5. rész

Sziasztok,

Meghoztam a következő részt. :) Nagyon örülök, hogy az előző részt kilencen is kommentáltátok! Gondolom, tudjátok, hogy tegnap az RTL klubon leadták a Vámpírnaplók első részét. Én sajnos nem láttam, mert karaoke partyn voltam (:D), de kíváncsi vagyok a véleményetekre a szinkronnal kapcsolatban... nagyon borzasztó? :/

A mai ajánlott zene: The Fray - Never say never
Élvezzétek a nyári szünetet & kellemes olvasást: Kata

5. rész - Megkönnyebbülés & Bonyodalom

- Stefan? – kérdeztem hitetlenkedve. El sem tudtam képzelni, mit kereshet kint az éjszaka közepén. Bár, ahogy ránéztem elképedt arcára, ő ugyanezt érezhette velem kapcsolatban is. – Én csak… sétálni indultam – hebegtem. – És te?
- Elenánál voltam, meg kellett beszélnünk valamit. – A homloka ráncokba szaladt, ahogy az arcom méregette. Zavart, hogy ilyen kutatóan néz rám. De az arckifejezése pár másodperc után megváltozott, kedvesebb lett. Mosolyogva nyújtotta felém a karját.
- Hát akkor, hölgyem, ezen a kései időponton lenne-e a társam egy kellemes sétára? – kérdezte, kissé teátrálisan. Elmosolyodtam, és belekaroltam. Szótlanul sétáltunk, de nem volt kínos a csönd. Végigfuttattam magamban, mit is tudok Stefanról: Elena barátja, az osztálytársam… és Damon testvére. A gondolatra nagyot dobbant a szívem. Ha Stefan elmeséli neki, hogy hajnalban találkozott velem az utcán, minden különösebb ok nélkül, teljes bizonyossággal állapíthatja meg, hogy nem vagyok teljesen normális. Óvatosan kihúztam a kezem az övéi közül, és előkotortam a zsebemből a cigimet.
- Káros az egészségre – állapította meg nemes egyszerűséggel Stefan a nyilvánvalót.
Bevillantak Damon szavai… elgondolkoztam rajta, megemlítsem-e Stefannak, hogy a bátyja reggel ugyanezekkel a szavakkal várt a kapumban. Még végig sem gondoltam, máris kicsúszott a számon.
- Damon ugyanezt mondta…
Stefan megtorpant. A homloka újabb ráncokba szaladt, de a tekintete ezúttal nem kutató volt… inkább aggódó.
- Damon? Mikor?
- Reggel… behozott a suliba. – Hajtottam le a fejem kissé bűnbánóan, mintha egy nagy titkot hallgattam volna el eddig.
Stefan alig hallhatóan motyogott valamit. Egészen úgy hangzott, mintha azt mondta volna: “én megmondtam neki, hogy tartsa távol magát tőled”. De nem voltam biztos benne, visszakérdezni pedig nem akartam.
- Mióta ismered őt?
Kicsit elbizonytalanodtam, hirtelen nem voltam biztos benne. Úgy éreztem, mintha régebbről ismerném, mint ahogy emlékszem rá…
- A Grillben találkoztam vele. A bárpultnál volt, elém tolakodott. – Bosszúsan húztam össze a szemöldököm az emlék hatására.
- Damon, és az udvariasság két külön dolog – mosolyodott el halványan Stefan.
Az énem egyik része heves ellenkezésbe kezdett volna, hiszen pontosan emlékeztem, ahogy kisegített az autóból, és segített leszállni a motorról. De a másik felem diadalmasan kiáltozott, hogy “Látod, én megmondtam, hogy csak szórakozni akar veled!” Inkább csak nagyot sóhajtottam, és csöndben maradtam.
- Mesélte, hogy hazavitt azon az éjjelen. De nem gondoltam volna, hogy találkoztatok azóta. Egy szóval sem említette.
- Én sem mondtam el senkinek. Őszintén szólva, nem tudom, mit gondoljak róla – suttogtam bizonytalanul. Talán nem épp Damon testvérével kéne megosztanom a vele kapcsolatos gondolataimat… de szinte éreztem, ahogy a mázsányi kövek lepotyognak a hátamról, hogy végre valakinek elmondhatom.
Stefan csak együttérzően rám mosolygott.
