27. rész

Sziasztok,

Sikerült befejeznem a 27. részt - bár már szombat éjjel van :) - de így legalább nincs lelkiismeret-furdalásom, hogy ígérgetek itt a levegőbe, és sosem tartom be.

Ezentúl a részek rendes időközönként jönnek majd (engem nem túlságosan befolyásolnak az ünnepek).

Még egyszer mindenkinek boldog karácsonyt kívánok! :)

Kata

27. rész - Düh

(Aron Wright - Song for the waiting)

Macska módjára nyújtózkodtam végig az ágyon. Jeremy álmos pillantással figyelte minden mozdulatomat, és mosolyogva nézte végig, ahogy előkotrok a szekrénye mélyéről egy régen kinőtt rövidnadrágot, és egy kifakult pólót.

- Biztos, hogy haza kell menned? - szólalt meg rekedt hangon, miközben a szanaszét álló hajamból próbáltam elfogadhatót csinálni, fésű nélkül.

Nagyot sóhajtva fordultam meg, hogy a szemébe nézhessek. Egyetlen pillantásba próbáltam mindent belesűríteni, amit iránta érzek - szerelmet, vágyat, törődést. Jeremy csak hasra fordult, és valami érthetetlen motyogással együtt magára húzta a takarót. Tétovázás nélkül vetettem magam utána - felrántottam a takarót, és bebújtam mellé.

- Bolond... - simogatta meg az arcom nevetve.

- Én meg szeretlek - válaszoltam könnyedén, mosolyogva.

Jeremy, válasz helyett csak megcsókolt. Az ajkai puhák voltak, és forróak... olyan érzés volt, mint egy nagyon, nagyon hideg téli este után felmelegedni a kandalló előtt. Imádtam ezt az érzést.

Keze lágyan simogatta le rólam a felsőt. Halványan eszembe jutott, hogy mit ígértem Laurennek... de a következő, tökéletesen célba talált érintés után már semmi sem járt a fejemben, csak a minden porcikámat betöltő forróság.

Halkan próbáltam felosonni a lépcsőn, hogy Lauren meg ne halljon. Bár már elmúltam tizennyolc éves, a frász kerülgette, hogy hol lehetek. Nem mondtam neki, hogy máshol aludnék... Reggel a telefonom idegesítő hangjára ébredtünk. Megígértem neki, hogy fél óra múlva otthon vagyok - azóta eltelt három óra is. Nem akartam titkolózni előtte, de az egyértelmű jeleket azért eltűntettem volna magamról, mielőtt a szeme elé kerülök. Terveim között szerepelt egy kiadós zuhanyzás, és a saját ruháim felvétele, de ahogy ráléptem az első lépcsőfokra, hangos torokköszörülés akadályozott meg. Megsemmisülten fordultam hátra. Lauren összevont szemöldökkel nézett rám, de a szája sarkában egy mosoly bujkált.

- Fél óra, mi? - Próbált megütni egy kicsivel keményebb hangot, de közben a tekintete végigjárt. Pontosan tudtam, hogy mit láthat: kócos hajat, boldogságtól csillogó szemeket, és teljesen idegen férfiruhákat. Már szólásra nyitottam volna a szám, de Lauren megelőzött.

- Csak nem...? - kérdezte kuncogva, sokat sejtetően abbahagyva a mondatot. De én így is pontosan tudtam, mire céloz.

- Csak de. - Próbáltam nem elnevetni, de nem jött össze.

- Fel kell hívnom Jennát. Én nyertem! - tapsikolt örömében Lauren. Hirtelen egy hat éves kislánynak tűnt, aki épp most kapta meg álmai babaházát. Miután észrevette a kérdő pillantásom, abbahagyta a tapsikolást, és rám vigyorgott.

- Jennával fogadtunk, hogy mennyi idő kell még ahhoz, hogy összejöjjetek. Én egy hetet mondtam, ő meg egy hónapot. A tét a következő vacsora megrendezése volt... nagyon reméltem, hogy minél hamarabb rájössz, hogy Jeremy az, aki igazán kell neked, és nem Damon - a név kiejtése után Lauren vágott egy látványos grimaszt -, mert őszintén megvallva, semmi kedvem főzni egy háromfogásos vacsorát. Szóval, köszi - ugrott oda hozzám, és átölelt.

