyelvemmel hosszasan ízlelgettem az emberi vér ízét...
- Hagyd abba! - sikoltottam fel. Damien féloldalas, várakozó mosollyal nézett rám, és ahogy meglátta a borzalmat az arcomon, a mosolya még szélesebb lett.
- Látod, nem olyan nehéz - paskolta meg a kézfejemet bíztatóan. - Még csak nem is neked kell belevágni a konyhakést, vagy valami. - Bár "megnyugtatásként" szánta szavait, alig hallottam meg őket. Még mindig a vérvörös villanásokat próbáltam kitörölni magamból, hogy koncentrálhassak.
- Ki az? - A hangom olyannyira remegett, hogy kétszer is neki kellett futnom.
- Azt hittem, Damon azért ennél ügyesebb fiú, és azt legalább kiderítette, ki rágcsált meg egy kicsit... - húzta el a száját lenézően. - Ismered az illetőt - hosszú pillantással nyugtázta, hogy a szívverésem újra felgyorsul, majd megadva a kegyelemdöfést, tovább folytatta -, Mason Lockwood az. Elbeszélgettél vele, pont ennél az asztalnál, mielőtt megharapdált volna. Bár, javára legyen mondva, nem akart bántani téged, vérfarkas alakban nincsenek emberi gondolatai, csak a vámpírok iránti belékódolt gyilkolási ösztön hajtotta... és mivel benned ott keringett a lovagod vére... A többit már tudod - vonta meg a vállát.
A Grill berendezése hol elmosódott, hogy újra kitisztult előttem. Nem akartam többet hallani - ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy úgy érezzem, a világ teljesen ellenem fordult. Újra belém furakodott a hónapok óta bennem égő kérdés - miért pont én? Mit tettem, hogy ezt érdemeltem ki? Vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok... én csak egy egyszerű ember vagyok, hiányában minden olyan tulajdonságnak, ami kiemelne a tömegből. Gyenge vagyok, a világ természetfeletti oldalához mérve pedig csak egyetlen, elhanyagolható porszem... most mégis nekem kell döntenem egy ember életéről. Én... nem vagyok erre alkalmas.
- Vigyél vissza - emeltem rá a tekintetem. A hangom élettelen volt, de határozott. Nem akartam mást, csak kiszakadni innen... hátha tényleg az egész csak egy borzalmas rémálom, bár ebben nem reménykedtem túlságosan.
- Kérésed számomra parancs - hajtott fejet Damien elégedetten vigyorogva. - Nem iszod meg a söröd? Ne pazaroljunk - kapta ki dermedt ujjaim közül a szinte hozzámtapadt üveget, és egyetlen hajtással lehúzta az egészet. Üveges tekintettel meredtem rá, de nem szóltam egy szót sem.
- Ja, majd elfelejtettem - kapott a fejéhez rosszallóan. - Katherine úgy gondolta, kell majd egy kis ösztönzés... azt üzeni, hogy ha nem vagy hajlandó kinyíratni Masont, és megcsapolni egy kicsit, akkor a szeretteid hamarosan követni fognak téged, és kezdődhet a Hetedik mennyország parti. Bár Damont és Stefant majd ne várd ott fönt, nem hinném, hogy nekik megadatik a felhőn csücsülés - kacsintott rám, és újra elmosolyodott.
Megdermedt agyam azonnal mozgásba lendült a szeretteim említése hallatán. Számíthattam volna rá, hogy Katherine nem adja fel olyan könnyen - tisztán emlékeztem Damon mondatára: ő mindig megkapja, amit akar... És pontosan tudja, mivel érheti el a céljait.
Szinte láttam magam előtt, ahogy az egyik lehetőség fénye kihúny előttem. Nem maradt választásom.
- Mehetünk? - szakított ki Damien az agóniából. Egyik pillanatról a másikra elöntött a vörös köd. Az eddig mélyen szunnyadó, sokktól lefagyott, de parázsló düh most hatalmas lánggal lobbant fel bennem gyűlölet formájában. Alig bírtam visszafogni magamat.
- Nekem is van egy üzenetem a kis ribancod részére... Nevetve fogom végignézni, ahogy előttem vonaglik félholtan. És ez rád is vonatkozik - villantottam rá egy negédes mosolyt. - Örülök, hogy megismerhettelek, jót csevegtünk! - búcsúztam el, és hátralökve a széket, feltéptem a Grill ajtaját, és kisétáltam a vakító fehérségbe.
