21. rész

Sziasztok,

Nos, nem húznám sokáig a bevezetőt, egyrészt mert nagyon álmos vagyok, másrészt meg nincs sok mondanivalóm... :)

Ezúttal két ajánlott zene is van. Látni fogjátok, mit hol kell elindítani... :)

Jó olvasást!

Kata

21. rész - Ellentétek

(Plumb - Cut)

Nem mertem kinyitni a szemem... féltem, hogy ha meglátom őt, újra kicsúszik a talaj a lábam alól. Olyan volt számomra a közelsége, mint a drog - magába szippantott, és képtelen voltam ellenállni neki. Valahol mélyen szégyelltem magam a gyengeségem miatt, de egyszerűen nem bírtam eltolni magamtól... Levegő után kapkodva csókoltam vissza újra és újra. A testem felhevülve követelte a közelségét, de ezúttal más volt, mint legutóbb: nem csak a vágy vörös köde irányított - valami megfogalmazhatatlan, édes érzés töltötte be az érzékeimet.
Damon hirtelen felkapott. Egy pillanatra kinyitottam a szemem az ijedtségtől, de csak elmosódva láttam néhány világos foltot, ahogy végigszáguldottunk a folyosón. Szorosan kapaszkodtam Damon karjába, egészen addig, míg egy másodperccel később egy ajtó hangosan be nem csapódott mögöttünk.
Egy pillanat alatt felmértem a szobát: teljesen semleges volt, ám mégis biztosan tudtam, hogy csak Damoné lehet. A falakat sötét faburkolat fedte, és egy hatalmas, faragott ágy állt középen.
Damon óvatosan végigfektetett az ágyon, és felém feküdt. Kisimította az arcomból a hajamat, és olyan gyengéden csókolt meg, hogy még fektemben is beleremegtem. Lassú mozdulatokkal szedte le rólam a felsőmet - a keze ugyan hideg volt, de ahol hozzám ért, a bőröm mintha lángba borult volna. Remegő kezekkel húztam le róla a fekete pólót, és egy pillanatra kénytelen voltam elszakadni az ajkaitól. Mohón kaptam utána, és éreztem, ahogy Damon elmosolyodik.
Úgy éreztem, nem létezem. Nincs olyan, hogy én... csak olyan, hogy mi. Ahogy a testünk lassan eggyé olvadt, nem éreztem semmit rajta kívül. Az érintésein kívül minden elképzelhetetlennek tűnt... a szemébe nézve láttam a saját, kipirult arcomat. Végigsimítottam az ajkai vonalán, mire Damon elkapta a kezem, és az arcára fektette.
Annyira más volt... nem látszott rajta gúny, vagy gonoszság. A tekintete annyi érzelemmel volt tele, hogy vissza sem tudtam emlékezni arra, milyen volt régebben. Beletemettem az arcomat a vállába, és mélyen beszívtam az illatát.
Csukott szemmel, elgyengülve rogytam vissza a párnára, miután a szívem lassan visszaállt a normális ütembe. Damon olyan gyengéden simogatta a tarkóm, mintha bármelyik pillanatban eltörhetnék egy durvább érintésétől. Sosem akartam, hogy ez a pillanat véget érjen, és újra visszacsöppenjek a valóságba. Féltem, hogy ez csak egy álom... ha ez a valóság lenne, most nem lehetnék boldog. Emlékeznem kéne Damon minden egyes szavára és tettére, nem szabadna hinnem neki...