- Hidd el, régóta ismerem őt, de ugyanezzel küzdök. Az egyik pillanatban egész elviselhető, a másikban legszívesebben megfojtanám egy kanál vízben. De mivel ez nem lehetséges, kénytelen vagyok elviselni őt – nevetett fel. Halványan elmosolyodtam. Lezuttyantam a pár lépéssel odébb lévő padra, és elmerengve bámultam a cigim parázsló végét. Annyi kérdésem lett volna vele kapcsolatban… de nem akartam Stefant fárasztani, se abba a hitbe ringatni, hogy komolyan érdeklődöm a testvére iránt.
- Nemrég költöztem ide… újra. Damonnal itt születtünk, de aztán a szüleink halála után én a nagybácsikámmal éltem tovább, Damon pedig eltűnt a nagyvilágban. Nem váltunk el túl jó hangulatban, ezért is lepődtem meg, amikor egyszer csak felbukkant itt. Mostanra már egészen megbékéltem a gondolattal, hogy megint együtt élünk. Elena eleinte nem kedvelte, de mostanra már barátok lettek, az én legnagyobb bánatomra – mosolyodott el kissé szarkasztikusan.
Figyelmesen hallgattam Stefant. Kissé meglepett, hogy kérés nélkül ilyen sokat elmondott magáról. Az első benyomásom, miszerint ő egy kissé magának való srác, kezdett megdőlni.
- Én New Yorkból költöztem ide azelőtt egy nappal, hogy megismertelek volna titeket. Laurenhez költöztem, miután már nem bírtam elviselni a szüleim közönyösségét. Borzasztó volt úgy élni, hogy akármit is tettem, figyelem nélkül hagyták. Nem vagyok egy exhibicionista alkat, de egy gyerek elvárja, hogy néha megdicsérjék, vagy leszidják. De nem, engem soha nem dicsértek meg, vagy szidtak le… még egymással is közönyösek voltak – sóhajtottam nagyot. – Végül úgy döntöttem, ideköltözöm, és új életet kezdek. De kezdem magam paranoiásnak hinni – nevettem fel.
Stefan mosolygott, de látszott az arcán a teljes megértés.
- Paranoiásnak? Miért? – kérdezett vissza még mindig mosolyogva. De volt valami feszesség az arcán… mintha előre tudná, mit fogok válaszolni.
- Napok óta úgy érzem, hogy követ valaki – húztam el a szám, de így visszatekintve tényleg csak nevetni tudtam rajta.
Stefan csak sóhajtott egy nagyot. Csend telepedett kettőnk közé, kissé feszengve vártam, hogy megszólaljon… de mivel ez az elkövetkező öt percben sem történt meg, megtörtem a csendet.
- Nem vagy álmos?
- Nem, de hamarosan elindulok hazafelé. Még meg kell írnom Alaricknak a házi dolgozatot.
Gyorsan összetettem magamban a képet… töri órára kell beadni a házidogát. Bár én mentességet kaptam, új diák lévén.
- Én is visszamegyek… már hajnalodik – néztem fel a halványan derengő égre. – Örülök, hogy veled találkoztam, és nem mással…
- Szerencséd volt. Nem túl biztonságos ilyenkor kint járkálni az utcákon. Ígérd meg, hogy máskor nem teszed! – Stefan tekintete egyszerre volt kérlelő és kemény.
Aprót bólintottam. Eszembe jutott New York, és a veszedelmes éjszakai élet, de nem akartam Stefannak ellent mondani.
- Találkozunk az iskolában – mosolyogtam rá, és odahajoltam puszit adni neki.
Stefan kissé ledermedt, de viszonozta. Gondolom, meglepte a közvetlenségem. Elhűlve meredtem az eddig világos színű szemeibe… most szinte feketék voltak. Biztos csak a fényviszonyok miatt…
- Szia – köszöntem el, és hazafelé vettem az irányt.

A telefonom szerint negyed öt volt. Óvatosan lopakodtam vissza a házba, Lauren szobája előtt kicsit megálltam hallgatózni. Semmi nesz nem hallatszott az egyenletes szuszogáson kívül. Nagyot sóhajtva húztam be magam után a szobám ajtaját. Elmerengtem a Stefannal való beszélgetésemen. Örültem, hogy ő és Elena együtt vannak.
