Boldog Mikulást! :)

Sziasztok,

Újra itt. Ezúttal már hoztam is olvasnivalót... bár, a novellát még mindig nem sikerült befejeznem, már eljutottam egy jó darabig. A legjobb lenne, ha egyben tudnám feltenni, de ígéret szép szó, betartják úgy jó (mert ma ilyen bölcs vagyok :D).

Az igazság az, hogy eleinte máshogy terveztem ezt a novellát, rövidebbnek, de aztán belelendültem... az első rész még a kevésbé érdekes része a történetnek, de ahhoz bőven elég, hogy kiderüljön a főszereplő, és hogy várjátok a második részt. Vagyis, remélem :).

Címnek a borzalmasan nyálas "A szerelem varázslata" címet választottam... de ez amolyan "jobb lehetőség híján" cím, nézzétek el nekem. :D :D :D

Nem húzom tovább a szót, jó olvasást, és (utólag is) BOLDOG MIKULÁST! :)

A szerelem varázslata, I. rész - Sötét éjszakára derűs nap kel

Allison vidáman rángatott maga után a tömegbe. A zene hangosan üvöltött, és mindenki ordibált. Sértette a fülemet a hangzavar, és rám tört az émelygés, ahogy az izzadt testek nekem csapódtak. Már fordultam volna vissza, de Allison résen volt - elkapta a karom, és a fülemhez hajolva kiabálni kezdett.

- Nem, ezt nem úszod meg. Folyton kimented magad valami hülye indokkal a bulik alól, de ezúttal nem hagyom. Szórakozni fogsz, akár akarod, akár nem! - A hangja önfeledt vidámságról tanúskodott, de ez cseppet sem segített abban, hogy jobb kedvre derüljek.

Tudtam, hogy igaza van. Amióta főiskolás lettem, a tanulásba temetkeztem, így próbáltam elterelni a figyelmem a múltról. A kép mintha elsötétült volna előttem, és egy teljesen más helyszínt láttam magam előtt.

Az osztályteremben álltam. Körülöttem felharsant a nevetés, ahogy megpróbáltam kiszedni dús, göndör fürtjeimből a beleragasztott rágógumit. A torkomat a sírás fojtogatta, de nem akartam Jessicának ennél is nagyobb örömet okozni, így inkább visszafojtottam őket. Dühösen meredtem rá, de ő csak kegyetlen hangon nevetgélt az alattvalói körében.

- Sosem leszel egyenlő velünk... csak egy nigger vagy - vigyorgott rám, miután feladtam a próbálkozást a rágóval.

A könnyek marták a torkomat. Akármennyire is igyekeztem, egy kósza csepp végiggördült az arcomon. Heves mozdulattal töröltem le az arcomról az árulkodó jelet, de túl későn: az egyik Jessica klón meglátta, és magas hangon felvihogott.

- Nézzétek, már bőg is!

A megalázottság érzése úgy terjedt szét bennem, mint a méreg. A düh forrón marta a gyomromat. A könnyeim elapadtak. Egy furcsa, ismeretlen erő kezdett növekedni bennem... úgy éreztem, ha akarnám, darabokra robbantanám a világot egy gondolattal. Az erő forró lávaként borította be a testemet... de élveztem.

A következő pillanatban Jessica abbahagyta a nevetést. Sikoltva kapott a gondosan festett és daureolt hajához... és a következő pillanatban a haja hatalmas lánggal lobbant fel. Egy pillanatig nem éreztem mást, csak a színtiszta örömöt, de amikor a meglepett sikkantás fájdalmas sikolyba ment át, tudtam, hogy itt többről van szó, mint egy jól megérdemelt büntetésről. A termet betöltötte az égett haj csípős szaga.

Minden egy másodperc alatt forgott le: Jessica ruhájára átterjedt a tűz. A többiek sokkosan meredtek rá, de aztán feleszméltek. Kétségbeesetten üvöltözni kezdtek víz, és mentő után. Még láttam, ahogy Jessica arca felhólyagosodik a forróságtól, majd kirohantam a teremből, és meg sem álltam hazáig.

Egy szó nélkül rohantam be a szobámba. Összezavarodtam... sosem éreztem azelőtt ilyet. A tincseim az arcomba csapódtak, ahogy a fejemet ráztam egyre vehemensebben, azt ismételgetve, hogy "Ez nem lehet. Nem én voltam." De a következő pillanatban újra éreztem, ahogy a bőröm felforrósodik, és ezzel egy időben, felrobbant az éjjeliszekrényemen álló lámpa. A szilánkok egyenesen az arcom felé repültek, és én sikoltva buktam le a földre. De a szilánkok csörömpölése helyett, csak halk suhogás hallatszott. A döbbenettől tágra nyílt szemmel néztem végig, ahogy az üvegszilánkok helyett apró tollpihék szállingóznak le a földre.