Kábán pislogva ültem fel. Minden zavaros volt... az emlékeim összemosódtak. Egy pillanatig fogalmam sem volt, hol vagyok, csak azután jöttem rá, hogy megláttam a Salvatore ház jellegzetes bútorait.
Hirtelen minden beugrott: Katherine fenyegetése, Chaz arca... aztán mintha egy esőáztatta ablakon keresztül néznék vissza, de emlékeztem, ahogy Damon a falhoz szorít, és belém harap. Elfogott valami furcsa, de ismerős érzés, de akárhogy erőlködtem, nem tudtam rájönni, mi az.
- Nocsak, Csipkerózsika felébredt - szólalt meg egy gúnytól csöpögő hang nem messze tőlem.
- Damon - suttogtam ijedten, és a kanapéba lapultam. Tudtam, hogy nem lennék képes elfutni előle, így csak mozdulatlanul vártam.
Rettegtem tőle. Minden porcikámat olyan erővel járta át a félelem, hogy remegni kezdtem. Damon gúnyos tekintettel méregetett... csak azt tudtam, hogy minél messzebb kell kerülnöm tőle, mielőtt újra bedühödik, és ezúttal meg is öl.
- Azért ennyire ne félj tőlem - jegyezte meg egy szemforgatással kísérve. - Stefanék megölnének, ha megtudnák, hogy egy ujjal is hozzád értem. De egy valamit jól jegyezz meg: minden egyes szó, amit mondtam a kórházban, igaz volt. - Hogy még jobban kihangsúlyozza a szavai súlyát, vámpírgyorsasággal előttem termett, és a kanapé szélére támaszkodva, szinte pár ujjnyi távolságról sziszegte bele az arcomba a szavakat.
Annyira remegtem, hogy még bólintani sem voltam képes. A hideg végigfutott rajtam, és összerándultam. Damon csak egy mosollyal nyugtázta, hogy a szavai célba értek, és lassan visszasétált a fotelhoz.
Néma és szinte lehetetlen lassúsággal teltek a másodpercek: mozdulni sem mertem, nehogy magamra vonjam Damon figyelmét, aki elmélyülten lapozgatott egy könyvet. Csak akkor nézett fel, amikor a bejárati ajtó hangos nyikorgással kinyílt, és meghallottam Elena kétségbeesett hangját:
- ... de Eleanor jól van?
- Igen... Damont a pincébe zártam. Talán holnap kiengedem, ha... - Stefannak a torkára forrottak a szavak, ahogy belépett a nappaliba, és meglátta a kettősünket.
- Hogy...? - kezdett bele értetlenül, és szemmel láthatólag rémülten Stefan, de Damon félbeszakította.
- Az maradjon az én titkom - húzta féloldalas, titokzatos mosolyra a száját. - Milyen szépen összegyűltünk... esetleg szervezhetnénk Eleanornak egy "Isten hozott itthon" partit, nem? - kérdezte gúnyolódva, ahogy Elena is belépett a szobába.
- Ez nem az otthonom - suttogtam Damonra nézve.
Egy pillanatig minden gúny eltűnt az arcáról, és a szemében felvillant a megértés. De mielőtt még megbizonyosodhattam volna arról, hogy jól látok, újra elmosolyodott, és széttárta a kezeit.
- Akkor parti lefújva. - Csak lemondóan sóhajtott egyet, és vigyorogva felállt. Lassan sétált ki a nappaliból, élvezte, ahogy Stefan és Elena mozdulatlanul követik a tekintetükkel.
- Sok sikert a Katherine elleni tervkieszeléshez... én addig kihasználok egy naív kislányt a szórakozásom érdekében - kacsintott rám Damon visszafordulva az ajtóból, majd csak az ajtó csapódása jelezte, hogy elment.
Nem hagytam, hogy az elevenembe találjanak a szavai. Nagyot szusszantva fújtam ki az addig bent tartott levegőt, és a következő pillanatban mosolygós mozdulatokkal próbáltam kisöpörni Elena barna hajzuhatagát az arcomból, ahogy szorosan átölelt.
- Aggódtam érted - mondta, miután elengedett.
- Igazán nem kellett volna... hiszen minden a lehető legnagyobb rendben van. - Bár megnyugtatásnak szántam a szavakat, a hangom csöpögött az iróniától. Elena halványan elmosolyodott, és leült mellém.
- Hogyan szabadult ki Damon a pincéből? - kérdezte Stefan még mindig borúsan.
- Fogalmam sincs - válaszoltam értetlenül. - Én elaludhattam, miután elmentél, és arra ébredtem, hogy Damon itt ül velem szemben.
Stefan elmerengve nézett rám. Láttam, ahogy a nyakamban lévő nyakláncot vizsgálgatja.
- Hát persze... Damon biztos levette, és kényszerített, hogy engedd ki - sóhajtott fel Stefan, és lezuttyant a fotelba.
- De én biztos nem mentem le önszántamból hozzá - ráztam meg a fejem hevesen. - Gyűlölöm őt - néztem Stefan szemébe komolyan.
Stefan egy pillanat erejéig Elenára nézett. Az arcán keveredtek az érzések, de egyiket se tudtam megfejteni.
- Ez teljesen érthető - simogatta meg a karomat Elena, miután megszakította a beszédes szemkontaktust Stefannal. A hangja furcsán csengett, mintha nem hinne nekem.
Pedig a színtiszta igazságot mondtam. Nem éreztem Damon iránt semmi mást, csak színtiszta gyűlöletet, és félelmet. Alig tudtam visszaidézni magamban az együtt töltött pillanatokat... de mintha azok is csak Damon kényszerítésére történtek volna. Kicsit összezavarodtam, ahogy megéreztem valami megmagyarázhatatlan érzést is mellettük, de egy pillanattal később újra csak a mérhetetlen ellenszenv töltött be.
- Eleanor, szerintem most menj haza. Ott biztonságban vagy Katherine-től, addig mi kitalálunk valamit Elenával, és... Damonnal is, ha visszajött - szusszantott mérgesen Stefan.
Csak beleegyezően bólintottam egyet. Semmi kedvem nem volt itt maradni... csak a rossz emlékek kötöttek ide. Reméltem, hogy nem kell ezentúl újabb látogatást tennem a Salvatore házban, ahogy azt is reméltem, hogy Damon ezentúl eltűnik az életemből. Bár ez olyan halvány remény volt, mint hogy megérem az öregkort, azért bíztam benne.
Elena újra megölelt a búcsúzkodásnál, és biztosított, hogy a suliban is mindenki szívesen visszafogad majd újra. Bár most ez volt a legkisebb problémám, tudtam, hogy az élet nem állhat meg, így hálásan rámosolyogtam, és Stefan felé biccentve egyet, sietős léptekkel elhagytam a házat.

