16. rész

Sziasztok,

Meghoztam az új részt :). Tegnap írtam a chatbe, hogy nem vagyok vele kibékülve... nos, ennek meg is lett az eredménye, teljesen átírtam. Remélem, kellőképpen felborzolja majd a kedélyeket :).

A mai részhez ajánlott zene: Remember me score - Morning montage

Jó olvasást :)

Kata

PS.: nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre/elméletetekre... szóval hajrá lányok, számítok rátok! :)

16. rész - Amikor minden összeomlik

Furcsa szag terjengett a szobában, ahol felébredtem. Egy pillanatig fogalmam sem volt, hol lehetek, de ahogy lassan kinyitottam a szemem, rájöttem, hogy egy kórteremben vagyok. Óvatosan ültem fel az ágyban, és összezavarodva próbáltam visszaemlékezni, hogyan kerültem ide. Aztán olyan erővel törtek rám az emlékek, hogy elgyengülve zuhantam vissza a párnák közé. Egy idegesítő, sípoló hang felgyorsult, és szabálytalan ütemben visított tovább. Csak akkor jöttem rá, hogy a szívem felerősített hangját hallom, amikor megéreztem a furcsa dobbanásokat. Nagyokat lélegeztem, hogy lenyugodjak, és abbamaradjon a zaj, de csak jó pár perc ki- és belégzés után nyugodott meg a szívem. A szoba hullámzott előttem, még a csukott szemeim mögött is, de próbáltam nem tudomást venni róla. Ahogy lenyugodtam, és a szédülés is abbamaradt, újra körbenéztem. Egy teljesen jellegtelen, fehérre festett szobában feküdtem. Megpróbáltam felállni, de a lábaim olyan gyengék voltak, hogy még két lépést sem tettem, összerogytak alattam. De még mielőtt eleshettem volna, egy erős kéz megtartott, és óvatosan visszahelyezett az ágy szélére.
- Ne mozogj… túlságosan legyengültél – került meg Stefan, és az arcomat a kezei közé vette. A hangjából őszinte aggodalom csengett, és a tekintetét az enyémbe fúrva várta, hogy reagáljak valamit.
Összezavarodva, tágra nyílt szemekkel meredtem rá, elképzelésem sem volt, hogy került ide. Végül csak egy aprót bólintottam beleegyezés gyanánt, és visszafeküdtem az ágyba. Ahogy a kezem a hófehér takarón pihent, akkor vettem csak észre, mennyire remegek. Végül az egész testem borzongani kezdett, és apró rándulásokkal adta a tudtomra, hogy valami nagyon nincs rendben.
- Hogy kerültem ide? – kérdeztem gyenge, karcos hangon, és próbáltam arra koncentrálni, hogy abbamaradjon a remegés.
- Lauren kihívta a mentőket, miután elájultál. Damon felhívott, miután végignézte az ablakból – válaszolta Stefan, és feszülten figyelte a kezem, ahogy időről időre abbamarad az ideges rángás, hogy utána újult erővel kezdjen bele.
- De mi történt? Emlékszem… úgy éreztem, mintha megfulladnék. A torkomban hatalmas gombóc volt, és… minden hullámzott körülöttem. Mintha dobálna a tenger – suttogtam erőtlenül.
- Eleanor… a pszichiátrián fekszel. Pánikrohamod volt. – Stefan hangjából sütött a bűntudat, de abban a pillanatban csak egy szó visszhangzott bennem, mintha valaki a fülembe üvöltötte volna: pszichiátria.
- Olyan volt, mintha valami képzeletbeli gát átszakadt volna bennem… minden felborult. – A szememet elöntötték a könnyek. Már meg sem próbáltam visszatartani a remegést, minden apró erőfeszítés után azt éreztem, ez volt az utolsó mozdulatom.
Elfordítottam a fejem Stefantól, és hagytam, hogy a könnyeim végigcsorogjanak az arcomon.
- Túl nagy megrázkódtatás ért, és a szervezeted nem tudta máshogy feldolgozni. Sok emberrel előfordul… ne szégyelld – kérlelt Stefan halk hangon.
Csodálkozó pillantással felé fordultam, és végigmértem őt. A homloka ráncba gyűrődött, és a pillantásából sütött a bűntudat.
- Miért marcangolod önmagad? Nem te tehetsz az egészről. Senki sem tehet róla – mosolyogtam rá halványan, de még ez is nehezemre esett.
- Ha én nem élnék, Damon sem élne… és akkor ez az egész nem történt volna meg. Sok minden a lelkemen szárad már, és ezt nem tudom megbocsátani magamnak – pillantott rám elgyötörten.
- Rendbe fogok jönni, Stefan, csak tényleg túl sok volt ez nekem. Tudod, én sosem hittem semmiben – nevettem fel halkan – de most az egész világ a feje tetejére fordult. Ide költöztem, és minden megváltozott… minden – suttogtam, és a szemeimet újra elhomályosították a könnyek.
- Sajnálom. Ha megvédhettelek volna ettől… - Stefan a szemem előtt roskadt magába, és én tehetetlenül figyeltem, ahogy az arcát a kezeibe temeti.