Levegő után kapva ültem fel. Egy másodperc törtrészéig azt hittem, tényleg csak álmodtam mindent - de aztán megláttam a bútorokat, és rájöttem, hogy, bár felébredtem, a rémálom tovább tart.
Velőtrázó sikoly csúszott ki a számon, ahogy egy jéghideg kéz hozzáért a vállamhoz. Villámgyorsasággal a számra tapadt a fehér kéz, és én meglepően erősen küzdeni kezdtem. Rúgkapálva próbáltam kiszabadulni - a félelem adrenalinként hatott rám. Egy pillanatig láttam magam előtt, ahogy Katherine ajkai a nyakamhoz közelednek, és szinte éreztem, ahogy a fogai belém mélyednek... De nem akartam megadni magam ilyen könnyen.
- Én vagyok az, nyugodj meg! - kiabálta túl az elfojtott sikoltozásomat egy nagyon ismerős hang. Csak lassan jutott el a tudatomig, hogy nem vagyok közvetlen veszélyben. A testem lassanként elernyedt. A kéz komótosan csúszott le a számról, megbizonyosodva arról, hogy nem kezdem újra a csapkodást.
- Damon? - kérdeztem elhaló hangon, ahogy újra a párnák közé süppedtem. Nem volt erőm elfordítani a fejem, hogy megbizonyodhassak róla, hogy tényleg ő van mellettem.
- Azt hittem, sosem ébredsz fel - szólalt meg, miután közelebb csúszott hozzám, hogy ránézhessek. A dulakodásban szétnyílt az amúgy is begombolatlan inge, és most teljes valójában tárta fel tökéletes mellkasát. Egy pillanatra megakadt a szemem rajta, de elszakítottam a tekintetem róla, és ránéztem. Kék szemei csillogtak a félhomályban - megpróbáltam kitalálni, hogy mit érezhet, de képtelenség volt.
- Végig dobáltad magad... hol sírtál, hol nevettél. Különösen hatott rád a morfium - vonta össze a szemöldökét, és végre felvillant egy halvány mosoly sápadt arcán.
- A fájdalmat megszüntette ugyan, de... - Nem tudtam tovább folytatni. Még túl friss volt minden... Bár Damien nyíltan a tudtomra adta, hogy mi az egyetlen lehetőségem, még nem tudtam magamban elfogadtatni. Ha most kiejteném azokat a szavakat a számon, túlságosan valóságosnak tűnne, esélyt se adnék magamnak, hogy naívan reménykedhessek egy másik módszerben.
- De? - Damon felfigyelt a bennem dúló háborúra. Hosszan meredtem rá - végignéztem, ahogy a tekintete másodpercről másodpercre türelmetlenebbül csillog.
- Mondd már! - csattant fel végül. - Nem tudlak megmenteni, ha beledöglök se, ha nem mondasz el mindent!
Egy pillanatig megdöbbenve meredtem rá. Ez új volt - most először láttam Damonon, hogy ideges miattam. Tudtam, hogy aggódik értem, és azt is tudtam, hogy ha fejre állnék, akkor se mondaná ki nyíltan ezt. Napról napra többet engedett megmutatni az igazi, érző énjéből... bár látszott rajta, hogy küzd ellene, mégsem tudta visszafojtani teljesen.
- Mondtam, hogy nem rossz dolog érezni... - mosolyodtam el, leleplezve a gondolataimat. Damon arca egyből visszasimult abba a jéghideg maszkba, de már nem tudta elhitetni velem, hogy nem érez. Túl sokszor bukkant felszínre ez az arca.
- Ha még egyszer kioktatsz, bizony isten nem vállalom a felelősséget a tetteimért - préselte ki magából dühösen a szavakat, és rám villantotta jéghideg tekintetét figyelmeztetésképpen. De továbbra sem sikerült elijesztenie - a mosolyom tovább szélesedett, szinte már pimaszul vigyorogtam rá. Egy másodperc tizedrészébe sem tellett, hogy Damon a csuklómat az ágy támlájához szegezve fölöttem feküdjön. Egy pillanatig belém szorult a levegő, de a mosoly továbbra sem lohadt le az arcomról.