Miközben hazafelé sétáltam, végig a szüleimen, és Chaz-on gondolkodtam. Kínzóan belém égett anyám elkínzott arca, amikor ott hagytam őt. Chaz pedig... ötletem sem volt, miért tett verbénát az innivalómba, de még mindig csak hálát éreztem iránta. Bár foglalkoztatott a rejtély, tudtam, hogy esélytelen a megoldás meglelése, így inkább mélyen eltemettem magamba, hogy ne kínozzam magam feleslegesen vele.

Lauren már otthon volt, mikor hazaértem. Aggódó tekintettel nézett rám, ahogy beléptem a konyhába. Úgy tettem, mintha nem akarnék beszélni a New Yorkban történtekről, így csak tőszavakban mondtam el az álindokaimat a visszatérésem okáról. Lauren megértően pislogott rám, bár láttam a kételkedést a szemében, de nem firtatta a dolgot, szerencsémre. Akárhányszor hazudnom kellett, mindig elkapott a bűntudat, és legszívesebben mindent elmondtam volna. De tartottam magam... nem akartam Laurent is belekeverni. Katherine már így is tudja, hogy ő az egyik gyenge pontom, és inkább meghagytam az áldott tudatlanságban, mint hogy (ha hinne nekem) segíteni akarjon, az életét kockáztatva.
Hamar felmentem a szobámba. Monoton mozdulatokkal pakoltam vissza a ruháimat a helyükre, nem törődve a rám törő deja vu érzéstől... azzal a kivétellel, hogy először önszántamból jöttem ide, most pedig nagy valószínűséggel az életem árán.

