21. rész

Sziasztok,

Nos, nem húznám sokáig a bevezetőt, egyrészt mert nagyon álmos vagyok, másrészt meg nincs sok mondanivalóm... :)

Ezúttal két ajánlott zene is van. Látni fogjátok, mit hol kell elindítani... :)

Jó olvasást!

Kata

21. rész - Ellentétek

(Plumb - Cut)

Nem mertem kinyitni a szemem... féltem, hogy ha meglátom őt, újra kicsúszik a talaj a lábam alól. Olyan volt számomra a közelsége, mint a drog - magába szippantott, és képtelen voltam ellenállni neki. Valahol mélyen szégyelltem magam a gyengeségem miatt, de egyszerűen nem bírtam eltolni magamtól... Levegő után kapkodva csókoltam vissza újra és újra. A testem felhevülve követelte a közelségét, de ezúttal más volt, mint legutóbb: nem csak a vágy vörös köde irányított - valami megfogalmazhatatlan, édes érzés töltötte be az érzékeimet.
Damon hirtelen felkapott. Egy pillanatra kinyitottam a szemem az ijedtségtől, de csak elmosódva láttam néhány világos foltot, ahogy végigszáguldottunk a folyosón. Szorosan kapaszkodtam Damon karjába, egészen addig, míg egy másodperccel később egy ajtó hangosan be nem csapódott mögöttünk.
Egy pillanat alatt felmértem a szobát: teljesen semleges volt, ám mégis biztosan tudtam, hogy csak Damoné lehet. A falakat sötét faburkolat fedte, és egy hatalmas, faragott ágy állt középen.
Damon óvatosan végigfektetett az ágyon, és felém feküdt. Kisimította az arcomból a hajamat, és olyan gyengéden csókolt meg, hogy még fektemben is beleremegtem. Lassú mozdulatokkal szedte le rólam a felsőmet - a keze ugyan hideg volt, de ahol hozzám ért, a bőröm mintha lángba borult volna. Remegő kezekkel húztam le róla a fekete pólót, és egy pillanatra kénytelen voltam elszakadni az ajkaitól. Mohón kaptam utána, és éreztem, ahogy Damon elmosolyodik.
Úgy éreztem, nem létezem. Nincs olyan, hogy én... csak olyan, hogy mi. Ahogy a testünk lassan eggyé olvadt, nem éreztem semmit rajta kívül. Az érintésein kívül minden elképzelhetetlennek tűnt... a szemébe nézve láttam a saját, kipirult arcomat. Végigsimítottam az ajkai vonalán, mire Damon elkapta a kezem, és az arcára fektette.
Annyira más volt... nem látszott rajta gúny, vagy gonoszság. A tekintete annyi érzelemmel volt tele, hogy vissza sem tudtam emlékezni arra, milyen volt régebben. Beletemettem az arcomat a vállába, és mélyen beszívtam az illatát.
Csukott szemmel, elgyengülve rogytam vissza a párnára, miután a szívem lassan visszaállt a normális ütembe. Damon olyan gyengéden simogatta a tarkóm, mintha bármelyik pillanatban eltörhetnék egy durvább érintésétől. Sosem akartam, hogy ez a pillanat véget érjen, és újra visszacsöppenjek a valóságba. Féltem, hogy ez csak egy álom... ha ez a valóság lenne, most nem lehetnék boldog. Emlékeznem kéne Damon minden egyes szavára és tettére, nem szabadna hinnem neki...

Kábán pislogva ültem fel. Minden zavaros volt... az emlékeim összemosódtak. Egy pillanatig fogalmam sem volt, hol vagyok, csak azután jöttem rá, hogy megláttam a Salvatore ház jellegzetes bútorait.
Hirtelen minden beugrott: Katherine fenyegetése, Chaz arca... aztán mintha egy esőáztatta ablakon keresztül néznék vissza, de emlékeztem, ahogy Damon a falhoz szorít, és belém harap. Elfogott valami furcsa, de ismerős érzés, de akárhogy erőlködtem, nem tudtam rájönni, mi az.
- Nocsak, Csipkerózsika felébredt - szólalt meg egy gúnytól csöpögő hang nem messze tőlem.
- Damon - suttogtam ijedten, és a kanapéba lapultam. Tudtam, hogy nem lennék képes elfutni előle, így csak mozdulatlanul vártam.
Rettegtem tőle. Minden porcikámat olyan erővel járta át a félelem, hogy remegni kezdtem. Damon gúnyos tekintettel méregetett... csak azt tudtam, hogy minél messzebb kell kerülnöm tőle, mielőtt újra bedühödik, és ezúttal meg is öl.
- Azért ennyire ne félj tőlem - jegyezte meg egy szemforgatással kísérve. - Stefanék megölnének, ha megtudnák, hogy egy ujjal is hozzád értem. De egy valamit jól jegyezz meg: minden egyes szó, amit mondtam a kórházban, igaz volt. - Hogy még jobban kihangsúlyozza a szavai súlyát, vámpírgyorsasággal előttem termett, és a kanapé szélére támaszkodva, szinte pár ujjnyi távolságról sziszegte bele az arcomba a szavakat.
Annyira remegtem, hogy még bólintani sem voltam képes. A hideg végigfutott rajtam, és összerándultam. Damon csak egy mosollyal nyugtázta, hogy a szavai célba értek, és lassan visszasétált a fotelhoz.
Néma és szinte lehetetlen lassúsággal teltek a másodpercek: mozdulni sem mertem, nehogy magamra vonjam Damon figyelmét, aki elmélyülten lapozgatott egy könyvet. Csak akkor nézett fel, amikor a bejárati ajtó hangos nyikorgással kinyílt, és meghallottam Elena kétségbeesett hangját:
- ... de Eleanor jól van?
- Igen... Damont a pincébe zártam. Talán holnap kiengedem, ha... - Stefannak a torkára forrottak a szavak, ahogy belépett a nappaliba, és meglátta a kettősünket.
- Hogy...? - kezdett bele értetlenül, és szemmel láthatólag rémülten Stefan, de Damon félbeszakította.
- Az maradjon az én titkom - húzta féloldalas, titokzatos mosolyra a száját. - Milyen szépen összegyűltünk... esetleg szervezhetnénk Eleanornak egy "Isten hozott itthon" partit, nem? - kérdezte gúnyolódva, ahogy Elena is belépett a szobába.
- Ez nem az otthonom - suttogtam Damonra nézve.
Egy pillanatig minden gúny eltűnt az arcáról, és a szemében felvillant a megértés. De mielőtt még megbizonyosodhattam volna arról, hogy jól látok, újra elmosolyodott, és széttárta a kezeit.
- Akkor parti lefújva. - Csak lemondóan sóhajtott egyet, és vigyorogva felállt. Lassan sétált ki a nappaliból, élvezte, ahogy Stefan és Elena mozdulatlanul követik a tekintetükkel.
- Sok sikert a Katherine elleni tervkieszeléshez... én addig kihasználok egy naív kislányt a szórakozásom érdekében - kacsintott rám Damon visszafordulva az ajtóból, majd csak az ajtó csapódása jelezte, hogy elment.
Nem hagytam, hogy az elevenembe találjanak a szavai. Nagyot szusszantva fújtam ki az addig bent tartott levegőt, és a következő pillanatban mosolygós mozdulatokkal próbáltam kisöpörni Elena barna hajzuhatagát az arcomból, ahogy szorosan átölelt.
- Aggódtam érted - mondta, miután elengedett.
- Igazán nem kellett volna... hiszen minden a lehető legnagyobb rendben van. - Bár megnyugtatásnak szántam a szavakat, a hangom csöpögött az iróniától. Elena halványan elmosolyodott, és leült mellém.
- Hogyan szabadult ki Damon a pincéből? - kérdezte Stefan még mindig borúsan.
- Fogalmam sincs - válaszoltam értetlenül. - Én elaludhattam, miután elmentél, és arra ébredtem, hogy Damon itt ül velem szemben.
Stefan elmerengve nézett rám. Láttam, ahogy a nyakamban lévő nyakláncot vizsgálgatja.
- Hát persze... Damon biztos levette, és kényszerített, hogy engedd ki - sóhajtott fel Stefan, és lezuttyant a fotelba.
- De én biztos nem mentem le önszántamból hozzá - ráztam meg a fejem hevesen. - Gyűlölöm őt - néztem Stefan szemébe komolyan.
Stefan egy pillanat erejéig Elenára nézett. Az arcán keveredtek az érzések, de egyiket se tudtam megfejteni.
- Ez teljesen érthető - simogatta meg a karomat Elena, miután megszakította a beszédes szemkontaktust Stefannal. A hangja furcsán csengett, mintha nem hinne nekem.
Pedig a színtiszta igazságot mondtam. Nem éreztem Damon iránt semmi mást, csak színtiszta gyűlöletet, és félelmet. Alig tudtam visszaidézni magamban az együtt töltött pillanatokat... de mintha azok is csak Damon kényszerítésére történtek volna. Kicsit összezavarodtam, ahogy megéreztem valami megmagyarázhatatlan érzést is mellettük, de egy pillanattal később újra csak a mérhetetlen ellenszenv töltött be.
- Eleanor, szerintem most menj haza. Ott biztonságban vagy Katherine-től, addig mi kitalálunk valamit Elenával, és... Damonnal is, ha visszajött - szusszantott mérgesen Stefan.
Csak beleegyezően bólintottam egyet. Semmi kedvem nem volt itt maradni... csak a rossz emlékek kötöttek ide. Reméltem, hogy nem kell ezentúl újabb látogatást tennem a Salvatore házban, ahogy azt is reméltem, hogy Damon ezentúl eltűnik az életemből. Bár ez olyan halvány remény volt, mint hogy megérem az öregkort, azért bíztam benne.
Elena újra megölelt a búcsúzkodásnál, és biztosított, hogy a suliban is mindenki szívesen visszafogad majd újra. Bár most ez volt a legkisebb problémám, tudtam, hogy az élet nem állhat meg, így hálásan rámosolyogtam, és Stefan felé biccentve egyet, sietős léptekkel elhagytam a házat.

Miközben hazafelé sétáltam, végig a szüleimen, és Chaz-on gondolkodtam. Kínzóan belém égett anyám elkínzott arca, amikor ott hagytam őt. Chaz pedig... ötletem sem volt, miért tett verbénát az innivalómba, de még mindig csak hálát éreztem iránta. Bár foglalkoztatott a rejtély, tudtam, hogy esélytelen a megoldás meglelése, így inkább mélyen eltemettem magamba, hogy ne kínozzam magam feleslegesen vele.

