19. rész

Sziasztok,

Sikerült befejeznem a részt még szerda előtt :). Bár, van némi kétségem a minősége felől, valamiért úgy érzem, nem fogok jobbat írni akkor sem, ha még ülök rajta egy darabig... de ígérem, következőnek jobban összeszedem magam, és színvonalasabb írást adok ki a kezem közül. :)

Az ajánlott zene: Leona Lewis - Run

Jó olvasást!

Kata

PS.: nem sokszor szoktam ilyet kérni, de most megteszem: kérlek, írjátok meg a véleményeteket... azoknak a kommentjeire is nagyon kíváncsi vagyok, akiknek nem tetszik a rész (mi nem tetszett benne, min javítsak a jövőben, ésatöbbi). Persze, ha tetszett, akkor ne fogjátok vissza magatokat ;)

19. rész - Búcsúzás & viszontlátás

Kimerülten ébredtem, mintha le sem hunytam volna a szemeimet egész éjjel. Nem csodáltam a dolgot - a rémálmaim ezennel új formát öltöttek. Katherine a szemem láttára ölte meg a szüleimet, és én nem tudtam megakadályozni. Ez adott erőt ahhoz, hogy kimásszak az ágyból, és mihamarabb normális külsőt varázsoljak magamnak. Ám amikor végeztem minden reggeli teendőmmel, elfogott a félelem. Nem akartam kimenni, hogy találkozzak Chazzel... nem bírtam volna a szemébe nézni. Ám mielőtt még teljesen elmerülhettem volna a saját bűntudatomban, az ajtó résnyire nyílt, és Chaz nézett be. Legnagyobb meglepetésemre bűnbánó arccal pillantott rám, és beljebb jött.
- Épp ébreszteni akartalak. Mindjárt itt lesz a taxi - mosolygott rám, mint ha mi sem történt volna az este.
- Chaz, figyelj, sajnálom... - kezdtem bele, de Chaz félbeszakított.
- Nem, én sajnálom. Nem volt okom arra, hogy csak mert megcsókoltalak, azt higgyem, nem mész el - mondta keserű hangon.
Szótlanul álltam fel, és mentem oda hozzá. Megálltam előtte, és mielőtt még átöleltem volna, mélyen a szemébe néztem. A tekintetemmel próbáltam elmagyarázni neki, hogy nem ő tehet róla... Chaz azonnal viszonozta az ölelésem. Percekig álltunk így, míg végül ő tolt el először.
- Le kell mennünk, itt a taxi - pillantott az órájára, és rám mosolygott.
- Nem kell velem jönnöd, ha nem akarsz - mondtam. Az igazság az volt, hogy mindent megadtam volna érte, ha nem kell egyedül kimennem a reptérre, de nem lehettem olyan önző, hogy Chaztől elvárjam, hogy végignézze, ahogy eltűnök.
- Ha idáig melletted voltam, ezentúl is így lesz - rázta meg a fejét. Egy pillanatra a bőröndömre meredt, majd felkapta a fejét, és újra rám mosolygott. Felkapta a bőröndömet, és összekulcsolta a kezünket. Jól esett az érintése... bár tudtam, hogy el kéne húzódnom, nem tettem meg. Ki akartam élvezni az utolsó együtt töltött perceimet vele.

- Menned kell - sóhajtott fel Chaz, mikor már a reptéren álltunk. Szerencsétlenül lépegettem egyik lábamról a másikra. Az agyam egyik fele azt súgta, hogy maradjak itt, és legyek boldog... de a másik felem komor hangon ösztökélt az indulásra.
- Tudom - suttogtam lehajtott fejjel, miután lepergettem magam előtt az álmomat, és legyőztem a kísértést.
- Jó utat - ölelt át újra. Ráhajtottam a fejem a vállára, és tágra nyitott szemmel próbáltam megakadályozni, hogy kicsorduljon egy könnycsepp. Chaz lágyan tolt el magától, és mélyen a szemembe nézett... és, bár tudtam, hogy helytelenül cselekszem, az ajkaimmal lágyan megérintettem az övéit. Chaz a két keze közé fogta az arcomat, és olyan kétségbeesetten csókolt vissza, hogy a szívem belefacsarodott.
Csak akkor szakítottam meg a csókot, mikor egy kellemes, női hang bemondta a számomra kegyetlen szavakat: Kérem, szálljanak fel a 974-es járatra...
Letöröltem az arcomról a legördülő könnycseppeket, és megszorítottam Chaz kezét.
- Köszönöm - suttogtam. Chaz szeméből sugárzott a fájdalom, de még mielőtt eltántoríthatott volna a szándékomtól, felkaptam a bőröndöm, és futni kezdtem a kapu felé. Még utoljára visszanéztem rá... minden lépésemet követte a szemével. A tekintetünk még utoljára összekapcsolódott... végül elfordítottam a fejem, és elindultam a végzetem felé.