(zene: Marcy Playground - Comin' up from behind)

Reggel zaklatottan ébredtem. Az álmom teljesen zavaros volt - természetesen Damon főszereplésével. Ébredés után egy pillanatig úgy éreztem, nem is álmodtam, hanem az emlékeimet vetítettem le magam előtt, összevágva. Damon hol teljesen önmaga volt, a következő pillanatban pedig elgyengülten simogatta az arcom. Szinte még mindig éreztem az érintését magamon, és durván dörzsöltem meg az ajkaim, hogy elmúljon a bizsergés.
Végig az álmom járt a fejemben, miközben a szokásos reggeli teendőimet végeztem. Végül oda jutottam, hogy dühösen vagdostam be a táskámba a tankönyveimet, és egy, még ki nem pakolt bőrönd aljáról előtúrva az irataimat is. Puffogva, kemény léptekkel mentem le a lépcsőn, és olyan erővel vágtam be Lauren gondosan elkészített szendvicseit, hogy a táskám pántja egy megadó reccsenéssel elszakadt. Hangosan szitkozódva pakoltam át egy másik iskolatáskába, és az ajtót keményen bevágva magam után, kiléptem a gangra.
A dühöm egy pillanatra átcsapott mérhetetlen megdöbbenésre, ahogy megláttam a fütyörésző Damont a kapu előtt. A már jól ismert motorjának dőlt, és vigyorogva állta a tekintetemet - ebből következtettem, hogy végighallgatta az előbbi előadásomat.
Fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Biztos voltam benne, hogy nem tudom őt kikerülni, de azért megpróbáltam. Ahogy a lábaim újra felengedtek a döbbenetből, határozott léptekkel sétáltam el mellette, egy szóra sem méltatva. Ám ahogy előre éreztem, Damon nem engedett elmenni. Elkapva a karomat, visszarántott, és maga elé fordított.
- Számítottam az efféle üdvözlésre, de azt hittem, azért szorult beléd annyi udvariasság, hogy legalább köszönsz nekem - vigyorgott rám pimaszul.
Szóra se méltatva álltam a tekintetét, és meg sem próbáltam leplezni a felé irányuló dühömet. Kitéptem a karomat a szorításából, és makacsul körbefontam magam előtt őket.
- Nem muszáj beszélgetnünk ám. De annyit leszögeznék az elején, hogy nem az én ötletem volt, hogy én legyek a bébiszittered... mondjuk úgy, hogy Stefan elég hatásosan tud zsarolni - húzta el a száját, de egy pillanat múlva már újra a jól megszokott vigyor ült az arcán.
Bár kíváncsi voltam, mivel vehette rá Stefan Damont erre, annyit nem ért az egész, hogy megszólaljak. Továbbra is villogó szemmel meredtem rá, és azt kívántam, bár csak mihamarabb túl lehetnénk az egészen. Egy pillanatig azt kívántam, Katherine öljön meg most azonnal, csak ne kelljen elviselnem Damont tovább. De tudtam, hogy csak a düh beszél bennem, és gyorsan kitöröltem a fejemből a gondolatot.
- Mehetnénk? Nem akarok elkésni - szólaltam meg végül egy perc után, mikor Damon arcáról csak nem akart lehervadni a vigyor. Legszívesebben én töröltem volna le a képéről, ha nem tudtam volna, hogy meg se kottyanna neki egy jól irányzott pofon, csak felidegesíteném. És arra most végképp nem volt szükségem...
Életemben most először nem szívesen szálltam fel a motorra. Tudtam, hogy át kell őt karolnom, ha nem akarok lerepülni róla, de mindaddig nem tettem meg, amíg Damon hátra nem nyúlt, és maga köré nem fonta a karjaimat. Kelletlenül markoltam bele az oldalába, talán kicsit erősebben is a kelleténél.
Szerencsémre az út nem volt hosszú. A száguldás most is hatott: azonnal elhatároztam, hogy most már tényleg veszek magamnak is egy motort, akkor hátha megúszom az oda-vissza utakat a suliig Damon jelenléte nélkül.
Köszönés nélkül száguldottam el a kapu felé, nem törődve azzal, hogy Damon tekintete szinte lyukat perzsel a hátamba. Sosem érzett örömmel léptem be az iskola kapuján, egyrészt mert ide Damon már nem követhet, másrészt meg itt mindenki ugyanúgy viselkedett velem, mintha semmi sem történt volna az elmúlt hetekben. Mintha ugyanaz az átlagos lány lennék, mikor idejöttem, és nem cipelnék magammal egy óriási titkot.
Miután pár perc alatt beiratkoztam újra, az osztályterem felé vettem az irányt. Első órám történelem volt Alaric Saltzmannal... legalább elaludni nem fogok.
- Elnézést a késésért, tanár úr, csak még be kellett iratkoznom - mondtam, miután beléptem a terembe. Minden szempár rám szegeződött, és egy kicsit kínosan éreztem magam.
- Örülök, hogy visszajöttél, Eleanor - mosolygott rám a tanár úr, és a megszokott helyem felé intett. Caroline mellett elhaladva mosolyogva biccentettem felé, és megkönnyebbülve konstantáltam, hogy ugyanolyan lelkesen mosolyog rám, mint ha meg sem történt volna az a kínos beszélgetés kettőnk között Damonról.
Ahogy körbenéztem a teremben, több ismerős szempárba is ütköztem: Tyler Lockwooddal ugyan nem beszélgettem túl sokat, azért örültem neki, hogy ő is mosolyogva fogadott. Matt is csak vigyorogva fordult hátra, és aprót intve a kezével üdvözölt. Ám Elena és Stefan arca koránt sem volt ilyen felhőtlen: aggódóan néztek rám. De a bosszúságom eltűnt, ahogy beléptem ide, és egy kézfeltartással jeleztem, hogy minden rendben. Tudtam, hogy Stefannak nem volt más választása, mikor Damon felügyeletére bízott, tekintve, hogy ő Elenával járt, és egyértelműen vele töltötte minden idejét.