- Na jó, amíg én telefonálok, addig te fürödj le... árad belőled a tesztoszteron - tolt el magától nevetve.

Kissé elpirultam, de Lauren nem hagyott időt a magyarázkodásra, csak lökött rajtam egyet, és már vette is elő a telefonját. Mosolyogva megráztam a fejem, ahogy belekiabálta a telefonba, hogy "NYERTEEEM!", és elindultam fölfelé.

A langyos vízsugár ellazította minden tagomat. Mosoly nem lohadt le az arcomról, és éreztem, hogy nem is fog egyhamar. Mindent idillinek éreztem - Jeremy él, Katherine-t pedig elintézik majd Stefanék. "Gyerekjáték lesz" - gondoltam. Utána pedig felhívom anyáékat, és bocsánatot kérek tőlük... A tusfürdő epres illata elbódított, és abban a pillanatban semmit nem éreztem rossznak.

(Gossip - Heavy cross)

- Valaki lője már le - motyogtam félálomban. Miután egy perc múlva sem maradt abba a telefonom csörgése, odacsaptam az éjjeliszekrényem felé, ahonnan jött az idegesítő zaj. Egyetlen mozdulattal sikerült levernem az éjjelilámpát - a hangos csörömpölésre úgy ugrottam fel, mint akibe villám csapott. Az égnek emeltem a tekintetem a törött lámpa láttán, de aztán óvatosan átléptem a szilánkok felett, és a telefonomért nyúltam.

A kijelzőn Stefan neve villogott. Kissé értetlenül ugyan, de barátságosan szóltam bele.

- Igen?

- Egy perc múlva legyél a ház előtt. - Alig értettem a szavakat a fülsüketítő motorzúgástól, de a hangsúlyból azonnal tudtam, hogy nem Stefan, hanem Damon az.

- Damon... egy napot kérek nélküled. Olyan nagy kérés ez? - sóhajtottam fel.

- Nem vagyok jó kedvemben, Eleanor. Negyvenöt másodperced van, hogy kiérj a ház elé. Ha nem vagy ott, én viszlek ki, és nem érdekel, hogy tetszik-e, vagy sem. - A háttérzaj megszűnt, és csak a monoton búgás hangzott fel.

Az ágyra dobtam a telefonom, és leültem az ágyra. A mosoly már eltűnt az arcomról... és persze, Damon tehetett róla, minden öröm elrontója. Fogalmam sem volt, hogy mit akarhat, de nem is érdekelt. Hirtelen az eszembe villant a tegnapi nap - Katherine felbukkanása, az ájulás, Damon csókja... Az arcomat elöntötte a vér, ahogy a szégyenérzet elhatalmosodott bennem. Nem tudom, hogy mi üthetett belém, hogy visszacsókoltam, hiszen utálom őt.

Mélyen, legbelül éreztem, hogy az agyam hevesen tiltakozik. Emlékeztem még a tegnapi csókja közbeni érzéseimre, és ez visszafogott attól, hogy tisztán kijelenthessem, hogy gyűlölöm őt. Hátravetettem magam az ágyon, és a fejemre húztam a párnám. Ez olyan jellemző volt rám - ahogy rendbe jön valami az életemben, egy múltbeli dolog egyből bekavar. Talán erről akar beszélni Damon?

Rémülten ültem fel. És ha elmondja Jeremynek? Azt nem engedhetem! Bár kétlem, hogy Jeremy emiatt a kis ballépés miatt szakítana velem, de mindenképpen fájna neki... és azt nem tudnám elviselni.

Idegesen kezdtem fel-alá járkálni a szobában. Teljesen kiment a fejemből a Damon által adott időultimátum, csak az járt a fejemben, hogy hogyan előzzem meg a közeledő katasztrófát. A fejemben végigfutó ötletek teljesen használhatatlanok voltak - olyanok jutottak eszembe, hogy hipnózissal elfeledtetek Damonnal mindent. Majdnem felnevettem kínomban az ötlet képtelensége miatt - másrészt ez pedig neki hipnózis nélkül is megy, egyetlen pillantással...

