17. rész

Sziasztok,

Hát, rekordidő alatt meghoztam a következő részt :). Eleinte nem akartam ilyen hamar feltenni, de végül úgy döntöttem, így fair a dolog: mivel ebben a részben Damonról nem sok szó esik, inkább Eleanor családi életét boncolgatom, nem húzom el az időt... :)

Az ajánlott zene: OneRepublic - Come home

Remélem, azért ez a rész is tetszeni fog nektek... később még jelentősége lesz a most megtudott dolgoknak ;)

xoxo

Kata

17. rész - Változás

- Ébresztő, Eleanor - simogatta meg valaki az arcom gyengéden.
Lassan nyitottam ki a sírástól háromszorosára dagadt szemeimet, és megpróbáltam kivenni az előttem álló alakokat. Lauren volt az, aki felrázott, de mellette két olyan ember állt, akikkel nem akartam találkozni... a szüleim. Zavaros pillantással rájuk néztem. Döbbenten tudatosult bennem, hogy Stefan igazat mondott: anya halkan szipogott, és apám kezét szorongatta, aki megrendülten bámult rám.
- Sziasztok - köszöntem halkan, és megdörzsöltem duzzadt szemeimet.
- Szia - suttogta anyám olyan lágy hangon, amit még sosem hallottam tőle. Egy percig azt hittem, csak én hallucináltam bele az érzelmet, de amikor óvatosan leült az ágyam szélére, és a kezét ráfektette a saját, jéghideg karomra, rájöttem, hogy nem csak a képzeletem játszik velem. Anya érezte a döbbenetemet, és félszegen rám mosolygott.
- Hogy vagy? - kérdezte aggódó, finom hangon.
Egy percig köpni-nyelni nem tudtam, csak pásztáztam a számomra ismeretlen arcot... anyám vonásai teljesen felengedtek, nyoma sem volt rajta a megszokott hideg közönynek.
- Összezavarodva, azt hiszem - válaszoltam végül karcos hangon. Apámra pillantottam, aki teljesen zavartan álldogált egyik lábáról a másikra, mintha nem tudná eldönteni, hogy idejöjjön-e, vagy sem. Végül egy aprót közelebb lépett hozzám, és megállt Lauren mellett, aki mosolyogva figyelt minket.
- Nagyon féltem, hogy mi lesz veled - suttogta anyám könnyes szemmel, és hátranyúlt, hogy megfogja apám kezét.
Túl sok volt nekem ez a sok érzelem egyszerre. Nagyokat pislogtam magam elé, és próbáltam elhinni, hogy ez a valóság.
- Jobban vagy már? - szólalt meg végül apám mély hangon.
- Valamivel... - feleltem még mindig megrendülten. Anyám megnyugtatóan simogatta a karomat, amitől még idegenebbnek éreztem a világot magam körül. Mintha egy másik dimenzióba csöppentem volna.
- Eleanor, tudom, mit gondolhatsz most... és azt is tudom, hogy nagyon kevés, amit most mondani fogok, de kérlek, várd meg, míg elmondok neked valamit, és csak utána ítélkezz. Sajnálom az elmúlt tizennyolc évet. Sajnálom - suttogta anya elcsukló hangon.
Hirtelen újra elkezdett feléledni bennem az anyám iránt érzett szeretet, amiről már végleg lemondtam. Lassú, bizonytalan mozdulattal nyúltam felé, mintha csak egy álomkép lenne. De amikor hozzáértem, éreztem a kezem alatt a meg-megremegő hátat, ahogy visszakozik a belőle kitörő könnyek ellen.
- Nem haragszom, anya - suttogtam, és égő szemeimet elhomályosították a könnyek. Ezúttal nem a fájdalom okozta zokogás tört rám, csak a csendes sírdogálás... azt hiszem, a meghatottságtól. De ebben nem lehettem biztos... ahogy most már semmiben sem.
- Beszéltem az orvossal, és hazaengednek - törte meg a csöndet Lauren. Az ő szeme is könnyes volt, ahogy minket nézett.
- Akkor felöltözöm - motyogtam zavartan, és még utoljára végigsimítottam anyám hátán.
- Addig mi kimegyünk - mondta apa, akin látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát a helyzettől. Bár az ő arca is tanúskodott valami féle aggodalomról, az övé nem volt olyan intenzív, mint anyáé. Van, ami sosem változik...

