28. rész

Sziasztok,

A rész már tegnap este kész volt, de még finomítgattam rajta. Így sem lett a legizgalmasabb (bár a vége remélem, hogy meglepetést okoz nektek), se a legérzelmesebb, de lesz ez még így se. Azért a kommentjeitekre nagyon számítok, és várom a fejtegetéseket, hogy ezután vajon hogyan alakul a történet ;).

Kata

28. rész - Komplikációk

(Silversun Pickups - Short of)

Összehúzott szemmel néztem Stefanra. Biztos voltam benne, hogy félrehallottam valamit... Lassan becsuktam a szám, és vártam, hogy végre valaki elnevesse magát. Egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy hányadika lehet... de sajnos, közelében sem jártunk az április elsejéhez. Lassan szedtem csak össze magam, hogy újra meg tudjak szólalni.

- Ne haragudj, de szerintem valamit félrehallottam - kezdtem bele udvariasan. Stefan arca elfelhősődött, de én azért kitartóan folytattam tovább. - Mintha azt mondtad volna, hogy ide kell költöznöm. De hát ez képtelenség - nevettem el magam feszülten. - Mert ugye... Stefan, ugye nem ezt mondtad?! - néztem rá tányérnyi nagyságúra kerekedett szemekkel.

- Sajnálom - szegte le a fejét bűnbánóan. Még mindig nem tudtam elhinni... ez lenne a nagy tervük?!

- Oké. És, mi van, ha én ebbe nem egyezem bele? Biztos van B tervetek is - dőltem hátra nagyot szusszanva. Csak semmi pánik, Eleanor, biztosan van más, sokkal jobb megoldás is.

- Nincs B terv - hajolt a fülemhez Damon bizalmasan. Kirázott a hideg, ahogy megéreztem a leheletét a nyakamnál, és megpróbáltam még odébb húzódni tőle. - Ez az egyetlen, és legjobb terv. Egyszerű, de nagyszerű - csapta össze a tenyerét, és vidáman körbehordozta a szemét Elenáékon. Amikor az én, még mindig teljesen ledöbbent arcomra nézett, mű-elkeseredettséggel legörbítette a száját.

- Nem örülsz neki? Pedig, amikor kitaláltam, a te igényeidet vettem előtérbe... azt hittem, szeretsz velem lenni - nézett rám mézesmázosan édes tekintettel. Ha a vérnyomásom nem lett volna egekben, és nem Damon arcán lenne ez a kifejezés, még el is érzékenyülnék. De így, csak felpattantam, és a dühtől hullámzó mellkassal ránéztem az elégedett fényben úszó arcára.

- Tudod mit, Damon Salvatore? Soha, egyetlen pillanatot sem élveztem veled! Soha! Gyűlöllek, utállak, minden porcikámmal! - Tudtam, hogy hazudok, de ezúttal nem bántam meg. Annyira jól esett végre kimondani ezeket a szavakat, még ha nem is voltak igazak... De ezúttal nem rémlettek vissza az eltöltött percek, és egyetlen szavamat sem bántam meg.

Dühösen fújtatva rohantam fel az emeletre. Nem igazán gondolkodtam, pedig a legjobb az lett volna, ha egyenesen kirohanok ezen az ajtón, és soha többé nem jövök vissza ide. Egyszer már megfogadtam, másodszorra be is tartom. Aztán, csak hogy okot találjak a teljesen értelmetlen elrohanásomnak, fel az emeletre, eszembe jutott, hogy tegnap este itt hagytam Lauren báli táskáját. Sorra nyitogattam be az ajtókon, hogy vajon melyikben feküdhettem tegnap. Az ajtók hangosan csapódtak neki a falnak, de nem érdekelt. Tőlem akár az egész rohadt ház összeomolhatna, egyenesen Damon fejére. Bár Elenáékat előbb természetesen kivinném innen. De aztán mehet a buli...