A szívem kihagyott egy ütemet. Minden villámgyorsan történt - az egyik pillanatban még épp a számba haraptam bele idegesen, a következőben már a levegőben kapálóztam. A számat befogták, és már annyiszor kerültem mostanában ilyen helyzetbe, hogy sikoltani eszembe sem jutott. Aztán, ahogy az arcom nekicsapódott egy fekete bőrdzsekinek, rájöttem, hogy csak Damon az, aki a szívbajt hozta rám. Elöntött a méreg, és minden erőmet bevetve püfölni kezdtem a hátát.

- Tegyél - le - most - azonnal! - Minden egyes szót egy újabb ütéssel nyomatékosítottam, de Damon még csak meg sem rebbent.

- Ha nem hagyod abba, egy szempillantás alatt eltűntetem rólad azt a vackot, és egész könnyen hajlandóvá teszlek, hogy azt tedd, amit mondok. - A hangja jéghideg pengeként oszlatta el a dühömet.

Damon minden porcikájából sütött a feszültség. A karom bénultan hullott le, és egy szó nélkül tűrtem, hogy Damon előrehúzzon, és a karjába fogjon. Bár fogalmam sem volt, hogy mire készül, nem kérdeztem. Jégkék tekintete belém fojtotta a szót, ahogy ránéztem az arcára. Minden arcizma merev volt, sehol sem volt nyoma a mindig ott bújkáló gúnyos mosolynak.

A szoba hirtelen elmosódott. A levegő bent akadt a tüdőmben, és reflexből lehunytam a szemem. Egy másodperc múlva azonban abbamaradt a mozgás, és résnyire nyitott szemmel felpislogtam.

Az ablakom alatt álltunk. Damon ezúttal nem használta ki a helyzetet - azonnal lerakott a földre, és a járdán parkoló motorja felé sietett. Még egy utolsó pillantást vetettem a három méterrel felettem lévő ablakra, és utána futottam. Felültem mögé, de nem akaródzott átölelnem őt - inkább az ülés szélébe kapaszkodtam. Ám ahogy a motor felpörgött, és mi kétszázzal kilőttünk a főút felé, már nem volt választásom. A rajtnál majdnem hátracsúsztam, és csak az mentett meg, hogy Damon elkapta a combom, és megtartott. Szó nélkül karoltam át, és ahogy még jobban felgyorsult, annál szorosabban öleltem őt.

Nem telt tíz percbe, hogy Damon fékcsikorgatva a Salvatore ház előtt fékezzen. Ezúttal megvárta, míg emberi tempóban lekászálódom a motorról, csak azután suhant el az ajtó felé. A szívem kissé összeszorult - bár nem tudtam, mi lehet az, ami ennyire felzaklatta őt, semmiképp sem lehet jó hír. Nem hinném, hogy amiatt ilyen, hogy megtudta, hol töltöttem az éjszakát...

A nappaliban már ott ült Stefan is. Feszült mosollyal biccentett oda, én pedig csak kérdően néztem rá. Damon ekkor már rég fel-alá járkált. Gyorsan leültem Stefan mellé, és ránéztem Damonra. De miután fél perc múlva sem szólalt meg egyikőjük sem, kibukott belőlem a kikívánkozó kérdésem.

- Mi történt?

Elsősorban Damontól vártam a választ, hiszen végtére ő rabolt el otthonról. De ő csak tovább járta a köröket, így inkább Stefanra néztem.

- A helyzet az, hogy Katherine nincs egyedül - kezdett bele Stefan. Már csak Katherine nevétől is kirázott a hideg... a zuhanyozás közbeni, felhőtlen gondolataim már akkor megszűntek létezni, amikor meghallottam Damon hangját a telefonban.

- Van egy... társa? - kérdeztem remegő hangon, és belemarkoltam a kanapé bőrborításába.

- Damonnak ma sikerült összefutnia vele - folytatta Stefan. - A férfi nem túl sokáig titkolta a kilétét... megpróbálta megölni őt. - Damon felmordult, és megállt.