Szóval Elena és Damon barátok… ez némiképp megmagyarázza Elena reakcióját, mikor mondtam neki, hogy Damon kereste őt. Talán neki is el kéne mesélnem a dolgok alakulását…
Majdnem felnevettem erre a gondolatra. A dolgok alakulása? Hiszen nem alakulnak semerre. Azon kívül, hogy tudom, Damon mások szerint milyen, én alig tudok róla valamit, többek között azt sem, tőlem mit akar. Újra belém villant, hogy mit mondott a reggeli elbúcsúzásnál. Ma is találkozni fogunk. Hirtelen azt akartam, hogy gyorsabban teljen az idő, és újra láthassam őt. Küzdöttem magammal. Nem akarhatom, hogy találkozzunk újra, és… megkedveljem. Az számomra semmi jót nem jelenthet. Ekkor jöttem rá, hogy ezen már túl vagyunk – kedveltem Damont, minden pimasz és gúnyos mosolya ellenére. És, ha ez még nem lenne elég, vonzódtam is hozzá. Próbáltam magam nyugtatgatni, hogy ez semmit sem jelent, hisz másokhoz is vonzódtam már – de csúfos kudarcot vallottam magammal szemben. Tényleg vonzódtam már másokhoz is – de nem ennyire. Nem gondoltam rájuk ennyit, nem remegtem a hangjuk hallatán, nem vesztem el a szemeikben…
Szorosan összezártam a szemeimet, hogy kiverjem a fejemből az arcát, de a lezárt szemhéjam mögött is csak az ő szemeit láttam. Azokat a hihetetlenül tiszta, és kék szemeket…
Damon kétségkívül a lányok vágyálma lehetett. Kicsit dühített, hogy most már én is ezekhez a lányokhoz sorolhatom magam (biztos voltam benne, hogy az ő falukon ott voltak az izmos pasik, és az ágyukon vagy két plüssmaci), de nem tudtam ellene mit tenni. Damon ezt talán pontosan tudta, és én sem viselkedtem úgy, hogy ezt megcáfolhassam.
Idegőrlően lassan teltek a percek, de végül eljött a hat óra. Igaz, nem ilyenkor szoktam felkelni általában, de már nem bírtam tovább. Hosszasan áztattam magam a tusoló alatt, és hosszú perceket töltöttem el a ruhák kiválasztásával. Csinos akartam lenni, bár még magam előtt is hevesen tagadtam, hogy Damon miatt. Durcásan megvontam a vállam a tükörképemnek, és kiöltöttem a nyelvemet. Izgatottan ugráltam le a lépcsőn, Lauren már halkan csomagolta be a szendvicsemet. Egy nagy öleléssel, és egy “Jó reggelt!” kiáltással köszöntöttem őt, és kinéztem az ablakon. Bőven volt időm még indulásig, de nem akartam Damont megvárakoztatni – de a ház előtti járda még üres volt. Leültem az asztalhoz, és hosszas beszámolót tartottam Laurennek az iskolai életről, és az emberekről, akiket megismertem. Meséltem neki Elenáról, mire – kissé álmosan ugyan – de érdeklődve kapta fel a fejét.
- Elena? Elena Gilbert? – kérdezte.
- Igen, az osztálytársam – néztem rá értetlenkedve.
- Jenna említette, hogy Elena mesélt egy új lányról az osztályban, de nem raktam össze a képet magamban, hogy az te vagy. Jenna a barátnőm, tegnap náluk vacsoráztunk még pár másik barátnőmmel együtt – mosolygott, majd felém nyújtotta a kész szendvicseket.
Mivel Mystic Falls nem volt túl nagy, nem lepődtem meg túlságosan ezen a – még igazán véletlennek sem mondató – egybeesésen.
- Akkor biztos Stefant is ismered – és talán Damont is, de ezt már csak gondolatban tettem hozzá.
- Persze, tegnap is ott volt. Valamin vitatkozhattak Elenával, aztán Damon, Stefan bátyja is megjelent.
Izgatottan kaptam fel a fejemet erre a hírre, és vártam, hogy folytassa. De Lauren csak ásított egy nagyot, és bocsánatkérően rám nézett.
- Én visszamegyek aludni. Nem baj, ha itt hagylak?
- Nem, persze, úgyis mindjárt indulnom kell. – Próbáltam kilesni az ablakon, de a függönytől nem láttam semmit. Megvártam, míg Lauren eltűnik az emeleten, felkaptam a táskámat, és füleltem. Egy perc múlva meghallottam a zúgást – de a várakozásaimmal ellentétben nem a jól ismert motor hangja volt, hanem egy sokkal csendesebb járműé. Csalódottan néztem az órára, már alig fél óra volt becsöngetésig, nem várhattam tovább Damonra. Még felrohantam átvenni a cipőmet – egy horribilisen magas sarkút vettem fel, abban a hitben, hogy csak hazafelé kell sétálnom - és lecseréltem egy fekete balerinacipőre, ami azért jóval kényelmesebb volt, mint az első cipőm. Az életkedvem a nullát súrolta – részben csalódott voltam, részben mérges magamra, amiért csalódott vagyok.