- Hagyd abba a mosolygást. Az agyamra mész ezzel a pszichológus dumával - sziszegte az arcomba. Incselkedően felvontam a szemöldököm, és tovább vigyorogtam, ezúttal egyenesen bele az arcába. Összeszűkült szemmel fúrta bele a tekintetét az enyémbe, próbált annyi elszántságot sűríteni a pillantásába, amennyi bőven elég lett volna egy szikla megrepesztéséhez is... de nem működött. Minden mozdulatával megerősített abban, hogy igazam van. Miután fél perc után sem sikerült megtörnie, dühös hangon felmordult, és legurult rólam. A kezét a feje alá téve kezdte bámulni a plafont.
- Megőrjítesz, ugye tudod? - mormogta félhangosan. Elégedetten nyugtáztam magamban, hogy azóta a végzetes éjszaka óta, hogy megismerkedtünk, most először én nyertem vele szemben.
- De csak azért, mert kimondom a legnagyobb félelmed - fordultam felé. Szótlanul rám emelte a tekintetét, ami ezúttal már minden keménységet nélkülözött. Inkább megtört volt.
- Ne felejtsd el, hogy vámpír vagyok. Egy pillanat alatt átharaphatnám a torkodat - pillantott rám újra, és a szája egy pimasz mosolyra húzódott.
- Amilyen sűrű lehet a vérem a napok óta tartó szomjazástól, nem hinném, hogy ízlenék - húztam el a szám szánakozva, és megvontam a vállam.
- Akkor kénytelen vagyok tovább elviselni téged - forgatta meg a tekintetét lemondóan.
A fájdalom ebben a pillanatban tért vissza. A fogaim között préseltem ki a levegőt, hogy ne kezdjek el újra sikoltozni, de éreztem, hogy ez csak egy kostoló, és ezért sikerül visszafognom magam. Az ujjaim görcsösen martak bele Damon karjába, de az arca meg sem rezzent, tekintete csak az enyémet kutatta. Ahogy elmúlt a fájdalomhullám, elengedtem őt, és pihegve feküdtem vissza a párnámra.
- Mennyi ideig voltam kiütve? - kérdeztem csukott szemmel.
- Másfél napig. Kicsit túladagoltam a morfiumot. Stefanék is itt voltak, egy percig sem voltál felügyelet nélkül. Elena természetesen játszotta a jólelkű nővérkét, törölgette a homlokod, meg minden - villantott rám egy lenéző vigyort.
- Ne felejts el majd emlékeztetni, hogy ha túléltem ezt az egészet, küldjek neki egy ajándékkosárkát - válaszoltam, átvéve az ő stílusát. Cinkos pillantást vetett rám, majd újra elkomorult az arca.
- Szóval, mit akarsz eltitkolni előlem? - A színészi tehetségem sosem volt a topon, azért mégis reménykedtem benne, hogy ezzel a kis közjátékkal sikerült elvonnom a figyelmét. De jól mondta, ő egy vámpír, emberfeletti képességekkel - képtelenség volt átverni őt. A mosoly egyből eltűnt az arcomról, ahogy Damien szavai visszhangozni kezdtek a fülemben. Mereven felsóhajtottam, és a plafont kezdtem el bámulni. Nem arról volt szó, hogy nem akartam elmondani neki - csak szerettem volna pár percet egyedül, míg összeszedem magam. Féltem, hogy ha elmondom neki a gyógyulásom útját, fél perc alatt idecipeli Masont, és a következő egy percben pedig már kivérezve fekszik a padlón. Már a gondolattól is hányingerem támadt - ahogy ez végigfutott az agyamon, a gyomrom görcsös rángatózásba kezdett, de már nem volt mit kiadnom magamból.
- Ha nem szólalsz meg öt másodpercen belül, megigézlek, és kényszerítelek, hogy elmondd. Gondoltam jobb, ha előre szólok - villantott rám egy fenyegető, negédes mosolyt.
- Álmodtam - kezdtem bele lassan. Hosszasan keresgéltem a szavakat, miként is fogalmazhatnék, hogy Damon végighallgasson.
- Igen, erre már én is rájöttem. Csak úgy nem szoktak az emberek visongani alvás közben - forgatta meg a szemét türelmetlenül.
- Nagyon zavaros az egész... először New Yorkban voltam anyáékkal és Chazzal, és azt hittem... - folytattam végül, de Damon a szavamba vágott.
