3. rész

Sziasztok,
Gondolom, észrevettétek, hogy kissé megváltozott a blog kinézete. Nekem jobban tetszik így, de várom a véleményeteket ;)
A mai részhez ajánlott zene (bár nem végig, csak Damon felbukkanása után:):
Carrie Underwood - Cowboy casanova

Jó olvasást: Kata

3. rész - Vívódás

A vasárnapi napom nem volt túl izgalmasnak mondható. Damon foglalta le a gondolataimat… próbáltam megfejteni őket. Ugyanaz az ambivalencia volt jellemző rájuk, amiket a társaságában is éreztem. Nem tudtam eldönteni, várom-e a következő találkozásunkat, vagy inkább rettegek tőle.

A délelőtt nagy részét használt motorok keresésével töltöttem. Találtam egy-kettőt, de messze nem közelítették meg azt a csodát, amin éjjel ültem. Elmentem az egyetlen írószerboltba, ami nyitva volt vasárnap is, és vettem pár füzetet a suli hátralévő részére. Este korán lefeküdtem, hogy holnap teljesen kipihenten kezdjek hozzá új életem meghatározó pontjához: az iskolához.

Reggel már nem volt ekkora a lelkesedés bennem. Ahogy megszólalt az ébresztőm, nyögve nyomtam ki, és átfordultam a másik oldalamra. Végül Lauren ébresztett fel, hogy megkérdezze, milyen szendvicset készítsen nekem. Meghatódtam a figyelmességén. Anya mindig pénzt adott, hogy legyen reggelim… sosem csomagolt.

Miután túl estem a reggeli ébresztő zuhanyomon, vacillálni kezdtem, mit vegyek fel. Végül úgy döntöttem, nem az esküvőmre megyek, úgyhogy a kedvenc felsőmet vettem fel egy szürke csőnadrággal, és a kabbala tornacipőmmel. Sosem voltam a túlsminkelés híve, ma sem vittem túlzásba. Igyekeztem mindent bepakolni a táskámba, de tudtam, hogy úgyis kifelejtek valamit – szokásom szerint. Vidáman ugráltam le a lépcsőn, felmarkoltam a szendvicsem, és elköszöntem Laurentől. Sok sikert kívánt, és elmagyarázta, hogyan találok oda a sulihoz.

Figyeltem a tömeget a suli környékén, hátha megpillantom Elenát, vagy akár egyetlen ismerős arcot. Rágyújtottam, hogy enyhítsem az idegességemet.

- Kisasszony, itt nem lehet dohányozni – szólt rám egy szigorú hang.

Egy kosztümös nő állt előttem, és felháborodva meregette rám óriási szemeit. Zavartan mosolyogtam rá, és reménykedtem benne, hogy nem tanár. Vagy legalább csak ne tanítson.

- Sajnálom… ma iratkozom be, nem tudtam. Sajnálom – kértem tőle elnézést újra.

- Azért olvasni még tud, nem? – kérdezte megvető hangon, és a fejem fölötti táblára mutatott, amin piros betűkkel virított a DOHÁNYOZNI TILOS! felirat.

Szó nélkül dobtam a kukába a még félig elszívott cigimet. A nő megvárta, és csak azután hagyott ott.

Pár perc álldogálás után megláttam Elenáékat. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, és mosolyogva integettem feléjük. Stefan vett előbb észre, és felém kormányozta Elenát.

- Sziasztok – köszöntem kissé zavartan.

- Jaj, szia. – Elena adott két puszit, Stefan csak mosolyogva bólintott.

- Siessünk, mert hamarosan becsöngetnek. Megmutatom az irodát. Az úgyis igénybe fog venni egy órát, szóval a következő szünetben találkozzunk a szekrényeknél, és akkor mehetünk együtt a következő órára. Történelem lesz – magyarázta Elena.

- Oké, köszönöm a segítséget. – vigyorogtam rá, és egy nagy lépéssel beléptem a kapun.