Lauren már otthon volt, mikor hazaértem. Aggódó tekintettel nézett rám, ahogy beléptem a konyhába. Úgy tettem, mintha nem akarnék beszélni a New Yorkban történtekről, így csak tőszavakban mondtam el az álindokaimat a visszatérésem okáról. Lauren megértően pislogott rám, bár láttam a kételkedést a szemében, de nem firtatta a dolgot, szerencsémre. Akárhányszor hazudnom kellett, mindig elkapott a bűntudat, és legszívesebben mindent elmondtam volna. De tartottam magam... nem akartam Laurent is belekeverni. Katherine már így is tudja, hogy ő az egyik gyenge pontom, és inkább meghagytam az áldott tudatlanságban, mint hogy (ha hinne nekem) segíteni akarjon, az életét kockáztatva.
Hamar felmentem a szobámba. Monoton mozdulatokkal pakoltam vissza a ruháimat a helyükre, nem törődve a rám törő deja vu érzéstől... azzal a kivétellel, hogy először önszántamból jöttem ide, most pedig nagy valószínűséggel az életem árán.

(zene: Marcy Playground - Comin' up from behind)

Reggel zaklatottan ébredtem. Az álmom teljesen zavaros volt - természetesen Damon főszereplésével. Ébredés után egy pillanatig úgy éreztem, nem is álmodtam, hanem az emlékeimet vetítettem le magam előtt, összevágva. Damon hol teljesen önmaga volt, a következő pillanatban pedig elgyengülten simogatta az arcom. Szinte még mindig éreztem az érintését magamon, és durván dörzsöltem meg az ajkaim, hogy elmúljon a bizsergés.
Végig az álmom járt a fejemben, miközben a szokásos reggeli teendőimet végeztem. Végül oda jutottam, hogy dühösen vagdostam be a táskámba a tankönyveimet, és egy, még ki nem pakolt bőrönd aljáról előtúrva az irataimat is. Puffogva, kemény léptekkel mentem le a lépcsőn, és olyan erővel vágtam be Lauren gondosan elkészített szendvicseit, hogy a táskám pántja egy megadó reccsenéssel elszakadt. Hangosan szitkozódva pakoltam át egy másik iskolatáskába, és az ajtót keményen bevágva magam után, kiléptem a gangra.
A dühöm egy pillanatra átcsapott mérhetetlen megdöbbenésre, ahogy megláttam a fütyörésző Damont a kapu előtt. A már jól ismert motorjának dőlt, és vigyorogva állta a tekintetemet - ebből következtettem, hogy végighallgatta az előbbi előadásomat.
Fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Biztos voltam benne, hogy nem tudom őt kikerülni, de azért megpróbáltam. Ahogy a lábaim újra felengedtek a döbbenetből, határozott léptekkel sétáltam el mellette, egy szóra sem méltatva. Ám ahogy előre éreztem, Damon nem engedett elmenni. Elkapva a karomat, visszarántott, és maga elé fordított.
- Számítottam az efféle üdvözlésre, de azt hittem, azért szorult beléd annyi udvariasság, hogy legalább köszönsz nekem - vigyorgott rám pimaszul.
Szóra se méltatva álltam a tekintetét, és meg sem próbáltam leplezni a felé irányuló dühömet. Kitéptem a karomat a szorításából, és makacsul körbefontam magam előtt őket.
- Nem muszáj beszélgetnünk ám. De annyit leszögeznék az elején, hogy nem az én ötletem volt, hogy én legyek a bébiszittered... mondjuk úgy, hogy Stefan elég hatásosan tud zsarolni - húzta el a száját, de egy pillanat múlva már újra a jól megszokott vigyor ült az arcán.
Bár kíváncsi voltam, mivel vehette rá Stefan Damont erre, annyit nem ért az egész, hogy megszólaljak. Továbbra is villogó szemmel meredtem rá, és azt kívántam, bár csak mihamarabb túl lehetnénk az egészen. Egy pillanatig azt kívántam, Katherine öljön meg most azonnal, csak ne kelljen elviselnem Damont tovább. De tudtam, hogy csak a düh beszél bennem, és gyorsan kitöröltem a fejemből a gondolatot.
- Mehetnénk? Nem akarok elkésni - szólaltam meg végül egy perc után, mikor Damon arcáról csak nem akart lehervadni a vigyor. Legszívesebben én töröltem volna le a képéről, ha nem tudtam volna, hogy meg se kottyanna neki egy jól irányzott pofon, csak felidegesíteném. És arra most végképp nem volt szükségem...
Életemben most először nem szívesen szálltam fel a motorra. Tudtam, hogy át kell őt karolnom, ha nem akarok lerepülni róla, de mindaddig nem tettem meg, amíg Damon hátra nem nyúlt, és maga köré nem fonta a karjaimat. Kelletlenül markoltam bele az oldalába, talán kicsit erősebben is a kelleténél.
Szerencsémre az út nem volt hosszú. A száguldás most is hatott: azonnal elhatároztam, hogy most már tényleg veszek magamnak is egy motort, akkor hátha megúszom az oda-vissza utakat a suliig Damon jelenléte nélkül.
Köszönés nélkül száguldottam el a kapu felé, nem törődve azzal, hogy Damon tekintete szinte lyukat perzsel a hátamba. Sosem érzett örömmel léptem be az iskola kapuján, egyrészt mert ide Damon már nem követhet, másrészt meg itt mindenki ugyanúgy viselkedett velem, mintha semmi sem történt volna az elmúlt hetekben. Mintha ugyanaz az átlagos lány lennék, mikor idejöttem, és nem cipelnék magammal egy óriási titkot.
Miután pár perc alatt beiratkoztam újra, az osztályterem felé vettem az irányt. Első órám történelem volt Alaric Saltzmannal... legalább elaludni nem fogok.
- Elnézést a késésért, tanár úr, csak még be kellett iratkoznom - mondtam, miután beléptem a terembe. Minden szempár rám szegeződött, és egy kicsit kínosan éreztem magam.
- Örülök, hogy visszajöttél, Eleanor - mosolygott rám a tanár úr, és a megszokott helyem felé intett. Caroline mellett elhaladva mosolyogva biccentettem felé, és megkönnyebbülve konstantáltam, hogy ugyanolyan lelkesen mosolyog rám, mint ha meg sem történt volna az a kínos beszélgetés kettőnk között Damonról.
Ahogy körbenéztem a teremben, több ismerős szempárba is ütköztem: Tyler Lockwooddal ugyan nem beszélgettem túl sokat, azért örültem neki, hogy ő is mosolyogva fogadott. Matt is csak vigyorogva fordult hátra, és aprót intve a kezével üdvözölt. Ám Elena és Stefan arca koránt sem volt ilyen felhőtlen: aggódóan néztek rám. De a bosszúságom eltűnt, ahogy beléptem ide, és egy kézfeltartással jeleztem, hogy minden rendben. Tudtam, hogy Stefannak nem volt más választása, mikor Damon felügyeletére bízott, tekintve, hogy ő Elenával járt, és egyértelműen vele töltötte minden idejét.

Ahogy kicsöngettek, körém gyűltek az emberek. Mosolyogva válaszoltam faggatózó kérdéseikre, hogy miért is jöttem vissza, és nem engedtem, hogy a kedvemet elrontsa a hazugságaim után érzett bűntudat. Még azt is megígértem Caroline-nak, hogy elmegyek az egyik pom-pom edzésre, és ha tetszik, beállok a csapatba. Őszintén szólva most örültem a kérésének... nem akartam minden pillanatomat rettegéssel tölteni, hogy Katherine vajon mikor kezd bele a megígért játékába. Amíg éltem, ki akartam használni minden lehetőségemet, arról nem is beszélve, hogy egy kis mozgással talán kitombolhatom magam.

A szekrényem felé vettem az irányt, hogy kipakoljam a felesleges tankönyveket. Mindkét kezem tele volt a cuccaimmal, így cseppet sem nőiesen egy hangos káromkodás csúszott ki a számon, amikor valaki nekem jött, és minden kirepült a kezemből.
De még mielőtt lehajolhattam volna, egy segítő kéz már szedegetni kezdte a dolgaimat, és kis meglepődöttséggel konstantáltam, hogy Jeremy az, Elena öccse.
- Bocs, elmerültem a gondolataimban - mentegetőzött, miközben a kezembe nyomta a könyveimet.
- Semmi baj, én is figyelhettem volna jobban - nyugtattam meg mosolyogva.
- Elena említette, hogy visszajössz - indult el velem együtt, amikor elindultam a tanterem felé.
- Igen... New York nem volt a legjobb választás - húztam el a szám sajnálkozva.
- Mystic Fallst nem lehet csak úgy a hátad mögött hagyni. Ha egyszer belecsöppensz, nem szállhatsz ki csak úgy - mondta Jeremy. A hangjából mintha egy rejtett utalás csengett volna ki, de még mielőtt ránézhettem volna, már újra könnyed hangnemben szólalt meg.
- Én most megyek... Mrs. Hill kinyír, ha elkésem. Majd még találkozunk. Szia! - köszönt el, és meg sem várva a reakciómat, elviharzott a másik irányba.

A nap további részében Jeremy szavai jártak a fejemben. Talán tud Katherine-ről? Nem elképzelhetetlen, hiszen Elenával él együtt, nem lehetett nehéz észrevenni, ha valami nincs rendben körülötte. De teljesen biztos nem lehettem a dologban, Elenát meg nem akartam faggatni ilyen lényegtelen kérdéssel, így csak magamban fejtegettem a dolgot.
Mikor kicsöngettek, egyenesen a WCbe sprinteltem. Húzni akartam az időt, mielőtt kilépnék az iskolából... biztos voltam benne, hogy Damon megint várni fog rám. Tudtam, hogy a reggeli előadásom után csak még hívebb lesz önmagához. Élvezni fogja, ahogy a pumpa egyre jobban felmegy bennem, míg végül olyat nem teszek, amit megbánok. A tükör előtt győzködtem magam, hogy ez nem fog megtörténni, és megfogadtam, hogy akármit is csinál, higgadt maradok. Legalább kívülről.
Lassan ballagtam ki a kapun: nem tévedtem. Damon lezseren a motorjára támaszkodott, és egy szőke lánnyal flörtölt. De még mielőtt tudatosulhatott volna bennem, hogy ki a szerencsétlen kiszemelt, Damon rám kacsintott, és lassan a lány felé hajolva, megcsókolta őt.
Mint akibe belecsapott a villám, olyan hirtelen álltam meg. Hirtelen bevillant egy kép, ahogy Damon engem csókol... de nagyon gyorsan kivertem a képet a fejemből. A lábaim a földre gyökereztek, ahogy a lány megfordult, és mosolyogva felém integetett... Caroline volt az. A tekintetéből még ilyen távolságból is sütött az üresség, és egyből rájöttem, hogy Damon csak kényszerítette erre a csókra.
Nevetgélve indultam meg feléjük, tudva, hogy ezt a játszmát megnyertem. Bár nem fogom említeni neki, hogy tudom, mivel vette rá Carr-t erre, ha ő elkezd vele hencegni, nem fogom vissza magam. Nem fogom szemen bökdösni az alvó sárkányt... de ha már rám támad, muszáj védekeznem, nemde?
- Sziasztok - köszöntem vigyorogva, és egy szó nélkül felültem a motorra. Damon fölényesen mosolyogva nézett rám, de ahogy meglátta a vidám mosolyt az arcomon, lehervadt a vigyora. Bosszúsan nézett rám, és Caroline-t egy szóra sem méltatva felült elém, és kilőtt a főút felé.
Alig bírtam visszafogni a kuncogásomat az út során. Ha azt hitte, ezzel érzelmeket vált ki belőlem, nagyot tévedett... nem éreztem mást, csak szánalmat iránta. Bár halványan felrémlett bennem az előbbi, furcsa érzés, mostanra már csak a hátam borzongott meg tőle... és nem azért, mert olyan jól esett volna a gondolat.
- Elenához vigyél - mondtam neki, szándékosan nem hozzátéve a bűvös kérlek szót. De most Damon volt az, aki nem szólt hozzám; csak egy éles kanyarral visszafordult, és egy perc múlva hangosan csikorogva lefékezett Elenáék háza előtt.
Hirtelen döntöttem úgy, hogy átugrom hozzá. Kíváncsi voltam, hogy mit beszéltek meg Stefannal... bár, nem akartam bevallani magamnak, az is izgatta a fantáziám, hogy mi lehetett az az ok, amivel Damont rávették arra, hogy engem bébiszitteljen.
- Kösz - pattantam le a motorról, és további szóra sem méltatva felcaplattam a lépcsőn, és bekopogtam. Még hallottam magam mögül, ahogy Damon felpörgeti a motort, és - a hangokból ítélve - hihetetlenül gyorsan eltűnik a közelemből.
Vigyorogva vártam, hogy valaki kinyissa az ajtót. De amikor ez megtörtént, a vigyor szelíd mosollyá alakult, és félénken néztem a sötétbarna szempárba.

