20. rész

Sziasztok,

Nagyon sajnálom, hogy megvárattalak titeket! Bevallom őszintén, csak én tehetek róla: tegnap este elmentem találkozni egy nagyon-nagyon régi ismerősömmel, és, hát nem lett jó vége... :D Mindenképpen úgy gondolta, hogy ki kell bővítenie az alkoholokkal kapcsolatos ismereteimet, és addig nem hagyott békén, amíg nem ittam meg vele egy pohár bourbont. Egyből sok pohár lett, és végül csak nagy nehezen értem haza egy darabban. :D
De azért nem mondom, nem kellett sokáig győzködnie: kíváncsi voltam, mit iszik Damon minden alkalommal, szóval ezt felfoghatjuk úgy is, mint egy tanulmányi kísérletet. :D

A részhez ajánlott zene: The Pretty Reckless - Just tonight

Jó olvasást!

Kata

20. rész - Igazság?

Tetőtől talpig megborzongtam, ahogy mélyen beszippantotta az illatomat. Ösztönösen ledermedtem, ahogy az ajkai puhán végigsúrolták a nyakam vonalát. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy nem tudok, vagy nem akarok ellenkezni... akármilyen abnormális volt is, de jól esett az érintése. A gondolatok egy csapásra eltűntek az agyamból, csak a cirógató érintéseit éreztem. Elfogott a vágy, hogy átöleljem őt, és közelebb húzzam magamhoz... de amikor meg akartam mozdulni, megéreztem a fájdalmat a csuklómban, amit a szorítása okozott.
- Engedj el - sziszegtem, miután feleszméltem a bódultságból, amit a közelsége okozott.
- Ne tagadd, hogy élvezed - suttogta a fülembe érzékien, amitől egy pillanatra megint elöntötte az agyamat a köd. De még mielőtt újra elkábulhattam volna, Stefan szólalt meg közvetlenül mellőlem.
- Damon, azt mondta, hogy engedd el - tette a kezét a bátyja vállára, és eltolta őt. A szorítás megszűnt, ahogy Damon a szemközti falnak csapódott. Egy pillanatig azt hittem, megtámadja Stefant, ahogy az arca elsötétült, de végül csak flegmán megvonta a vállát, és elmosolyodott.
- Ahogy akarod, öcsi.
Stefan szemforgatva húzott maga után vissza a nappaliba. Hallottam a mögöttem koppanó lépteket, és ösztönösen hátrapillantottam. Damon komor tekintettel meredt a földre, és pont abban a pillanatban nézett fel, amikor megfordultam. A tekintetünk találkozott: egy pillanatra elöntött a döbbenet, ahogy a szeméből sugárzó gondterheltség és aggodalom átjárt. De a következő pillanatban gúnyosan elmosolyodott, és felvonta a szemöldökét. Elkaptam róla a pillantásom, és Stefan hátát kezdtem fixírozni.
Ugyanoda ültem vissza, ahonnan az előbb felpattantam. Stefan - gondolom, a biztonságom érdekében - mellém ült, míg Damon az egyik asztalhoz sétált, és öntött magának az egyik kristályüvegből. Egy húzásra megitta az egészet, és jólesően csettintett egyet a nyelvével. Stefan lemondóan figyelte a mozdulatait - én, vele ellentétben próbáltam minél jobban beolvadni a kanapéba, akkor hátha elkerülhetem az újabb kérdéseket. Bár Damon nem bántott, nem tudhattam, hogy azért nem, mert nem is akart, vagy mert Stefan még idejében közbeavatkozott. És bár egy pillanatig a tekintete láttán megfordult bennem Stefan védelmező elmélete is, nem tudtam hinni neki... vagy csak nem akartam magam újabb tévhitekbe ringatni.
- És, minek köszönhető a felbukkanásod, kedves Eleanor? Úgy hallottam, visszamentél New Yorkba - szólalt meg Damon gúnyos hangon, az ablakon kibámulva.
- Katherine megfenyegetett - motyogtam halkan, remélve, hogy beéri ennyivel is. De a reményeim szertefoszlottak, amikor szembe fordult velünk, és az asztalnak támaszkodva rám nézett.
