4. rész

Sziasztok,

Kicsit hamarabb, de meghoztam a 4. részt :)
Az ajánlott zene: Stateless - Bloodstream

Jó olvasást: Kata

4. rész – Álom és valóság

Hangosan kapkodtam a levegőt. Próbáltam mozdulatlanul feküdni, de félelemtől remegő testem nem bírt egy helyben maradni.

A rémálom emléke csak lassan tisztult ki kába gondolataim közül. Mikor rájöttem, hogy az egész csak egy álom volt, még mindig remegő kézzel kapcsoltam fel a lámpát, hogy teljesen megbizonyosodjak arról, nincs itt senki rajtam kívül.

Próbáltam visszaaludni, de nem ment. A könnyeim lassan peregtek végig az arcomon… végül a párnába kellett fojtanom a zokogásomat. Egyedül éreztem magam. Legszívesebben átrohantam volna Laurenhez, de nem tehettem, inkább csak saját magamat ringatva sírtam tovább.

Egy kéz simult a hátamra. Az álmom emléke újra előtört, és a sikoly már majdnem kicsúszott a számon… de egy tenyér befogta a szám, és maga felé fordította az arcomat.

Damon mellettem ült, kék szeme halálra rémült arcomat vizsgálgatta aggódva. A szívverésem háromszorosára gyorsult fel, ahogy a keze megnyugtatóan végigsimított a hátamon.

Képtelen voltam felfogni a helyzetet. Talán még mindig álmodom?

Damon lassan eresztette le a kezét, mintha még mindig attól tartana, hogy felsikoltok. Ledermedve, könnyes szemmel meredtem a még mindig aggódó arcára.

- Eleanor… csak egy álom volt. Itt vagyok… ssh. – Lágyan végigsimított az arcomon.

Nem tudtam elhinni, hogy ez a valóság.

Damon hirtelen magához húzott, és megölelt. Egy pillanatig se tétovázva karoltam át a vállát, és öleltem magamhoz szorosan. Belefúrtam az arcom az ingébe, és hagytam, hogy a könnyeim újra meginduljanak. Csendesen zokogtam a karjaiban.

Az agyam teljesen mentes volt minden gondolattól… csak Damon illatát, és körülölelő karjait volt képes befogadni. Nem tudtam, miért sírok, hogy Damon vajon mit keres a szobámban az éjszaka közepén… semmit sem tudtam. De nem is akartam tudni.

Lassan bontakoztunk ki az ölelésből. Még utoljára mélyen beszívtam az illatát. Kezével újra és újra végigsimított az arcomon, arcán semmi nem látszott a megszokott gúnyból. Tekintete fogva tartotta a sajátomat.

Az arca csak centiméterekre volt az enyémtől. A lélegzetem felgyorsult, ahogy kezét a kezemre simította… ajkaim szétnyíltak. A testem öntudatlanul reagált a közelségére.

Szemem lecsukódott, és vártam, hogy megérezzem az ajkait a sajátjaimon.

Csapódás.

Zihálva ültem fel az ágyamban. Tekintetem Damont kereste… de nem találta sehol. A szobában dermesztő hideg volt, az ablakom hangosan csapódott újra és újra neki a keretnek.

Mégis csak álom volt.

Perceken keresztül ültem a sötétben, és csak meredtem magam elé. Egy újabb jeges fuvallat tört be a szobába, én pedig tetőtől talpig libabőrös lettem. Nem kapcsoltam fel a lámpát, csak sietős léptekkel odamentem az ablakhoz. Önkéntelenül kihajoltam rajta, hogy megbizonyosodjak, senki sincs itt… főleg Damon. Az álom emléke még mindig elevenen élt bennem, szinte éreztem az illatát a szobában, bármennyire is tudtam, hogy ez lehetetlen. Hiszen csak álmodtam.

Szememet nagyra nyitva meredtem a sötétségbe. Egy világítóan kék szempár villant rám a ház tövéből, de mire pislogtam, már nem volt ott. A bokrok megrezzentek egy újabb széllökéstől, én pedig nagyot sóhajtva csuktam be az ablakot.