Ekkor jöttem rá, hogy boszorkány vagyok.

Azóta sok minden változott, főleg én. Régebben nyílt voltam, barátkozó, és vállalkozó szellemű - most csak ültem a szobámban, és tanultam. Kerültem a zsúfolt helyeket, féltem, hogy ha valaki felbosszant, megismétlődik az eset. Féltem magamtól. Amióta rájöttem a természetfeletti mivoltomra, nem próbáltam ki az erőmet.

De a titok súlya úgy nehezedett a mellkasomon, mint egy mázsás szikladarab. Jessica lángoló teste a mai napig, minden másodpercben kísért.

Allison hozott vissza a jelenbe. Összeszűkült szemmel csettintgetett előttem.

- Már megint nem figyeltél rám. Hol jár az eszed már megint? - kérdezte csípősen.

- Bocs, csak... eszembe jutott, hogy nem fejeztem be a II. világháborús esszémet. Holnapra kell beadnom, szóval... - kezdtem bele habozva.

- Nem, szó sem lehet róla. Az az esszé várhat még, ma szórakozni fogunk. Igen, te is! - csapott a karomra kedvesen, és újra húzni kezdett maga után.

Egy reményveszett sóhajjal együtt követtem őt. Végül fél perc masszív lökdösődés után, megállt három fiú előtt, és szélesen rájuk mosolygott.

- Srácok, ő itt Bree, akiről már meséltem - tolt maga elé bátorítóan.

A fiúk egyszerre néztek össze vigyorogva. Félénken kezdtem el a cipőmet bámulni, de amikor a képbe betolakodott egy másik, tornacipős láb is, felnéztem.

- Szia, Josh vagyok. Örülök, hogy találkoztunk - szorította meg a kezem, és rám kacsintott. Amennyire mertem, alaposabban megnéztem magamnak, és meg kellett állapítanom, hogy egyáltalán nem néz ki rosszul. De ez nem jelentett semmit számomra...

- Táncolunk? - kérdezte kisvártatva, és átkarolta a vállam.

- Hogyne, persze... - motyogtam zavartan. Még elkaptam Allison helyeslő vigyorát, aztán Josh karjaiban találtam magam.

Minden mozdulata ingerlő volt. Hol a derekamon, hol a kezemen simított végig, és én pár percre teljesen elfelejtettem minden bajomat. De ahogy elöntött a pír egy különösen erotikus mozdulatától, ijedten kaptam ki a kezem a kezéből. Újra feltámadt bennem a már ismerős erő. Csukott szemmel próbáltam lenyugtatni dübörgő szívem, és semmi másra nem vágytam, csak egy kis friss levegőre.

- Ki kell mennem - hadartam, és nem foglalkozva azzal, kit lökök fel, átvágtam a szobán.

Lefutottam a lépcsőn, és intettem a portásnak, hogy engedjen ki. Az ajtó hangos berregéssel nyílt ki, én pedig kirohantam a szabad levegőre.

Nagyokat lélegezve próbáltam elhessegetni a gyomromban támadt izgatott pezsgést. De a relaxációmat megzavarta egy újabb berregés, és az ajtó csapódása. Josh kételkedve pillantott rám.

- Valami baj van? Talán valami rosszat csináltam? - kérdezte furcsa hangon.

- Nem, dehogyis, csak tudod... nem szeretem a koleszos bulikat - mentegetőztem dadogva.

- Én se túlságosan - villantott rám egy vigyort. - Van kedved sétálni egyet? - kérdezte még mindig vigyorogva.

- Persze - mosolyogtam rá félénken, és belekaroltam a felkínált karjába.

Csendben sétáltunk végig az úton. Josh határozottan lépkedett mellettem, de fogalmam sem volt, mi lehet az úticél. Egyre közelebb értünk a kampusz széléhez.

- Josh, hová megyünk? - kérdeztem kételkedő hangon.

- Megmutatom neked a kedvenc helyemet - vigyorgott rám újra.