- Nem védhetsz meg mindenkit mindentől. Neked Elenával kell törődnöd, ő talán nagyobb veszélyben van, mint én. Találkoztam Katherine-vel, láttam, hogy néz ki. Te foglalkozz Elenával… én pedig majd feldolgozom a történteket. – Stefan felé nyújtottam a kezem. Szomorú tekintettel szorította meg a jéghideg kezem, majd óvatosan visszahelyezte a paplanra.
- Lauren hol van? – kérdeztem pár perces csend után.
- Hazament az irataidért… és felhívta a szüleidet – fejezte be a mondatot Stefan.
- Tessék? – kérdeztem tágra nyílt szemmel. A szívem újra megakadt, és a gép hangosabban, mint eddig, felsípolt.
- Hamarosan itt lesznek, Eleanor. Tudom, hogy miattuk jöttél ide, de minden egyes szót hallottam, amit Lauren beszélt velük… aggódnak érted – nézett bele a szemembe Stefan.
- Az lehetetlen. Ők sosem tennének ilyet – motyogtam, és biztos voltam benne, hogy félrehallott valamit.
- Talán csak nem vetted észre. Anyukád sírt, amikor Lauren elmesélte, mi történt veled.
- Képtelenség… - A torkomban megnövekedett gombóctól alig tudtam kipréselni magamból ezt az egy szót. Stefan együttérzően rám nézett, és közelebb húzta a székét hozzám.
- Damon talán már mesélt az apánkról. Sosem éreztem úgy, hogy megértene… és miután elkezdődött a vadászat, olyannyira elvakította a gyűlölet, hogy képes volt megölni minket. Nem tudhatta, hogy Katherine felkészült erre az esetre, és ezzel csak ő maga tesz olyanná, amitől a leginkább meg akart védeni minket. És tudom, gyűlölnöm kellene őt azért, amit tett, de nem tehetem. Féltésből tett mindent, mert azt hitte, nekünk ezáltal jobb lesz. Talán a te szüleiddel is ez a helyzet – sóhajtott fel Stefan.
- Nem. Az anyám, amióta csak az eszemet tudom, hideg közönnyel figyelte minden egyes mozdulatomat. Mindent megtett, amit egy anyának kell, de mindezt a szeretet legkisebb jele nélkül. Beíratott New York legjobb magániskolájába, és amikor a második nap úgy jöttem haza, hogy nem akarok oda visszamenni többé, csak egy vállrándítással rám hagyta a dolgot… de nem kérdezte, miért nem. Az apámat sosem érdekelte, hogy vagyok, vagy mire vágyom, csak az üzlettel foglalkozott, meg az imádott autóival. Beletelt pár évbe, mire rájöttem, hogy akármit teszek, nem fogok tőlük kicsikarni semmilyen érzelmet. A Földkerekség leghidegebb embereit hozta össze a sors… már azt csodálom, hogy én megszülettem. Sosem láttam őket összebújva. Soha – jelentettem ki kemény hangon. Hirtelen elöntött a düh a szüleim iránt. Ha őket egy kicsit is jobban érdekeltem volna, nem menekültem volna el tőlük, és akkor most nem itt feküdnék, hanem a szobám ablakából figyelném New York állandó fényeit. Dühösen préseltem össze a szám, és kibámultam az ablakon. Kint sötét volt még, és az erős neonvilágítástól visszatükröződött a szoba képe.
Elképedve bámultam a rám visszameredő lányt. Az arca hófehér volt, és a szemei alatt fekete karikák pihentek. A hajam kócosan terült szét a párnán, és a szám kicserepesedett. A szemeimben megcsillant a kétségbeesés, és olyan összezavarodottan bámultam saját magamra, hogy egy pillanatig magamra sem ismertem. Láttam, ahogy Stefan összeráncolt homlokkal nézi az arcom, és megpróbáltam felvenni egy valamivel nyugodtabb arckifejezést.
- Minden rendben van. – Megpróbálkoztam magabiztosabb hangsúlyt megütni, de csak egy halk nyöszörgés jött ki a torkomon.
- Azt hiszem, ideje mennem. Pihenned kell… át kell gondolnod mindent, ami történt veled – sóhajtott fel Stefan, ahogy visszanéztem rá.
- Köszönöm, hogy itt voltál – suttogtam, és rámosolyogtam.
- Akármi van, csak hívj – nézett rám komolyan. Tudtam, hogy nem csak udvariasságból mondja, és hirtelen elöntött a melegség. Stefan tényleg törődik velem… egy pillanatra olyan érzésem volt, mintha a bátyám lenne. Mosolyogva bólintottam, és egy mozdulattal jeleztem, hogy jöjjön ide. Mosolyogva felállt, és gyengéden átölelt. Teljesen más érzés fogott el a karjaiban, mintha Damon ölelne meg. Belőle sugárzott a biztonság és az őszinteség… hálásan szorítottam magamhoz, de gyorsan elengedtem. Stefan mosolyogva hátrált ki a szobából, és egy halk sziával együtt egyedül maradtam a szobában.