- Ahhoz korábban kéne felkelnie, hogy engem megöljön - sziszegte jéghideg hangon, amitől kirázott a hideg. De furcsa módon a megkönnyebbülés halvány érzete is megjelent bennem, ahogy gyorsan végignéztem Damonon - egy karcolás sem látszott rajta.

- A probléma nagyobb része az, hogy a férfi nem csak vámpír. Ha csak az lenne, nem jelentene különösebb gondot - évtizedekkel később változtatták át nálunk, ergo gyengébb. De, mivel ő ezt pontosan tudta, nem is ezzel próbálkozott... a varázserejét vetette be. - Stefan homloka ráncokba gyűrődött, és felém fordult.

- Az a seggfej megpróbálta szétrobbantani a fejem. Bonnie is csinálta régebben, amikor éppen olyan kedve volt, de ez más volt. Sokkal intenzívebb, sokkal fájdalmasabb... Ha még egy másodpercig szuggerál, nem biztos, hogy most itt állok. De szerencsére a szuper vámpírképességeim megmentettek - morogta Damon, és újrakezdte a járkálást.

Stefan hallgatott. Egy pillanatig küzdöttem az információadaggal, aztán szépen-lassan helyére kerültek a dolgok.

- Akkor ezek szerint Bonnie... boszorkány? - kérdeztem kételkedő hangon, felvont szemöldökkel.

- Bár most ez a leglényegtelenebb, de igen, az. Nem régóta tudja, nincs még igazán benne a szakmában, ennek a - Damon cifrán elkáromkodta magát - nyomában sincs. Sokkal erősebb nála... Katherine csak ezért tarthatja maga mellett. - Damon átvette a szót az öccsétől, és egy pillanatig sem megállva beszélt.

- De miért akarna Katherine megölni? - kérdeztem értetlenül. - Eddig azt hittem, annak, hogy engem megöljön, az a célja, hogy téged visszaszerezzen - húztam fel a szemöldököm. - Bár eléggé le lehet maradva, ha még azt hiszi... - motyogtam lehelethalkan, a tekintetem a padlóra szegezve. Szinte éreztem, ahogy a hihetetlenül kék szempár perzseli a bőröm. Kell nekem ilyeneket mondani két szuperhallású vámpír társaságában...

Csönd állt be a szobában. Miután újra fel mertem nézni, végigmértem: Stefan sötét tekintettel meredt ki az ablakon, és szinte láttam az agyában kattogó fogaskerekeket, míg Damon hang nélkül eltűnt. Háromszor is körbenéztem a szobában, de nem volt sehol. Egy pillanatra megijedtem, hogy hova tűnhetett - de aztán rájöttem, hogy amit az én emberi képességeim nem észlelnek, azt Stefan vámpírképességei mindenképp. Nagyot sóhajtva dőltem hátra a kanapén, és az kezembe temettem az arcom. Újra és újra feltettem magamban a kérdést: miért pont én? Bennem van a hiba? A kérdésre egyből tudtam a választ. Nem bennem, hanem velem... ha nem jövök el New Yorkból, most nem tudnék semmiről, amiről nem is kéne. Damont hírből se ismerném, és az életem folyna tovább a rendes, unalmas, de biztonságos medrében. Bár, akkor... - a torkom elszorult a gondolattól - Jeremyt sem ismerném...

Stefan a sóhajtásom hallatán elszakította a tekintetét a kinti, szürke felhőkről, és rám nézett.

- Ne okold magad, nem te vagy a hibás. Katherine mindig ilyen volt - imád játszani. Az emberi élet számára annyi, mint egy, a számára kitalált játék. Erről Damon is tudna mesélni... - Most Stefanon volt a sóhajtás sora.

(Mike Suby - Stefan's theme)

- Te... sosem öltél embert? - A hangom elvékonyodott az ölni szónál. A kérdés meggondolatlanul szaladt ki a számon, és abban sem voltam biztos, hogy akarom tudni rá a választ. Meg akartam maradni abban a hitben, hogy Stefan a kedves és aggódó testvér, aki a légynek se tudna ártani... persze, néhány nyuszin kívül.

Stefan elfordította rólam a tekintetét, és újra kinézett az ablakon. A csönd szinte tapintható volt köztünk. Már-már azt hittem, nem is fog válaszolni, amikor újra rám nézett.