Szótlanul, de egyre növekvő gyanakvással követtem őt. A megérzéseim rosszat sejtettek - minél távolabb kerültünk az épülettől, annál nagyobb sötétség vett körbe minket. Végül, tíz perc menetelés után - aminek köze sem volt egy "gyere, ismerkedjünk" sétához, - Josh lefékezett egy különösen sötét helyen. Csak a Hold halvány fénye miatt láttam, ahogy a szemei furcsán megcsillannak. A tarkómon figyelmeztetően felborzolódtak a pihék, de nem volt időm megszólalni sem. Josh olyan vehemenciával vetette rám magát, hogy a levegő bent akadt a tüdőmben. Hátrálni kezdtem, de a hátam nekicsapódott egy széles fatörzsnek.

Csapdába estem - Josh két kézzel zárta el a menekülési útvonalat. Erőszakosan csókolt meg, nyelvével szétfeszítette a számat. A hányinger kerülgetett, ahogy megéreztem a undorító ízt a nyelvemen. Megpróbáltam eltolni magamtól, de túl gyenge voltam.

A mágia ezúttal cserben hagyott. Semmit sem éreztem a kiszolgáltatottságon, és a rettegésen kívül. Minden erőmet összeszedve próbáltam kiszabadulni a szorításából, de Josh nem engedett. Kéjes vigyorral figyelte, ahogy vergődöm a karjai között. Két kézzel kezdtem püfölni a mellkasát, de csak annyit értem el, hogy az vigyora még szélesebb lett.

- Tudom, hogy te is akarod... - susogta a fülembe, majd újra rátapasztotta a száját a számra. Erőszakosan kezdte harapdálni az alsó ajkamat. Kétségbeesett sikítás hagyta el a számat, de tudtam, hogy teljesen hiába - Josh elég messze hozott el ahhoz, hogy senki se halljon meg engem. Az arcomon némán folytak le a könnyek, és magamban azért fohászkodtam, hogy gyorsan vége legyen.

Josh elkapta a kezemet, és az ágyékához szorította. Tisztán éreztem megkeményedett vágyát, a nadrágon keresztül is. Próbáltam elrántani a kezem, de olyan erősen fogta, hogy esélyem sem volt. Halkan nyöszörögve kérleltem, hogy engedjen el, de csak fülsértő hangon felnevetett, és tovább csókolgatott.

- A hölgy azt kérte, engedd el - szólalt meg mögülünk egy idegen hang.

Mérhetetlen megkönnyebbülés árasztott el, ahogy meghallottam a kellemes férfihangot. Josh arca azonban cseppet sem volt ilyen lelkes. A dühtől eltorzult arccal hajolt ki a fa mögül.

- Húzz innen, köcsög - sziszegte, majd belemarkolt a mellembe. Fájdalmasan kiáltottam fel, de senki sem sietett a segítségemre. De ahogy Josh közelebb hajolt hozzám, egy elmosódott foltot láttam elsuhanni mellettem, és a következő pillanatban már nem állt senki előttem.

Josh egy közeli fához szorítva állt. A lába fél méterrel a talaj felett volt, ahogy az ismeretlen férfi a torkánál fogva szorongatta. Nem láttam sokat belőlük, csak Josh fuldokló hörgését hallottam.

"Meg fogja ölni" - futott végig az agyamon. A lábaim erőre kaptak, és odafutottam hozzájuk.

- Engedd el! - kiáltottam rá a férfira.

- Egy másodperc, csak előbb megtanítom neki, hogy nem illik fiatal lányokkal erőszakoskodni. - Egy hihetetlenül kék, világító szempár villant rám a sötétből.

- És most kérj bocsánatot - fordította vissza a fejét a már lilává színeződött fejű Joshra.

- Rohadj... meg! - nyögte ki maró gyűlölettel Josh. A hangokból ítélve a szorítás erősebbé vált, mert a hörgés elnémult. Kezdtem pánikba esni, de nem mertem megszólalni.

- Azt mondtam, kérj bocsánatot - nyomta feljebb Josht a fatörzsön.

- Bocs...bocsánat - hörögte.

- Engedd már el! - sikítottam kétségbeesve.

A férfi egy pillanatra rám villantotta a tekintetét, majd elengedte Josht, aki csak fuldokolva visszarogyott a földre. Az agyam egyik fele azt mondta, hogy menjek oda hozzá, de a másik megérdemeltnek tartotta a fájdalmát, így inkább egy helyben maradtam.

- Gyere - sétált mellém a férfi nyugodtan, hátat fordítva a még mindig hörgő Joshnak.

Elképedve meredtem rá. A Hold megvilágította tökéletes arcát. A szemei kéken világítottak, ajkainak íve halvány mosolyra húzódtak. Nagy nehezen elszakítottam a tekintetem az arcáról.

- Ki vagy te? - suttogtam döbbenten.