- Ez jellemző rá. Elrontottad a játékát, amikor elmentél innen. Most már csak azt nem értem, hogy miért pont te. Annyi másik lány van, aki nálad egy fikarcnyival is jobban érdekel... - húzta gonosz mosolyra a száját. Szótlanul álltam a tekintetét - szinte éreztem, ahogy a feszültség vibrál közöttünk.
- Tényleg Damon, azt elfelejtetted mesélni, hogy elmondtad Eleanornak az igazat vele kapcsolatban. Mert az volt az igazság, ugye? Még véletlenül sem azért mondtad neki, hogy meg akarod ölni, mert tudtad, hogy el fog menni a szüleivel ezután? - kérdezte Stefan fojtott hangon. Időm sem volt felfogni a szavait, Damon olyan gyorsan válaszolt.
- Stefan, ne tévessz össze magaddal... - kezdett bele lenéző tekintettel Damon. De Stefan belé fojtotta a szót, ahogy hirtelen eltűnt mellőlem, és a bátyja előtt termett. Nem láttam a tekintetét, de biztos voltam benne, hogy Stefan is elég ijesztő tud lenni, ha akar.
- Te meg ne hazudj. Szinte kétségbeesve hívtál fel, miután Eleanor elájult, és te juttattad eszébe Laurennek, hogy hívja fel a szüleit. Őszintén aggódtál érte... szóval, mi az igazság? - sziszegte Damon arcába Stefan indulatosan a szavakat.
Elképedve meredtem a kettősükre. Damon arca bosszúságot tükrözött, míg Stefan háta az indulattól meg-megremegett. Végigfutott az agyamon, hogy odamegyek hozzájuk, de úgy döntöttem, nem túl jó ötlet két, dühös vámpír közé állni békebíróként.
- Stefan, hagyd - mondtam halkan, jobb lehetőség híján.
- Nem - válaszolt ingerült hangon, meg sem fordulva. - Tudom, hogy van benne még abból az emberből, akit a bátyámnak neveztem.
- Szóval, Damon? Mi az igazság? Színészkedtél végig, vagy őszinte voltál, most életedben először?
Damon szótlanul állt Stefan előtt. Az arcáról semmit sem tudtam leolvasni... döbbenten pislogtam egyet, de mire újra odanéztem, Stefan már egyedül állt.
A következő pillanatban a falnak csapódtam. A fejem hangosan koppant a falon, és belém szorult a levegő az ütéstől. Levegő után kapkodva próbáltam felfogni, hogy mi történt... de mielőtt kivehettem volna az előttem lévő arcot, belém hasított a fájdalom, és megszakadt a kép.

Értetlenül nyitottam ki a szemem. Emlékeztem a csapódásra, és a fájdalomra, de hogy pontosan mi történt, arra nem.
A kanapén feküdtem. Ahogy megpróbáltam felülni, iszonyatos fájdalom nyilallt a nyakamba. Odakaptam, és óvatosan végigsimítottam rajta. Két, félkör alakú, furcsa sebet tapintottam ki. Elképedve néztem le az ujjaimra: a saját vérem volt rajtuk.
Nem kellett sok idő, amíg összeraktam a képet: Damon megharapott. Újra. De ezúttal nem azért tette, mert nem bírta visszafogni magát... hanem mert meg akarta mutatni Stefannak, hogy mennyit érek neki. Szinte biztos voltam abban, hogy csak Stefan miatt vagyok még mindig életben, de egy pillanatig megszólalt bennem egy dühös hang: ha ő nem provokálta volna Damont, most nem lennék kevesebb néhány deciliter vérrel.
De a hálaérzet elnyomta bennem a dühöt. Az igazság az volt, hogy meg tudtam érteni Stefant - annyira hitt a bátyja emberségében, hogy meg sem fordult a fejében, hogy nem úgy van, ahogy ő gondolja. A helyében én is így tettem volna.