- Én sem voltam mindig ilyen, mint most. Nem tudom, Damon mennyit mondott el az átváltozásunkról... - nézett rám habozva.

- Arról semmit. Csak a feltételeket mondta el - vámpírvérnek kell a szervezetbe kerülnie, aztán meghalni, majd embervért inni... - idéztem fel az emlékeimből Damon gyors összefoglalóját.

- Miután feléledsz, eltelik egy kis idő, amíg dönthetsz, mit választasz - a tényleges halált, vagy a vámpírlétet - Stefan nagy levegőt vett, majd lassan kifújta. - Én választottam. Ha nem is szándékosan, de igen. És nem bántam meg... az azutáni pár évben. Tudod, az emberi tulajdonságaid a vámpírrá válásod után felerősödnek - én emberi életemben is törődtem mások érzéseivel, és bűntudatot éreztem, ha fájdalmat okoztam nekik, ez, amióta átváltoztam, felerősödött. De amikor először ízleltem meg a vért... akkor ez nem számított. Élveztem, hogy gyorsabb vagyok, mint akármelyik ember, hogy azt is hallom, ami kilométerekkel odébb történik, és hogy az éjszakai sötét semmit sem változtat a látásomon. Csak a jó oldalát láttam az effajta létnek - de mégis rémisztő volt az új életem, a bátyám nélkül.

- Damon nem akart átváltozni - sóhajtott fel Stefan fájdalmasan. - Úgy döntött, a halált választja. Eleinte én is így döntöttem - de ahogy átváltoztam, már csak bolondnak tartottam Damont. Elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy meghaljon - azt akartam, hogy ő is megtapasztaljon mindent, amit én is, és hogy ketten fedezzük fel az új világot. Csak egy évszázaddal azután jöttem rá, hogy nem ez volt az igazi ok... szükségem volt rá. Ő a bátyám... - suttogta Stefan, és könyörgően rám nézett, mintha tőlem várná a megbocsátást.

- Én kényszerítettem arra, hogy átváltozzon - mondta ki végül kemény hangon az igazságot.

Néztem az arcát... és láttam rajta a tömény bűntudatot és fájdalmat. Az ítélkezés apró szikrája abban a pillanatban kihunyt bennem, ahogy rám pillantott.

- Stefan... - kezdtem bele halkan. Hirtelen nem tudtam, mit is mondhatnék. Azt tudtam, hogy mindenképpen biztosítanom kell őt arról, hogy nem ítélem el. - Én nem... - nagy levegőt vettem, amíg keresgéltem a szavakat.

- Lehet, hogy én is így tettem volna a helyedben. Egyedül voltál, a világ teljesen más volt, mint előtte... szükséged volt valakire, akivel megoszthatod ezt. Megértelek - tettem rá a kezem a karjára. Stefan szemében ugyan még mindig ott csillogott a bűntudat, de mellette a hála szikrája is fellobbant. Halványan elmosolyodtam, és gyengéden megszorítottam a karját.

- Köszönöm - suttogta alig hallhatóan.

Teljes csendben ültünk. Én a hallottakon gondolkodtam - bár a Stefanról alkotott véleményemen nem változtatott egy hajszálnyit sem, a Damonról való vélekedésemet teljesen új fénybe helyezte.

Damon nem akart átváltozni. Nem akart embereket ölni... ezek szerint ő sem volt mindig ilyen. Valahol mélyen megkönnyebbültem: most, hogy már teljesen világos volt előttem is, hogy nem gyűlölöm őt, akármit is tett a múltban, felszabadult sok, régi emlék. Amikor elvitt a családja házának romjaihoz... akkor talán a régi Damonba nyerhettem bepillantást.

- Én most elmegyek Elenáért, addig, kérlek maradj itt. Damon fent van a szobájában, de megígérem, hogy nem fog bántani. Akármit is tett a múltban... - izgatottan ránéztem, hátha ő tudja a választ az egyetlen kérdésre, ami jelenleg érdekelt. Stefan kiolvashatta a szememben csillanó izgalmat, és halványan elmosolyodott.