Kényelmetlenül fészkelődtem Lauren kanapéján. Anya velem szemben ült, és tudtam, hogy eljött a pillanat, amikor megtudom egy újabb rejtély okát. Figyeltem anya arcát, ahogy újra és újra szólásra nyitja a száját, de mindig becsukta, ahogy a tekintete találkozott az enyémmel. Végül az ölében pihenő kezét bámulva szólalt meg.
- Sosem akartam elmondani neked ezt... nem akartam rá emlékezni sem. De amikor Lauren felhívott, hogy kórházban vagy, feltörtek bennem a nagyon rég elnyomott érzelmeim, és rájöttem, hogy nem akarok tovább így élni.
- Pont ennyi idős voltam, mint te, amikor találkoztam George-val. Az apám tökéletes ellentéte volt: gyengéd, érzelmes és udvarias. Mellette nőnek éreztem magam... amikor a megismerkedésünk után négy hónappal megkérte a kezem, habozás nélkül igent mondtam. Mára már tudom, hogy a döntő ok az otthonról való szabadulási vágyam volt, de később sem bántam meg. Egy kis garzonlakásba költöztünk, és boldogok voltunk. Egyetemre jártunk még mind ketten, de munkát vállaltunk, hogy el tudjuk tartani magunkat - mosolyodott el anyám halványan az emlékein. - Aztán beütött a mennykő... állapotos lettem. - A megdöbbenés olyan elemi erővel söpört végig rajtam, hogy még levegőt is elfelejtettem venni. Anya engem csak harminchat éves korában szült meg, és eddig fogalmam sem volt róla, hogy előttem lett volna egy gyereke.
- Örültünk a babának, még ha nem is voltunk felkészülve rá. Senki sem tudta a családomból, hogy gyerekem született, még Lauren sem. Nem mertem megkeresni őt, féltem a reakciójától... - nézett anya Laurenre, aki ugyanolyan ledöbbenten ült, ahogy én. - Sajnálom, hogy nem mondtam el - suttogta felé. Lauren könnyes szemmel meredt maga elé, de nem szólalt meg, hagyta, hogy anyám tovább meséljen.
- Az utolsó pillanatban tudtuk meg, hogy fiunk lesz, mindaddig biztosak voltunk benne, hogy lány. A Nathaniel nevet adtuk neki... ezzel akartuk megalapozni a jövőjét. Apáddal eldöntöttük, hogy ha beleszakadunk, akkor is mindenből a legjobbat kapja, és a Nate olyan felső osztályúan csengett.
Boldogok voltunk, minden rendben volt. Én lassan elfelejtettem a gyerekkorom megpróbáltatásait, és teljes erőmmel Nate-re és az életünkre koncentráltam. Ott hagytam az egyetemet, és egy cégnél helyezkedtem el, hogy el tudjam tartani magunkat. Nate gyönyörűen növekedett, sosem sírt éjszakánként... tökéletes volt. Boldog kisgyermek vált belőle, és mi olyannyira rajongtunk érte, hogy minden csínytevést elnéztünk neki.
Tizenöt éves volt, amikor az egyik este egyedül jött haza az edzéséről. Tehetséges kosaras volt - törölte le az anyám az arcán lecsurgó könnyeket. Minden porcikámban éreztem, hogy most következik a tragédia tetőpontja. Mozdulatlanul, hevesen dobogó szívvel vártam, míg anyám nagyot nyelve folytatni tudta a történetet. - Mikor este tízre sem ért haza, aggódni kezdtünk. Elkezdtünk telefonálgatni a többi szülőnek, hátha valami összejövetel van valamelyik gyereknél, és Nate csak elfelejtett róla szólni... de nem tudtak semmit róla. Az egyik srác egy darabon vele jött haza, de aztán külön irányba mentek. - Anyámat rázta a visszafojtott zokogás. Hirtelen elfogott a vágy, hogy átöleljem... Egy határozott mozdulattal átültem mellé, és átkaroltam őt. Anya a vállamba rejtette az arcát, és visszanyelve a könnyeit folytatta. - Sosem ért haza.
- A rendőrség két évig kereste őt, de nem találtak semmit. Még a testét sem... - csuklott el a hangja.
A könnyek a szemembe gyűltek, ahogy megéreztem az anyából áradó szomorúságot. Hirtelen minden cselekedete értelmet kapott... nem tudtam rá haragudni. Lassan fogtam fel, hogy volt egy bátyám, akiről eddig sejtésem sem volt...
Anyám zokogása csöndes szipogássá halkult el pár perc elteltével. Úgy ringattam őt, mintha felcserélődtek volna a szerepek, és a saját gyerekemet vigasztalnám.
- Teljesen megváltozott az életem. Minden nap azt vártam, hogy Nate mosolyogva belép az ajtón... de ez sosem jött el. Apáddal teljesen összeomoltunk, bár a remény ott pislákolt bennünk. Mivel nem találták meg őt, nem lehettünk biztosak semmiben... és talán ez mentett meg attól, hogy teljesen összeomoljak. De ahogy teltek a hónapok, a remény elszivárgott belőlem az életörömmel együtt, és egy két lábon járó robot lettem.
- George-val teljesen elhidegültünk egymástól. Nem szóltunk egymáshoz, minden nap csak egy kérdést tettünk fel egymásnak: valami hír? De ahogy megláttuk a másik arcán a lemondást, tettük tovább a dolgunkat. Végül odáig fajult a helyzet, hogy már a váláson gondolkodtunk. Végül apád adta be a válókeresetet. De az ügyvédnél rájöttem, hogy nem dobhatom el magamtól azt az embert, aki Nate apja, és végül nem hagytam, hogy aláírja a papírokat.
- Aznap este végre újra fellobbant bennem az iránta érzett szerelem... és ezen az estén fogantál meg te. Már három év telt el azóta, hogy Nate eltűnt, és eszembe sem jutott, hogy legyen még egy gyerekünk. Amikor elmentem az orvoshoz, és bejelentette, hogy terhes vagyok, elborzadtam. Tudtam, hogy nem bírnék ki még egy megrázkódtatást, de már túl késő volt, hogy visszalépjek. Depressziósan vészeltem át a kilenc hónapot, és a születésed után még mélyebb agóniába süllyedtem. Nem mertelek megérinteni, féltem, hogy én magam okozom a halálodat... elhitettem magammal, hogy nem szeretlek - suttogta halkan, és belekapaszkodott a karomba. - De amikor Lauren felhívott, hogy kórházban vagy, átszakadt bennem a gát... és rájöttem, hogy mindent rosszul csináltam. Ahelyett, hogy mindent megadtam volna neked, eltaszítottalak magamtól... önző voltam.
Megfogalmazhatatlan érzések kavarogtak bennem. Annyi ideig nem értettem, hogy miért olyan hidegek velem a szüleim... de ilyen magyarázatra sosem gondoltam. Éreztem, ahogy a könnyek végigfolynak az arcomon, de nem töröltem le őket. Lauren észrevétlenül ült le mellénk, és átölelt minket. Hárman zokogtunk összeölelkezve.