Abnormális módon már fent sem akadtam azon, hogy Damon meg akart ölni - valahogy hozzászoktam a gondolathoz az elmúlt időben, többszörösen is. Az egyedüli dolog, ami zavart, az az volt, hogy valószínűleg a nyomát életem végéig viselni fogom - halvány reményeim szerint, még hosszú éveken keresztül. Bár idáig még nem jutottunk el Stefannal, tudtam, hogy nem halogathatom a témát. A kanapéra támaszkodva próbáltam felállni, de elég vérszegény próbálkozás volt - szó szerint. Most is elöntött a helyzet irracionalitása, de ezúttal úgy éreztem, tudom kezelni, és nem kell újabb látogatást tennem a pszichiátrián. Kezdtem elfogadni a dolgot, ahogy egyre többször voltam halálközeli helyzetben. Sokat segített a helyzeten, hogy, bár a vámpírok voltak mindennek az okai, láttam ellenpéldát is Stefan személyében. Tudtam róla, hogy ő csak állati vért iszik, és nem tudtam úgy gondolni rá, mint egy vérszomjas szörnyetegre - Katherine-nel és Damonnal ellentétben.
- Hogy érzed magad? - suhant mellém Stefan, és óvatosan visszatolt a kanapéra. Furcsán, elmélkedve nézett rám.
- Soha jobban, köszönöm a kérdésed - válaszoltam cinikusan. Stefan arcán egy pillanatig feltűnt egy feszült mosoly, majd újra rám nézett.
- Mióta teszel verbénát az innivalódba? - kérdezte végül homlokráncolva.
Értetlenül meredtem rá. Pár másodpercbe telt, míg előástam az emlékeimből a verbéna szó jelentését, de ez sem segített túl sokat. A nyakamban lógó nyaklánchoz kaptam, de Stefan megrázta a fejét.
- Az, hogy viseled, nem elég... a véredbe kell jutnia, hogy mérgező legyen egy vámpír számára. Amúgy csak megakadályozza, hogy megigézzenek.
- Én nem tettem verbénát semmilyen innivalómba - ráztam meg a fejem még mindig értetlenül.
- Tudom, hogy nehéz kérdés, de mit ittál az elmúlt 24 órában? - kérdezte Stefan elgondolkodva.
- Egy kávét a Starbucksban, vizet, és... whiskeyt - soroltam összegezve.
- Említettél valami srácot, akinél aludtál. Ki volt?
- Chaznak hívják. De nem mondtam neki semmit rólatok... - szögeztem le gyorsan, mielőtt Stefan azt hinné, ennyire ostoba vagyok.
- Attól még tudhatja. Nem mindenki előtt titok, hogy mik vagyunk - sóhajtott fel Stefan, és hátradőlt a kanapén. Gondterhelten nézett rám.
Végigpergettem magamban a tegnap estét... homályosan emlékeztem, hogy milyen furcsa íze volt a whiskeynek. Egy hirtelen ötlettől vezérelve feltápászkodtam a kanapéről, és az asztal felé indultam, amin szép sorban ott állt minden, ami szükséges egy kiadós lerészegedéshez. Tudtam, hogy Damon melyik üvegből öntött magának, és felkaptam az ott hagyott poharát, és egy kicsit megdöntve az üveget, töltöttem magamnak is. Belekortyoltam, és hosszan ízlelgettem. Határozottan kellemesebb íze volt, mint tegnap.
- Most le akarsz részegedni, vagy mi? - kérdezte Stefan értetlenül, mikor végre lenyeltem a kortyot.
- Nem is rossz ötlet, de nem - mosolyodtam el halványan. Az alkohol felmelegített belülről, és automatikusan beugrott Chaz arca. Elmerengtem egy pillanatra a kisfiús vonásain. Bár nem értettem, miért tett verbénát az italomba, biztosan nem rossz szándékból tette - végülis megmentett vele.
- A whiskeyben lehetett a verbéna. De mi történt pontosan? Csak arra emlékszem, hogy a falnak esem, és a fájdalomból ítélve Damon megharapott. De pontosan milyen hatása van a verbénának rátok?
- Nem tudtam megakadályozni, hogy megtegye... mivel ő emberi vért iszik, én meg állatit, így ő erősebb és gyorsabb nálam - sóhajtott fel Stefan. - De miután bekerült a szervezetébe a véred, összeesett. Levittem őt a pincébe - bökött a fejével Stefan az egyik ajtó felé. - De nem akarom ott tartani sokáig, csak amolyan tanulság jelleggel. Annak ellenére, hogy beléd harapott, én még mindig nem hiszek neki. Hallottam a hangját, amikor bekerültél a kórházba, és amíg te nem mentél el, viszonylag normális volt. De utána visszatért a régi, érzelemmentes énjéhez. Ez nem lehet véletlen - mondta Stefan komoran.
