Szép estét,
Sajnos tegnap este nem sikerült megírnom az új részt, annyira álmos voltam. De ma este elkezdtem írni, egy kiadós Kispál és a Borz koncert után, szóval felteszem az első részt.
Az ajánlott zene: [Remember me score - Summer]
Ha esetleg van kedvetek levelet írni, azt a howtobe@citromail.hu címre küldhetitek. :)
Persze a kommenteket is várom, hogy mi a véleményetek az első részről.
Jó olvasást :)
Kata
Egyedül sétáltam Mystic Falls utcáin. Az egyetlen zajforrás a cipőm kopogása volt, azon kívül minden csendes és nyugodt volt.
Aznap költöztem ide. Ahogy megérkeztem, ledobtam a táskáimat a „szobámba”, és sétálni indultam. Egyedül akartam lenni a gondolataimmal. Nem figyeltem, merre megyek, de nem érdekelt. Semmi sem érdekelt.
Nem találtam jobb kiutat annál, hogy elköltözzek otthonról. Bár imádtam New Yorkot, nem maradhattam. A szüleim csak egy bólintással nyugtázták, hogy egyetlen lányuk a különc nagynénjéhez akar költözni egy kisvárosba. Megvették nekem a repülőjegyet, adtak pénzt taxira, ami kivisz a reptérre, és ennyi volt. Nem mondom, hogy fáj. Az évek alatt hozzászoktam, hogy bár van apám meg anyám, családom nincs. Anyámat lefoglalta a modellügynökség, ahol dolgozott, apám pedig sosem volt otthon. A lakásunkban szinte egyedül éltem. Egy ideig folyton bulikat rendeztem, és egyik alkalommal eltörtem anya félve őrzött antik vázáját, hátha ezzel felhívom magamra a figyelmét. De nem… helyette csak annyit mondott, takarítsam össze. Egy ideig még próbálkoztam, de utána feladtam. Elfogadtam, hogy sosem leszünk egy család… és beletörődtem.
Nem sajnáltam, hogy el kellett költöznöm. A barátaimnak tartott emberek az évek során lemorzsolódtak, váltották egymást, de senkivel sem voltam igazán őszinte. Szemrebbenés nélkül iratkoztam ki az iskolából, és egy sziasztok-kal köszöntem el, mikor bejelentettem az osztályban, hogy elköltözöm. Nem néztem vissza, nem tudom, kire milyen hatással volt a bejelentésem.
Új élet, új emberekkel, a szüleim nélkül. Csábítóan hangzott… bár tudtam, nekem kell megváltoznom. Nyitottabbnak lenni, önálló életet kezdeni. Kicsit féltem. Annyi új dolog lesz, amivel meg kell birkóznom… de én akartam ezt, és végig fogom csinálni. Egyedül.
Lauren persze segíteni fog, ahogy azt ma százszor elmondta, mikor megérkeztem. Igazából ő adta az ötletet, hogy ide költözzek. Ő évek óta itt él. Karácsonykor meghívtam magunkhoz, gyenge kísérletet téve, hogy együtt legyen a család. Ismerte anyámat, tudta, milyen. Látta, hogy engem ez mennyire megvisel… úgyhogy elköszönéskor felajánlotta, hogy ha akarom, ő bármikor szívesen lát. Egy héttel ezelőtt hívtam fel, elmondtam neki mindent. Nem lepődött meg, tudta, hogy valamikor erre az elhatározásra fogok jutni, csak azt nem tudta, meddig fogom még bírni.
Lauren belevaló nő. Pár évvel idősebb nálam, és gyönyörű. Nagyon hamar elköltözött otthonról, és a saját lábára állt. A családi légkör megszűnt náluk, mikor meghalt nagypapa. Nem ismertem őt, csak anya volt hajlandó mesélni róla hosszas faggatózással teli órák után. Kemény ember volt, szigorú szabályokat vetett be. Anyám talán tőle örökölte ezt a fajta hidegséget.
Észre se vettem, hogy már a külvárosban járok. Fázósan húztam össze magamon a kabátom, és rágyújtottam. Hosszas keresgélés után találtam csak meg az öngyújtómat. Még a szüleimtől kaptam a 17. születésnapomra… ez volt a reakciójuk arra, mikor bejelentettem, hogy dohányzom. Egy fém öngyújtó, amibe belegravítoztatták a nevem. Elmerengve forgattam a kezemben, magamban ízlelgetve a szavakat: Eleanor Isabelle Laurier. Mindenki Isabelle-nek szólított New Yorkban, kivéve Laurent. Azon kevés alkalmakkor, amikor találkoztunk, mindig Eleanornak hívott.