Ahogy lassan elapadtak a könnyeink, hagytam, hogy anya elaludjon a kanapén. Ráterítettem egy pokrócot, és kilopóztam a szobából.
Apa a konyhában ült. Az arcát a kezeibe temette, csak akkor nézett fel, amikor leültem vele szembe. Szomorúan nézett rám, de a tekintetéből sugárzott a bűntudat.
- Sajnálom, hogy nem voltam bent... de nem bírtam volna végig élni még egyszer - mormolta karcos hangon.
- Semmi baj, apa, megértem. Nekem elég, hogy itt vagy - szorítottam meg a kezét.
- Tudod... hasonlítasz Nate-re - mosolyodott el halványan. - Az arcformátok és az orrotok szinte ugyanolyan.
- Nincs róla egy képed? - suttogtam elgyengülve.
- Várj - mondta, és elkezdett kotorászni a farzsebében. Elővette a pénztárcáját, és az egyik legeldugottabb rekeszből előhúzott egy gyűrött fotót, kirántva vele egy másikat is. Az enyémet.
Elmosolyodtam, ahogy megláttam a saját, gyerekkori arcomat. Elmélyülten rajzolgattam valamit, észre sem vettem, hogy apa lefényképezett. Apa arcára is halvány mosolyt csalt a kép, majd rápillantott a kezében tartott fotóra. Az arcvonásai elkomorodtak, majd egy hangos sóhajjal átnyújtotta nekem.
- Ő Nate - mondta, és megfogta a kezem.
Egy vidám fiú mosolygott vissza rám. A haja lezseren lógott a szemébe, és barna szemei örömtől csillogtak. Tényleg nagy volt a hasonlóság köztünk.
- A tizennegyedik születésnapján készült. Egy dedikált kosárlabdát kapott ajándékba... annyit nyaggatott vele, hogy végül megvettük neki - mosolyodott el az emléken apa.
Visszaadtam a képet neki, de Nate arca belém égett. Volt egy bátyám... és én már sosem ismerhetem meg - tört rám a gondolat újra és újra.
Apa újra megfogta a kezem, és rám nézett. Tudtam, hogy valami fontosat akar mondani, ezt bizonyította az is, hogy előtte megköszörülte a torkát.
- Eleanor, Clare-el beszélgettünk a repülőn... nem szeretnénk tovább egy percet sem elvesztegetni az életedből. Szeretnénk, ha visszaköltöznél hozzánk - nézett a szemembe. Látszott az arcán, hogy fél a visszautasítástól.
Egy pillanatig döbbenten meredtem rá, aztán lassan felfogtam a szavait. A fogaskerekek kattogtak az agyamban... menjek vissza New Yorkba, és kezdjek egy új életet, ezúttal a szüleimmel. Itt hagyhatok mindent... belém villantak Damon kegyetlen szavai, és összeszorult a torkom. Nem maradhatok itt tovább.
Egy rövid szünet után apám szemébe néztem, és lassan bólintottam egyet.
- Hazamegyek veletek.