Ehhez hasonló, dühöngő gondolatokkal jártam tovább a folyosót. Mikor elértem Damon ajtajához, a lábamat nem sajnálva rúgtam be az ajtót. A tekintetemmel csak a fehér kistáskát kerestem, és láss csodát: az egyik, sarokban lévő széken meg is találtam. Felkaptam, és rohanni kezdtem a lépcső felé, hogy minél hamarabb kiszabaduljak innen. Kettesével vettem a lépcsőfokokat. De a következő pillanatban a strandpapucsom orra beleakadt az egyik fokba, és én önkéntelenül is előrelendültem. Csak Stefan kiáltását hallottam, aztán hirtelen minden elsötétült.

(Dragonette - I get around)

- Szerinted jól lesz? - A szempilláim olyan nehezek voltak, mintha ólmos súlyokat kötöttek volna rájuk. A fejem iszonyatosan lüktetett, és a hátamba sosem érzett fájdalom hasított, ahogy nagy levegőt próbáltam venni. Hatalmas erőfeszítéssel nyitottam ki a szemeimet. Homályosan láttam a felém hajoló Elena arcát. Megköszörültem a torkom, és kínlódva megpróbáltam felülni. Elena azonban ellentmondást nem tűrően, de óvatosan visszatolt a vállamnál fogva a párnák közé.

- Ne mozogj! - mosolygott rám Elena megnyugtatóan, de az arca feszült volt. Eleget tettem a kérésének - na nem mintha kedvem lett volna újabb hosszas perceket eltölteni a Salvatore házban, de boldogan feküdtem mozdulatlanul, mert így csak nagyon fájt a hátam, és nem borzalmasan.

- Mi történt már megint? - kérdeztem karcos hangon.

- Leestél a lépcsőről. Pontosabban mondva, lerepültél - sóhajtott fel Stefan, és megeresztett egy halvány mosolyt. - Elrepedt a gerinced, és betört a fejed, de hála Damon gyors közbelépésének, most már egy karcolás sem látszik rajtad.

- Elrepedt a gerincem? - automatikusan is felültem rémületemben, nem törődve a belé hasító eszméletlen fájdalomtól. Csak azután jöttem rá, hogy túl nagy bajom nem lehet, ha tudok mozogni, miután Elena újra visszatolt az ágyra.

- Ne mozogj, kérlek! Csak tíz perc telt el azóta, hogy összeforrt... - Elena olyan aggodalmas arcot vágott, hogy önkéntelenül is elmosolyodtam. Csak ezután jutott el az agyamig Stefan előző mondata: "hála Damon gyors közbelépésének..."

- Mondjátok, hogy nincs bennem a vére - hajtottam hátra a fejem megsemmisülve. Egy pillanatig kecsegtetőbbnek láttam egy gerincrepedést és egy betört fejet, mint a tudatot, hogy Damon vére ott kering az ereimben.

- Muszáj volt... mire kiértek volna a mentők, elvéreztél volna. És tudod, ebben a házban nem ajánlatos vérezni, főleg nagy mennyiségben - mosolygott rám szomorkásan Stefan.

- Hol van? - sóhajtottam fel fájdalmasan.

- Elment táplálkozni. Az ő szavaival élve "meghív vacsorázni pár csinos lányt" - szűkült össze Elena szeme. - De szerintem csak nem akart még jobban felidegesíteni, tekintve, hogy lent áll egy hűtő tele vérbankból összelopkodott vérrel - forgatta meg a szemét Elena.

- Én bármit ki tudok nézni belőle - morogtam magam elé sötéten, de azért megkönnyebbültem, hogy pár lány nem miattam kel fel holnap reggel összeharapdálva.