- Milyen udvariatlan vagyok - nevetett fel.- Damon Salvatore - nyújtotta felém a kezét mosolyogva.

- Bree Abbott - motyogtam, és megszorítottam a kezét.

Ahogy hozzáért a tenyere a kezemhez, borzalmas, jeges érzés futott végig rajtam. Ijedten kaptam el a kezemet. Damon figyelmét nem kerülte el a mozdulat, de csak szélesen rám mosolygott, mintha erre a reakcióra számított volna.

- Majd elfelejtettem... - mormolta, majd hátat fordított nekem, és visszasétált a földön fekvő Josh-hoz. Fél kézzel felrántotta a földről, és a gallérjánál fogva megtartotta.

- Ha még egyszer a közelébe mersz menni, én gondoskodom róla, hogy többé ne érhess senkihez. Értetted, seggfej? - kérdezte halk, fenyegető hangon.

- Értettem - nyögte ki fakó hangon Josh. Damon elengedte őt, és hagyta, hogy visszazuhanjon a földre egy borzalmas puffanással.

- Most már mehetünk - sétált el mellettem. Az előbbi jeges érzésnek már csak az emléke maradt meg bennem, de nem indultam egyből utána. Döbbenten meredtem széles, bőrdzsekis hátára, és csak akkor csuktam be a szám, amikor a válla mögül visszanézett rám.

- Persze, ha inkább itt maradnál vele... - bökött a fejével mögém. Szapora léptekkel futottam utána, majd szótlanul követtem őt, amíg vissza nem értünk a főépülethez. Damon megállt az egyik lámpa alatt, és várakozóan rám nézett.

- Álmos vagy? - kérdezte könnyed hangon, mintha az előbb mi sem történt volna.

- Nem hinném, hogy ezek után képes lennék aludni - motyogtam lehajtott fejjel.

- Akkor használjuk ki az időt, és beszélgessünk - csapta össze a tenyerét vidáman, és leült az egyik fapadra.

Némán, összezavarodva ültem le mellé. Fogalmam sem volt, miről beszélhetnénk - az elmúlt negyed órában több minden történt velem, mint egy év alatt. Aztán eszembe jutott, hogy illene megköszönnöm a mentőakcióját, így erőt véve magamon, felé fordítottam a fejem.

- Köszönöm - rebegtem halkan, és elpirultam.

- Ugyan, nincs mit - legyintett, mintha csak a hazacipekedni segített volna. - Minden nap megmentek bajba jutott fiatal lányokat - nézett rám hunyorogva. A tekintete fogva tartott, elbűvölt. Némán meredtem tökéletes arcára, és csak akkor jöttem rá, hogy mit is csinálok, amikor lassan közelebb hajolt hozzám.

- Nek-nekem most mennem kell - pattantam fel hevesen kalapáló szívvel, és szó nélkül elkezdtem futni a bejárat felé. Hangosan döndült mögöttem a kapu, én pedig meg sem álltam a szobámig. Allison még nem ért vissza, de nem is bántam. Idegesen járkáltam fel-alá a szobában, míg végül leroskadtam az ágyra, és elnyomott az álom.

A napok visszatértek a rendes kerékvágásba. Josht nem láttam többször - mint kiderült, nem is ide jár, csak egy külsős volt. Allison ezerszer bocsánatot kért, amiért nem vigyázott rám, de mosolyogva hárítottam mindent.

Újra élni kezdtem. A sokk, ami a bulin ért, rádöbbentett arra, hogy nem állhatok ellen annak, ami vagyok. Visszatérni a régi önmagamhoz könnyebb volt, mint hittem volna. Újra mertem nevetni, és nem futottam el megrémülve, ha valaki nekem jött, és szó nélkül elhúzott. Megtanultam kontrollálni magamban a mágiát. Ha egyedül voltam, próbálkoztam apró dolgokkal - meggyújtani egy gyertyát, felemelni egy tollat - de éreztem, hogy ennél sokkal több mindenre képes lennék.

A legnagyobb gondom az volt, hogy senkivel sem tudtam megosztani ezt. Bár kedveltem Allisont, nem bíztam benne annyira, hogy ha kiejteném a számon a boszorkány szót, ne könyvelné-e el magában egyből, hogy egy csendes őrülttel került egy szobába, így inkább csak hallgattam, és egyedül fedeztem fel a képességeimet.