***

- azt hiszem, Jeremyt már nem kell bemutatnom... azért kiteszek róla oldalra egy képet :)

20. rész

Sziasztok,

Nagyon sajnálom, hogy megvárattalak titeket! Bevallom őszintén, csak én tehetek róla: tegnap este elmentem találkozni egy nagyon-nagyon régi ismerősömmel, és, hát nem lett jó vége... :D Mindenképpen úgy gondolta, hogy ki kell bővítenie az alkoholokkal kapcsolatos ismereteimet, és addig nem hagyott békén, amíg nem ittam meg vele egy pohár bourbont. Egyből sok pohár lett, és végül csak nagy nehezen értem haza egy darabban. :D
De azért nem mondom, nem kellett sokáig győzködnie: kíváncsi voltam, mit iszik Damon minden alkalommal, szóval ezt felfoghatjuk úgy is, mint egy tanulmányi kísérletet. :D

A részhez ajánlott zene: The Pretty Reckless - Just tonight

Jó olvasást!

Kata

20. rész - Igazság?

Tetőtől talpig megborzongtam, ahogy mélyen beszippantotta az illatomat. Ösztönösen ledermedtem, ahogy az ajkai puhán végigsúrolták a nyakam vonalát. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy nem tudok, vagy nem akarok ellenkezni... akármilyen abnormális volt is, de jól esett az érintése. A gondolatok egy csapásra eltűntek az agyamból, csak a cirógató érintéseit éreztem. Elfogott a vágy, hogy átöleljem őt, és közelebb húzzam magamhoz... de amikor meg akartam mozdulni, megéreztem a fájdalmat a csuklómban, amit a szorítása okozott.
- Engedj el - sziszegtem, miután feleszméltem a bódultságból, amit a közelsége okozott.
- Ne tagadd, hogy élvezed - suttogta a fülembe érzékien, amitől egy pillanatra megint elöntötte az agyamat a köd. De még mielőtt újra elkábulhattam volna, Stefan szólalt meg közvetlenül mellőlem.
- Damon, azt mondta, hogy engedd el - tette a kezét a bátyja vállára, és eltolta őt. A szorítás megszűnt, ahogy Damon a szemközti falnak csapódott. Egy pillanatig azt hittem, megtámadja Stefant, ahogy az arca elsötétült, de végül csak flegmán megvonta a vállát, és elmosolyodott.
- Ahogy akarod, öcsi.
Stefan szemforgatva húzott maga után vissza a nappaliba. Hallottam a mögöttem koppanó lépteket, és ösztönösen hátrapillantottam. Damon komor tekintettel meredt a földre, és pont abban a pillanatban nézett fel, amikor megfordultam. A tekintetünk találkozott: egy pillanatra elöntött a döbbenet, ahogy a szeméből sugárzó gondterheltség és aggodalom átjárt. De a következő pillanatban gúnyosan elmosolyodott, és felvonta a szemöldökét. Elkaptam róla a pillantásom, és Stefan hátát kezdtem fixírozni.
Ugyanoda ültem vissza, ahonnan az előbb felpattantam. Stefan - gondolom, a biztonságom érdekében - mellém ült, míg Damon az egyik asztalhoz sétált, és öntött magának az egyik kristályüvegből. Egy húzásra megitta az egészet, és jólesően csettintett egyet a nyelvével. Stefan lemondóan figyelte a mozdulatait - én, vele ellentétben próbáltam minél jobban beolvadni a kanapéba, akkor hátha elkerülhetem az újabb kérdéseket. Bár Damon nem bántott, nem tudhattam, hogy azért nem, mert nem is akart, vagy mert Stefan még idejében közbeavatkozott. És bár egy pillanatig a tekintete láttán megfordult bennem Stefan védelmező elmélete is, nem tudtam hinni neki... vagy csak nem akartam magam újabb tévhitekbe ringatni.
- És, minek köszönhető a felbukkanásod, kedves Eleanor? Úgy hallottam, visszamentél New Yorkba - szólalt meg Damon gúnyos hangon, az ablakon kibámulva.
- Katherine megfenyegetett - motyogtam halkan, remélve, hogy beéri ennyivel is. De a reményeim szertefoszlottak, amikor szembe fordult velünk, és az asztalnak támaszkodva rám nézett.
- Ez jellemző rá. Elrontottad a játékát, amikor elmentél innen. Most már csak azt nem értem, hogy miért pont te. Annyi másik lány van, aki nálad egy fikarcnyival is jobban érdekel... - húzta gonosz mosolyra a száját. Szótlanul álltam a tekintetét - szinte éreztem, ahogy a feszültség vibrál közöttünk.
- Tényleg Damon, azt elfelejtetted mesélni, hogy elmondtad Eleanornak az igazat vele kapcsolatban. Mert az volt az igazság, ugye? Még véletlenül sem azért mondtad neki, hogy meg akarod ölni, mert tudtad, hogy el fog menni a szüleivel ezután? - kérdezte Stefan fojtott hangon. Időm sem volt felfogni a szavait, Damon olyan gyorsan válaszolt.
- Stefan, ne tévessz össze magaddal... - kezdett bele lenéző tekintettel Damon. De Stefan belé fojtotta a szót, ahogy hirtelen eltűnt mellőlem, és a bátyja előtt termett. Nem láttam a tekintetét, de biztos voltam benne, hogy Stefan is elég ijesztő tud lenni, ha akar.
- Te meg ne hazudj. Szinte kétségbeesve hívtál fel, miután Eleanor elájult, és te juttattad eszébe Laurennek, hogy hívja fel a szüleit. Őszintén aggódtál érte... szóval, mi az igazság? - sziszegte Damon arcába Stefan indulatosan a szavakat.
Elképedve meredtem a kettősükre. Damon arca bosszúságot tükrözött, míg Stefan háta az indulattól meg-megremegett. Végigfutott az agyamon, hogy odamegyek hozzájuk, de úgy döntöttem, nem túl jó ötlet két, dühös vámpír közé állni békebíróként.
- Stefan, hagyd - mondtam halkan, jobb lehetőség híján.
- Nem - válaszolt ingerült hangon, meg sem fordulva. - Tudom, hogy van benne még abból az emberből, akit a bátyámnak neveztem.
- Szóval, Damon? Mi az igazság? Színészkedtél végig, vagy őszinte voltál, most életedben először?
Damon szótlanul állt Stefan előtt. Az arcáról semmit sem tudtam leolvasni... döbbenten pislogtam egyet, de mire újra odanéztem, Stefan már egyedül állt.
A következő pillanatban a falnak csapódtam. A fejem hangosan koppant a falon, és belém szorult a levegő az ütéstől. Levegő után kapkodva próbáltam felfogni, hogy mi történt... de mielőtt kivehettem volna az előttem lévő arcot, belém hasított a fájdalom, és megszakadt a kép.