- Chaz az a srác, aki verbénát itatott veled a tudtodon kívül? - vonta fel a szemöldökét kérdően, és furcsán megvillant a szeme, amit nem tudtam hova tenni.
- Igen. Mielőtt visszajöttem volna, vele voltam egy napig, és talán, ha ott maradok, lett volna valami - hadartam idegesen. Valamiért feszélyezett ez a téma, főleg, hogy Damon, bár próbálta palástolni, szintén ideges lett tőle.
- Jó, nem a lányregény része érdekel, hanem a lényeg - sürgetett, és elkapta rólam a tekintetét.
- Aztán hirtelen átcsöppentem ide, és veled voltam - szaladt ki a számon meggondolatlanul. Ez az eredménye annak, ha nem tudom átgondolni a mondandómat. Damon tekintete megcsillant, a merev maszk engedett feszességéből, és rám vigyorgott.
- Szóval az volt a nyögdösős rész - kacsintott rám. Az arcom egy pillanat alatt vérvörös lett, elárulva zavaromat. Újabb hosszú szünetet tartottam, egyrészt próbáltam lecsillapítani a hevessé vált szívverésem, másrészt most kellett, hogy igazán finoman fogalmazzak.
- Aztán átkerültem a Grillbe. Egy ismeretlen férfi ült előttem... de azt hiszem, te ismered. Ő támadott meg, tudod, a boszorkány vámpír - hadartam, hogy túl legyünk az első dührohamon. Tudtam, hogy Damon egóját érzékenyen érintette, hogy egy nála sokkal fiatalabb vámpír képes volt bántani őt. Sejtéseim beigazolódtak - Damon tekintete egyből elsötétült, és egy pillanatig újra a veszedelmes vámpírt láttam helyette. Aztán a pillanat elmúlt, és már csak egy villogó tekintet maradt helyette.
- Mit akart? - szűrte a fogai között.
- Igazad volt, Katherine-nel van. Sokat tud rólunk. - Ahogy újra szünetet tartottam, eljutott az agyamig, hogy ez hogyan hangzott. Rólunk. - Vagyis rólad és rólam - javítottam ki gyorsan magam. Damon észrevette a zavaromat, de túl feszült volt ahhoz, hogy jelezze is egy rá nagyon jellemző vigyorral. Hirtelen felállt mellőlem, és embertelen tempóban kezdett fel-alá járkálni faltól-falig.
- Azt akarják, hogy éljem túl... Katherine nem akarja, hogy más végezzen velem, mint ő. Elárult még egyet s mást... - Lehunyt szemmel vártam Damon reakcióját. A suhogás hirtelen abbamaradt, de még abban a pillanatban megéreztem a nekem feszülő kezeket.
- Mit mondott még? - A hangjából szinte szikrázott a feszültség.
- Elmondta a gyógymódot... - olyan halkan suttogtam, hogy azt hittem, nem is hallotta.
- És te ezt titkolod előlem? Megbolondultál, vagy mi van?! - kiáltott fel dühösen, és megszorította a csuklómat. Fájdalmasan felszisszentem, de úgy gondoltam, jobb, ha hagyom kiélni a dühét addig, amíg még kordában tartható. Ha elmondom neki, hogy a gyógyulásomnak Mason halála a kulcsa, neki a megölése a lehető legkisebb problémát sem okozza majd, hiszen a természetében van. Nem fog megérteni...
De neki van igaza - suhant át az agyamon még abban a pillanatban. Ő csak azt akarja, hogy végre meggyógyuljak... elöntött a melegség, ahogy realizáltam magamban, hogy mennyi mindenre képes ezért.
Úgy kell gondolkodnom, ahogy ő. Kizárni az érzelmeket, önzőnek kell lennem, keménynek, még ha később a bűntudat darabokra szaggat is. Nem foglalkozhatok azzal, hogy meghal miattam egy ember. A szeretteim élete forog kockán... És ha kell, értük elhagyom az emberiségem minden szikráját.
- Innom kell Mason Lockwood véréből. - A hangom pont olyan volt, amilyet akartam - kemény és elszánt. A tekintetem ugyanezeket az érzéseket tükrözte. Damon arcán látszott a döbbenet, egyrészt a hirtelen hangulatváltozásom, másrészt a gyógymód miatt.