Amikor másnap felébredtem a borzalmas éjszaka után, elöntött a bűntudat, hogy Damont csak úgy szó nélkül ott hagytam. Bár nem ismertem őt, hálás voltam neki - bele se mertem gondolni, mit művelt volna velem Josh, ha Damon nem lép közbe. Utána kérdeztem a titkárságon, hogy van-e Damon Salvatore nevű diákjuk, de nemleges választ kaptam. Titkon reménykedtem benne, hogy újra felbukkan, és akkor enyhíthetek a bűntudatomon.

Sietős léptekkel vágtam át a füvön. Két percem volt beérni filozófia előadásra, és tudtam, hogy ha nem érek oda pontosan, nem mehetek be. Leszegett fejjel kezdtem futni a kapu felé, védve az arcomat a szitáló esőtől. A fejem keményen koppant valamin, én majdnem hátraestem a lendülettől, de egy kar segítőkészen elkapott, és megtartott. Hunyorogva néztem fel - a látványtól elállt a lélegzetem.

Damon állt előttem, szája féloldalas mosolyra húzódott. A szám elnyílt a döbbenettől, de gyorsan magamhoz tértem, és becsuktam. Keresni kezdtem a megfelelő szavakat, de nem jutott eszembe hirtelen semmi értelmes.

- Te meg hogy kerülsz ide? - nyögtem ki végül kábán, amit a mosolya okozott.

- Megpróbálok a közeledbe kerülni - válaszolta könnyedén, és megrántotta a vállát.

- Hát az sikerült - dörzsöltem meg a fejbúbom nevetve. A szavai kellemes bizsergést keltettek bennem, és rámosolyogtam.

- Van egy szabad órád? - kérdezte. Sötétbarna haja fekete lett a víztől, és kócosan hullott jégkék szemébe, ami nappali fénynél is úgy világított, mint éjjel.

- Végülis, van - néztem az órámra. - Még lenne hat másodpercem beérni az előadásra, de veszett ügy - húztam el a szám, de közben hálát adtam az égnek, amiért van mire fognom a lógást. Sokkal szívesebben beszélgetnék vele, mint hallgatnám Platón barlangelméletét...

- Hátul parkolok - kacsintott rám, és felszegett fejjel, az esővel mit sem törődve, kézen fogott, és húzni kezdett maga után.

Egy eldugott kávézóba vitt. Némán, mosolyogva néztem, ahogy rendel két kávét a pultnál. A pincérlány kába tekintettel meredt rá, és teljesen megértettem a reakcióját. Damon nem volt mindennapi férfi... volt benne valami, ami hihetetlenül vonzott, a külsejét nem számítva, de mégis ott volt bennem a tudat, hogy ő az a tipikus rosszfiú, akiktől az anyák óvva intik a lányukat.

Három óra önfeledt beszélgetés után ez a gondolat teljesen biztossá vált bennem. Minden megmozdulásából sütött az önbizalom. Tisztában volt vele, milyen hatással van az emberre - de ez a tény csak még jobban rásegített arra, hogy teljesen elkábuljak tőle. Végül, mikor kint már teljesen sötét lett, elgémberedett tagokkal kászálódtam fel. Damon visszavitt a főiskolához. Mosolyogva nyitotta ki nekem a kocsiajtót, majd kitette elém a kezét, és lezseren nekidőlt a kocsinak. Fürkésző pillantással mért végig újra és újra, míg végül áthidalta köztünk a maradék távolságot is, és megcsókolt.

Ez volt az első, igazi csók, amit életemben kaptam. A lábam remegett, a szívem izgatottan kalapált. Félénken viszonoztam a csókját, de a magabiztosság annyira sugárzott belőle, hogy végül átragadt rám is. Átkaroltam a nyakát, és beletúrtam a hajába. Percekig álltunk összefonódva, míg végül mosolyogva elvált tőlem.

- Valld be, hogy csak félre akartál vezetni, mikor azt mondtad, senkivel sem csókolóztál még, mert most egyáltalán nem úgy tűnt...- kacsintott rám. Még a kávézóban kifaggatott a szerelmi életemről, de nem volt túl sok mesélnivalóm. Őszintén bevallottam neki, hogy semmi tapasztalatom nincs, és mérhetetlen öröm fogott el, mikor csak mosolyogva a kezemre fektette a tenyerét.

Halkan felkuncogtam, és újra megcsókoltam.

Végül, újabb fél óra után, mosolyogva váltam el tőle. Még utoljára rám kacsintott, és nem kellettek ahhoz ígéretek, hogy tudjam, még látni fogom.

Allison előtt titokban tartottam a dolgot, egészen addig, amíg biztossá nem vált számomra, hogy Damon tényleg akar tőlem valamit. De miután harmadik nap is mosolyogva várt a főépület előtt, nem titkolóztam tovább...