Értetlenül nyitottam ki a szemem. Emlékeztem a csapódásra, és a fájdalomra, de hogy pontosan mi történt, arra nem.
A kanapén feküdtem. Ahogy megpróbáltam felülni, iszonyatos fájdalom nyilallt a nyakamba. Odakaptam, és óvatosan végigsimítottam rajta. Két, félkör alakú, furcsa sebet tapintottam ki. Elképedve néztem le az ujjaimra: a saját vérem volt rajtuk.
Nem kellett sok idő, amíg összeraktam a képet: Damon megharapott. Újra. De ezúttal nem azért tette, mert nem bírta visszafogni magát... hanem mert meg akarta mutatni Stefannak, hogy mennyit érek neki. Szinte biztos voltam abban, hogy csak Stefan miatt vagyok még mindig életben, de egy pillanatig megszólalt bennem egy dühös hang: ha ő nem provokálta volna Damont, most nem lennék kevesebb néhány deciliter vérrel.
De a hálaérzet elnyomta bennem a dühöt. Az igazság az volt, hogy meg tudtam érteni Stefant - annyira hitt a bátyja emberségében, hogy meg sem fordult a fejében, hogy nem úgy van, ahogy ő gondolja. A helyében én is így tettem volna.
Abnormális módon már fent sem akadtam azon, hogy Damon meg akart ölni - valahogy hozzászoktam a gondolathoz az elmúlt időben, többszörösen is. Az egyedüli dolog, ami zavart, az az volt, hogy valószínűleg a nyomát életem végéig viselni fogom - halvány reményeim szerint, még hosszú éveken keresztül. Bár idáig még nem jutottunk el Stefannal, tudtam, hogy nem halogathatom a témát. A kanapéra támaszkodva próbáltam felállni, de elég vérszegény próbálkozás volt - szó szerint. Most is elöntött a helyzet irracionalitása, de ezúttal úgy éreztem, tudom kezelni, és nem kell újabb látogatást tennem a pszichiátrián. Kezdtem elfogadni a dolgot, ahogy egyre többször voltam halálközeli helyzetben. Sokat segített a helyzeten, hogy, bár a vámpírok voltak mindennek az okai, láttam ellenpéldát is Stefan személyében. Tudtam róla, hogy ő csak állati vért iszik, és nem tudtam úgy gondolni rá, mint egy vérszomjas szörnyetegre - Katherine-nel és Damonnal ellentétben.
- Hogy érzed magad? - suhant mellém Stefan, és óvatosan visszatolt a kanapéra. Furcsán, elmélkedve nézett rám.
- Soha jobban, köszönöm a kérdésed - válaszoltam cinikusan. Stefan arcán egy pillanatig feltűnt egy feszült mosoly, majd újra rám nézett.
- Mióta teszel verbénát az innivalódba? - kérdezte végül homlokráncolva.
Értetlenül meredtem rá. Pár másodpercbe telt, míg előástam az emlékeimből a verbéna szó jelentését, de ez sem segített túl sokat. A nyakamban lógó nyaklánchoz kaptam, de Stefan megrázta a fejét.
- Az, hogy viseled, nem elég... a véredbe kell jutnia, hogy mérgező legyen egy vámpír számára. Amúgy csak megakadályozza, hogy megigézzenek.
- Én nem tettem verbénát semmilyen innivalómba - ráztam meg a fejem még mindig értetlenül.
- Tudom, hogy nehéz kérdés, de mit ittál az elmúlt 24 órában? - kérdezte Stefan elgondolkodva.
- Egy kávét a Starbucksban, vizet, és... whiskeyt - soroltam összegezve.
- Említettél valami srácot, akinél aludtál. Ki volt?
- Chaznak hívják. De nem mondtam neki semmit rólatok... - szögeztem le gyorsan, mielőtt Stefan azt hinné, ennyire ostoba vagyok.
- Attól még tudhatja. Nem mindenki előtt titok, hogy mik vagyunk - sóhajtott fel Stefan, és hátradőlt a kanapén. Gondterhelten nézett rám.
Végigpergettem magamban a tegnap estét... homályosan emlékeztem, hogy milyen furcsa íze volt a whiskeynek. Egy hirtelen ötlettől vezérelve feltápászkodtam a kanapéről, és az asztal felé indultam, amin szép sorban ott állt minden, ami szükséges egy kiadós lerészegedéshez. Tudtam, hogy Damon melyik üvegből öntött magának, és felkaptam az ott hagyott poharát, és egy kicsit megdöntve az üveget, töltöttem magamnak is. Belekortyoltam, és hosszan ízlelgettem. Határozottan kellemesebb íze volt, mint tegnap.
- Most le akarsz részegedni, vagy mi? - kérdezte Stefan értetlenül, mikor végre lenyeltem a kortyot.
- Nem is rossz ötlet, de nem - mosolyodtam el halványan. Az alkohol felmelegített belülről, és automatikusan beugrott Chaz arca. Elmerengtem egy pillanatra a kisfiús vonásain. Bár nem értettem, miért tett verbénát az italomba, biztosan nem rossz szándékból tette - végülis megmentett vele.
- A whiskeyben lehetett a verbéna. De mi történt pontosan? Csak arra emlékszem, hogy a falnak esem, és a fájdalomból ítélve Damon megharapott. De pontosan milyen hatása van a verbénának rátok?
- Nem tudtam megakadályozni, hogy megtegye... mivel ő emberi vért iszik, én meg állatit, így ő erősebb és gyorsabb nálam - sóhajtott fel Stefan. - De miután bekerült a szervezetébe a véred, összeesett. Levittem őt a pincébe - bökött a fejével Stefan az egyik ajtó felé. - De nem akarom ott tartani sokáig, csak amolyan tanulság jelleggel. Annak ellenére, hogy beléd harapott, én még mindig nem hiszek neki. Hallottam a hangját, amikor bekerültél a kórházba, és amíg te nem mentél el, viszonylag normális volt. De utána visszatért a régi, érzelemmentes énjéhez. Ez nem lehet véletlen - mondta Stefan komoran.
- Stefan, hidd el, én is szeretném, ha Damon jó lenne - simogattam meg a karját -, de nem megy. Én láttam az arcát akkor, és egy percig sem hagyta, hogy kételkedjek benne. Annyira őszinte volt, hogy még most is beleborzongok. - Ténylegesen kirázott a hideg, ahogy visszhangoztak bennem a szavai.
- Damon jó színész. De nem akarlak tévhitekbe ringatni, elég, ha én hiszek a lehetetlenben - mosolyodott el keserűen Stefan. Egy pillanatig maga elé meredt, majd felkapta a fejét, és újra rám nézett.
- Figyelj, nekem el kell mennem Elenáért, de sietek. Mióta Katherine szabadon járkál, mindenhova kísérgetem... nem tudnám elviselni, ha baja esne - rándult össze fájdalmasan Stefan arca. - De várj meg minket, és akkor találunk valami megoldást Katherine ellen is. Muszáj találnunk - feszült meg egész testében, és egy pillanatra jobban hasonlított egy vámpírra, mint egy emberre.
- Ne menj a pince közelébe! - szólt még vissza Stefan az ajtóból, és végül szemfényvesztő gyorsasággal eltűnt.

Hosszú percekig próbáltam kiheverni a vérhiány okozta fáradtságot. Visszafeküdtem a kanapéra, és megpróbáltam aludni egy keveset, hátha utána használhatóbb állapotban leszek. Zúgott a fejem, és még fekve is el-elszédültem. Úgy döntöttem, inkább sétálgatok, akkor hátha elmúlik a szédülés. Körkörösen haladtam a nappaliban, újra végignéztem minden képet a falon, és megcsodáltam a vitrinben található mini autómaketteket is. Gondoltam, hogy inkább Stefan gyűjthette ezeket... Damon nem tűnt annak a típusnak.
Önkéntelenül is egyre nagyobb körben haladtam. A vállam már súrolta a falakat. Megálltam pihenni. Nekidőltem egy ajtónak, és leültem a tövébe. Csak akkor tudatosult bennem, hogy az ajtó hova is vezet, amikor meghallottam a mélyről jövő, fuldokló köhögést. Rátapasztottam a fülem a kulcslyukra, és hangos szívdobogással hallgattam végig Damon elhaló, gyenge nyögéseit.
Elöntött a bűntudat. Bár tudtam, hogy csak a megérdemelt büntetését kapta, mégis megsajnáltam... a hangja hallatán egyre jobban motoszkált bennem a másik lehetőség is, hogy Damon csak megvédeni akart. Bár semmilyen észérvet nem találtam arra, hogy akkor miért akart megölni, a szívem újra és újra elfacsarodott a harmatgyenge nyöszörgések hallatán.
Tudtam, hogy életem újabb nagy hibáját követem el, de nem tudtam visszafogni magam. Lassú mozdulattal nyitottam ki az ajtót... pár másodpercig értetlenkedve bámultam a lépcső sötétségbe burkolózó fokait, de ahogy újra meghallottam Damont, határozott mozdulattal indultam el lefelé.
A folyosóra érve olyan érzés fogott el, mintha egy középkori kínzókamrába kerültem volna. A falakat csak a csupasz tégla fedte, és a félhomályban is jól látszottak a pókhálók. Ám volt valami, ami nem illett ide: egy fehér hűtőláda állt a fal mellett. A kíváncsiságom erősebb volt, mint a bennem bújkáló rettegés, és felnyitottam.
A hűtőben rengeteg zacskó vér volt egymásra hajigálva. Hátrahőköltem a látványtól, és az ajtó hangos zajjal csapódott vissza. Nem akartam belegondolni, hogy hogyan került ide ez a rengeteg vér... de biztos voltam benne, hogy ezek nem állattól származnak.
Erősen kételkedni kezdtem a saját épelméjűségemben, de remegő lábakkal tovább sétáltam. A lépteim visszhangoztak, és ijedten pördültem hátra: azt hittem, valaki van mögöttem. Kifújtam a félelemtől bent tartott levegőt, és halványan elmosolyodtam magamon.
A mosoly nem tartott sokáig: ahogy elértem a legutolsó ajtóig, Damon újra köhögni kezdett. Remegve álltam lábujjra, hogy belássak az ajtóra vágott rácsos nyíláson.
A látvány megrázó volt: Damon a földön feküdt összegörnyedve. Az arca hófehér volt, a haja kócosan keretezte megkínzott arcát. Tágra nyílt szemmel bámultam rá, és a kezeim önkéntelenül is a rácsba kapaszkodtak, hogy meg tudjam tartani magam. Nem bírtam megszólalni... igazából azt sem tudtam, miért jöttem le ide. Egy pillanatig majdnem kicsúszott a számon egy halk bocsánatkérés, de abban a pillanatban belenyilallt a nyakamba a fájdalom, és belém fojtotta a szót.
- Mit keresel itt? - lehelte Damon harmatgyenge, ámde még így is tisztán érezhető dühvel a hangjában.
Beleborzongtam, mintha csak a fülembe súgta volna.
- Nem tudom - válaszoltam szinte csak formálva a szavakat, de Damon így is meghallotta.
- Lehet, hogy gyenge vagyok, de még így is meg tudnálak ölni. - Ám a szavaival ellentétben a hangja nem volt fenyegető.
Valahol mélyen éreztem, hogy nem tenné meg. Bár minden ezelőtti jel arra utalt, valahogy mégsem tudtam hinni neki.
- Nem fogsz megölni... - mondtam magabiztosan. A megérzésem elnyomta bennem az ösztönös félelmet, és már nem tartottam attól, hogy rosszul döntöttem, amikor lejöttem. A kezem ellazult a vasrácson, és egy határozott mozdulattal húztam el a reteszt.
Az ajtó hangosan nyikorogva nyílt ki. Damon felkapta a fejét, és olyan döbbenten nézett rám, mintha nem hinne a szemének. Megálltam tőle pár lépés távolságra, és vártam a reakcióját. De ahelyett, hogy beváltotta volna a fenyegetését, csak erőtlenül távolabb mászott tőlem, és nyögve visszaroskadt a földre.
- Azt eddig is tudtam, hogy álmodozó vagy, de hogy ennyire ostoba is, azt nem - suttogta halvány gúnnyal. De az arca mást árult el: gyengéd, aggódó pillantással mért végig. Egy pillanatig bennem akadt a levegő, és a remény olyan erővel öntött el, hogy elszédültem tőle.
- Lehet, hogy ostoba vagyok, Damon, de nem hiszek neked - álltam a tekintetét.
Damon nem szólalt meg. Hangosan szívta be a levegőt, és hangosan nyögve nekidőlt a falnak.
- Téged aztán nem könnyű becsapni... - mondta akadozva, és egy pillanat erejéig egy halvány mosoly villant fel viaszsápadt arcán. - Minden az én tervem szerint ment... de nem voltam biztos benne, hogy amit tettem, elég ahhoz, hogy elmenj innen, így muszáj volt rávennem Clare-t, hogy elmondja neked az igazságot a bátyáddal kapcsolatban. Sosem láttam még ennyi visszafojtott fájdalmat valakinek a tekintetében - anyádtól örökölhetted. Tudtad, hogy annyi más érzés mellett a tiédben is mindig látszott?
- Tudtam, hogy mennyire vágysz arra, hogy a szüleid szeressenek... és ez volt a legjobb megoldás arra, hogy minél távolabb kerülj tőlem, és ezzel együtt Katherine-től is. De azzal nem számoltam, hogy megfenyeget, és te visszajössz.
Egész testemben remegni kezdtem. Túl sok volt ez egyszerre... és, bár elöntött az öröm halvány érzete, hogy Damon csak hazudott, elöntött a fájdalom is. Anyám nem önszántából mondta el a titkát, csak Damon kényszerítésére. Próbáltam csak a jelenre koncentrálni, és elnyomtam magamban a fájdalmas lüktetést.
- Miért mondtad el nekem? - kérdeztem reszkető hangon, miután összeszedtem magam.
- Nincs erőm tovább megjátszani magam. 124 éven keresztül mindent megtettem, hogy senki se tudja, ki is vagyok valójában, de nem akarom tovább. Melletted olyan dolog történt velem, ami azt hittem, már soha nem fog: újra elkezdtem érezni - nézett rám elgyötörten. A szívem hangos vágtába kapcsolt a vallomása hallatán.
- Na jó, valljuk be, ez nagyon nyálasan hangzott - húzta el a száját erőtlenül. Elmosolyodtam: van, ami nem változik még akkor se, ha szépen-lassan minden összedől körülöttünk.
Minden kételkedés eltűnt belőlem. De még mielőtt akármit is reagálhattam volna, Damont elkapta a fuldokló köhögés. Egy pillanatra azt hittem, itt fog meghalni a szemem előtt, de aztán eszembe jutott, hogy neki ennél jóval több kell, hogy meghaljon. Kétségbeesve rohantam oda hozzá, és leguggoltam mellé. A kezei bénultan estek vissza az ölébe, ahogy abbamaradt a roham, és elfordította a tekintetét tőlem.
- Mire van szükséged ahhoz, hogy újra jól legyél? - kérdeztem aggódva. Nem bírtam elviselni, hogy ilyen állapotban látom, főleg nem, hogy én juttattam ide.
- Vérre - nyöszörögte halkan. - De hagyd csak, nem kell miattam nyuszikat vadásznod, majd Stefan elintézi. Gondolom, mennyire fog örülni neki, hogy neki lett igaza - forgatta meg a szemeit Damon.
Hirtelen beugrott a vérrel teli hűtő. Sietve pattantam fel, és kirohantam a folyosóra.
Ugyanolyan borzalommal bámultam a vöröslő zacskókat, mint amikor először megláttam. Nem tudtam megbarátkozni velük, pedig tudtam, hogy ez még mindig a leghumánusabb megoldás, hiszen senki sem halt meg érte. Már csak azt nem tudtam, kié lehet, hiszen Damon, Stefan elmondása szerint élő emberből táplálkozott az elmúlt időkben, és a zacskón egy héttel ezelőtti dátum állt. Nem álltam meg elgondolkodni a rejtélyen, csak felkaptam egyet, és visszafutottam a kamrába.
Damon újra a földön feküdt, talán még gyengébb volt, mint az előbb. Letérdeltem mellé, és a háta alá nyúlva felhúztam őt, és a falnak támasztottam.
A kezébe nyomtam a zacskót, és vártam, hogy felfogja a történteket.
- Ezt meg honnan szerezted? - suttogta értetlenül.
- Csss... csak igyál - fojtottam belé a szót, és megszorítottam a kezét bátorításképpen. Damon gyenge mozdulatokkal csavarta le a kupakot a zacskóról, és a szájához emelte.
Elfordítottam a fejem: a gyomrom háborgott, ahogy megéreztem a tömény vér fémes szagát. Damon hatalmas kortyokkal tüntette el a zacskó tartalmát. Miután meghallottam a kemény műanyag gyűrődését, visszanéztem rá. Az arca újra normális színt öltött, ahogy a vér szétáramlott benne, és az erejét próbálgatva szorította ökölbe a kezét. Vámpírgyorsasággal pattant fel, és a kezét felém nyújtva, felhúzott a padlóról.
Lassan néztem fel rá. A tekintetével gyengéden fürkészte az arcomat: lassan hajolt hozzám közelebb. A szívem őrült dobogásba kezdett, ahogy a ajkai súrolták az enyémet, és nem tudtam ellenállni a vágyaimnak. Szorosan átkaroltam a nyakát, és hagytam, hogy minden gondolat eltűnjön belőlem.
Nem számított semmi: halványan éreztem a vér ízét a nyelvén, de nem érdekelt, ahogy az sem, hogy lehet, ez csak egy újabb, ördögi tervének a része. Átadtam magam az érzésnek, amit a közelsége okozott, és mohón visszacsókoltam, mintha csak erre vágytam volna egész életemben...