Ahogy magamra maradtam, és nem terelte már el semmi a gondolataimat, a kis diavetítés peregni kezdett a szemem előtt: Katherine mosolya, Damon érintései, az ajka, ahogy a vámpír szót megformálja... A kép kezdett elmosódni előttem, de tartottam magam: nem akartam gyenge lenni.
Utáltam a kiszolgáltatottság érzését... de most pont ilyen helyzetben voltam. Nem akadályozhattam meg, hogy anyámék ide jöjjenek, bár teljesen feleslegesnek tartottam. Még mindig úgy gondoltam, hogy Stefan valamit félrehallott, mert az, hogy anyám sírt volna miattam, tizennyolc év alatt egyszer sem fordult elő.
Elmélázva néztem fel, amikor az ajtó halk nyikorgással kinyílt. Lauren kipirult arccal szorongatta a kezében az irataimat, és egy megkönnyebbült sóhajjal végignézett rajtam.
- Hát felébredtél! Annyira aggódtam érted. - Leült a székre, és megfogta a kezem. Halványan rámosolyogtam, és bíztatóan megszorítottam a kezét. Az erőm határozottan kezdett visszatérni belém, és ülő helyzetbe tornáztam magam.
- Ne aggódj, csak kicsit kiborultam - mosolyogtam rá újra.
- De mi történt? Hallottam, ahogy segítségért kiáltasz, de mire beértem, már ájultan feküdtél az ágyadon. Azonnal hívtam a mentőket. Nagyon megijedtem, Eleanor - suttogta könnyes szemmel. A szívem elfacsarodott, hogy ilyen helyzetbe kevertem őt.
- Nem tudom... gondolom a költözés, meg anyáék megviseltek - mondtam pár másodperc megfontolás után. Nem akartam belekeverni Laurent ebbe az őrületbe... És bár utáltam hazudni, nem volt lelkiismeret-furdalásom. Laurenért tettem.
- Hamarosan itt lesznek. Felhívtam őket, hogy kórházba kerültél, és azonnal elindultak. Reggel megérkeznek.
- Ennek viszont nem örülök - húztam el a számat. - Teljesen értelmetlen, hogy idejöjjenek, úgysem tudnak semmit se tenni. Még ha anyából ki is tör az eddig mélyen elrejtett szeretete, akkor sem tudja bepótolni az elmúlt tizennyolc évet - mondtam kemény hangon.
- Eleanor, tudom, hogy Clare milyen... de ne haragudj rá. Ismerem őt születésem óta, és régebben nem volt ilyen. Nagyon sokszor ő fektetett le aludni, amikor anya nem jött haza időben a munkahelyéről. A nagyanyád rengeteget dolgozott, és nem a legjobb emberhez ment feleségül... - húzta össze a szemeit Lauren dühösen. - Anya tartott el minket, amíg apám a különböző nőihez járkált. De aztán Clare beleunt a dologba, és hozzáment George-hoz... talán túl korán. Nem tartottuk a kapcsolatot, nagyon haragudtam rá, amiért ott hagyott engem egyedül a haldokló anyánkkal, miután apa lelépett, de tudom, hogy ezután történt valami, ami ilyen hideggé tette őt. Sosem mesélte el, pedig kértem rá... apáddal pedig nem vagyok olyan viszonyban, hogy faggassam. Aztán múlt karácsonykor elmentem hozzátok, és láttam, mennyire megvisel téged ez az egész, úgy döntöttem, felajánlom neked a költözés lehetőségét. Anyád hallani se akart róla, de aztán nagyon összevesztünk, és a fejéhez vágtam mindent. Akkor először láttam őt összeroskadva... de végül visszarendezte az arcvonásait a megszokott jéghideg maszkba, és rábólintott a dologra.