Stefan az egyik folyosón elvált tőlünk, de előtte sok szerencsét kívánt a beiratkozáshoz.

- Minden iratot magaddal hoztál? - kérdezte Elena a titkárság előtt állva.

Éreztem, ahogy kifut a vér az arcomból. Természetesen mindent otthon hagytam, a bizonyítványomtól kezdve a személyi igazolványomig. Elena láthatta az arcomon a kétségbeesést, és hangosan felnevetett.

- Komolyan otthon hagytad? – kérdezte még mindig nevetve, én pedig csak szégyenlősen bólintottam egyet.

- Milyen messze laksz?

- Húsz percre… gyalog – tettem hozzá.

- Vidd el az autómat, úgy hamarabb hazaérsz. – nyomta a kezembe a kocsikulcsot mosolyogva.

- Öhm… köszönöm, nem szükséges, gyalog is hamar odaérek… - motyogtam, de Elena leintett.

- A következő óránk töri lesz, amire érdemes bejönni. – kacsintott rám.

- De… nem baj? – kérdeztem még mindig zavartan.

- Nem, csak menj már. – lökött meg egy kicsit bíztatóan.

- Akkor köszönöm. - mosolyogtam rá hálásan.

- Hátul parkolok… meg fogod ismerni, egy fekete Mini Cooper.

Már csak pár diák lézengett a folyosón, úgyhogy Elena sietve ott hagyott, megígérve, hogy itt találkozunk a következő szünetben.

Végigrohantam a parkolón, keresve az autót. Leghátul parkolt… egy ismerős motor mellett. Majdnem hanyatt estem a meglepettségtől. Damon lazán nekidőlt a Cooper oldalának, és azzal az ismerős, szemtelen vigyorral nézte, ahogy megtorpanok.

Őrült tempóban cikáztak végig a gondolatok a fejemben: biztos voltam benne idáig, hogy nem jár iskolába, hiszen ahhoz túl idős volt. De akkor mit keres itt? Ekkor bevillant a paranoiám, amit az első napjaimon éreztem, hogy valaki figyel. Talán ő lett volna az? És ha igen, miért követ?

Mit mondjak neki? Egyáltalán köszönjek, vagy csak szálljak be a kocsiba, és hajtsak el?

Damon figyelte, hogyan ülnek ki a gondolataim az arcomra, de nem szólt egy szót sem, csak tovább nézett. Kifújtam az eddig bent tartott levegőt, és határozottan elindultam a kocsi felé, azzal a biztos tudattal, hogy majd tudom, mit tegyek, ha hallótávolságon belül leszek. Ám lépteim egyre bizonytalanabbak lettek, ahogy közelebb értem hozzá. Megálltam tőle pár lépésnyire, és újra végigmértem. Ugyanaz a fekete bőrdzseki volt rajta, ami tegnapelőtt éjszaka is. Fekete haja kócos volt a feltámadó széltől… ahogy belenéztem a szemébe, újból elfogott az érzés, hogy régebbről ismerem, mint ahogy először megpillantottam a bárpultnál.

- Micsoda meglepetés – szólalt meg, így megszabadítva egy kínos hallgatástól, ami várt volna ránk, ha nekem kell megszólalnom először. A „ha majd ott leszek, improvizálok” dolog nem jött be, fogalmam sem volt, mit mondjak neki.

- Te meg mit keresel itt? – bukott ki belőlem a kérdés, mielőtt végiggondolhattam volna. Elég nyersen hangzott, de Damon arcán nem látszott, hogy különösebb hatással lett volna rá. Helyette ellökte magát a kocsitól, és egy lépéssel előttem termett.

- Kedvenc öcsém tüneményes barátnőjét várom. – a hangja ugyanolyan hatással volt rám, mint a múltkor. A gyomrom ideges remegésbe kezdett, és az agyamra szürke köd borult. Fel sem fogtam, mit mond.

