15. rész

Sziasztok,

Szokatlan módon délután hoztam meg az új részt :). Nincs sok hozzáfűznivalóm... talán kicsit rövid lett, és nagyon érzelemközpontú, bár ezt már megszokhattátok tőlem. :)

Az ajánlott zene: Yeah Yeah Yeahs - Runaway

xoxo

Kata

PS.: a chatben már megköszöntem, de itt is megteszem: nagyon-nagyon jól esett, hogy ilyen sok kommentárt kaptam, és ennyien rányomtatok a tetszik-nem tetszik gombra. :) Köszönöm!.!.!

15. rész - Menekülés a valóság elől

„Meg foglak ölni.”

Ez a mondat visszhangzott a fejemben, miközben izzadtságban úszva felültem az ágyban. A hajam nedvesen tapadt az arcomra, a kezem pedig ösztönösen ökölbe szorítva várta, hogy valaki rám ugorjon a sötét sarkokból. A szemeim előtt csak Katherine gyönyörű, bosszúszomjas arcát láttam, ahogy az ajkai kegyetlen mosolyra húzódnak, majd az arca megváltozik, és a fogait a nyakamba mélyesztve inni kezdi a vérem.
Ahogy lassan kitisztult a kép, körbenéztem a szobában. Éjszaka lehetett már, a sötétség mindent beborított, csak a digitális órám kijelzője adott némi fényt. Reszkető tagokkal kászálódtam ki az ágyból, és magamra kaptam az első ruhadarabot, ami a kezembe akadt.
- Csak nem rosszat álmodtál? Amúgy jól áll az ingem. – Törte meg a csendet egy rekedt hang.
- Te… te még itt vagy? – kérdeztem Damontól akadozva, és megpróbáltam kivenni az arcát a sötétben.
- El akartam menni, de miután elkezdted magad dobálni, úgy gondoltam, jobb, ha maradok. A motyogásodból ítélve nem lehetett olyan kellemes az álmod, mint a valóság volt előtte. – A szemem lassan hozzászokott a félhomályhoz, és tisztán ki tudtam venni, ahogy féloldalasan elmosolyodik.
- Abban sem voltam biztos, hogy tényleg megtörtént – motyogtam zavartan, és kisimítottam az arcomra tapadt hajszálakat.
- Biztosíthatlak róla, hogy minden, amire emlékszel, megtörtént. Vámpír vagyok, Katherine tényleg meg akar ölni, és ténylegesen rám vetetted magad mindezek után – sorolta, miközben próbálta visszafojtani a nevetést.
- Nem tudom, mi ütött belém – mondtam elpirulva, és zavartan lehajtottam a fejem.
- Hát, valljuk be, jól megleptél. De élveztem. – Észre sem vettem, hogy Damon már nincs az ágyon, csak amikor az állam alá csúsztatva a kezét, felemelte a fejem. A sötétségben is tisztán ki tudtam venni világítóan kék szemeit, ahogy a tekintete az enyémbe fúródott.
A pillantásom kétségbeesetten pásztázta az arcát. Damon szája csábító mosolyra húzódott, amikor észrevette, hogy az ajkain megakad a tekintetem. Küzdöttem a vonzással, hogy megcsókoljam őt… nem értettem, hogyan lehet rám ilyen hatással, minden helyzetben.
- Ne állj ellen nekem, Eleanor… - suttogta Damon, és egyre közelebb hajolt hozzám. Az ajkai szinte súrolták az enyéimet. Hangosan kaptam levegő után, de ezzel csak annyit értem el, hogy az illata betöltötte az egész lényemet. Bódultan simultam hozzá, és az ajkaim megadóan nyíltak szét. A szemem lecsukódott, ahogy Damon lassan megcsókolt.
Tökéletes módszer volt arra, hogy kitöröljön az agyamból mindent. Olyan intenzíven éreztem a kezeit a derekamon, az illatát az orromban, és az ajkait a sajátomon, hogy nem maradt hely a gondolatoknak. A Katherine-nel való álmomat mintha egyetlen vágással kitörölték volna…
Az ing hirtelen megfeszült a mellkasomon, ahogy Damon belemarkolt. Szabad kezével a hajamba túrt, és közelebb húzott magához. Csak akkor vettem észre, mennyire zihálok, amikor szorosan a mellkasához simultam.
Éreztem, ahogy Damon egyre szorosabban karol át. Az inget lassan lecsúsztatva a vállamról végigcsókolta a nyakam vonalát. A seb már gyógyulásnak indult, de Damon egy apró harapással felszakította újra. A fájdalom belenyilallt a vállamba, és hangosan felszisszentem, ahogy megéreztem Damon éles fogait.