19. rész

Sziasztok,

Sikerült befejeznem a részt még szerda előtt :). Bár, van némi kétségem a minősége felől, valamiért úgy érzem, nem fogok jobbat írni akkor sem, ha még ülök rajta egy darabig... de ígérem, következőnek jobban összeszedem magam, és színvonalasabb írást adok ki a kezem közül. :)

Az ajánlott zene: Leona Lewis - Run

Jó olvasást!

Kata

PS.: nem sokszor szoktam ilyet kérni, de most megteszem: kérlek, írjátok meg a véleményeteket... azoknak a kommentjeire is nagyon kíváncsi vagyok, akiknek nem tetszik a rész (mi nem tetszett benne, min javítsak a jövőben, ésatöbbi). Persze, ha tetszett, akkor ne fogjátok vissza magatokat ;)

19. rész - Búcsúzás & viszontlátás

Kimerülten ébredtem, mintha le sem hunytam volna a szemeimet egész éjjel. Nem csodáltam a dolgot - a rémálmaim ezennel új formát öltöttek. Katherine a szemem láttára ölte meg a szüleimet, és én nem tudtam megakadályozni. Ez adott erőt ahhoz, hogy kimásszak az ágyból, és mihamarabb normális külsőt varázsoljak magamnak. Ám amikor végeztem minden reggeli teendőmmel, elfogott a félelem. Nem akartam kimenni, hogy találkozzak Chazzel... nem bírtam volna a szemébe nézni. Ám mielőtt még teljesen elmerülhettem volna a saját bűntudatomban, az ajtó résnyire nyílt, és Chaz nézett be. Legnagyobb meglepetésemre bűnbánó arccal pillantott rám, és beljebb jött.
- Épp ébreszteni akartalak. Mindjárt itt lesz a taxi - mosolygott rám, mint ha mi sem történt volna az este.
- Chaz, figyelj, sajnálom... - kezdtem bele, de Chaz félbeszakított.
- Nem, én sajnálom. Nem volt okom arra, hogy csak mert megcsókoltalak, azt higgyem, nem mész el - mondta keserű hangon.
Szótlanul álltam fel, és mentem oda hozzá. Megálltam előtte, és mielőtt még átöleltem volna, mélyen a szemébe néztem. A tekintetemmel próbáltam elmagyarázni neki, hogy nem ő tehet róla... Chaz azonnal viszonozta az ölelésem. Percekig álltunk így, míg végül ő tolt el először.
- Le kell mennünk, itt a taxi - pillantott az órájára, és rám mosolygott.
- Nem kell velem jönnöd, ha nem akarsz - mondtam. Az igazság az volt, hogy mindent megadtam volna érte, ha nem kell egyedül kimennem a reptérre, de nem lehettem olyan önző, hogy Chaztől elvárjam, hogy végignézze, ahogy eltűnök.
- Ha idáig melletted voltam, ezentúl is így lesz - rázta meg a fejét. Egy pillanatra a bőröndömre meredt, majd felkapta a fejét, és újra rám mosolygott. Felkapta a bőröndömet, és összekulcsolta a kezünket. Jól esett az érintése... bár tudtam, hogy el kéne húzódnom, nem tettem meg. Ki akartam élvezni az utolsó együtt töltött perceimet vele.

- Menned kell - sóhajtott fel Chaz, mikor már a reptéren álltunk. Szerencsétlenül lépegettem egyik lábamról a másikra. Az agyam egyik fele azt súgta, hogy maradjak itt, és legyek boldog... de a másik felem komor hangon ösztökélt az indulásra.
- Tudom - suttogtam lehajtott fejjel, miután lepergettem magam előtt az álmomat, és legyőztem a kísértést.
- Jó utat - ölelt át újra. Ráhajtottam a fejem a vállára, és tágra nyitott szemmel próbáltam megakadályozni, hogy kicsorduljon egy könnycsepp. Chaz lágyan tolt el magától, és mélyen a szemembe nézett... és, bár tudtam, hogy helytelenül cselekszem, az ajkaimmal lágyan megérintettem az övéit. Chaz a két keze közé fogta az arcomat, és olyan kétségbeesetten csókolt vissza, hogy a szívem belefacsarodott.
Csak akkor szakítottam meg a csókot, mikor egy kellemes, női hang bemondta a számomra kegyetlen szavakat: Kérem, szálljanak fel a 974-es járatra...
Letöröltem az arcomról a legördülő könnycseppeket, és megszorítottam Chaz kezét.
- Köszönöm - suttogtam. Chaz szeméből sugárzott a fájdalom, de még mielőtt eltántoríthatott volna a szándékomtól, felkaptam a bőröndöm, és futni kezdtem a kapu felé. Még utoljára visszanéztem rá... minden lépésemet követte a szemével. A tekintetünk még utoljára összekapcsolódott... végül elfordítottam a fejem, és elindultam a végzetem felé.