- És gondolom, neki halottnak kell lennie... - suttogta. A várt, hideg mosoly helyett azonban mást kaptam - Damon a tekintetemet fürkészte, érzelmek után kutatva. Egy pillanat erejéig majdnem megtörtem - az, hogy Damon nem úgy reagált, ahogy kellett volna, kissé megingatott. Végül csak vettem egy nagy levegőt, és megkeményítettem a tekintetem.
- Pontosan - jelentettem ki érzelemmentes hangon. És a legkevesebb erőfeszítésembe sem került.
Damon arca furcsán kifejezéstelen lett. Hűvösen néztem rá, felvont szemöldökkel.
- Gondoltam, elvállalod a feladatot... neked nem esik nehezedre megölni csak úgy valakit - jegyeztem meg némi iróniával, amit történetesen tőle vettem át. A hangom idegenül csengett. El sem tudtam hinni, hogy ezek a szavak tényleg az én hangomon szólalnak meg. Mit csinálok?
- Eleanor... jól vagy? - suhant mellém. Kezét az arcomra fektette, és mélyen a szemembe nézett. Érezte, hogy valami megváltozott.
- Azt nem mondanám. Az éhhalál kerülget, a combom egyetlen, hatalmas sebbé változott, és hamarosan vért kell innom.
- Képes leszel rá? kérdezte csöndesen, továbbra sem véve le a tekintetét az arcomról.
- Azt még nem mondtam, hogy Katherine üzent nekem. Ha nem teszem meg, megöl mindenkit, aki fontos nekem. Beleértve téged is. - Egy végtelen pillanat erejéig úgy éreztem, a kék szemek a lelkemig hatolnak.
Szóval igen, képes leszek rá - fejtettem le az arcomról a kezét. A közelsége megbolygatott, de nem hagyhattam, hogy eltántorítson a szándékomtól.
Szótlanul mászott le mellőlem. Egy hosszú pillanat erejéig csak nézett rám. A tekintete kétségbeesettebb volt, mint amikor még minden remény nélkül vánszorogtam a biztos halál felé. Én szakítottam meg a szemkontaktust... nem bírtam tovább elviselni az érzelmeit. Pont akkor törnek fel benne, amikor a legkevésbé van rájuk szükség.
Az ajtó halkan nyikordulva csukódott be mögötte. Szavak nélkül is tudtam, hogy miért hagyott magamra napok óta újra, de nem akartam gondolni rá. Az lehet, hogy egy időre elzártam mindenféle érzelmet, de ettől még ember maradtam, nem élveztem a gondolatot. Mindössze csak nem okozott akkora dilemmát, mintha átengedtem volna magam a kétségbeesésnek.
A percek gyorsan peregtek. Nem gondolkodtam, csak bámultam a plafonra. Nem tudtam, hogy Damon visszatért-e már. Ha akartam volna, levonszolhattam volna magam, de úgy döntöttem, okkal nem szólt még, ha itt van. Kímélni akart a látványtól, és ezért hálás voltam neki.
Hirtelen vérfagyasztó üvöltés hasította szét a ház csendjét. Rémülten kaptam fel a fejem, de ahogy a hang elhalkult, már nem rémület maradt bennem, hanem borzalom. A kétségek döntögetni kezdték az érzéketlenségem, és egy pillanatig legszívesebben lerohantam volna, hogy lebeszéljem Damont mindenről, és sírva kérjek bocsánatot Masontól. De ahogy a hang elhalt, felidéztem magamban a hozzám közel állók arcát, és ez segített abban, hogy egy helyben maradjak. A fájdalom, talán mert már tudtam, hogy hamarosan vége, abbamaradt.
Újabb és újabb üvöltések hallatszódtak lentről. Ráhúztam a fejemre az összes párnát, ami elérhető közelségben volt, de így sem tudtam nem meghallani őket. Hallhatóan szenvedett. Nem értettem, hogy miért csinálja így Damon... nem lenne könnyebb csak úgy egyszerűen kitörni a nyakát? Még a gondolattól is borsódzott a hátam, de eltökélt voltam.
Nem bírtam már tovább. Az üvöltések egyszerűen az őrületbe kergettek. Napok óta először újra lábra álltam, és lassú, de biztos lépésekkel elindultam az ajtó felé. Ahogy kinyitottam, újabb kiáltás harsant fel, és meghallottam a kegyetlen kuncogást is. Damon hangjától kirázott a hideg...