- Ne, kérlek ne – kérleltem halkan. Most nem kapott el az a mámorító érzés, mint ami délután… egyenesen kellemetlen volt, ahogy a vérem átáramlik Damon szájába.
Egy utolsó korty után Damon egy lágy csókot nyomott a sebre, és a nyelvével eltűntette róla a túlcsorduló vért. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, ahogy abbamaradt a kellemetlen érzés.
- Köszönöm – mondtam. Egy pillanatra elkapott a helyzet irracionalitása… mióta szokás megköszönni valakinek, hogy abbahagyja a véred ivását?!
- Szükség van a lélekjelenlétedre ahhoz, hogy kitaláljuk, mit teszünk ez után – suttogta a fülembe, miközben egy óvatos mozdulattal visszahúzta a vállamra az ingét.
Remegő lábakkal az ágyhoz botorkáltam, és lerogytam rá. Újra eszembe jutott Katherine, és tágra nyílt szemmel pillantottam Damonra.
- Mit akar Katherine? – kérdeztem zaklatottan.
- Visszakapni, ami az övé – válaszolta Damon tömören, és végigfeküdt az ágyon. Miután egy perces dermedtség után sem mozdultam meg, a vállamnál fogva hátrahúzott maga mellé, és fél kézzel átkarolva a mellkasára húzott.
- Miért csinálod ezt? – kérdeztem halkan, ahogy a keze végigsimított a hátamon.
- Mert miért ne? Én is élvezem, te is élvezed… annyira ártatlan vagy – fordította felém a fejét, és végigcirógatta az arcom.
Némán, összezavarodva álltam a tekintetét.
- Meg akarnak ölni miattad – suttogtam magam elé meredve. Ahogy kimondtam, végigfutott a hideg a hátamon, de a szavaimmal ellentétesen még jobban Damonhoz bújtam.
- Tudom. Oké, ez nehéz lesz, de megpróbálom: sajnálom. – Úgy tett, mintha a torkán akadt volna a szó. Ez tökéletesen beleillett a Damonról alkotott képembe: sosem kért bocsánatot semmiért. De most mégis megtette…
- Miért pont én? – A gondolataim kusza gubancokban próbáltak értelmet nyerni, de Damon szavai hallatán még jobban összekuszálódtak.
- Amikor megláttalak, sütött belőled az elveszettség és az ártatlanság. Először én is meg akartalak ölni – mosolyodott el, mintha egy régi, kellemes emlék jutna az eszébe. Vele ellentétben engem újra kirázott a hideg, de nem mozdultam. – Aztán teljesen elkábultál tőlem, és úgy döntöttem, érdekesebb vagy, mint egy esti vacsora.
- Szóval az egoizmusodnak köszönhetem, hogy még életben vagyok? – Az eddig rejtett cinizmusom felszínre tört, és kibújtam Damon karjaiból.
- És a saját bájadnak – tette hozzá. – Na meg annak a fantasztikus tulajdonságodnak, hogy képes vagy meglepni. Nem sok embernek sikerült az elmúlt százötven év alatt – húzta fel a szemöldökét, ezzel is nyomatékosítva a szavait.
Mérgesen szusszantottam egyet, ahogy a szavai értelmet nyertek bennem. Mégsem tudtam teljesen átadni magam a dühnek: a részem egy felének imponált, amit Damon mondott. Hitetlenkedve ráztam meg a fejem, és végül visszadőltem Damon karjaiba.
- Hihetetlen vagy. Épp most mondtam el neked, hogy meg akartalak ölni, mire te egy perces mosolyszünet után újra a karjaimban vagy. Eddig is tudtam magamról, hogy ellenállhatatlan vagyok, de az áldozataim általában féltek tőlem, miután beléjük kóstoltam – közölte őszinte meglepettséggel Damon, és újra átölelt.
- Össze vagyok zavarodva – közöltem tárgyilagosan. Az érzékeim furcsa módon megnyugodtak, és elkezdték reálisan látni a dolgokat. Már semmi kétség nem volt bennem Damon vámpír mivoltát illetően… és ez a felfedezés alapjaiban változtatta meg a világomat.
- Még most is olyan, mintha álmodnék – suttogtam elmélázva, miközben szórakozottan kis köröket írtam le Damon mellkasán.