Éreztem, ahogy a düh lassan utat tör magának. Kiabálni akartam, sikítani, hazarohanni és elfutni innen. Mérges voltam a szüleimre, amiért nem figyeltek rám. Megmarkoltam az öngyújtót, és eldobtam. Halkan csattant a betonon. Dühösen meredtem az apró tárgyra, és futni kezdtem.
Nem tudtam, mihez fogok kezdeni ebben a kisvárosban. Hozzászoktam New York nyüzsgéséhez, ahol folyton történik valami, és ez olyan természetessé válik életed során, hogy már észre sem veszed. Mystic Fallsban ez nem így lesz, éreztem. Itt minden olyan nyugodt… reméltem, hogy legalább az iskola tartogat számomra némi izgalmat.
Pár perc múlva megálltam. Szúrt az oldalam, de megnyugodtam. Próbáltam figyelni, merre megyek. Lauren még nem hívott, és ez jó jel volt – nem akar pesztrálni. Reméltem, hogy így lesz. Eddig se tartoztam senkinek beszámolóval, hol járok és kivel… bár eddig örültem volna, ha anyám megkérdezi. Egy apró jel elég lett volna, hogy érdeklem őt. Ezért költöztem csak most el… vártam rá.
Rossz érzés fogott el, ahogy az ismeretlen utcákat róttam, keresve új otthonomat. Újabb negyed óra bolyongás után egyre biztosabb lettem abban, hogy eltévedtem. Mivel egy teremtett lelket sem láttam az utcán, tovább haladtam arrafele, amerről sejtettem, hogy jöttem. Az idő egyre hidegebb lett, én pedig egyre kétségbeesettebb. Nem akartam felhívni Laurent, és okot adni arra, hogy aggódjon értem. Becsöngetni sem akartam sehová, egyedül akartam megoldani a hazajutást. Kitartóan lépegettem tovább, de a fáradtság egyre jobban erőt vett rajtam. Azzal vigasztaltam magam, hogy holnap szombat, sokáig aludhatok… ha végre hazaérek.
Újra megálltam rágyújtani. Morcosan túrtam fel a táskámat, hátha találok egy másik öngyújtót, közben halkan motyogtam és szidtam magamat, amiért nem figyeltem merre megyek. A szél meglibbentette a hajam, és az arcomba fújta. Fél percig így álltam, nyelve a könnyeimet… de ekkor halk kattanást hallottam, és felkaptam a fejem.
Először csak a tűz fényét láttam, és automatikusan odahajoltam rágyújtani. Megkönnyebbülve fújtam ki a füstöt… és csak ezután néztem rá. Az öngyújtó kialudt, és én egyenesen a hihetetlenül kék szemekbe néztem. Abban a pillanatban azt sem tudtam, hol vagyok, és mit keresek itt, csak a kékséget láttam magam előtt. Kábultan megráztam a fejem, és újra ránéztem. Még mindig ugyanott állt, féloldalas mosolya még szélesebb lett, ahogy látta a zavaromat. Fekete haja kissé csapzottan állt, szeme kihívóan nézett rám. Újra elmerültem a tekintetében, és csak nagy nehezen tudtam kinyögni az első mondatot, ami az eszembe jutott.
- Nagyon… szép… sosem láttam még ilyen szemeket – motyogtam megbabonázva. Amit eljutott a tudatomig, mit is mondtam egy vadidegen férfinak, az arcomba tolult az összes vér. Hirtelen nagyon melegem lett, és megszakítva a szemkontaktust, lehajtottam a fejem. Nem tudtam, ezek után mit is mondhatnék még. Kérjek bocsánatot, vagy köszönjem meg? Eredetileg az utóbbit akartam, de más szavak jöttem a számra. Óvatosan felnéztem, hátha csak álmodtam az egészet, de a férfi még mindig ugyanott állt, szinte ugyanazzal az arckifejezéssel.
- Köszönöm… a tüzet – motyogtam alig hallhatóan, és újra elpirultam.
- Szívesen. Én meg köszönöm a bókot.