- Anya nem akart elengedni? - kérdeztem elhűlve.
- Szeret téged, ha te ezt még nem is érzékeled. Nem védeni akarom őt, csak elmondani, hogy miért olyan, amilyen - sóhajtott fel Lauren, és megsimogatta a kezem.
- Ezen még el kell gondolkoznom - motyogtam megtörten. A világ egy újabb fordulatot tett velem... szépen-lassan mindenről lehullik a lepel, és rá kell jönnöm, hogy a világ, ahol élek, teljesen idegen számomra.
- Most hagylak aludni - mosolygott rám a nagynéném melegen. - Reggel bejövök Clare-ékkel együtt. Itt leszek végig melletted - nyugtatott meg, és felállt. Még indulás előtt nyomott a homlokomra egy puszit, és lassú léptekkel elhagyta a kórtermet.
Nem akartam egyedül lenni. Féltem, hogy a gondolataim újra belehajszolnak az őrületbe... Próbáltam kellemes emlékekre gondolni. Mivel New Yorkban nem sok ilyenben volt részem, pár felszínes barátságon és kapcsolaton kívül, a Mystic Falls-iakból válogattam. De ahogy végigpergettem magamban az elmúlt napokat, rájöttem, hogy minden Damonhoz kapcsolódik. Ahogy megfogalmazódott bennem a gondolat, a szívem felgyorsult, és a sípolás is erősödött. Próbáltam elhessegetni az arcát a lelki szemeim elől, de az agyam csak azért is a vele kapcsolatos emlékeimet vetítette. Halványan felderengett bennem egy ismeretlen emlék, ahogy velem szemben áll egy sötét utcán. A szemei kéken világítottak, és az elhagyhatatlan gúnyos, ámde csábító mosoly játszott az arcán...
Megdöbbenve jöttem rá, hogy ez tényleg megtörtént, talán csak Damon feledtette el velem. Ez lehet az a bizonyos első találkozás, ahol olyan elveszettnek tűntem... beugrott az akkori éjszaka nagy találós kérdése is: vajon mivel gyújtottam meg a cigimet? A válasz immár nem volt titokban... Furcsa módon megkönnyebbültem, hogy legalább egy titokról kiderült a valóság. Nagyot sóhajtva álltam fel, hogy lekapcsoljam a villanyt a teremben. Lelkileg fáradtnak éreztem magam. Lassú, óvatos léptekkel botorkáltam el a kapcsolóig. Ahogy sötétségbe borult a szoba, úgy éreztem, valaki figyel. Ledermedve vártam, hogy mikor hallom meg Katherine gyilkos szavait, de ehelyett egy kéz karolt át hátulról. A lábaim remegni kezdtek, és a szívem olyan őrült ütemre gyorsult, hogy a gép csipogása szinte egyetlen, magas hanggá olvadt össze.
- Csak én vagyok az - suttogta a fülembe Damon, és a vállamra téve a kezét próbálta elmulasztani a félelem okozta remegést.
Némán hagytam, hogy az ágyhoz vezessen. Az előbbi rémületem csak akkor múlt el, amikor megláttam megvillanó szemeit, ahogy mellém ült. A szívverésem lassulni kezdett, míg végül egyenletes nem lett.
- Mit keresel itt? - kérdeztem remegő hangon, és közelebb hajoltam hozzá.
- Nem volt jobb dolgom annál, hogy téged figyeljelek. Mostanában lelassultak a dolgok Mystic Fallsban... unatkozom - rántotta meg a vállát.