- Először én is azt hittem. Csak ültem, és nem akartam elhinni, hogy ez a valóság – meredt Damon a szoba egyik pontjára. – De aztán rá kellett jönnöm, hogy ez ténylegesen megtörténik… akkor még azt hittem, hogy Katherine halott, és nem akartam tovább élni. Most viszont én magam akarom megölni – mondta Damon kellemes hangon, mintha épp azt vitatnánk meg, mit csinálunk holnap.
- De mi ez a tökéletes pontosság közte és Elena között? – kérdeztem egy kis szünet után, miután túltettem magam az ölni szón. Egy világ, ahol léteznek vámpírok, és még ki tudja, milyen természetfeletti lények, ott nem olyan rémisztő ez a szó. És bár még nagyon új volt nekem a tudat, viszonylag könnyen elsiklottam felette.
- Nem tudom. Talán ő tudhatja, de eddig még nem tartotta fontosnak, hogy megossza velünk – válaszolta Damon, immár idegesebb hangon, mint az előbb.
- Ez elég… abnormális, nem gondolod? – kérdeztem szinte csevegő hangon. Eddig motoszkált bennem valami furcsa érzés, ami, ahogy meghallottam saját, könnyed hangomat, erősödött bennem. Mintha egy kavics növekedne a gyomromban… de nem áldoztam neki sok figyelmet.
Hirtelen halk motoszkálás törte meg a csendet. A zaj a csukott ajtóm mögül jött, és mire észbe kaptam, már csak az ablak hangos csapódását hallottam. A következő pillanatban kitárult az ajtóm, és ahogy az éles fény bevilágított a szobába, magamra rántottam a takarót. Ekkor vettem észre, hogy Damon eltűnt mellőlem.
Lauren álmosan pislogott rám, és egy hatalmasat ásítva megállt az ajtóban.
- Hangokat hallottam… Kivel beszélgettél? – kérdezte álomittasan, miközben megdörgölte a szemét.
- Senkivel – vágtam rá talán túl gyorsan, de Laurennek nem tűnt fel.
- Csak a mosdóba indultam, amikor meghallottam a hangodat. Jó éjt – mondta, és egy mozdulattal becsukta az ajtót.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ahogy a szobában újra egyedül voltam. De a lélegzést megakadályozta valami. A takarót elengedve a torkomhoz kaptam, és megpróbáltam újra nagy levegőt venni, de olyan érzésem volt, mintha az egész belsőmet vasmarokkal szorítanák össze. A természetfeletti nyugalmam eddig tartott: ahogy újra levegőhöz jutottam, az agyamban mintha bomba robbant volna, kezdtek el záporozni a gondolatok. Automatikusan átkaroltam magam… úgy éreztem, szétszakadok a sok információtól. Előre-hátra ringattam magam, megnyugvást remélve, de nem jött el az áhított enyhülés.
Az agyam küzdött minden gondolat ellen. A szívem kihagyott egy-egy dobbanást, hogy azután kettőt verjen egymás után teljesen ütemtelenül. A szoba forogni kezdett velem, és a fejembe éles fájdalom hasított. Fogalmam sem volt, mi történik velem, halványan még élt bennem az előbbi percek emléke, ahol még teljesen nyugodt voltam… talán túl nyugodt is. Némán csorogtak végig az arcomon a könnyek, de nem mertem abbahagyni a ringatózást, csak ez tartotta bennem a lelket ebben a pillanatban. Szinte éreztem, ahogy dagad bennem valami… talán egy tengerhez hasonlítható, gyomorszorító érzés. Összegörnyedve vártam, hogy vége legyen az egésznek… minden sejtemmel ezt kívántam. De az enyhülés helyett a képzeletbeli ár áttörte a gátat, és a hullámok összecsaptak a fejem felett. Szinte éreztem, ahogy a víz elönti az arcom, és a tüdőm összepréselődött a nyomástól… és bár kaptam levegőt, nem volt elég a testemnek. A hallucinációm olyan élethű volt, hogy tényleg úgy éreztem, fuldoklom, és elhaló hangon segítségért kiáltottam. Még hallottam az ajtó csapódását, de sötétség már teljesen elnyelt, és én aznap másodszorra átadtam magam az enyhítő tudatlanságnak.