Egyre biztosabb lettem abban, hogy megbolondultam. Persze, nem a szó szoros értelmében, de hogy már hallucinálok is, elég rémisztő volt. Most először fordult meg a fejemben, hogy talán mégsem kellett volna Mystic Fallsba költöznöm – de egyből elhessegettem a gondolatot. Még a képzelgés is jobb annál, mint a szüleim közönye.

Előkotortam a táskámból a cigimet, és hosszasan figyeltem, ahogy parázslik a meggyújtott szál vége. Lassan fújtam ki a füstöt, végigkövettem a tekintetemmel a füst kacskaringóit, de amikor már abban is egy férfi alakját véltem felfedezni, gyorsan elfordítottam a fejem. Inkább bámultam a plafont.

Nem akartam az álmomra gondolni, még túl friss és rémisztő volt, Damon megjelenése pedig még annál is ijesztőbb volt, mint a rémálmom. De annyira valóságos volt… lassan simítottam végig az arcomon, ahogy Damon tette. Meglepve érzékeltem a nedvességet – ezek szerint tényleg sírtam. Ez nem jelentett túl sok jót a reggelre nézve, ugyanis megvolt az a „jó” tulajdonsága a szememnek, hogy másnapra kétszeresére dagad egy esti sírás után. Nagyot sóhajtva nyomtam el a cigarettát, és befészkeltem magam a párnáim közé. A szemeim lassan csukódtak le, megszabadítva minden gondolatomtól, és én átadtam magam a magába szippantó sötétségnek.

Borzalmas ébredésem volt. Bár a rémálmom nem tért vissza, az első gondolatom ez volt. A szemeim tényleg bedagadtak, és a magamra kent smink sem segített rajta, úgyhogy az ajtóban felvettem a napszemüvegem. Lauren most is csomagolt szendvicset, de utána visszafeküdt aludni – neki csak délre kellett járnia dolgozni, a helyi könyvesboltba. Újra meghatódtam a figyelmességén, olyannyira, hogy újabb könnyek szöktek a szemembe. Óvatosan morzsoltam el őket, nehogy elkenjem a szemfestékem. Borús idő volt. A kapuban előkotortam a cigimet, és lassan, ráérősen gyújtottam rá.

- Nem mondták még, hogy a dohányzás nem egészséges? – szólalt meg egy ismerős hang közvetlenül előttem.

Damon lazán nekitámaszkodott a motorjának, és – szokása szerint, – engem nézett. Újra bevillant az álmom, de gyorsan elhessegettem, nehogy elpiruljak.

- A dobozon is rajta van, de nem izgat túlságosan – néztem rá óvatosan. Vajon mit keres itt?

Kérdőn felvontam a szemöldököm, mire ő csak egy grimaszt vágott. Egyikünk sem volt túlzottan jó kedvében.

- Szállj fel, elviszlek a suliba. Ahogy elnézlek, nehéz éjszakád lehetett – villant fel az arcán egy pimasz mosoly. Ha tudná, milyen nehéz… - aztán eszembe jutott, hogy talán tényleg tudja. De az lehetetlen.

Szótlanul nyomtam el a cigimet, és helyezkedtem el mögötte. Tudtam, hogy nem lenne értelme ellenkezni, végül úgyis itt kötnék ki, ennyire már ismertem Damont. Kezemet megint köré fontam, de próbáltam minél kevésbé hozzáérni. Damon megérezhette a bizonytalanságomat, és még hátrébb csúszott az ülésen, teljesen hozzám simult. Újra megcsapott az illata, a szívem hangos vágtába kapcsolt – a szokásos menetet játszottuk végig. De hazugság lenne azt állítani, hogy meguntam volna – bár tudtam, hogy ez lenne számomra a legjobb.

Eszeveszett sebességgel söpörtünk végig az utcánkon, én engem megint elkapott a száguldás öröme. Kevesebb, mint tíz perc alatt már a parkolóban kászálódtam le a motorról – Damon mosolyogva átkarolta a derekam, hogy el ne essek. Alig lézengett pár diák a bejáratnál, és egyikük sem volt az osztálytársam. Nem akartam, hogy végignézzék a kis belépőmet, az oldalamon Damonnal… na nem mintha szégyelltem volna, de hogy már az első héten pletykáljanak rólam, arra nem volt szükségem.