Aztán szép lassan kitisztult az agyam, és kezdte összerakni a képet. Elena kocsija mellett állt… az ő barátja Stefan.

- Stefan az öcséd? - kérdeztem elképedve, és önkéntelenül fürkészni kezdtem az arcát, keresve a hasonlóságot.

- Oh, Stefan nem említette? Pedig én meséltem neki a kis éjszakai kalandunkról. – villantott rám egy vigyort.

Hirtelen iszonyatos melegem lett, ahogy a vér az arcomba tolult. Nem akartam, hogy meglássa, és még nagyobb hülyét csináljak magamból, mint ahogy eddig látszott.

- Elena órán van, és kölcsön adta az autóját, hogy hazamenjek az irataimért. De majd szólok neki, hogy kerested. – némileg összeszedtem magam, és újra az arcára pillantottam. Szemei fürkészve pásztázták az arcomat, de az arca semmit nem árult el. Ő, velem ellentétben, tökéletesen tudta titkolni a gondolatait.

- Akkor lőttek a délelőtti programomnak… mivel is töltsem el… oh, hát persze. Elkísérlek. – a hangsúlya közelében sem járt a kérdezőnek, úgyhogy inkább csak vállat vontam, mintha teljesen hidegen hagyna, mit csinál. De a szívem hangosan kalapálni kezdett a gondolatra, hogy az elkövetkezendő fél órát Damonnal töltöm.

Remegő kézzel próbáltam beletalálni a kulcslyukba. Irtó bénának éreztem magam, miután fél perc után sem ment. Damon, megelégelve a várakozást, megfogta a kezem, és biztos kézzel beletalált a résbe. Teljesen hozzám simult, éreztem, ahogy egyenletesen veszi a levegőt. Nem akartam látni az arcát, inkább feltéptem az ajtót, és sietősen beszálltam. Damon egy másodperccel később már mellettem ült.

Hogy enyhítsem a csendet, bekapcsoltam a rádiót, és kissé feltekertem a hangerőt. Óvatosan tolattam ki a parkolóból, és ráfordultam a főutcára. Lassan vezettem, nem akartam okot adni neki, hogy megjegyzést tehessen. Vezetés közben nem szerettem volna, ha elterelődik a figyelmem, bár a tény, hogy Damon térde hozzáért az enyémhez, nem könnyítette meg a dolgom…

Az utat szó nélkül tettük meg. Igyekeztem úgy fordítani a fejem, hogy még csak a látókörömben se legyen benne, de néha nem tudtam ellenállni a csábításnak, és a szemem sarkából rápillantottam. Ő csak mosolyogva nézte feszült arcomat, élvezte, hogy ilyen hatással van rám. Nem hibáztattam érte, tényleg elég szórakoztató lehetek, pont úgy viselkedtem, mint egy csitri, aki folyton zavarba jön, ha hozzá szól a régóta áhítozott srác. Ez új volt nekem. Sosem viselkedtem így, még az éppen aktuális fiúval sem. Mondjuk eddig senki sem volt rám ilyen hatással… meg kell tanulnom visszafogni magam – gondoltam nagyot sóhajtva, miközben ráfordultam a kocsifeljáróra.

- Bejössz, vagy megvárod itt, amíg visszajövök? – kérdeztem semleges hangon, gyenge kísérletet téve előbb elhatározásomra.

- Ha már így beinvitáltál… - hihetetlenül gyorsan pattant ki, és kerülte meg az autót, kitárva előttem az ajtót.

- Hölgyem. – Hajolt meg színpadiasan, és felém nyújtotta a kezét, hogy segítsen kiszállni az autóból.

Az egyensúlyérzékem megbolydult, ahogy hozzám ért, és azon gondolkodtam, vajon elmúlik-e ez valaha. Reménykedtem, hogy igen.

Lauren nem volt itthon, hála az égnek. Nem szerettem volna magyarázkodni, hogy mit keres itt egy hihetetlenül jóképű, de egyben veszedelmes srác fényes nappal.