A betont bámulva sétáltam végig az ismerős utcákon, míg végül el nem értem a nagynéném házáig. Az ajtó előtt állva elöntött a félelem. Visszaemlékeztem egy nem is olyan régen történt délutánra, amikor minden felborult... Katherine rám támadt, és Damon elmondta, mi ő valójában. Reszkető kezekkel illesztettem a kulcsot a zárba, és centiről centire nyitva az ajtót, végül beléptem a házba.
Lauren nem volt itthon. Biztos voltam benne, hogy anya felhívta őt, miután elviharzottam otthonról... gondolom, hívni is próbált, de még a kávézóban kikapcsoltam a telefonom. Csak remélni mertem, hogy másodszorra is befogad, és megért engem - vagyis az álindokaimat. Felcipeltem a bőröndöt, és tudtam, hogy eljött a pillanat, amit soha többé nem akartam átélni: találkoznom kell Damonnal.
Nem akartam sokáig gondolkodni a dolgon, csak letettem a táskám, és mentem is lefelé. Írtam egy cetlit Laurennek, hogy megérkeztem, és majd beszélünk.
Hosszú volt az út a Wickery hídnál álló házig, de nem bántam. Volt időm nyugtatni magam, hogy nem lesz semmi baj... Stefan biztosan kitalál majd valamit, és még az is lehet, hogy elkerülhetem a találkozást Damonnal... De ahogy a ház elé értem, a gyomrom görcsbe rándult. Kényszerítettem magam, hogy megemeljem a nehéz kopogtatót, és bekopogjak. A szívem a torkomban dobogott, és csak azt mondogattam magamban, hogy "Ne ő nyisson ajtót... ne ő nyisson ajtót".
A fohászaim meghallgatásra találtak. Stefan elképedt arcával találtam szembe magam, miután az ajtó szélesre tárult.
- Eleanor! Te... hogyan? - hebegte értetlenül.
- Visszajöttem - válaszoltam tömören. Nem akartam mindent a küszöbön elmesélni. Stefan megértette a szűkszavúságomat, és odébb állt az ajtóból, hogy be tudjak menni. Bizonytalan léptekkel mentem végig a folyosón, és végül leültem a nappaliban lévő kanapéra. Stefan leült velem szembe, és a fejét az összekulcsolt kezeire támasztotta.
- Ne érts félre, örülök, hogy újra látlak, de nem értem. Azt hittem, azért mentél el, hogy új életet kezdj, messze tőlünk - mondta homlokráncolva, megértő hangon.
- Így is volt - kezdtem bele nagyot sóhajtva. - A szüleim teljesen megváltoztak... boldogan mentem vissza New Yorkba, hogy elfelejthessek mindent, ami itt történt. De két napja... Katherine felkeresett - csuklott el a hangom, ahogy kimondtam a nevet -, és egy visszautasíthatatlan alkut ajánlott - mosolyodtam el fanyarul. Stefan bűntudatosan lehajtotta a fejét, és úgy várta, hogy tovább folytassam.
- Döntés elé állított: vagy én halok meg, vagy mindenki, akit szeretek. Nem volt nehéz a döntés. - Nem akartam elmondani neki, hogy, még ha csak egy pillanatig is, megfordult a fejemben, hogy elmenekülök, és mentem az életem... szégyelltem magam érte. Bár Stefan biztosan megértené, még sem akartam elmondani senkinek sem.
- Nem mondta, miért? - kérdezte Stefan pár másodperces szünet után.
- Azt mondta, elrontottam a szórakozását. Pedig... tudhatná, hogy én többé nem zavarom a játszmáit - nyögtem ki. Nem tudtam, hogy Stefant beavatta-e Damon a szándékaiba... de végül úgy döntöttem, hogy nem. Stefan biztosan nem hagyta volna, hogy Damon megöljön.
Stefan homlokráncolva nézett fel rám. Láttam a szemében az értetlenséget, így kénytelen voltam megosztani vele a Damonnal való utolsó találkozásomat.
- Damon elég tisztán a tudtomra adta, hogy csak szórakozott velem, aztán megölt volna, szóval Katherine-nek nincs aggódni valója. De ezt ő nyilván nem tudja - mondtam keserűen, ahogy önkéntelenül visszaidéztem magamban Damon szavait. Bármennyire is tagadtam magam előtt, nem bírtam tovább visszatartani... fájtak Damon szavai. Elhittem, hogy tényleg akarhat tőlem valamit, és ez boldoggá tett. Magam elé meredve próbáltam visszaszorítani a gondolatot, de nem tudtam: csak ez járt a fejemben. Visszaidéztem magamban az együttlétünket... akkor minden érintését őszintének éreztem.
- Nem beszéltem Damonnal azóta, hogy elmentél. Csak aludni jár haza, amúgy meg a vérszomját elégíti ki könnyűvérű diáklányokon. Próbáltam vele beszélni, de teljesen bezárkózott - rázta meg a fejét Stefan lemondóan. - Minden, amit elértünk eddig nála, most eltűnt... hidegvérrel használ ki mindenkit. Először azt gondoltam, hogy Katherine tehet róla, de szerintem nem csak így van.
- Eleanor... akármit is mondott Damon pontosan, nem igaz. Meglepően érzékeny volt veled... és bár nem tudta, hogy miért csinálja azt, amit csinál, mégis majdnem minden idejét veled töltötte. Elgondolkoztál már azon, hogy csak a saját védelmed érdekében mondta mindazt, amit mondott? - fúrta a tekintetét Stefan az enyémbe.
Az énem egyik része el akarta hinni, amit Stefan mondott... de a másik tökéletesen emlékezett arra a színtiszta kegyetlenségre, ami Damon arcáról sugárzott akkor. Lassan megráztam a fejem... nem eshetek ugyanabba a csapdába, mint először. Nem hihetek abban, hogy Damonban maradt valami emberiség az elmúlt évszázad során.
- Nem, Stefan. Én láttam az arcát... az igazat mondta - suttogtam halkan, és lehajtottam a fejem.
- Damonnál az ember sosem tudhatja - próbált meg Stefan jobb belátásra téríteni, de a szavai már nem jutottak el a tudatomig. A bejárati ajtó hangosan becsapódott, majd egy gondtalan fütyörészés ütötte meg a fülemet. A szívem a torkomban dobogott, ahogy felismertem a hangot...
Azt hittem, erős leszek, és ha muszáj, túlélem a viszontlátást vele. De most, hogy itt volt az alkalom, elhagyott a bátorságom. Tágra nyílt szemmel pattantam fel, és futni kezdtem a bejárat felé. Nem gondoltam végig, hogy merre menekülök, csak azt tudtam, hogy ki kell jutnom a házból. Még nem álltam készen arra, hogy a szemébe nézzek... de ahelyett, hogy elkerültem volna őt, egyenesen neki futottam.
Damon egy másodpercig meglepődve bámult rám. Megpróbáltam kikerülni, de a kezei villámsebességgel elkaptak, és vasbilincsként szorították a csuklómat. Lassan pillantottam fel rá... ahogy találkozott a tekintetünk, Damon ajkai démoni mosolyra húzódtak, én pedig megbabonázva bámultam rá. Egy pillanatig elfelejtettem mindent, csak az igézően kék szemei töltötték be minden érzékemet. De ahogy Damon megszakította a szemkontaktust, újra magamhoz tértem, és feltámadtak a túlélési ösztöneim: eszeveszett módon rángatni kezdtem a csuklóm, hogy kiszabaduljak a szorításából. De Damon csak szorosabban fogta a kezemet, és közelebb hajolt hozzám.
- Tudtam, hogy nem bírod sokáig nélkülem... - suttogta a fülembe lágy, de mégis hideg hangon. A félelem teljesen lebénított, ahogy megéreztem a leheletét a csupasz nyakamon...

18. rész

Szép estét,

Sikerült befejeznem a részt. Sokszor átírtam, míg végül elnyerte a végleges formáját. :)

Az aktuális zene: Counting Crows - Colorblind

Remélem, tetszeni fog így is, hogy nem bővelkedik Damon-dús jelenetekben... de ennek az időszaknak hamarosan vége ;)

xoxo

Kata

18. rész - Végítélet

New York semmit sem változott, mióta eljöttem innen. Ugyanaz a nyüzsgés fogadott, mint ami tizennyolc éven át minden nap. Jólesően szívtam be a megszokott, nehéz levegőt, és anyámékat követve kiszálltam a taxiból.

Ugyanúgy jöttem el Mystic Fallsból, ahogyan New Yorkból: senkinek sem szóltam. Gondolkodtam, hogy írok Elenának és Stefannak egy SMS-t, hogy hazajövök, de végül úgy döntöttem, jobb ez így. Próbáltam úgy tenni, mintha az elmúlt pár hét meg sem történt volna. Nem akartam emlékezni semmire... ha csak Mystic Fallsra gondoltam, egy jégkék szempár villant be. Damon emlékét mélyen elsüllyesztettem magamban... ki akartam törölni magamból mindent.
Végigbeszélgettem az utat anyáékkal. Sokat meséltek Nate-ről, és kezdtem úgy érezni, hogy ismerem őt. Nagyon fájt az elvesztése, még úgy is, hogy sosem találkozhattam vele.
A szobám is ugyanolyan volt, mielőtt itt hagytam, még a por sem fedte be a bútorokat. Végigdőltem az ágyamon, és kibámultam az ablakon: megnyugodtam. Tudtam, hogy helyesen döntöttem azzal, hogy visszajöttem... és boldog voltam, hogy ezúttal a szüleim is mellettem állnak majd.

Már egy hét is eltelt azóta, hogy visszajöttem. Visszaíratkoztam a régi sulimba, és meglepő módon mindenki örömmel fogadott. Az osztálytársaim faggattak Mystic Fallsról, na meg az ottani kalandjaimról... ilyenkor mindig eltereltem a témát.
Az éjszakáim azonban nem voltak ilyen nyugodtak - amit nap közben sikeresen kizártam a gondolataimból, azok álmomban törtek fel. Minden éjjel Damonnal és Katherine-vel álmodtam. Újra éltem az ottani pillanatokat, és szinte éreztem Damon jéghideg tekintetét, vagy Katherine gyilkos szorítását magamon, amikor zihálva felültem az ágyamban. De úgy éreztem, ennyit megérdemlek azután, hogy ilyen könnyen belesétáltam Damon csapdájába. Haragudtam magamra a naívságom miatt, és méltó büntetésnek tartottam a kínzó rémálmokat.
A szüleim teljes átalakuláson mentek keresztül: majdnem minden délután órákat sétálgattunk a Central Parkban, kacsákat etettünk, és nagyokat nevettünk. A falra felkerültek rég elveszettnek hitt családi fényképek, és folyamatosan régi videókat néztünk hol az én szereplésemmel, hol Nate-ével.

Laurennel minden nap beszéltem telefonon, de még az elején megkértem rá, hogy ne meséljen semmit Mystic Fallsal kapcsolatban. Ám néha ennek ellenére kicsúszott a száján néhány apró hírmorzsa Elenával kapcsolatban. Megtudtam, hogy őrült keresésbe kezdett, amikor nem talált másnap a kórházban. Lauren ezt szimpla aggódásnak vélte, de én tudtam a mögötte húzódó igazságot: azt hitte, Katherine tehet az eltűnésemről. Megkértem Laurent, mondja meg Elenának, hogy visszajöttem New Yorkba, de ígértesse meg vele, hogy senkinek sem mondja el. Elena visszaüzent, hogy megtartja a titkomat, és sajnálja, hogy ide fajultak a dolgok... Lauren némi értetlenséggel adta át az üzenetet, de nem avattam be őt.