- Stefan, hidd el, én is szeretném, ha Damon jó lenne - simogattam meg a karját -, de nem megy. Én láttam az arcát akkor, és egy percig sem hagyta, hogy kételkedjek benne. Annyira őszinte volt, hogy még most is beleborzongok. - Ténylegesen kirázott a hideg, ahogy visszhangoztak bennem a szavai.
- Damon jó színész. De nem akarlak tévhitekbe ringatni, elég, ha én hiszek a lehetetlenben - mosolyodott el keserűen Stefan. Egy pillanatig maga elé meredt, majd felkapta a fejét, és újra rám nézett.
- Figyelj, nekem el kell mennem Elenáért, de sietek. Mióta Katherine szabadon járkál, mindenhova kísérgetem... nem tudnám elviselni, ha baja esne - rándult össze fájdalmasan Stefan arca. - De várj meg minket, és akkor találunk valami megoldást Katherine ellen is. Muszáj találnunk - feszült meg egész testében, és egy pillanatra jobban hasonlított egy vámpírra, mint egy emberre.
- Ne menj a pince közelébe! - szólt még vissza Stefan az ajtóból, és végül szemfényvesztő gyorsasággal eltűnt.

Hosszú percekig próbáltam kiheverni a vérhiány okozta fáradtságot. Visszafeküdtem a kanapéra, és megpróbáltam aludni egy keveset, hátha utána használhatóbb állapotban leszek. Zúgott a fejem, és még fekve is el-elszédültem. Úgy döntöttem, inkább sétálgatok, akkor hátha elmúlik a szédülés. Körkörösen haladtam a nappaliban, újra végignéztem minden képet a falon, és megcsodáltam a vitrinben található mini autómaketteket is. Gondoltam, hogy inkább Stefan gyűjthette ezeket... Damon nem tűnt annak a típusnak.
Önkéntelenül is egyre nagyobb körben haladtam. A vállam már súrolta a falakat. Megálltam pihenni. Nekidőltem egy ajtónak, és leültem a tövébe. Csak akkor tudatosult bennem, hogy az ajtó hova is vezet, amikor meghallottam a mélyről jövő, fuldokló köhögést. Rátapasztottam a fülem a kulcslyukra, és hangos szívdobogással hallgattam végig Damon elhaló, gyenge nyögéseit.
Elöntött a bűntudat. Bár tudtam, hogy csak a megérdemelt büntetését kapta, mégis megsajnáltam... a hangja hallatán egyre jobban motoszkált bennem a másik lehetőség is, hogy Damon csak megvédeni akart. Bár semmilyen észérvet nem találtam arra, hogy akkor miért akart megölni, a szívem újra és újra elfacsarodott a harmatgyenge nyöszörgések hallatán.
Tudtam, hogy életem újabb nagy hibáját követem el, de nem tudtam visszafogni magam. Lassú mozdulattal nyitottam ki az ajtót... pár másodpercig értetlenkedve bámultam a lépcső sötétségbe burkolózó fokait, de ahogy újra meghallottam Damont, határozott mozdulattal indultam el lefelé.
A folyosóra érve olyan érzés fogott el, mintha egy középkori kínzókamrába kerültem volna. A falakat csak a csupasz tégla fedte, és a félhomályban is jól látszottak a pókhálók. Ám volt valami, ami nem illett ide: egy fehér hűtőláda állt a fal mellett. A kíváncsiságom erősebb volt, mint a bennem bújkáló rettegés, és felnyitottam.
A hűtőben rengeteg zacskó vér volt egymásra hajigálva. Hátrahőköltem a látványtól, és az ajtó hangos zajjal csapódott vissza. Nem akartam belegondolni, hogy hogyan került ide ez a rengeteg vér... de biztos voltam benne, hogy ezek nem állattól származnak.