- Kérsz valamit inni? – kérdeztem udvariasan, és néztem, ahogy körbepásztázza a konyhát.

- Nem tudsz olyannal szolgálni, amihez nekem most kedvem van. – Rám vigyorgott, és tetőtől talpig végig mért. Mielőtt elpirulhattam volna, gyorsan hátat fordítottam neki, és felviharzottam a lépcsőn.

Idegesen túrtam elő az egyik szekrényből az irataimat tartalmazó mappát. Még utoljára belenéztem a tükörbe, hogy rendezzem az arcvonásaimat, mielőtt újra meglátom őt.

Ám majdnem a szívbaj jött rám, ahogy láttam, hogy Damon az ajtófélfának támaszkodva néz. Megpördültem, és kérdőn néztem rá.

- Kíváncsi voltam, milyen lehet egy igazi lányszoba. Nem erre számítottam – húzta el a száját az üres falak láttán. – Sehol egy plüssmaci, vagy egy kép a legjobb barátnőkkel. Még egy izmos pasi sincs kint.

- Három napja költöztem ide. De ha régebb óta laknék itt, akkor se lennének plüssmacik és izmos pasik a szobámban. – kissé sértette az önérzetemet, hogy egy plüssállatokkal alvó lánynak nézett. De még mindig jobb volt, mintha egy kétbalkezes, idióta lány lettem volna, aki elszórakoztatja őt időnként.

- Szerintem mennünk kéne. El fogok késni a suliból – motyogtam kétségbeesetten, ahogy magamon éreztem a pillantását. Zavarban voltam a tőle.

Mintha megérezte volna a gondolataimat, csak egy újabb féloldalas mosolyt küldött felém. A zavarom egyre nőtt, úgyhogy inkább megkerültem őt, és lementem a földszintre.

Visszafelé már gyorsabban vezettem, nem akartam megvárakoztatni Elenát. Damon továbbra sem vette le a tekintetét rólam, de kezdtem egyre jobban hozzászokni. Fogalmam sem volt, mit akar tőlem, de úgy döntöttem, erre nem is most próbálok meg rájönni.

Aztán hirtelen bevillantak Caroline szavai, ahogy azt ecsetelte, mennyire megbántotta, és kihasználta őt Stefan bátyja. A nevét nem említette, de tudtam, hogy csak Damon lehet az. Kissé odébb húzódtam, ahogy visszaidéztem Caroline arcán a megbántottságot. Talán nem kéne vele együtt mutatkoznom… mégis csak Caroline az osztálytársam, nem Damon.

Ebben a pillanatban megcsapott az illata. Az agyam küzdött a rá telepedő szürke köddel, próbáltam minden idegszálammal a vezetésre koncentrálni. Damon nyilván észrevette az arcomon a változást, és hangosan felnevetett. Egyre biztosabb lettem abban, hogy pontosan tisztában van vele, milyen hatással van rám… és élvezi a helyzetet. Talán ez a válasz a „mit akarhat tőlem?” kérdésre. Szórakozni.

Ugyanoda parkoltam, ahova Elena is. Már csak pár perc volt hátra az első órából, úgyhogy felmarkoltam a mappát, és sietősen kiszálltam a kocsiból.

- Nekem most mennem kell – az előbbi gondolataim hatására kissé megvetőre sikerült a hangsúlyom. – Szia – tettem hozzá, és futólépésben elindultam a bejárat felé.

Egy hideg kéz fonódott a csuklómra, és megállásra késztetett. Damon maga felé fordított, és próbálta megfejteni az arcomra kiülő gondolataimat. Nem tudom, mit láthatott rajta. Az érintésére megint felbuzgott a vérem, és újra elvesztem a szemeiben.

- Örülök, hogy megismerhettelek, Eleanor. - simított végig az arcomon lágyan. Komolyan nézett rám, mintha így akarná elűzni az előbbi negatív elképzelésemet róla.