Ahogy kicsöngettek, körém gyűltek az emberek. Mosolyogva válaszoltam faggatózó kérdéseikre, hogy miért is jöttem vissza, és nem engedtem, hogy a kedvemet elrontsa a hazugságaim után érzett bűntudat. Még azt is megígértem Caroline-nak, hogy elmegyek az egyik pom-pom edzésre, és ha tetszik, beállok a csapatba. Őszintén szólva most örültem a kérésének... nem akartam minden pillanatomat rettegéssel tölteni, hogy Katherine vajon mikor kezd bele a megígért játékába. Amíg éltem, ki akartam használni minden lehetőségemet, arról nem is beszélve, hogy egy kis mozgással talán kitombolhatom magam.

A szekrényem felé vettem az irányt, hogy kipakoljam a felesleges tankönyveket. Mindkét kezem tele volt a cuccaimmal, így cseppet sem nőiesen egy hangos káromkodás csúszott ki a számon, amikor valaki nekem jött, és minden kirepült a kezemből.
De még mielőtt lehajolhattam volna, egy segítő kéz már szedegetni kezdte a dolgaimat, és kis meglepődöttséggel konstantáltam, hogy Jeremy az, Elena öccse.
- Bocs, elmerültem a gondolataimban - mentegetőzött, miközben a kezembe nyomta a könyveimet.
- Semmi baj, én is figyelhettem volna jobban - nyugtattam meg mosolyogva.
- Elena említette, hogy visszajössz - indult el velem együtt, amikor elindultam a tanterem felé.
- Igen... New York nem volt a legjobb választás - húztam el a szám sajnálkozva.
- Mystic Fallst nem lehet csak úgy a hátad mögött hagyni. Ha egyszer belecsöppensz, nem szállhatsz ki csak úgy - mondta Jeremy. A hangjából mintha egy rejtett utalás csengett volna ki, de még mielőtt ránézhettem volna, már újra könnyed hangnemben szólalt meg.
- Én most megyek... Mrs. Hill kinyír, ha elkésem. Majd még találkozunk. Szia! - köszönt el, és meg sem várva a reakciómat, elviharzott a másik irányba.