Az egyik este éppen a matek házimat próbáltam megoldani, amikor anya mosolyogva nyitott be az ajtón.
- Kicsim, egy barátod átjött - mondta kedvesen. Értetlenül néztem rá, nem tudtam, hogy kiről lehet szó. Bár Jennyvel megbeszéltük, hogy holnap együtt tanulunk... lehet, hogy összekevertem volna a napokat?
- Hívd be, kérlek - viszonoztam a mosolyát. Újra belemerültem a matekpéldába, és hangosan szitkozódtam, amikor harmadszorra se jött ki a megoldás.
- Na de Eleanor, a lányok nem beszélnek csúnyán - csendült fel az ajtóból egy ismerős hang. Olyan gyorsan kaptam fel a fejem, hogy éreztem, ahogy megroppan a nyakam... de jelenleg ez volt a legkisebb gondom.
Katherine állt az ajtóban, és angyali mosollyal figyelte, ahogy az arcomra kiül a borzalom. Lassan lépett hozzám közelebb, és lenézett a füzetemre.
- A megoldás 254 - közölte még mindig bűbájos mosollyal az arcán. - Oh, pont ennyi embert öltem meg... plusz-mínusz párat. De az nem oszt, nem szoroz, igaz? - nézett rám elbűvölően. A hangja egy pillanatig úgy csengett, mintha Elenát hallanám... de a szavai rácáfoltak erre.
- Mit keresel itt? - nyögtem ki a rémülettől ledermedve.
- Hát téged, te butus - nevetett fel hangosan. Egy pillanatra az ajtóra villant a tekintetem. Nem akartam, hogy anyáék benyissanak... a lehető legtávolabb akartam tudni őket Katherine-től.
- Tudod, amikor hirtelen eltűntél Mystic Fallsból, elszomorodtam. Megkedveltelek... olyan jó barátnők lehettünk volna - görbítette le a száját színpadiasan, de a következő pillanatban újra ott játszott a mosoly az ajkain.
- Persze... ízig-vérig jó barátnők, gondolom. - A félelem vakmerővé tett. Egy mozdulattal felpattantam, és Katherine szemébe néztem.
- Honnan tudtad meg, hogy itt vagyok? - kérdeztem fojtott hangon. Egy pillanatra megingott a bátorságom, ahogy Katherine szeme megvillant a vér szó hallatán, de tartottam magam.
- Nem volt túl nehéz. Végighallgattam az apáddal folytatott érzelmes beszélgetést - nevetett fel újra, ezúttal hideg hangon. - Sajnálom, ami a bátyáddal történt - pillantott rám sajnálkozva. Ha nem tudtam volna, ki ő, talán még el is hiszem neki... de így csak a kegyetlenséget láttam benne.
- Elfogadom a részvéted - sziszegtem az arcába. - De áruld már el, mit akarsz tőlem? Eljöttem Mystic Fallsból, azt csinálsz, amit akarsz. Damon a tiéd lehet, már nem akadályozom meg a terveidet.
- Édesem, ez nem körhinta, ahol csak úgy kiszállhatsz, ha már nem élvezed... Elrontod a szórakozásomat - mosolygott rám negédesen Katherine.
Némán meredtem rá. A félelem kezdett eluralkodni rajtam, de még mindig volt annyi erő bennem, hogy dühösen rápillantsak.
- És, mit vársz tőlem? Menjek vissza, hogy aztán megölj?
- Azt itt is meg tudnám tenni... csak egy mozdulatomba kerülne. De abban hol van az izgalom? - tette fel a költői kérdést.
- Nem megyek vissza oda - sziszegtem.
- Hát, akkor ez esetben búcsúzz el a rokonaidtól... - vágott sajnálkozó fejet, és szomorúságot mímelve lefelé görbítette a száját.
A borzalom úgy söpört végig rajtam, mint egy hurrikán. Visszarogytam a székre, és a padlóra meredtem... nem volt választásom. Nem hagyhattam, hogy Katherine bántsa a szüleimet, vagy Laurent... nem tehettem.
- Őket hagyd ki ebből - mondtam halkan.
- Nem tehetem... olyan makacs vagy - rázta meg a fejét rosszallóan. Az arcán azonban látszott, hogy élvezi a gyötrődésemet.
- Döntsd el. Vagy visszajössz, és visszaszállsz a játékba, vagy most azonnal megölöm a szüleidet, és hagyom, hogy a bűntudat kergessen az őrületbe. - Katherine hangja kegyetlenül csengett. A félelem hatalmas gombócként megszilárdult a torkomban, és nem hagyta, hogy megszólaljak.
- Akkor ez esetben... - sóhajtott fel Katherine, és a keze már a kilincsen volt. Lassan nyomta le... de amikor résnyire nyílt az ajtó, a szavak kitörtek belőlem.
- Ne! Nyertél.Visszamegyek. - Az utolsó szót halkan mondtam. Tudtam, hogy ez az egy szó megpecsételte a sorsomat, és a saját halálos ítéletemet mondom ki, de nem tudtam volna tovább azzal a tudattal élni, hogy a szüleim és Lauren miattam haltak meg. Akkor inkább a halál...
- Látod, okos lány vagy te - csukta vissza az ajtót Katherine önelégülten. - Mivel érző lény vagyok - nevetett fel halkan - adok neked két napot, hogy elköszönj a szüleidtől, megírd a búcsúleveled, satöbbi. De egy perccel sem tovább. Ha hétfőn nem vagy Mystic Fallsban, a nagynénéd halott. Megértetted? - suhant Katherine elém, és felfeszítette a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Meg - néztem rá gyűlölködő tekintettel.
- Azt hiszem, ez egy fantasztikus barátság kezdete... a viszont látásra, Eleanor - mosolygott rám újra, és kecses léptekkel eltűnt az ajtó mögött.

Őrült módon kattogtak a fogaskerekek az agyamban. A félelem újra és újra elzsibbasztott, de nem volt idő rá, hogy elgyengüljek. Próbáltam pozitívan tekinteni a jövőre, hogy legalább addig ne omoljak össze, amíg ki nem találom, hogyan jutok vissza rémálmaim színterére. Stefanék biztosan kitalálnak valamit, hiszen nem csak rólam van szó, hanem Elenáról is. Hirtelen belém villantak Damon búcsúszavai, és minden optimizmusomat elvesztettem egy pillanat erejéig. Ha rajta múlik, én végezhetném akár darabokban is...
Nem hagytam, hogy az emlék visszarántson. A fájdalom megkörnyékezett, de megráztam magam, és erősen összpontosítottam a "hogyan tovább?"-ra. Tudtam, hogy a szüleim nem fognak elengedni nyomós ok nélkül. A szívem fájdalmasan sajgott, ahogy arra gondoltam, hogy újra el kell őket hagynom... de tudtam, hogy nincs más választásom.
Egy borzasztó terv kezdett körvonalazódni bennem. Nem tehettem meg, hogy még több fájdalmat okozok nekik... meg kell utáltatnom magam velük, hogy ha Stefanék mégsem tudnának megvédeni, ne viselje meg őket annyira a halálom.
Egy pillanatig elborzadva meredtem magam elé. A látásom elkezdett sötétülni. Tudtam, hogy újra ki fogok borulni, de nem tehettem meg. Sietnem kellett, hogy megvédjem a szeretteimet, és ez fontosabb volt, mint a saját elmém épsége.
Monoton mozdulatokkal szedtem elő a bőröndömet. Nem figyeltem, hogy mit rakok be, és mit nem. Homályos volt minden, mintha kívülről látnám saját magam.
Halk kopogás zavarta meg a mozdulataimat. Anya mosolyogva nézett be, de amikor meglátta, hogy mit teszek, az arca értetlen lett.
- Mit csinálsz?
- Pakolok. Nem bírom tovább. Elmegyek - nyögtem ki. A hangom határozottan csengett, bár fogalmam sem volt, hogy honnan szedtem ennyi lelkierőt.
- De hát... hova mész? - kérdezte elkerekedett szemekkel. Rápillantottam az arcára. Egy pillanatra lemerevedtem, ahogy megláttam rajta az önvádat... annyira szerettem volna zokogva magamhoz ölelni, és elmondani neki, hogy nem az ő hibája. De nem tehettem.
- Vissza, Mystic Fallsba. Figyelj, anya, ez nekem nem megy. Nem tudom megszokni ezt a hirtelen változást. - Minden porcikám tiltakozott, ahogy meghallottam a saját, érzelemmentes hangomat. Anya alsó ajka reszketni kezdett... de tudtam, hogy még nem fog elengedni.
- Ott rontottad el, amikor ellöktél magadtól. Sajnálom, ami Nate-tel történt, de ez nem volt ok arra, hogy ne szeressél - mondtam ki a kegyetlen szavakat. A szívem hangos roppanással repedt ketté, ahogy anya lehajtott fejjel sírni kezdett. Alig tudtam ellenállni a vágynak, hogy elmondjak neki mindent... de végül újra összpontosítani kezdtem a pakolásra.
- Eleanor... annyira sajnálom - zokogott halkan.
- Ez nem elég - suttogtam remegő hangon.
Heves mozdulattal csaptam le a bőröndöm tetejét... nem akartam, hogy anya lássa rajtam csak a szikráját is, annak, amit éreztem. Tudtam, hogy csak az ő védelmükben teszem mindezt, de nem segített: borzalmasan éreztem magam. Ha életben maradok, és vége lesz ennek a rémálomnak, visszajövök, és elmondok nekik mindent... és újra kezdjük. Együtt.
- Állj el az utamból, anya - mondtam a maradék erőmet összeszedve, kemény hangon. Anya könnyes szemmel nézett fel rám. A tekintetéből olyan elevenen sugárzott a fájdalom, hogy nem bírtam visszatartani, hogy kicsorduljon egy könnycsepp. Dühös mozdulattal töröltem le. Anya tekintetében egy pillanatra felcsillant a remény, de ahogy meglátta a mozdulatomat, újra felváltotta a fájdalom. Lehajtotta a fejét, és elállt az ajtóból. Tudtam, hogy ez az a pillanat, amikor el kell indulnom... de nem bírtam megmozdulni. Megkövülten néztem, ahogy anyát görcsösen rázza a sírás.
Aztán feleszméltem. "Megölöm a szüleidet" - visszhangzott a fejemben Katherine hangja, mintha csak most súgta volna a fülembe.
- Ég veled, anya - mondtam, és a bőröndömet magam után húzva, kiléptem a lakásból. Az otthonomból.

Ahogy kiértem az utcára, nem bírtam tovább visszatartani a torkomat fojtogató könnyeimet. Nem bírtam magam tartani... úgy éreztem, szétszakadok a fájdalomtól. A zokogástól összegörnyedve lerogytam a bőröndre, és az arcomat a kezembe temetve, átadtam magam a fájdalomnak.
- Jól vagy? - rázta meg valaki a vállamat óvatosan.
Könnyes szemmel pillantottam fel a mellettem guggoló fiúra. Az első dolog, amit megláttam rajta, azok a kék szemei voltak... egy pillanat erejéig belém hasított Damon tekintete. Az arcomon újabb könnyek peregtek végig, és úgy döntöttem, elég a színjátékból. Összepréselt szájjal ráztam meg a fejem, és újra elsírtam magam.
- Gyere - húzott fel a karomnál fogva. Amikor látta, hogy megingok, készségesen átkarolta a derekam, és fél kézzel felkapta a táskámat. Egy szó nélkül hagytam, hogy a tömegben lavírozva maga után húzzon. Nem gondolkodtam... bár egy pillanat erejéig megfordult a fejemben, hogy nem kéne egy ismeretlent követnem, azon nyomban rájöttem, hogy ez a most a legkevésbé veszélyes dolog, ami történhet velem.