A betont bámulva sétáltam végig az ismerős utcákon, míg végül el nem értem a nagynéném házáig. Az ajtó előtt állva elöntött a félelem. Visszaemlékeztem egy nem is olyan régen történt délutánra, amikor minden felborult... Katherine rám támadt, és Damon elmondta, mi ő valójában. Reszkető kezekkel illesztettem a kulcsot a zárba, és centiről centire nyitva az ajtót, végül beléptem a házba.
Lauren nem volt itthon. Biztos voltam benne, hogy anya felhívta őt, miután elviharzottam otthonról... gondolom, hívni is próbált, de még a kávézóban kikapcsoltam a telefonom. Csak remélni mertem, hogy másodszorra is befogad, és megért engem - vagyis az álindokaimat. Felcipeltem a bőröndöt, és tudtam, hogy eljött a pillanat, amit soha többé nem akartam átélni: találkoznom kell Damonnal.
Nem akartam sokáig gondolkodni a dolgon, csak letettem a táskám, és mentem is lefelé. Írtam egy cetlit Laurennek, hogy megérkeztem, és majd beszélünk.
Hosszú volt az út a Wickery hídnál álló házig, de nem bántam. Volt időm nyugtatni magam, hogy nem lesz semmi baj... Stefan biztosan kitalál majd valamit, és még az is lehet, hogy elkerülhetem a találkozást Damonnal... De ahogy a ház elé értem, a gyomrom görcsbe rándult. Kényszerítettem magam, hogy megemeljem a nehéz kopogtatót, és bekopogjak. A szívem a torkomban dobogott, és csak azt mondogattam magamban, hogy "Ne ő nyisson ajtót... ne ő nyisson ajtót".
A fohászaim meghallgatásra találtak. Stefan elképedt arcával találtam szembe magam, miután az ajtó szélesre tárult.
- Eleanor! Te... hogyan? - hebegte értetlenül.
- Visszajöttem - válaszoltam tömören. Nem akartam mindent a küszöbön elmesélni. Stefan megértette a szűkszavúságomat, és odébb állt az ajtóból, hogy be tudjak menni. Bizonytalan léptekkel mentem végig a folyosón, és végül leültem a nappaliban lévő kanapéra. Stefan leült velem szembe, és a fejét az összekulcsolt kezeire támasztotta.
- Ne érts félre, örülök, hogy újra látlak, de nem értem. Azt hittem, azért mentél el, hogy új életet kezdj, messze tőlünk - mondta homlokráncolva, megértő hangon.
- Így is volt - kezdtem bele nagyot sóhajtva. - A szüleim teljesen megváltoztak... boldogan mentem vissza New Yorkba, hogy elfelejthessek mindent, ami itt történt. De két napja... Katherine felkeresett - csuklott el a hangom, ahogy kimondtam a nevet -, és egy visszautasíthatatlan alkut ajánlott - mosolyodtam el fanyarul. Stefan bűntudatosan lehajtotta a fejét, és úgy várta, hogy tovább folytassam.
- Döntés elé állított: vagy én halok meg, vagy mindenki, akit szeretek. Nem volt nehéz a döntés. - Nem akartam elmondani neki, hogy, még ha csak egy pillanatig is, megfordult a fejemben, hogy elmenekülök, és mentem az életem... szégyelltem magam érte. Bár Stefan biztosan megértené, még sem akartam elmondani senkinek sem.
- Nem mondta, miért? - kérdezte Stefan pár másodperces szünet után.
- Azt mondta, elrontottam a szórakozását. Pedig... tudhatná, hogy én többé nem zavarom a játszmáit - nyögtem ki. Nem tudtam, hogy Stefant beavatta-e Damon a szándékaiba... de végül úgy döntöttem, hogy nem. Stefan biztosan nem hagyta volna, hogy Damon megöljön.
Stefan homlokráncolva nézett fel rám. Láttam a szemében az értetlenséget, így kénytelen voltam megosztani vele a Damonnal való utolsó találkozásomat.