Erősen kételkedni kezdtem a saját épelméjűségemben, de remegő lábakkal tovább sétáltam. A lépteim visszhangoztak, és ijedten pördültem hátra: azt hittem, valaki van mögöttem. Kifújtam a félelemtől bent tartott levegőt, és halványan elmosolyodtam magamon.
A mosoly nem tartott sokáig: ahogy elértem a legutolsó ajtóig, Damon újra köhögni kezdett. Remegve álltam lábujjra, hogy belássak az ajtóra vágott rácsos nyíláson.
A látvány megrázó volt: Damon a földön feküdt összegörnyedve. Az arca hófehér volt, a haja kócosan keretezte megkínzott arcát. Tágra nyílt szemmel bámultam rá, és a kezeim önkéntelenül is a rácsba kapaszkodtak, hogy meg tudjam tartani magam. Nem bírtam megszólalni... igazából azt sem tudtam, miért jöttem le ide. Egy pillanatig majdnem kicsúszott a számon egy halk bocsánatkérés, de abban a pillanatban belenyilallt a nyakamba a fájdalom, és belém fojtotta a szót.
- Mit keresel itt? - lehelte Damon harmatgyenge, ámde még így is tisztán érezhető dühvel a hangjában.
Beleborzongtam, mintha csak a fülembe súgta volna.
- Nem tudom - válaszoltam szinte csak formálva a szavakat, de Damon így is meghallotta.
- Lehet, hogy gyenge vagyok, de még így is meg tudnálak ölni. - Ám a szavaival ellentétben a hangja nem volt fenyegető.
Valahol mélyen éreztem, hogy nem tenné meg. Bár minden ezelőtti jel arra utalt, valahogy mégsem tudtam hinni neki.
- Nem fogsz megölni... - mondtam magabiztosan. A megérzésem elnyomta bennem az ösztönös félelmet, és már nem tartottam attól, hogy rosszul döntöttem, amikor lejöttem. A kezem ellazult a vasrácson, és egy határozott mozdulattal húztam el a reteszt.
Az ajtó hangosan nyikorogva nyílt ki. Damon felkapta a fejét, és olyan döbbenten nézett rám, mintha nem hinne a szemének. Megálltam tőle pár lépés távolságra, és vártam a reakcióját. De ahelyett, hogy beváltotta volna a fenyegetését, csak erőtlenül távolabb mászott tőlem, és nyögve visszaroskadt a földre.
- Azt eddig is tudtam, hogy álmodozó vagy, de hogy ennyire ostoba is, azt nem - suttogta halvány gúnnyal. De az arca mást árult el: gyengéd, aggódó pillantással mért végig. Egy pillanatig bennem akadt a levegő, és a remény olyan erővel öntött el, hogy elszédültem tőle.
- Lehet, hogy ostoba vagyok, Damon, de nem hiszek neked - álltam a tekintetét.
Damon nem szólalt meg. Hangosan szívta be a levegőt, és hangosan nyögve nekidőlt a falnak.
- Téged aztán nem könnyű becsapni... - mondta akadozva, és egy pillanat erejéig egy halvány mosoly villant fel viaszsápadt arcán. - Minden az én tervem szerint ment... de nem voltam biztos benne, hogy amit tettem, elég ahhoz, hogy elmenj innen, így muszáj volt rávennem Clare-t, hogy elmondja neked az igazságot a bátyáddal kapcsolatban. Sosem láttam még ennyi visszafojtott fájdalmat valakinek a tekintetében - anyádtól örökölhetted. Tudtad, hogy annyi más érzés mellett a tiédben is mindig látszott?
- Tudtam, hogy mennyire vágysz arra, hogy a szüleid szeressenek... és ez volt a legjobb megoldás arra, hogy minél távolabb kerülj tőlem, és ezzel együtt Katherine-től is. De azzal nem számoltam, hogy megfenyeget, és te visszajössz.
Egész testemben remegni kezdtem. Túl sok volt ez egyszerre... és, bár elöntött az öröm halvány érzete, hogy Damon csak hazudott, elöntött a fájdalom is. Anyám nem önszántából mondta el a titkát, csak Damon kényszerítésére. Próbáltam csak a jelenre koncentrálni, és elnyomtam magamban a fájdalmas lüktetést.