Beleborzongtam, ahogy meghallottam a hangját. Szedd össze magad! – Kántálta az agyam, és felnéztem. A tekintetét gondosan kerültem, elnéztem mellette. Nem akartam magamból még nagyobb hülyét csinálni, mint amekkora voltam. Lassan eszembe jutott, hogy hol vagyok, és mi a célom. Minden erőmet összeszedve tudtam csak újra megszólalni.
- Nem tudod véletlenül, merre van a St. Harold utca? Ma költöztem ide, és eltévedtem. - Nem mertem a szemébe nézni, nehogy valami újabb hülyeséget mondjak.
- Épp ott állunk. – A szemem sarkából láttam, ahogy a mosolya kiteljesedik. Kissé gúnyos volt, de nem bántóan. Mulatatta a helyzet.
- Akkor én… megyek is. Köszönöm. – Akaratlanul is ránéztem az arcára. Remegő kézzel a számhoz emeltem a cigit, ami már félig leégett.
Kényszerítettem a lábam, hogy elinduljon. De hirtelen egy kéz fonódott a csuklómra, és megbolygatta az amúgy is labilis egyensúlyomat, úgyhogy hátra estem. De mielőtt még érezhettem volna a Mystic Falls-i betonok keménységét, már egy kar fogta a derekam, és megtartott. Nem ellenkeztem, a lábaim feladták a szolgálatot, és teljesen a karjaiba omlottam. Mély levegőt vettem, megcsapott a fekete bőrdzsekiből áradó illat. Eltompította az agyamat, az érzékeim zsibongtak. Forgott velem a világ, de nem úgy, mint mikor az ember szédül. Bódultan szívtam be újra az illatát, és belekapaszkodtam a kezébe. Egy óvatos mozdulattal újra álló pozícióba húzott. A hajam az arcomba lógott, de nem volt erőm megigazítani. Helyette egy gyengéd mozdulattal visszarendezte a tincseimet. Sóhajtva becsuktam a szemem, ahogy a keze az arcomhoz ért. Talán órákig álltam így, de lehet, hogy csak egy percig.
- Nézz rám – suttogta. Lassan nyitottam ki a szemeimet. Az arca centiméterekre volt az enyémtől. Tekintete fogva tartotta a sajátomat.
- Elfelejted, hogy találkoztál velem. Most hazamész, és lefekszel aludni, csak arra fogsz emlékezni, hogy kerested az öngyújtódat. A viszont látásra – kacsintott rám utoljára.
A szél meglibbentette a hajamat, és én kábultam pislogtam. Egyedül álltam az utcán. Próbáltam visszaemlékezni, hogyan jutottam el idáig, de egy percig semmi nem jutott eszembe. Valami meleget éreztem az ujjamnál. A cigimnek már csak a szűrője égett. Rágyújtottam volna? Mikor? Teljesen össze voltam zavarodva. Felnéztem az utcatáblára, hátha arról eszembe jut valami. A St. Harold utca sarkán álltam. Ámulva néztem a betűket, fogalmam sem volt, hogy jutottam el idáig. Már láttam a házat. Fél perc, és otthon vagyok – mondogattam magamban, és vonszolni kezdtem magam.
Érzékelésem lassan visszatért. Éreztem, ahogy a szél befúj a vékony kabátom alá, éreztem a föld illatát, és hallottam, ahogy az egyik házban TV-t néznek.
És éreztem, hogy figyelnek.
Megszaporáztam a lépteimet. Még az ajtóból visszafordulva körbenéztem, de senkit sem láttam az utcán, úgyhogy halkan benyitottam a házba. Duplára zártam.
Már fél kettő volt, úgyhogy nem köszöntem be Laurenhez. Töltöttem magamnak egy pohár vizet. Lassan kortyolgattam, és próbáltam visszaidézni az elmúlt 10 percet, de nem sok sikerrel. Talán elaludtam hazafelé jövet. Nem tartottam túl ésszerű magyarázatnak, de mivel más nem jutott eszembe… inkább hagytam az egészet.
Felvánszorogtam a szobámba. Lauren volt olyan kedves, és megágyazott nekem. Előtúrtam a bőrönd aljáról a pizsamámat. Jólesően szívtam be megnyugtató illatát, és lefeküdtem.
Nem tudtam elaludni, a fáradtságom ellenére. Nem hagyott nyugodni ez a kis emlékezetkiesés. Már vagy fél órája forgolódtam, de nem találtam meg a rejtély kulcsát.
Már épp átadtam volna magam az álomnak, mikor bekattant egy apró részlet. Cigi volt a kezemben.
De mivel gyújtottam meg?