- Most viszont, kérlek aludj egy kicsit. Túl sok vért veszítettél, de pár óra múlva már teljesen jól leszel. - Bár Stefan nem tette hozzá, hogy "és utána hazamehetsz", én azért próbáltam odaképzelni. Gondolom, abban reménykedik, hogy majd ha lenyugszom, beleeegyezem a "az egyszerű, de nagyszerű" tervükbe. Kicsit sajnáltam, hogy el kell keserítenem Stefant, de azért annyira nem nyomott a bűntudat, hogy bevállaljak Damonnal akár egy újabb, közös percet is, nemhogy napokat. Kizárt.

Azzal a boldog tudattal bólintottam egyet beleegyezően, hogy egy kis szundikálás után végre hazamehetek, és felhívhatom Jeremyt. Elena még óvatosan eligazgatta rajtam a takarót, és lekapcsolva az éjjelilámpát, kisétáltak a szobából.

Mire újra kinyitottam a szemeimet, a falon lévő óra este fél hetet mutatott. A kis szundikálásból hatalmas alvás lett. Egy előnye volt - most már mindenképp kiheverhettem a délelőtti szerencsétlen balesetemet. Azért óvatosan, lassan keltem fel az ágyból, de azon kívül, hogy a hátam egy kicsit merev volt, tökéletesen éreztem magam. A tudat, hogy most már tényleg mindjárt otthon vagyok, gyorsaságra ösztökélt, így csak felkaptam Lauren táskáját, és kimentem a szobából.

Az egész házra sötétség borult. A falat tapogattam a kapcsoló után, de csak a folyosó végén találtam meg, és akkor már feleslegesnek ítéltem felkapcsolni. A lehető legóvatosabban lépkedtem fokról-fokra a lépcsőn, és fellélegeztem, mikor újra egyenletes talajt éreztem a lábam alatt. A nappalit gyéren megvilágította a kandallóban lobogó tűz, és csak akkor jöttem rá, hogy nem vagyok teljesen egyedül, mikor megláttam Damon sziluettjét a kanapén.

- Kérlek, csak most az egyszer ne szólalj meg. Csak hagyj elmenni. - Hatalmas erőfeszítésembe került, hogy a szavaim kérlelő hangot üssenek meg, és ne vágjak hozzá valami nagyon csúnyát. De mára már kiéltem minden veszekedési hajlamomat, és volt egy olyan megérzésem, ha most újabb, felesleges vitába bonyolódnék vele, egyrészt nem érnék haza olyan gyorsan, mint szeretnék, másrészt csak én húznám fel magam, és végignézhetném, ahogy Damon megint győzedelmesen a pofámba vigyorog. És, nem utolsó sorban, ma megmentette az életem... Bár, hogy miért, arról fogalmam sincs.

- Sajnálom, de nem engedhetlek el egyedül - vágott angyalian védelmező képet, és rám villantott egy féloldalas, kárörvendő mosolyt.

Ebben a pillanatban dőlt össze a "nem leszek dühös" tervem. De ahelyett, hogy megszólaltam volna, csak kifújtam a levegőt, és hatalmas léptekkel elindultam a bejárat felé. A hangokból ítélve Damon nem próbált megállítani, amiért igen hálás voltam neki. Végigrohantam a sötét folyosón, de megbotlottam a szőnyegben, és csak az mentett meg az újabb eséstől, hogy még időben rátámaszkodtam az ajtó melletti díszasztalra. A tenyerembe belenyomódott egy ismeretlen alakú fémkupac. Szerencsémre egy nagyon ismerős kulcs volt az - Damon motorjáé. Szó nélkül felkaptam, és kisétáltam az ajtón.

Pontosan tudtam, hogy nem illik más motorját szó nélkül elvinni - de, még ha elég gyenge próbálkozás volt is, vissza akartam vágni neki, legalább ennyivel. Minimum összetöröm - tervezgettem, de ahogy megláttam a ház előtt parkoló gyönyörűséget, összeszorult a szívem. Lehet, hogy inkább csak megtartom...