- Miért mondtad el nekem? - kérdeztem reszkető hangon, miután összeszedtem magam.
- Nincs erőm tovább megjátszani magam. 124 éven keresztül mindent megtettem, hogy senki se tudja, ki is vagyok valójában, de nem akarom tovább. Melletted olyan dolog történt velem, ami azt hittem, már soha nem fog: újra elkezdtem érezni - nézett rám elgyötörten. A szívem hangos vágtába kapcsolt a vallomása hallatán.
- Na jó, valljuk be, ez nagyon nyálasan hangzott - húzta el a száját erőtlenül. Elmosolyodtam: van, ami nem változik még akkor se, ha szépen-lassan minden összedől körülöttünk.
Minden kételkedés eltűnt belőlem. De még mielőtt akármit is reagálhattam volna, Damont elkapta a fuldokló köhögés. Egy pillanatra azt hittem, itt fog meghalni a szemem előtt, de aztán eszembe jutott, hogy neki ennél jóval több kell, hogy meghaljon. Kétségbeesve rohantam oda hozzá, és leguggoltam mellé. A kezei bénultan estek vissza az ölébe, ahogy abbamaradt a roham, és elfordította a tekintetét tőlem.
- Mire van szükséged ahhoz, hogy újra jól legyél? - kérdeztem aggódva. Nem bírtam elviselni, hogy ilyen állapotban látom, főleg nem, hogy én juttattam ide.
- Vérre - nyöszörögte halkan. - De hagyd csak, nem kell miattam nyuszikat vadásznod, majd Stefan elintézi. Gondolom, mennyire fog örülni neki, hogy neki lett igaza - forgatta meg a szemeit Damon.
Hirtelen beugrott a vérrel teli hűtő. Sietve pattantam fel, és kirohantam a folyosóra.
Ugyanolyan borzalommal bámultam a vöröslő zacskókat, mint amikor először megláttam. Nem tudtam megbarátkozni velük, pedig tudtam, hogy ez még mindig a leghumánusabb megoldás, hiszen senki sem halt meg érte. Már csak azt nem tudtam, kié lehet, hiszen Damon, Stefan elmondása szerint élő emberből táplálkozott az elmúlt időkben, és a zacskón egy héttel ezelőtti dátum állt. Nem álltam meg elgondolkodni a rejtélyen, csak felkaptam egyet, és visszafutottam a kamrába.
Damon újra a földön feküdt, talán még gyengébb volt, mint az előbb. Letérdeltem mellé, és a háta alá nyúlva felhúztam őt, és a falnak támasztottam.
A kezébe nyomtam a zacskót, és vártam, hogy felfogja a történteket.
- Ezt meg honnan szerezted? - suttogta értetlenül.
- Csss... csak igyál - fojtottam belé a szót, és megszorítottam a kezét bátorításképpen. Damon gyenge mozdulatokkal csavarta le a kupakot a zacskóról, és a szájához emelte.
Elfordítottam a fejem: a gyomrom háborgott, ahogy megéreztem a tömény vér fémes szagát. Damon hatalmas kortyokkal tüntette el a zacskó tartalmát. Miután meghallottam a kemény műanyag gyűrődését, visszanéztem rá. Az arca újra normális színt öltött, ahogy a vér szétáramlott benne, és az erejét próbálgatva szorította ökölbe a kezét. Vámpírgyorsasággal pattant fel, és a kezét felém nyújtva, felhúzott a padlóról.
Lassan néztem fel rá. A tekintetével gyengéden fürkészte az arcomat: lassan hajolt hozzám közelebb. A szívem őrült dobogásba kezdett, ahogy a ajkai súrolták az enyémet, és nem tudtam ellenállni a vágyaimnak. Szorosan átkaroltam a nyakát, és hagytam, hogy minden gondolat eltűnjön belőlem.
Nem számított semmi: halványan éreztem a vér ízét a nyelvén, de nem érdekelt, ahogy az sem, hogy lehet, ez csak egy újabb, ördögi tervének a része. Átadtam magam az érzésnek, amit a közelsége okozott, és mohón visszacsókoltam, mintha csak erre vágytam volna egész életemben...