- Köszönöm – szólaltam meg fél perces hallgatás után.

Damon csak bólintott. Fél kézzel húzta le a bőrdzsekije cipzárját… ugyanaz a különös árnyalatú sötétkék ing volt rajta, ami álmomban is. Meglepetésemben leesett az állam, amit Damon csak egy pimasz vigyorral nyugtázott – bár most nem ő maga volt rám ilyen hatással.

Kissé sokkosan ráztam meg a fejem, és egy pillanatig elgondolkodtam rajta, hogy valóban ott volt éjjel. Az agyam kutatott a megoldások után, de egyet sem talált. A nyugalmam megőrzése érdekében próbáltam kiszorítani a gondolatokat a fejemből. Csak kerüljek Damontól minél messzebb.

- Most… be kell mennem – dadogtam, még mindig az ingét bámulva.

- Holnap találkozunk - kacsintott rám Damon. El sem jutott az agyamig, amit mondott, minden erőmet arra használtam fel, hogy a lábaim meginduljanak a bejárat felé.

- Eleanor, minden rendben? – rázta meg a vállam Bonnie irodalom óra közepén. A figyelmem megint elkalandozott, természetesen Damon váratlan akciója járt a fejemben.

- Persze – mosolyogtam rá, és tollat ragadva másolni kezdtem a táblára írtakat.

A suliból kilépve a tekintetem automatikusan Damont kereste. Kissé csalódottan konstatáltam, hogy nincs itt. De hiszen ez nekem csak jó – győzködtem a csalódottabb énemet. Hirtelen bevillant, hogy a reggeli elválásnál mit mondott – „Holnap találkozunk”. Kissé megremegtem az emléktől, de gyorsan elnyomtam magamban az öröm érzetét. Damon veszélyes – emlékeztettem magam ma már sokadszorra.

Lauren megint nem volt otthon, csak egy cetli tudatta velem, hogy ma is csak késő este jön haza – vacsorázni ment a barátnőivel. Előszedtem a hűtőből a maradék lasagne-t, és gépies mozdulatokkal enni kezdtem.

Fáradtan dőltem le az ágyamra. Még túl korán volt az alváshoz, nem akartam az éjszaka közepén felébredni. Előhalásztam az egyik kedvenc könyvemet, de a szemem minden küzdelem ellenére lecsukódott…

Zavaros képek villogtak az agyamban, olyan volt, mint egy hullámvasút. Volt benne némi a tegnapi éjszakából, a megnyugtató kékségből, amit az első nap álmodtam, és pont olyan színű volt, mint Damon szeme. Néha felvillantak a New Yorki fények, de nem maradtak meg. Aztán hirtelen furcsa érzés kerített hatalmába, és nagyot pislogva felébredtem. A ház teljes némaságba burkolózott, a falióra hajnali hármat mutatott. Nagyot nyújtózkodva kászálódtam fel az ágyról, és keresni kezdtem valami kényelmesebb ruhát, mint amiben elaludtam. A fáradtság maradéktalanul elröppent a tagjaimból. Halkan pakolásztam a szobában, nem tudtam magammal mit kezdeni. Meg sem próbáltam visszaaludni, tudtam, hogy értelmetlen. Melegem volt. Szélesre tártam az ablakot, de a bejövő hűvös szellő mit sem segített kipirult arcomon. Hirtelen elhatározásból zsebre vágtam a telefonom és a cigim, és halkan lopakodtam ki a házból.

Kint kellemesen hűvös volt, a lábaim akaratlanul is megindultak. Most már nem kellett figyelnem, merre megyek, ismertem a hazafelé vezető utat. Reméltem, hogy Lauren nem néz be hozzám, de ha mégis, nálam volt a telefonom. Mindenesetre nem kívántam, hogy el kelljen neki magyaráznom a kis éjjeli sétámat. Volt egy érzésem, hogy nem tetszett volna neki…

- Eleanor, te meg mit keresel itt? – a hang hallatán riadtan pördültem meg, és meglepve meredtem az ismerős, értetlen arcra.