Bár még életemben nem vezettem motort, magabiztosan ültem fel rá. Próbáltam visszaidézni az emlékeimből, hogy Damon hogyan indította be, de nem teketóriáztam sokat. Az még oké lenne a számára, hogy engem megöl Katherine vagy az ismeretlen társa - legalább egy gonddal kevesebb lenne - de az, hogy az imádott motorját is vigyem magammal a halálba, azt már biztos nem fogadná örömködve.

Elnyomtam magamban Stefan hangját, ahogy visszarémlett a délelőtti mondata "az élete árán is megmentene". Erősen koncentrálva, óvatosan tekertem meg a gázkart. Még utoljára leellenőriztem, hogy biztosan tudom-e, hogy hol van a fék, aztán nem törődve azzal, hogy talán újra összetörhetem magam, megrántottam a gázt, és kilőttem a főút felé.

Ahogy újra megéreztem a mámorító érzést, abbamaradt a remegés. Magabiztosan uraltam a motort, és, ahogy újra a betonútra értem, még jobban felnyomtam a gázt. A gyomrom valahol a rajtnál hátramaradt, de nem érdekelt. Felszabadultan nevetni kezdtem. Ahogy még gyorsabban hajtottam, a fák mellettem már csak elmosódott zöld pacákká olvadtak. A számból akaratlanul is előtört egy mámorittas kiáltás, és egészen addig nem hagytam abba a kurjongatást, amíg meg nem láttam az első házakat az út mentén.

Lassan gurultam be a Grill elé. Eredetileg haza akartam menni, de jobbnak láttam, ha inkább leteszem itt a motort, és hazasétálok innen. Nem hinném, hogy Lauren szívrepesne fogadná, hogy ha Damon motorján egyszer csak begördülnék a kocsifeljáróra.

Egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy bemenjek-e a Grillbe - végül úgy döntöttem, pár perc már nem számít. Be akartam köszönni Mattnak, és utána rohanok haza, hogy végre felhívhassam Jeremyt...

A Grillben a szokásos hangulat fogadott - a zene háttérzajjá olvadt, és majdnem minden asztal foglalt volt. A pult mögött azonban nem Matt állt, így már fordultam is volna ki az ajtón, ha nem akad meg a szemem az egyik, eldugott asztalon.

Tisztán láttam Jeremy arcát. A haja a szemébe hullott, és én gondolatban már végigsimítottam az arcán, hogy eltűntessem a zavaró tincseket, hogy aztán a szemeibe nézve, elmerülhessek bennük. A következő pillanatban találkozott a tekintetünk, és Jeremy arca felragyogott. Önkéntelen mosolyra húzódtak az ajkaim, és egyből megindultam feléjük. Még fél szemmel megállapítottam, hogy Tylerrel, és egy ismeretlen, kissé idősebb férfival van, de - bár kissé udvariatlannak éreztem magam - előbb Jeremy nyaka köré fontam a karjaimat, és hosszú, mély csókot nyomtam az ajkaira. Tyler hangosan füttyögni kezdett, de Jeremy egy jól irányzott ütéssel elhallgattatta őt. Nevetve váltam el tőle, és Tylerékre néztem.

- Elnézést kérek... - motyogtam elvörösödve.

- Most legalább már elhihetjük Jeremynek, hogy tényleg összejöttetek - vigyorgott rám Tyler.

Az ismeretlen férfira tévedt a tekintetem. Udvariasan mosolyogva nézte, ahogy Tyler ugratni kezdi Jeremyt, de miután elcsíptem egy elég célzatos szót a szexuális életemre tekintően, inkább visszanéztem rá.

- Mason Lockwood - nyújtotta felém a kezét, miután ő is rájött, hogy miről is szól éppen a fiúk beszélgetése.

- Eleanor Laurier - szorítottam meg a kezét, és rámosolyogtam.