- Én… én is - dadogtam elpirulva. Abban a pillanatban így is éreztem.

Elengedte a kezemet, és hátralépett. Felocsúdva a kábulatból én is léptem egyet, de még mindig őt néztem. Mosolyogva intett felém, és én önkéntelenül viszonoztam a mosolyát. Nehezen szakítottam meg a szemkontaktust, csak az óra végét jelző csengő bírt rá.

Nem tudtam, mit fogok mondani Elenának, hogy miért nem végeztem már az irodában. Végigszáguldottam a még kihalt folyosókon, és fél perc múlva már kopogtattam a tanulmányi iroda ajtaján.

Szerencsére tíz perc alatt végeztem a beiratkozással. Megkaptam az órarendemet, plusz egy adag jókívánságot az érettségikhez.

Elena már várt rám. Mosolyogva nyújtottam felé a kulcsot, és reménykedtem, hogy nem kérdezi meg, miért késtem.

- Gyere, siessünk. – Ragadott kézen, és húzni kezdett maga után. Kissé megrémültem attól, hogy most találkozom először az új osztálytársaimmal, akik nem voltak ott a Mystic Grillben. De Elena nem hagyott időt a rémüldözésre… máris bent találtam magam a teremben.

Csak a hátsó padsorban volt szabad hely, úgyhogy oda ültem, nem messze Caroline-tól. Ahogy megláttam, elöntött a bűntudat, visszagondolva, hogy az elmúlt egy órát kivel töltöttem. Szerencsére nem vette észre, felderült arccal sietett felém. Igyekeztem viszonozni a mosolyát, valamennyire sikerült is. Ám még mielőtt Caroline belekezdhetett volna a mondandójába, hirtelen elcsendesült mindenki. Egy férfi sétált be a terembe, kezében lapok. A reakciókból leszűrtem, hogy nem lehet más, csak a tanár.

Fiatal, jóképű férfi volt. Reméltem, hogy nem szúr ki egyből, de a pillantása egyből megakadt rajtam. A többiek is követték a tekintetét, míg végül az egész osztály engem nézett. Az a pár ember, akit ismertem, mosolyogva intett felém, a többiek kíváncsian méregettek. Úgy döntöttem, megelőzöm a sugdolózást, és felálltam, hogy bemutatkozzak.

- Sziasztok, Eleanor Laurier vagyok. Pár napja költöztem ide New Yorkból a nagynénémhez. – Nem tudtam, mit mondhatnék még. Végül csak biccentettem a tanár felé, és leültem. Lassan fordultak el a tekintetek rólam, de a zavarom mértéke közelében sem járt annak, amit Damon egyetlen pillantásával okozni tudott.

Damon hihetetlenül kék szeme újra betöltötte a gondolataimat… visszaidéztem a mosolyát, ahogy nézett a kocsiban, és újra elpirultam. Alig érzékeltem, hogy elkezdődött az óra. Végül akarattal visszarángattam magam a földre, és próbáltam figyelni a témára. Ez végül bejött; teljesen lekötötte a figyelmemet a tananyag, és teljesen meglepődtem, amikor megszólalt az óra végét jelző csengő. Ahogy nem az órára figyeltem, bevillant Damon, ahogy az autónak támaszkodott… és eszembe jutott, hogy Elenát várta. Szólnom kell neki, hogy itt volt – villant be.

Elena Bonnie-val beszélgetett, én pedig egy szégyenlős mosollyal odaálltam melléjük. Bonnie kedvesen üdvözölt, majd magunkra hagyott, és Caroline-ba karolva kiment a teremből.

- Most jut eszembe, hogy… - itt kissé elgondolkoztam, hogy említsem meg neki Damont. Nem akartam a nevén nevezni, az túl személyes lenne, és nem akartam, hogy úgy tűnjön, mintha túlságosan ismerném őt. –… Stefan bátyja várt rád a suli előtt. Megkért, hogy szóljak neked, hogy beszélni akar veled.