Egy Starbucks kávézóban ültünk. Körülöttünk vidáman nevetgéltek az emberek, látszólag senkit sem nyomasztott semmi... kivéve engem. Fogalmam sem volt, hogy mit keresek itt, miközben nekem a reptérre vezető úton kéne lennem, de egyelőre képtelen voltam elindulni. Hálát éreztem az ismeretlen srác iránt, aki még mindig aggódó pillantásokat vetett rám. Ahogy látta, hogy nem szándékozom megszólalni, nagyot sóhajtva felállt, és a pulthoz sétált. Pár perc múlva két pohárral tért vissza, és felém tolta az egyiket. Egy pillanatra meghökkentem, ahogy megláttam a "Szomorú lány" feliratot rajta, de végül elmosolyodtam. Félénken felpillantottam rá, és láttam, hogy ő is elmosolyodott.
- Mivel nem tudom az igazi neved, kénytelen voltam erre rendelni... hiszen csak ennyit tudok rólad - húzta el a száját, majd újra rám mosolygott.
- Eleanor vagyok - nyújtottam felé a kezem. - És köszönöm... - szorítottam meg a kezét hálásan, amikor viszonozta a kézfogást.
- Chaz - bólintott mosolyogva. - Most pedig meséld el, mi az, amitől ennyire kiborultál...
Ellenállhatatlan vágyat éreztem rajta, hogy megosszam vele a titkomat. De nem tehettem. Bár a nevén kívül semmit sem tudtam róla, féltettem őt Katherine-től... másrészt nem voltam biztos benne, hogy nem hívná-e ki a mentőket, ahogy kiejtem a vámpír szót a számon.
- A szüleimnek volt egy eltitkolt gyereke, még előttem. - A tekintete minden rezdülésemet követte, és végül muszáj volt megszólalnom.
- Ez elég rosszul hangzik - húzta el a száját, és megértően rám pislogott.
Ugyanazt mondtam neki is, mint anyámnak. A torkom kiszáradt, ahogy életem legnagyobb hazugságait újra elmondtam.
- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte végül, és rám pillantott. A tekintete komoly volt. Egy pillanatra elfogott ugyanaz az érzés, ami Stefannal is... bár nem ismert engem, aggódik értem.
- Igen - nyögtem ki elszoruló torokkal.
- Akkor segítek neked visszajutni - emelte fel a fejét, és megerősítésképp bólintott egyet.
- De Chaz, nem kell. Nem ismersz, nem kell segítened nekem. Köszönöm, hogy elmondhattam neked, de nekem mihamarabb vissza kell mennem Mystic Fallsba - mondtam kétségbeesve. Nem akartam, hogy Katherine megneszelje, hogy Chaz akár egy szót is beszélt velem. Senki sem érdemelte meg, hogy Katherine tönkretegye az életét... főleg nem Chaz. Annyi jóindulat sugárzott kék szemeiből, hogy alig bírtam ránézni, miközben meséltem a hazugságaimat.
- Ez nem kérdés volt, hanem kijelentés. - Halványan elmosolyodott. Ekkor néztem meg őt alaposabban: szőkésbarna haja kusza tincsekben lógott a szemébe. Ahogy mosolygott, apró gödröcskék jelentek meg az arcán... igazán helyes volt. Ha még azelőtt találkoztam volna vele, hogy elmentem volna Mystic Fallsba, talán lehetett volna valami kettőnk között... de ez most szóba se jöhetett.
- Mennem kell - motyogtam halkan, és elkaptam róla a pillantásom. Chazban csak akkor tudatosult, hogy mit mondtam, amikor felvettem a kabátom, és elindultam kifelé.
- Segítek - kapta el a karom, és maga felé fordított. A tekintete elszántságot tükrözött... egy pillanatig elbizonytalanodtam. Chaz kihasználva a pillanatot, kikapta a kezemből a bőröndöt, és újra átkarolt.
Úgy döntöttem, nincs értelme ellenkezni... őszintén szólva örültem, hogy nem egyedül kell végigcsinálnom ezt.
Ahogy kiértünk az utcára, Chaz leintett egy taxit. Kinyitotta előttem az ajtót, talán attól tartott, hogy elfutok... vagy csak udvarias volt. Teljes megadással szálltam be a kocsiba, és halványan rámosolyogtam a beszálló fiúra.
- Köszönöm - mondtam halkan.
- Nincs mit. Tudod, az a helyzet, hogy teljesen átérzem a helyzetedet... nekem sem volt könnyű gyerekkorom - fordította el a fejét, és kipillantott az ablakon.
- A Royal hotelhez, legyen szíves - szólalt meg fél perc múlva.
Felkaptam a fejem. Azt hittem, a reptérre megyünk... Chaz észrevette az értetlenséget az arcomon, és gyorsan beszélni kezdett.
- Muszáj kipihenned magad. Át kell gondolnod még egyszer... nem akarom, hogy ott bánd meg a döntésed.
- De nekem muszáj Mystic Fallsba mennem! - Erősen kihangsúlyoztam a muszáj szót, és kétségbeesetten Chazre néztem.
- Eleanor, semmi sem sürget téged. Mystic Falls holnap is ott lesz. Tiszta fejjel kell átgondolnod a dolgokat, és nem hirtelen felindulásból döntened. Ez egy hatalmas lépés az életedben. - A pillantása komoly volt.
Elbizonytalanodtam. Bár kétségem sem volt azt illetően, hogy vissza kell mennem, még nem éreztem magam készen arra, hogy meg is tegyem. Katherine két napot adott... csak holnapután kell megérkeznem. Beleharaptam az alsó ajkamba, és bizonytalanul ránéztem Chazre.
- És ígérem, tisztességes leszek! - tette fel a kezeit, szándékai bizonyítása képpen. Halványan elmosolyodtam, és végül rábólintottam a dologra.

- Helyezd magad kényelembe. Kérsz valamit inni? Vizet, üdítőt, esetleg valami erősebbet? - kérdezte, miután betette a bőröndömet az egyik üres szobába.
- Azt hiszem, egy whiskey most jól esne - dőltem hátra a kanapén, és lehunytam a szemem. Régebben sosem ittam whiskeyt, de most ideillőnek tűnt. Eszembe jutott Damon, és egy gúnyos mosollyal hajtottam le a pohár tartalmát, miután Chaz a kezembe nyomta.
- Gondoltam, koccintunk - mondta vigyorogva. - De ha így állunk, akkor... - rám kacsintott, és követte a példámat.
- Most, hogy elmondtam neked életem nagy tragédiáját, mesélhetnél te is - mondtam, miután sikerült visszarendezni az arcvonásaimat a whiskey cseppet sem kellemes íze után.
- Ehhez még innom kell. Tölthetek? - lengette meg előttem az üveget. Úgy döntöttem, ma este, még utoljára megpróbálok normális, felelőtlen életet élni, és felemeltem a poharam jelzésképpen.

Két óra, és egy üveg whiskey elfogyasztása után úgy éreztem, ismerem Chazt. Ő, velem ellentétben mindent elmondott magáról, a legkisebb takargatás nélkül, ebben biztos voltam.
A gyerekkora viszonylag boldognak volt mondható. A szülei szerették őt, de sosem hagyták, hogy azt csinálja, amit szeretne. Magas elvárásoknak kellett megfelelnie, be kellett kerülnie az elit társaságba, és bár ő sosem kedvelte az elkényeztetett, sznob haverjait, nagyon sokáig úgy tett, mintha ő is közéjük tartozna. De amikor megtudta fél éve, hogy adoptálták, beköltözött ebbe a hotelbe, és azóta a saját kedve szerint él. Bár látogatja a nevelőszüleit, többé nem akar kényszeresen megfelelni nekik.
A whiskey a fejembe szállt. Szinte eufórikus boldogságot éreztem, hogy Chaz megtalálta a lelki békéjét... kába tekintettel bámultam rá, majd hirtelen, az érzelmeim parancsára felálltam, és elbotladoztam hozzá. Le akartam hajolni, hogy megöleljem őt, de elvesztettem az egyensúlyom, és beleestem az ölébe. Hangosan felkuncogtam, és ártatlanul rápislogtam.
- Upsz, bocsi, nem ezt akartam...
Chaz vigyorogva fürkészte az arcomat. Jót mulatott magában, hogy milyen hamar a fejembe szállt az alkohol. Amikor megpróbáltam átcsúszni az öléből a kanapéra, szorosan megtartott, és nem engedte. A vigyor eltűnt az arcáról, és az ajkaimat kezdte el fixírozni. Valahol, az agyamban megszólalt a vészcsengő, hogy elhúzzam a fejem, de nem volt elég időm rá... Chaz ajkai lágyan érintették meg az enyéimet.
Ahogy megéreztem a puha ajkakat, egyből elszállt belőlem minden ellenállás. Elgyengülve viszonoztam a csókját. Olyan gyengédséggel és óvatossággal csókolt meg, amilyet még sosem éreztem.
Reszkető sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy elváltak az ajkaink. Bár az arca elmosódott előttem, tisztán ki tudtam venni a tekintetét. Szinte áhítattal nézett rám, és egy ugyanolyan gyengéd mozdulattal simított végig a hátamon, ahogy megcsókolt.
- Azt ígérted, tisztességes leszel - leheltem halkan, de azért a szám sarkában ott bujkált egy mosoly.
- Akkor még nem estél a karjaimba - húzta el a száját féloldalasan.
- Ó, szóval az én hibám. Kend csak rám - háborodtam fel játékosan, és belebokszoltam a vállába.
- Ezt egy szóval sem mondtam... nem tehetsz róla, hogy ennyire elbűvölő vagy - mondta rekedtes hangon, és átfogta a csuklómat, megakadályozva ezzel a további ütéseket.
Félénken pislantottam fel rá. Tudtam, hogy nem kéne élveznem a helyzetet... de nem tudtam elnyomni magamban az érzést. Chaz mellett olyan nyugalom töltött el, aminek Damon mellett még csak a szikráját sem éreztem. A szívem újra fájdalmas lüktetésbe kezdett, ahogy arra gondoltam, hogy ezzel az estével véget ér a még jóformán el sem kezdődő kapcsolatunk. Egy pillanatra magam előtt láttam egy boldog jövőképet, amiben nem szerepel vér és halál: Chazzel kézen fogva visszasétálok anyáékhoz, és a bocsánatukért esedezem. Ők megkönnyebbülve visszafogadnak, és én teljes, boldog életet élek.
Ám a tökéletes álomkép szertefoszlott, ahogy megszólalt bennem egy vészjósló hang: két nap, vagy a szeretteid halottak.
Elhúzódtam Chaz karjaiból. Ezúttal hagyta, hogy visszaüljek mellé.
Némán ültünk egymás mellett percekig. Kezdtem úgy érezni, hogy ha nem töröm meg a csendet, belebolondulok. Tudtam, hogy megbántottam Chazt azzal, hogy elhúzódtam tőle, de nem engedhettem meg magamnak, hogy megrendítsen a döntésemben.
- Vissza fogsz menni, ugye? - kérdezte halkan, maga elé meredve.
- Igen - nyögtem ki elhaló hangon, és rápillantottam.
- Reggel kilencre hívok egy taxit, ami kivisz a reptérre. - Felpattant mellőlem, és nagy léptekkel elindult a szobája felé. Még az ajtóból visszanézett... a tekintetéből csalódottság sugárzott.
- Jó éjt, Eleanor.
- Neked is... - mondtam suttogva, és lehajtottam a fejem.
Még hosszú másodpercekig visszhangzott bennem az ajtó halk csapódása. Miután az egész szoba elcsendesült, nagyot sóhajtva tápászkodtam fel, és ingatag léptekkel elindultam a szobám felé. Végigdőltem az ágyon, és azt kívántam, bár soha ne ismertem volna meg Chazt... így még nehezebb lesz visszamennem oda, ahol semmi sem vár, csak kín és fájdalom.

***

- kiteszek oldalra egy képet az általam elképzeld Chazről... ne kövezzetek meg érte, de a másik nagy szerelmem a Gossip Girl, és muszáj volt egy kicsit őket is belekevernem a történetbe :D
- aki esetleg nem járt volna még Starbucks kávézóban, annak elárulom, hogy amikor ott rendelsz valamit, megkérdezik a neved, és ráírják a pohárra... ezért írtam én is ezt :)