Mire végül Tyler és Jeremy abbahagyta egymás szívatását, mi Masonnal már rég túl voltunk az első, udvarias beszélgetésen. Megtudtam, hogy ő Tyler nagybátyja, és hogy Floridában lakik, de egy pár hetet most itt tölt. Nem volt sokkal idősebb nálunk, így nem éreztem zavarban magam.

-... és ha láttad volna őt kisgyerekként, nem mondanád most azt, hogy nem is olyan rossz pasi - súgta a fülembe Mason bizalmasan, de azért kellő hangerővel, hogy Tyler is meghallja. Nevetve tért ki az unokaöccse ütése elől, és ránézett a szemben lógó faliórára. Az arcáról egyből leolvadt a mosoly.

- Ilyen késő van már? Ne haragudjatok srácok, nekem most mennem kell. - Visszaerőltette az arcára az addig eltűntethetetlen vigyort, és sietősen felállt. - Ma éjszaka nem leszek otthon - nézett Tylerre komolyan, beszédes tekintettel. Furcsán néztem rájuk, éreztem, hogy Mason hirtelen távozásának az oka nem éppen valami házibuli, vagy befejezetlen szakdoga. Tyler csak feszülten bólintott egyet. Mason még utoljára ránk pillantott mosolyogva, aztán, ahogy elfordult, máris eltűnt az arcáról a jókedv. Furcsán néztem utána, egészen addig, amíg el nem tűnt a tömegben.

(The Bravery - Believe)

Két perc múlva már el is felejtettem őt - Jeremy gondoskodott róla. Az asztal alatt észrevétlenül simogatta a combom belső felét, miközben én Tylerrel próbáltam megértetni, hogy miért nem iszom vele újra versenyt. Ám pár perc után már nagyon koncentrálnom kellett, hogy ne nyögjek fel, ahogy Jeremy már nem csak a combomat simogatta, és Tyler is jobbnak látta, ha kettesben hagy minket, persze egy mindenttudó vigyor keretében. Azonban még csak megsértődni sem jutott eszembe, olyannyira erőlködtem, hogy ne essek neki itt és most Jeremynek. Mire, végre-valahára Tyler is lelépett, az egész alhasam fájdalmasan lüktetett.

- Megbolondultál? - ziháltam, és kiszedtem a kezét a nadrágomból. Alig bírtam visszafogni magam, ahogy Jeremy szája csábos mosolyra húzódott.

- Azt hitted, nem látom, ahogy megremegsz? - simított végig újra a combomon. Ebben a pillanatban pattant el az önuralmam, és felpattantam. Kézen fogva húztam magam után Jeremyt, és nem törődve azzal, hogy ki láthat meg, berontottam a mozgássérültek számára fent tartott WC-be.

Jeremy egy másodpercig sem bizonytalanodott el. Ahogy az ajtó becsapódott mögöttünk, nekinyomott a falnak, és hevesen csókolni kezdett. Őrült hévvel túrtam bele a hajába, és végigkarmoltam a hátát. A reakció csak egy hangos sóhaj volt, és a következő pillanatban már fent ültem a mosdó szélén. Lábaimmal körbekulcsoltam a derekát, és tökéletesen éreztem formát öltött vágyát. Szinte letéptem róla a pólót, de az én felsőm sem bírta tovább - a két, felesleges ruhadarab összegyűrve landolt az ajtó előtt...

Fél óra múlva tökéletesen kielégülve csúsztam végig a fal mentén. Jeremy utánam kapott, és megtartott. Nevetve csókoltam bele a nyakába, és magamhoz szorítottam őt. Mélyen belélegeztem a bőréből áradó illatot, és csukott szemmel pihegtem a vállán.