Bár jellemző volt ez a viselkedés Damonra, meglepődtem. Eddig, valahol mélyen, mindig éreztem, hogy az egész viselkedése csak színjátszás, most viszont olyan közönnyel és unalommal ejtette ki a szavakat, hogy elhittem neki.
- Csak ezért vagy itt? - kérdeztem halkan.
- Ne hidd azt, hogy átlátsz rajtam, Eleanor. Nálad jelentősebb embereknek sem ment eddig, neked sem fog - nézett a szemembe mélyen, nyomatékosítva az előbbi szavait.
- Én nem hittem... - kezdtem bele zavartan, de Damon félbeszakított.
- Dehogynem hitted. Mindenki ezt hiszi, kezdve Stefannal és Elenával, hogy majd ők előhozzák bennem az emberi énem, és felolvasztják jéggé fagyott szívem. - A Damon hangjából áradó gúny szinte végigperzselt. - De van egy rossz hírem: nekem nincs szívem. Nincsenek érzelmeim. Jól elszórakoztattál, de ennyi. Mivel Katherine volt olyan kedves, és elrontott mindent a korai belépőjével, idő előtt abba kell hagynom... pedig a kapcsolatunk megkoronázásaként egy vacsorát terveztem... csak ott te lettél volna a desszert. - A hangjából olyan hideg kegyetlenség áradt, hogy beleborzongtam. A szoba újra kezdett elmosódni előttem, és a pittyegés felgyorsult. Damon egy közönyös mosollyal nyugtázta a hatást, amit sikerült elérnie. Mozdulatlanná dermedve ültem. Éreztem, ahogy az arcomból kifut a vér... minden jéghideg lett körülöttem. Egy másodpercig sem hittem, hogy Damon nem mondja komolyan a szavait. Minden álca lehullott róla.
Fél kézzel lágyan végigsimított az arcomon, és közelebb hajolt hozzám.
- De ne félj... nem foglak megölni. Hagyom, hogy szenvedj - suttogta a fülembe, és kegyetlen, lassú mozdulatokkal végighúzta a kezét a nyakamon, kisimítva belőle a tincseket. Lágy mozdulattal csókolt bele a nyakhajlatomba, pont ott, ahol az ütőerem őrült módon pulzált. Szoborrá dermedve hagytam, hogy Damon végigcsókolja a bőrömet... és vártam a fájdalmat.
- Csábít, de nem. Nem végzem el Katherine helyett a piszkos munkát - lehelte bele a nyakamba, majd egy hirtelen mozdulattal ellökött magától. Visszazuhantam az ágyra, de nem tudtam levenni a szemem az arcáról. Olyan színtiszta kegyetlenség sugárzott róla, hogy a rémület jeges borzongással futott végig rajtam.
- További szép estét... én végeztem veled - suhant Damon az ablakhoz, és egy mozdulattal felrántotta. Követtem a tekintetemmel, ahogy még utoljára visszanéz rám, és egy gúnyos pillantással együtt, eltűnik az éjszakában.

Némán meredtem bele a sötétségbe. Az agyam nem akarta elfogadni az igazságot... pedig éreztem, hogy Damon minden szava igaz volt. Naiv voltam, amikor azt hittem, akarhat tőlem valamit, de olyannyira akartam, hogy így legyen, hogy teljesen elnyomtam a racionális énem. Halk nyögéssel szakadt ki belőlem az eddig elfojtott zokogás... de már nem akartam visszatartani. Hasra fordultam, és a párnába fúrva az arcom átadtam magam az elviselhetetlen fájdalomnak.

***

Megjegyzés: nem volt erőm átolvasni a részt, remélem, nincsenek benne szóismétlések, vagy hibák... ha vannak, holnap mindenképp kijavítom. :)