Elena szeme összeszűkült a mondat második fele hallatán. Nem tudtam, hogy azért, mert Damon beszélni akar vele, vagy, mert ezt rajtam keresztül üzente neki. SMS-t is írhatott volna Elenának – gondoltam morfondírozva. Lehet, hogy igazából Damon… rám várt? – suhant át rajtam a felismerés. De honnan tudta, hogy ki fogok jönni? És Elena miért néz rám úgy, mintha mindent tudna? Talán Stefan neki is elmesélte a „kis éjszakai kalandomat” Damonnal, és nem akarja, hogy én is úgy járjak, mint Caroline. Végtére ő biztosan jobban ismeri nálam… bár azt én is tudtam az első pillanattól fogva, hogy Damon olyan férfi, akitől minden nőnek óvakodnia kellene. Észre sem veszed, és már levett a lábadról… ahogy engem is – ismertem be kelletlenül magam előtt.

- Majd felhívom – mondta, és kutatóan vizsgálgatta az arcom. Én csak bűntudatosan lehajtottam a fejem, és azon gondolkoztam, hogy talán mégis be kéne számolnom Elenának Damonról. Ő biztosan tudott volna magyarázatot adni a feltételezéseimre. De végül a gyávaságom győzött, és csendben maradtam.

Elena arca gyorsan felengedett, és újra megindult a beszélgetés köztünk.

A nap további része hamar elszállt. Az egyedüli negatívum az, hogy matekórán az a nő jött be, aki reggel majdnem leharapta a fejem a bejáratnál. Olyan kicsire húztam össze magam, amilyenre csak tudtam, de a figyelmét is sem kerülhettem el. Éreztem, hogy ezentúl sem a matematika lesz a kedvenc tantárgyam.

Hazaérve ledobtam a táskám, és keresni kezdtem Laurent, hogy beszámolhassak neki a napomról, de sehol sem találtam. Kissé elszontyolodva ültem neki a töménytelen mennyiségű matekházinak, amit a kedves Mrs. „Gyakorolnodkellhogynemaradjle” tanárnő adott egy gonosz mosoly kíséretében.

Két óra múlva elgémberedett tagokkal, nagyot nyújtózkodva álltam fel a székemből. Lauren még mindig nem ért haza, én pedig nem tudtam, mihez is kezdhetnék. Rágyújtottam a sötét szobában, és elmerengve bámultam ki az ablakon. A csendet csak az egyre erősödő eső törte meg.

Mit csináljak Damonnal? Kerüljem őt ezentúl? Nem is biztos, hogy akar tőlem valamit – ezen a ponton egy kissé megtorpantam. Ha nem akarna tőlem semmit, semmilyen értelemben, nem kísért volna haza kétszer is, nem nézne folyton, és tenne titokzatos célzásokat szemtelen mosolyok keretében. De mit akarhat?

Az egyetlen válasz, amit el tudtam képzelni, az a szórakozás volt. Tökéletes célpont vagyok – új a környéken, összezavarodott, fiatal és lány. De ha csak szórakozni akarna velem, nem nézett volna rám olyan komolyan az iskola előtt…

Az egyik részem (gondolom, a felelősségteljesebb) azt kántálta, hogy ezentúl semmiképp sem találkozhatok Damonnal. Na nem mintha eddig én kerestem volna őt, mindig ő bukkant fel. A másik, kissé naivabb énem hangosan győzködött, hogy várjam ki a következő találkozást, és hogy hogyan alakulnak ki a dolgok.

Hosszas tépelődés után a naivabb énemre szavaztam. Kíváncsi voltam, hogyan fog viselkedni ezután. Tudtam, hogy még fogunk találkozni – afféle női megérzés volt.

De az eszembe sem jutott, hogy ilyen hamar be fog következni a várt-nem várt viszontlátás.