- Damonon százhatvannégy év után is nehéz kiigazodni, így nem tudok neked pontos választ adni... de abban biztos vagyok, hogy nem esik bántódásod a közelében. Meg akar téged védeni, Eleanor, akár az élete árán is - nézett bele a szemembe mélyen Stefan, hogy átérezzem a mondat súlyát.

Megkövülten meredtem vissza rá - a tudat, hogy valaki képes lenne feláldozni értem az életét, egyszerre volt rémisztő, és borzasztóan jóleső. Bár némi kételkedés volt bennem Stefan kijelentése iránt, mégis hálát éreztem Damon iránt. A gondolat megfoganása után olyan érzés fogott el, mintha egy tiltott dolgot művelnék - egyszerre töltött el furcsa izgalommal, és a veszélyérzettel. Ha újra megbízom Damonban, bolond vagyok - szólalt meg az agyamban egy kis hangocska, de egy másik sokkal hangosabb volt nála: Stefannak igaza van, hisz te is láttad a szemében...

Hirtelen elpirultam, ahogy eszembe jutottak az utolsó pillanatok, amikor utoljára néztem bele igazán a szemébe. A tegnap esti bál képei újra felvillantak előttem, de most csak Damon főszereplésével. Szinte éreztem az ajkaimon a sajátját, és beleborzongtam.

A következő pillanatban jeges zuhanyként ért az agyamba bevillanó név: Jeremy. Hirtelen gyűlöletet éreztem a testem iránt, amiért így képes reagálni egy lényegtelen emlékre. Mert lényegtelen... - öntudatlanul is suttogva mondtam ki a szavakat, hogy mindenképp meggyőzzem magam arról, hogy a tegnapi csók csak a szerencsétlen véletlen műve.

- Eleanor... - férkőzött be a tudatomba Stefan kételkedő hangja.

- Tessék? - kaptam fel a fejem összezavarodva.

- Megleszel, amíg én elmegyek? - kérdezte összeráncolt homlokkal Stefan, és sötétzöld szemei röntgensugárként pásztázták végig kipirult arcomat.

- Persze, menj nyugodtan... én majd... olvasgatok - nyögtem ki az első dolgot, ami az eszembe jutott.

Stefan csak halványan mosolyogva bólintott egyet, és kisétált a nappaliból.

(Kirsten Barry - Ordinary life)

Nagyot szusszanva végigdőltem a kanapén, az arcomat a hideg bőrborításnak nyomva. Teljesen meg voltam zavarodva - semmilyen értelmes és épeszű gondolat nem jutott eszembe. Úgy látszik, a békés nyári napoknak búcsút mondhatok - morogtam magamban.

Hogy lecsillapítsam még a magam számára is érthetetlen gondolataimat, írni akartam Jeremynek egy SMSt. Szükségem volt rá, ebben teljesen biztos voltam. Mellette normális lehettem... és szerelmes.

Elmosolyodtam a gondolattól, ahogy magam elé idéztem az arcát. A melegbarna szemeket, a telt ajkakat, ahogy mosolyra húzódnak, a védelmező, izmos karokat... tapogatni kezdtem a zsebemet a telefonom után, de sehol sem találtam. Csak azután jöttem rá, hogy az elmenetelem nem volt épp a legfelkészültebb, hogy felálltam a kanapéről, hogy jobban megtalálhassam a mobilom. Bosszankodva fújtam ki a levegőt, és egy pillanatig átkoztam Damont, amiért nem bírta megvárni, míg magamtól sétálok le a bejárat elé - de aztán elpárolgott a dühöm, ahogy eszembe jutottak Stefan szavai.

Már pedig nekem muszáj írnom egy SMS-t - makacsoltam meg magam. Hirtelen olyan szükségét éreztem, mint hogy levegőt vegyek - így az egyetlen lehetőséget választottam, ami a jelen pillanatban adott volt: elkérem Damon telefonját. Bár eszemben sem volt megmondani neki, hogy kinek szándékozom írni, biztos voltam benne, hogy ki fogja találni. De meg kell próbálnom...