A nap további részében Jeremy szavai jártak a fejemben. Talán tud Katherine-ről? Nem elképzelhetetlen, hiszen Elenával él együtt, nem lehetett nehéz észrevenni, ha valami nincs rendben körülötte. De teljesen biztos nem lehettem a dologban, Elenát meg nem akartam faggatni ilyen lényegtelen kérdéssel, így csak magamban fejtegettem a dolgot.
Mikor kicsöngettek, egyenesen a WCbe sprinteltem. Húzni akartam az időt, mielőtt kilépnék az iskolából... biztos voltam benne, hogy Damon megint várni fog rám. Tudtam, hogy a reggeli előadásom után csak még hívebb lesz önmagához. Élvezni fogja, ahogy a pumpa egyre jobban felmegy bennem, míg végül olyat nem teszek, amit megbánok. A tükör előtt győzködtem magam, hogy ez nem fog megtörténni, és megfogadtam, hogy akármit is csinál, higgadt maradok. Legalább kívülről.
Lassan ballagtam ki a kapun: nem tévedtem. Damon lezseren a motorjára támaszkodott, és egy szőke lánnyal flörtölt. De még mielőtt tudatosulhatott volna bennem, hogy ki a szerencsétlen kiszemelt, Damon rám kacsintott, és lassan a lány felé hajolva, megcsókolta őt.
Mint akibe belecsapott a villám, olyan hirtelen álltam meg. Hirtelen bevillant egy kép, ahogy Damon engem csókol... de nagyon gyorsan kivertem a képet a fejemből. A lábaim a földre gyökereztek, ahogy a lány megfordult, és mosolyogva felém integetett... Caroline volt az. A tekintetéből még ilyen távolságból is sütött az üresség, és egyből rájöttem, hogy Damon csak kényszerítette erre a csókra.
Nevetgélve indultam meg feléjük, tudva, hogy ezt a játszmát megnyertem. Bár nem fogom említeni neki, hogy tudom, mivel vette rá Carr-t erre, ha ő elkezd vele hencegni, nem fogom vissza magam. Nem fogom szemen bökdösni az alvó sárkányt... de ha már rám támad, muszáj védekeznem, nemde?
- Sziasztok - köszöntem vigyorogva, és egy szó nélkül felültem a motorra. Damon fölényesen mosolyogva nézett rám, de ahogy meglátta a vidám mosolyt az arcomon, lehervadt a vigyora. Bosszúsan nézett rám, és Caroline-t egy szóra sem méltatva felült elém, és kilőtt a főút felé.
Alig bírtam visszafogni a kuncogásomat az út során. Ha azt hitte, ezzel érzelmeket vált ki belőlem, nagyot tévedett... nem éreztem mást, csak szánalmat iránta. Bár halványan felrémlett bennem az előbbi, furcsa érzés, mostanra már csak a hátam borzongott meg tőle... és nem azért, mert olyan jól esett volna a gondolat.
- Elenához vigyél - mondtam neki, szándékosan nem hozzátéve a bűvös kérlek szót. De most Damon volt az, aki nem szólt hozzám; csak egy éles kanyarral visszafordult, és egy perc múlva hangosan csikorogva lefékezett Elenáék háza előtt.
Hirtelen döntöttem úgy, hogy átugrom hozzá. Kíváncsi voltam, hogy mit beszéltek meg Stefannal... bár, nem akartam bevallani magamnak, az is izgatta a fantáziám, hogy mi lehetett az az ok, amivel Damont rávették arra, hogy engem bébiszitteljen.
- Kösz - pattantam le a motorról, és további szóra sem méltatva felcaplattam a lépcsőn, és bekopogtam. Még hallottam magam mögül, ahogy Damon felpörgeti a motort, és - a hangokból ítélve - hihetetlenül gyorsan eltűnik a közelemből.
Vigyorogva vártam, hogy valaki kinyissa az ajtót. De amikor ez megtörtént, a vigyor szelíd mosollyá alakult, és félénken néztem a sötétbarna szempárba.

***

- azt hiszem, Jeremyt már nem kell bemutatnom... azért kiteszek róla oldalra egy képet :)