- Damon elég tisztán a tudtomra adta, hogy csak szórakozott velem, aztán megölt volna, szóval Katherine-nek nincs aggódni valója. De ezt ő nyilván nem tudja - mondtam keserűen, ahogy önkéntelenül visszaidéztem magamban Damon szavait. Bármennyire is tagadtam magam előtt, nem bírtam tovább visszatartani... fájtak Damon szavai. Elhittem, hogy tényleg akarhat tőlem valamit, és ez boldoggá tett. Magam elé meredve próbáltam visszaszorítani a gondolatot, de nem tudtam: csak ez járt a fejemben. Visszaidéztem magamban az együttlétünket... akkor minden érintését őszintének éreztem.
- Nem beszéltem Damonnal azóta, hogy elmentél. Csak aludni jár haza, amúgy meg a vérszomját elégíti ki könnyűvérű diáklányokon. Próbáltam vele beszélni, de teljesen bezárkózott - rázta meg a fejét Stefan lemondóan. - Minden, amit elértünk eddig nála, most eltűnt... hidegvérrel használ ki mindenkit. Először azt gondoltam, hogy Katherine tehet róla, de szerintem nem csak így van.
- Eleanor... akármit is mondott Damon pontosan, nem igaz. Meglepően érzékeny volt veled... és bár nem tudta, hogy miért csinálja azt, amit csinál, mégis majdnem minden idejét veled töltötte. Elgondolkoztál már azon, hogy csak a saját védelmed érdekében mondta mindazt, amit mondott? - fúrta a tekintetét Stefan az enyémbe.
Az énem egyik része el akarta hinni, amit Stefan mondott... de a másik tökéletesen emlékezett arra a színtiszta kegyetlenségre, ami Damon arcáról sugárzott akkor. Lassan megráztam a fejem... nem eshetek ugyanabba a csapdába, mint először. Nem hihetek abban, hogy Damonban maradt valami emberiség az elmúlt évszázad során.
- Nem, Stefan. Én láttam az arcát... az igazat mondta - suttogtam halkan, és lehajtottam a fejem.
- Damonnál az ember sosem tudhatja - próbált meg Stefan jobb belátásra téríteni, de a szavai már nem jutottak el a tudatomig. A bejárati ajtó hangosan becsapódott, majd egy gondtalan fütyörészés ütötte meg a fülemet. A szívem a torkomban dobogott, ahogy felismertem a hangot...
Azt hittem, erős leszek, és ha muszáj, túlélem a viszontlátást vele. De most, hogy itt volt az alkalom, elhagyott a bátorságom. Tágra nyílt szemmel pattantam fel, és futni kezdtem a bejárat felé. Nem gondoltam végig, hogy merre menekülök, csak azt tudtam, hogy ki kell jutnom a házból. Még nem álltam készen arra, hogy a szemébe nézzek... de ahelyett, hogy elkerültem volna őt, egyenesen neki futottam.
Damon egy másodpercig meglepődve bámult rám. Megpróbáltam kikerülni, de a kezei villámsebességgel elkaptak, és vasbilincsként szorították a csuklómat. Lassan pillantottam fel rá... ahogy találkozott a tekintetünk, Damon ajkai démoni mosolyra húzódtak, én pedig megbabonázva bámultam rá. Egy pillanatig elfelejtettem mindent, csak az igézően kék szemei töltötték be minden érzékemet. De ahogy Damon megszakította a szemkontaktust, újra magamhoz tértem, és feltámadtak a túlélési ösztöneim: eszeveszett módon rángatni kezdtem a csuklóm, hogy kiszabaduljak a szorításából. De Damon csak szorosabban fogta a kezemet, és közelebb hajolt hozzám.
- Tudtam, hogy nem bírod sokáig nélkülem... - suttogta a fülembe lágy, de mégis hideg hangon. A félelem teljesen lebénított, ahogy megéreztem a leheletét a csupasz nyakamon...