Halkan lépkedtem felfelé a lépcsőn. A folyosón megállva egy kicsit elbizonytalanodtam - fogalmam sem volt, melyik lehet Damon szobája. De aztán a lábaim automatikusan az egyik ajtóhoz vezettek, és ahogy megfogtam a kilincset, biztos voltam benne, hogy ez az. A furcsa érzéstől megborzongtam, de minden figyelmemet az arcomnak szenteltem. Még ha nem is bíztam a hazugságom sikerében, legalább meg kellett próbálnom.

Halkan kopogtattam a szoba ajtaján. A fülemet az ajtóra tapasztottam, hogy mindenképpen meghalljam a választ, de az csak nem akart megérkezni. Legszívesebben megfordultam volna, és visszamentem volna a nappaliba, de az elhatározásom nem engedett. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, és bedugtam a fejem a résen.

Damon az ágyon feküdt - félmeztelenül. Egy pillanat alatt elvörösödtem, és reflexszerűen behunytam a szemem - aztán eszembe jutott, hogy igazán nincs okom az effajta szégyenlősségre. Hisz láttam már így...

- Azt hittem elég egyértelmű voltam, amikor nem válaszoltam a kopogásra - szólalt meg unott hangon, rám sem pillantva.

Egy pillanatig újra elszégyelltem magam, amiért így rátörtem - de úgy döntöttem, nem futamodok meg. Ráadásul nem is tudom, ki tört rám nem is olyan régen...

- Nem akarlak zavarni - kezdtem bele cincogó hangon -, csak a telefonodat akarom elkérni. Szólnom kéne Laurennek, hogy elmentem otthonról... - a hangom egy oktávval fejebb csúszott a mondat közben. Sohasem tudtam jól hazudni.

Damon végre rám nézett - de a tekintete ezúttal üres, szinte élettelen volt. Lenéző mosolyra húzódtak az ajkai, és egyből tudtam, hogy tényleg nem sikerült átvernem őt. Újra elpirultam, de álltam a tekintetét. Végül ő szakította meg a szemkontaktust, és visszafordította a fejét.

- Nem mondták még neked, hogy egy vámpírnak nem érdemes hazudni? - kérdezte maró gúnnyal.

(The Pretty Reckless - Factory girl)

- Már meg ne haragudj, de te voltál az, aki egy büdös szó nélkül feldobott a vállára, és kiugrott velem az ablakon. Ha az emlékeim nem csalnak, nem kérdezted meg, akarok-e hozni magammal valamit. És, ha az Alkotmányra is jól emlékszem, jogomban áll írni egy SMS-t, akárkinek. Ha magának Katherine-nek akarnék írni, hogy jöjjön értem, abban sem tudnál megakadályozni - szegtem fel a fejemet győzedelmesen. De ahogy egy másodperc múlva elmúlt a gyerekes győzedelmi érzés, már tudtam, hogy irdatlan nagy hülyét csináltam magamból. Ki a franc akarna írni annak, aki a halálát akarja? Nem vagyok normális...

Damon ajkai újabb mosolyra húzódtak. Láttam rajta, hogy mulattatta őt az előbbi kirohanásom, és újra felment bennem a pumpa.

- A francnak mosolyogsz folyton! Ez nálad valami becsípődés? Szerinted mindenre elég egy gúnyos mosoly? - hadartam teljesen beleélve magam az amúgy - csak majdnem - teljesen alaptalan dühömbe. Damon szája még szélesebb, ingerlő mosolyra húzódott, és pimaszul felkönyökölt az ágyon, hogy a szemembe nézhessen.

- Élvezed, mi? Jól esik látni, ahogy én itt pattogok, mint egy... - a mondatot azonban már nem tudtam befejezni.

Damon egy szempillantás alatt előttem termett, és a falhoz szorított. A ruháimon át is éreztem a mellkasából áradó forróságot, és ez egy pillanat alatt belém fojtotta a szót. Zihálva néztem az arcába - a tekintete megtelt élettel, ahogy nyugtázta magában a rám való hatását.

- Ha kell a telefonom, vedd el... a farzsebemben van - susogta a fülembe mély hangon. - Bár a barátod - a szájából ez a szó úgy hangzott, mint egy istenkáromlás - nem örülne neki, ha megtudná, hogy más férfiakat taperolsz...