- Azt hittem, már sosem jössz ki – forgatta meg a szemeit Damon, ahogy kiléptem az ajtón. Egy szürke, lehajtható tetejű, régi stílusú Chevrolet Cavaro mellett állt. Na nem mintha jól ismertem volna az autókat, de ezt a típust ezer közül is felismerném – apám nagy autómániás volt, két évig kutatott egy tökéletes állapotban lévő Cavaro után, míg végül megtalálta. Ha most látna, ő lökdösne be az autóba, nem foglalkozva vele, hogy ki is vezeti. Az egyedüli dolog, amiről szívesen mesélt, azok az autók voltak.
Az életkedvem egy csapásra visszatért, ahogy meghallottam Damon hangját. Elmosolyodtam, és elindultam felé.
- Jó reggelt – köszöntem neki, elengedve a fülem mellett a megjegyzését.
- Neked is. Indulhatunk? – kérdezte vigyorogva.
- Ezentúl minden reggel felkelsz, hogy engem vihess iskolába? – csípőre tettem a kezem, és vidáman figyeltem az arcát.
- Amíg jobb dolgom nem akad, nem látom akadályát. Ma autóval jöttem, hátha vágysz valami újra is, és egyelőre még csak ezzel az újdonsággal tudok szolgálni… - Damon csak pimaszul rám vigyorgott, nekem pedig megremegett a lábam.
Kérdezés nélkül beültem az autóba. Damon csak megcsóválta a fejét nevetve, és követte a példámat. Bekapcsolta a rádiót, de letekerte a hangerőt. Már három utcával odébb jártunk, mikor felém fordult, és ugyan csak széles vigyorral az arcán hozzám szólt.
- Stefan megemlítette az éjszakai randitokat. Ha ezt Elena megtudja… - rázta meg a fejét rosszallóan, de a szája sarkában még mindig ott bujkált a mosoly.
- Szó sincs semmiféle randiról, csak találkoztunk az utcán, aztán beszélgettünk egy kicsit – pirultam el kissé. Nem is tudom, hogy képzelheti, hogy Stefannal randizom, amikor engem nem a testvére érdekel, hanem ő… arról nem is beszélve, hogy Stefan Elena barátja.
- Mi szépet mesélt rólam? – sóhajtott fel, tettetett kétségbeesést mímelve.
- Nem kerültél szóba - hajtottam le a fejem szégyenlősen. Nem akartam neki beszámolni a beszélgetésünkről… reménykedtem, hogy Stefan sem tette.
- Na, ne már! Mi lehetne nálam jobb téma? Nem ismersz, tele vagy kétségekkel, Stefan pedig minden kérdésedre választ tud adni. Abban biztos vagyok, hogy Elenának nem említettél meg, mert nem támadott még le, és amúgy is félsz, hogy mi van, ha megtudják a többiek, főleg Caroline. Minden gondolatod az arcodra van írva, nem nehéz olvasni róla. – Rám kacsintott, majd újra az utat kezdte kémlelni.
Ledöbbenve meredtem rá. Ha tényleg ennyire látszik minden az arcomon, vajon mit tudhat még?
- Én nem félek… kezdtem bele, de Damon egy pillantásával belém fojtotta a szót. Nagyot sóhajtva lehunytam a szemeimet.
- Igazad van, tartok a többiek reakciójától. Caroline elmesélte a Grillben, hogy miként alakult a… kapcsolatotok, és nem akarom, hogy ok nélkül féltsen, vagy épp megutáljon. Elenának sem említettelek, csak azt, hogy vártál rá a parkolóban. És persze, hogy tele vagyok kétségekkel! Elém tolakszol a bárpultnál, aztán készségesen hazaviszel. Rá két napra felbukkansz a sulinál, és eljössz velem, mert “unatkozol” – írtam macskakörmöket a levegőbe, és kifújtam az eddig bent tartott levegőt. – Aztán másnap megjelensz a házam előtt, megjegyzed, hogy a dohányzás káros, és beviszel az iskolába… persze búcsúzásnál hozzáteszed, hogy majd “holnap találkozunk”, és lám, erre megint melletted ülök. Más is össze lenne zavarodva, ha csak így belecsöppennél a mindennapjaiba. – Minden kétségemet rázúdítottam. Megkönnyebbülve nyitottam ki a szemeimet, de Damon csak egy titokzatos mosolyt villantott rám. Vártam, hátha mond valamit, amivel megkönnyíti a helyzetemet, de úgy látszott, nincs különösebb hozzáfűznivalója a kirohanásomhoz. Az út hátralévő részében többször is rám vigyorgott, de nem szólt egy szót sem.