Csak a három, erőteljes kopogás vett rá, hogy felöltözzek. Halkan kuncogva szedegettük össze a szétdobált ruháinkat, és leszegve a fejünket, kisurrantunk az ajtón. Nem kockáztattuk meg a lebukást, így inkább egyenesen a kijárat felé irányítottuk a lépteinket. A fülledt, nyári levegő nem segített lehűteni felforrósodott testemet, de az újra feltámadó vágyaimat csillapította. A telihold fénye ezüstös fénybe vont kettőnket, és ezúttal szelíden csókoltam meg Jeremyt. Azzal az ígérettel búcsúztam el tőle, hogy holnap átjön, és mindent ott folytatunk, ahol abbahagytuk...

Ahogy eltűnt az utca végén a terepjáró, amivel Jeremy járt, elgondolkodva simítottam végig a motor bőrülésén. A legjobb lenne, ha visszavinném Damonnak... A dühös gondolataimat valahol a mosdóban hagytam, és most csak hálát éreztem iránta, hogy adott a véréből, és ezzel lehetővé tette, hogy egy ilyen élményben legyen részem. Bár ezt nem abba a típusba soroltam, amit majd az unokáimnak is mesélni fogok, azért felejthetetlen maradt, egy életre.

Megadóan felsóhajtottam, és felültem a motorra. Most már semmilyen bizonytalanság nem volt bennem a vezetését illetően. Feltúráztattam a motort, majd iszonyatos sebességgel lőttem ki.

Ahogy újra eltűntek mellőlem a házak, még jobban felgyorsítottam. Teljesen sötét volt - az utat szegélyező hatalmas fák beárnyékoltak mindent. Azt sajnos nem tudtam, hogy hol kell felkapcsolni a lámpát, így csak az érzékeimre támaszkodhattam. Lefordultam egy ismerősnek tűnő bekötőúton, és reménykedtem, hogy nem rossz helyen járok.

(Mike Suby - 1864)

Csak akkor jöttem rá, hogy teljesen eltévedtem, mikor húsz perc után sem láttam meg a Salvatore villát. Valahol az erdő közepén járhattam. Egy éles kanyarral, és egy hangos szitkozódással együtt megpróbáltam visszafordulni, de a motor kibillent az egyensúlyából, és a kerekek kicsúsztak. Egy pillanat alatt a földre zuhantam. A fájdalom belém hasított, ahogy a hatalmas fémtest maga alá temetett. A kerekek kipörögtek, és a kormány széle átszakította a bőrömet, és beleállt a combomba. A soha nem érzett fájdalomtól elkábultam - minden lélekjelenlétemre szükségem volt ahhoz, hogy ne ájuljak el. Az összes erőmet beleadva megpróbáltam sikítani, de csak egy erőtlen nyöszörgésre futotta. Megpróbáltam magamról letolni a motort, de csak annyit értem el vele, hogy a lábamba még mélyebben fúródott a kormány. A fájdalomtól sírni kezdtem. Megéreztem a vér fémes szagát, és felkavarodott a gyomrom.

A saját, fuldokló sírásom hangjához egy másik zaj csapódott - torokból jövő vicsorgás törte meg a csendet. Ebben a pillanatban a telihold fénye megvilágította a tisztást, és a sötétből kirajzolódott egy állat sziluettje.

Visszafojtott lélegzettel néztem végig, ahogy a farkas közelebb üget hozzám. Szorosan összeszorítottam a szemem, hogy ne ránduljak össze, ha túl közel ér hozzám - de ahogy megéreztem a forró leheletét az arcomon, kipattantak a szemeim. Végigszagolt, de abbahagyta a vicsorgást. Magamban mindenhez fohászkodtam, csak hogy menjen el innen. A jeges rémület elfeledtette velem a fájdalmat is. Ám amikor már azt hittem, az imáim meghallgatásra találtak, és békén hagy, az állat megmerevedett. Orra épp a vértől átázott nadrágomat szagolgatta... a holdfényben láttam megvillanni a fehér fogsort, aztán már csak a fájdalmat éreztem, ahogy a hegyes fogak belém mélyednek, és marcangolni kezdik a combomat.