A lépcsőn már vonszoltam magam, de nem álltam meg. Minél hamarabb túl kell rajta esnem, hogy végre vége legyen. Kifulladva és izzadtan jutottam el a nappalihoz, ahonnan most már csak erőtlen nyöszörgés, és halk suttogás hallatszott. Olyannyira véget akartam vetni ennek, hogy nem gondoltam végig, hogy mi lesz, ha szemtől szembe szembesülök velük.
A sokk letaglózott. Mason leláncolva ült egy széken, Damon vele szemben állt, és egy halvány, de annál kegyetlenebb mosoly játszott az ajkain. Elégedetten figyelte, ahogy Mason vonásait eltorzítja a kín. Mason testét furcsa égésnyomok tarkították, a pólóját beborította a vér. Én csak álltam ott, és egy hang nem jött ki a torkomon. Az egész olyan... álomszerű volt. Az, hogy ez velem történjen, lehetetlennek tűnt.
Damon lassú mozdulatokkal nyúlt Mason arcához - egy pillanatra azt hittem, megsimogatja, de ahogy újra felharsant egy kínteljes üvöltés, összerándultam. Damon kezében egy száraz növénydarab volt - még a kutatásai beszámolója során említett egy farkasölőfű nevű növényt, ami úgy hat a vérfarkasokra, mint a vámpírokra a verbéna.
Nem bírtam levenni a tekintetem Damon arcáról. Élvezettel nézte, ahogy Mason vergődik a láncok szorításában. A szeme élénken csillogott, és amikor végre Mason üvöltése halk morgássá enyhült, újra végigsimított rajta a farkasölőfűvel. Én meg csak álltam ott, és bámultam őket. A látvány olyannyira lesokkolt, hogy még az se jutott eszembe, hogy elájuljak, vagy sikoltsak.
- Miért haraptad meg Eleanort? - sziszegte Damon a férfi arcába a kérdést.
- Nem... akartam. Farkasként nem tudom... kontrollálni magam. - Borzalmas volt hallani a hangját. Tudtam, hogy igazat mond. Még csak haragudni sem tudtam rá... Tudtam, hogy nem ő választotta ezt a létformát. - Engedj el! - kiáltott fel kétségbeesetten, mikor Damon újra közelített felé.
- Még nem lehet. Addig nem, amíg nem szenvedtél kétszer annyit, amennyit ő - suttogta Damon Mason fülébe lágy hangon.
Az üvöltések egyetlen, elmosódott masszává olvadtak össze a fülemben. Ott vibrált minden tagomban, mozdulni sem tudtam miattuk. Tágra nyílt szemmel néztem végig, ahogy Damon Mason szájába tömi a füvet, aki ettől vért köhögött fel. A végjáték egyre közeledett - Damon mozdulatai lelassultak, élvezettel figyelte, ahogy Mason teljesen megtörik a mozdulatai nyomán.
- Engedj el... vagy ölj meg - szuszogta halkan Mason gyenge, kérlelő hangon. Damon rosszallóan csóválta a fejét.
- Az előbbi sajnálom, de nem lehetséges. Öljelek meg? Nem élvezed a velem töltött időt? - görbítette le a száját szomorúságot mímelve.
- Rohadj meg - sziszegte Mason gyűlöletteljes hangon.
- Csak utánad. Komolyra fordítva a szót... Köszönj el magadban mindenkitől - paskolta meg a vállát Damon leereszkedően. Pár másodpercig elgondolkodva nézett Masonra, ide-oda döntögetve a fejét, mintha mérlegelne magában.
- Megvolt? Akkor köszönj el szépen tőlem is. Viszlát Mason - intett neki kettőt.
Minden egy másodperc törtrésze alatt történt. A testem feloldódott a sokk alól, és felkiáltottam. De elkéstem. Damon keze eltűnt Mason mellkasában, és már csak akkor hallotta meg a hangomat, amikor kirántotta a kezét belőle. Egyszerre kapták fel a fejüket a hisztérikus sikolyomra. Mason tekintete egy pillanatig összekapcsolódott az enyémmel, épp időben ahhoz, ahogy végignézhessem, ahogy kihúny a fény benne. Egy másodpercig üvegesen meredt rám, aztán a feje lebicsaklott a mellkasára.
Damon kezében még egyet pulzált a kitépett szív, aztán már nem volt más, csak egy húsdarab. Én pedig sikoltozni kezdtem.