Már közel jártunk az iskolához, amikor betelt a pohár.
- Áruld már el, mi ilyen vicces? – kérdeztem kissé bosszankodva.
- Caroline nem ok nélkül féltene, ha tudná, hogy velem kezded a napjaidat – válaszolta szűkszavúan.
Nem tudtam mire vélni a szavait, de nem akartam visszakérdezni. Úgyis ki fog derülni – gondoltam némi elégedettséggel, hogy sikerült belőle kihúznom egy – bár, nem túl használható – választ.
Damon kikapcsolta a rádiót, és leparkolt. Még utoljára felém villantott egy féloldalas mosolyt és a következő másodpercben már az anyósülés felőli ajtót tárta ki előttem.
- Hű, ez gyors volt - kacsintottam rá elismerően, és próbáltam minél kecsesebben kiszállni a kocsiból.
A jó kedvem a következő pillanatban romokba dőlt - Elena, Bonnie és Caroline álltak a bejáratnál, és elhűlve meredtek párosunkra. Elena és Bonnie megdöbbenten pislogtak hol rám, hol Damonra, azonban Caroline vonásai egyből megkeményedtek Damon láttán, de mielőtt még bevonult volna a kapun, vetett rám egy lesújtó pillantást. Bűntudatosan lehajtottam a fejem, és elindultam feléjük. Damon követett, és vidáman fütyörészett.
- Jó reggelt, lányok - köszönt nekik egy mosoly kíséretében, majd - teljesen váratlanul - átkarolta a derekam.
Ahogy hozzám ért, megborzongtam, a karom libabőrös lett az érintésétől. Hirtelen azt sem tudtam, melyiket szeretném jobban: ugrálni örömömben, vagy elsüllyedni szégyenemben. Végül az utóbbi győzött. Óvatosan elhúzódtam Damon karjaiból, és felnéztem Elenáékra. Még mindig nem jutottak szóhoz, de a tekintetük Damon visszahulló karjait követték. Ha nem rólam lett volna szó, hangosan felnevettem volna az arckifejezésük láttán, de jobbnak láttam, ha inkább hanyagolom a nevetgélést.
- Sziasztok. - A hangom elvékonyodott, és szinte alig lehetett hallani, de arra pont elég volt, hogy végre rám nézzenek.
- Jó reggelt. - Elena viszonylag rendbe szedte az arcvonásait, és rám mosolygott. Kicsit megkönnyebbültem, hogy csak Caroline-t kell megbékítenem - bár arról még fogalmam sem volt, mindez hogyan fog történni. A szemem sarkából láttam, hogy Elena egy kérdő és dühös pillantást vet Damonra, aki erre egy újabb pimasz vigyort eresztett meg.
- Sziasztok - köszönt végül Bonnie is, és közben hátralépett egyet, mintha tartana tőlünk. Csodálkozva néztem rá, mire ő - követve korábbi példámat - csak lehajtotta a fejét.
- Rég láttalak, Elena - jegyezte meg Damon vigyorogva, de ha nem tudtam volna, hogy ott volt nála éjjel, akkor sem hittem volna el a szavait. Sütött belőlük a jól megszokott irónia.
- Nem mondhatni, hogy hiányoztál - húzta el a száját Elena, de azért felfelé rándult a szája széle. Ha barátok is voltak, a viszonyuk nem lehetett felhőtlen...
- Be kéne mennünk, ott jön Mrs. Fill - nézett Bonnie sürgetően a hátunk mögé. A név hallatán összerezzentem - ő volt a rettegett matektanárnő, aki annyira "megkedvelt" már az első napon. Semmiképp sem akartam, hogy becsöngetés előtt pár perccel még a kapu előtt lásson, főleg nem egy idősebb férfival.
Még utoljára, jelentőségteljesen ránéztem Damonra, majd Elenáék példáját követve besiettem a kapun.