- Fordulj fel! - morogtam az arcába, és egy szó nélkül kimásztam alóla. A kelleténél sokkal erősebben vágtam be magam után az ajtót, és leviharzottam a nappaliba. Mérgemben belerúgtam a kanapé oldalába, de csak annyit értem el vele, hogy a lábujjam meglehetősen sajogni kezdett. Végül a saját biztonságom érdekében levágtam magam az egyik fotelbe, és összefont karokkal szuggeráltam az ajtót, hogy végre történjen valami, és elterelje a gondolataimat a tökéletes vereségről.

Úgy húsz perc magamban fortyogás után végre-valahára kinyílt a bejárati ajtó, és belépett Elena, nyomában Stefannal. Megkönnyebbülve fellélegeztem, hogy rajtam és a fent tartózkodó seggfejen - csak hogy Damon szóhasználatával éljek - kívül más is van itt. Na nem mintha féltem volna már tőle, sokkal inkább magamtól. Az elmúlt percekben már komolyan fontolgattam, hogy visszamegyek, és megpofozom, és annak nem biztos, hogy jó vége lett volna...

- Szia! Történt valami? - torpant meg Elena a szoba közepén, az arcomat méregetve. El tudtam képzelni, mit láthat rajta, pedig igyekeztem visszafogni az indulataimat.

- Szia... csak a szokásos - sóhajtottam fel, és a fejemmel a lépcső felé böktem, hogy egyértelmű legyek.

- Ha bántott, megölöm - fújta fel magát Elena is, és így egészen úgy nézett ki, mint egy dühös kismacska. Bár ha ketten összefognánk ellene... - suhant végig az vörös ködben lebegő agyamon. Végül csak szusszantottam egyet, és megpróbáltam lenyugtatni magam.

- Egy ujjal sem ért hozzám, nyugi - megvártam, míg Elena arca felenged, és csak azután folytattam. - De csak az, hogy önmagát adta, elég volt ahhoz, hogy legszívesebben szétszedjem a berendezést - forgattam meg végül a szemeimet. Elena felnevetett.

- Ismerős... én már vagy százszor akartam megfojtani - forgatta meg ő is a szemeit, követve a példámat. Stefan mosolyogva hallgatta végig a bátyja szidását, de ő volt olyan diszkrét, hogy nem szólt egy szót sem.

Pár perc könnyed csevegés után eszembe jutott, hogy miért is vagyok itt. Az arcom egyből elkomorult, és újra Stefanra pillantottam.

- És... mihez akartok most kezdeni? - kérdeztem jóval színtelenebb hangon, mint egy mondattal ezelőtt.

- Van már egy tervünk, igaz, Stef? - sétált le a lépcsőn Damon lassan - ezúttal volt olyan figyelmes, hogy magára húzzon egy fekete pólót. Ahogy találkozott a tekintetünk, rám kacsintott, amitől újra, minden relaxációs hercehurca ellenére is elborult az agyam.

- Igazán visszamehetnél a szobádba, nem téged kérdeztelek- húztam fel az orrom, és visszanéztem Stefanra.

- Sajnálom, de ehhez ő is kell - húzta el a száját bocsánatkérően Stefan. Elena megnyugtatásképp a karomra tette a kezét, de nem sokat segített. Damon lazán leült mellém a kanapéra, és, csak hogy tovább idegesítsen, átdobta a vállamon a karját. Lehunyt szemmel elszámoltam háromig, nehogy valami meggondolatlant tegyek, és csak azután csúsztam odébb, kitérve az érintése elől. Mintha mi sem történt volna, újra Stefanra néztem, és úgy vártam, hogy beavasson minket is a tervükbe.

- Mivel fogalmunk sincs, hogy pontosan kivel állunk szemben Katherine-on kívül, így nagyon óvatosnak kell lennünk. A férfi, mint már említettem, nem csak vámpír, hanem elég nagy varázserővel bír. Nem tudjuk, hogy mire lehet képes... ezért úgy döntöttünk, hogy a legegyszerűbb megoldást választjuk: a folyamatos felügyeletet. Én beköltözöm Elenához arra az időre, amíg nem tudjuk, mire is képes a férfi, te pedig Eleanor - fordította rám a tekintetét Stefan -, ideköltözöl, és Damon fog rád vigyázni.