29. rész

Sziasztok,

Először egy kis közérdekű közlemény :):

Mostanában nagyon sokan írtatok a chatbe, hogy szeretnétek, ha kitennélek titeket - én pedig persze mindig meg is ígértem, és aztán csak nem kerültetek ki. Ennek nem az az oka, hogy át akarnálak verni titeket, hanem egyszerűen mire eljutottam volna odáig, már nem tudtam, ki kérte. Így hát kedves többi, blogot vezető olvasóm, ne haragudjatok meg! Ha még mindig szeretnétek, hogy kitegyelek titeket, azt írjátok meg most kommentbe, és garantáltan nem fogom elfelejteni :). A további linkcseréket p

edig a thevampirediarieskata@gmail.com-ra várom, ahogy az egyéb kéréseket is :).

A részről: a mostani fejezetben több olyan pillanat lesz, ami ismerős lehet a sorozatból, nem véletlenül. Most jött el az az idő, hogy muszáj volt beleírnom olyan részleteket, amik a kedvenceim közé tartoznak... így, akkor most megelőzve a rosszalló kommenteket (bár nem hiszem senkiről, hogy ilyet írna :), előre szólok, hogy most nem minden csak az én fejemből pattant ki :).

Na, hát akkor jó olvasást, és kommentre fel! :)

Kata

29. rész - Következmények

(Twilight soundtrack - Let me sign)

Fáztam. Az egész testemet görcsbe rántotta a rajtam újra és újra végigfutó hideg. Már nem sírtam. Nem éreztem semmit. Se fájdalmat, se félelmet... a halál közelsége megbénította az érzékeimet. Csukott szemhéjamon keresztül halványan átsejlett a Hold fénye. Nem volt bennem félelem... A gondolataim teljesen eltompultak. Nem láttam magam előtt Jeremy arcát, se a szüleimét. Megnyugodva hallgattam az egyre lassuló szívverésem.

Lassan nyitottam ki a szemeimet, hogy még utoljára lássam a világot magam körül. Elmosolyodtam, ahogy halványan kibontakozott előttem egy alak. A halál angyala...

A hallucinációm olyan éles és tiszta volt... az érzékeim az utolsó pillanatokban feléledtek, és újra érezni kezdtek. Még hallottam halk, suttogó hangját, ahogy a nevemet mondja, és éreztem a karjait, ahogy óvatosan felemel. Megadóan csuktam be a szemeimet, és nekidöntöttem a fejem a mellkasának. A szívem még dobbant egyet, aztán a világ megszűnt létezni körülöttem.

Meleg. Fény.

Ez a két dolog volt az első, ami eljutott a tudatomig. Aztán hirtelen belém hasított a fájdalom. Az elkeseredettség elemi erővel tépte minden porcikámat - ha ez a halál, akkor miért fáj? Miért érzem úgy, mintha pengeéles karmok hasítanának újra és újra a bőrömbe? Sikoltozva és vergődve próbáltam lerázni magamról a fájdalmat...

-... Eleanor... Eleanor... - férkőzött a tudatomba egy hang.

- Nyugodj meg... biztonságban vagy - az angyal hangja lágyan simította el a kínt. A testem megnyugodott. A fény kezdett elhalványulni, és oldalra hajtottam a fejem. A megnyugtató hang halk masszává olvadt össze, és abbahagytam a küzdelmet. A fülemben a hanggal együtt hagytam, hogy a jótékony és teljesen fájdalommentes feketeség magába szippantson.

(Massive Attack - Teardrop)

Határozottan éreztem. A levegő fájdalmasan tört be a tüdőmbe, a végtagjaim görcsösek voltak. A szemeim nehezen nyíltak fel... elárasztott a vakító fehérség. Olyan szokatlan és idegen volt a sötétségben töltött évek - vagy csak percek voltak? - után, hogy egyből össze is szorítottam őket. Hirtelen megéreztem, ahogy egy hideg kéz az enyémhez ér.

A fájdalom már elmúlt. Bár a légzés nehezemre esett, ez már semmi sem volt az előbbi fájdalomhoz képest. Újra kinyitottam a szemeimet. A világ homályosan folyt össze előttem - beletelt egy jó percbe, míg ki tudtam venni a körülöttem lévő tárgyak alakjait. Ám a fekhelyemül szolgáló ágy mellett egy nagyon is emberi formájú sziluett ült. Újabb fél percbe telt, míg felfedeztem, ki lehet az. A sötét, kócos tincsek, és az izmos karok nagyon is ismerősnek hatottak.

Hát Damon is itt van? Követett volna a halálba?

De ahogy egy újabb, nagyobb levegőt vettem, rájöttem, hogy élek. Vagy ha ilyen a halál, semmit sem változtatott az ezelőtti világomon.

Ebben a pillanatban összetalálkozott a tekintetünk. A jégkék szempár ezúttal csöppet sem volt hideg - a színével ellentétben meleg aggodalom sütött belőle. Ahogy meglátta a kíváncsian és érdeklődően csillogó tekintetem, felsóhajtott, és megkönnyebbülten a hajába túrt. Elkapta a tekintetét rólam, és a hófehér paplant kezdte fixírozni.

- Mi történt? - A hangom halk volt és rekedtes, de legalább tudtam beszélni.

Damon hangos sóhaja óráknak tűnő percekig visszhangzott körülöttünk.

- Én találtalak meg. - Ekkor vettem csak észre, hogy a rajta lévő világoskék inget sötét foltok tarkítják. Vér.

- Akkor te voltál az angyal... - suttogtam döbbenten.

- Hát, sok mindennek neveztek már, de ilyen megtisztelő rangom még nem volt - az arcán felvillant egy halvány, Damon-féle mosoly, ami engem is mosolygásra késztetett. Valami sosem változik...

- De akkor ezek szerint velem is álmodtál - húzta ki magát önelégülten. - Végig egy angyalról motyogtál, meg a csodálatos hangjáról - a hangja halk és susogó lett a "csodálatos hang"-os résznél. Halványan elpirultam a tudattól, hogy vajon miket mondhattam még álmomban. Damon arcát elnézve nem sok jót, ha ennyire örül neki.

- De azért megjegyzem, hogy a kis barátodról egy szót sem ejtettél - húzta gonoszkodó vigyorra a száját Damon. Legszívesebben hozzávágtam volna egy párnát, hogy végre leolvadjon az arcáról a mosoly, de túl gyengének éreztem magam ahhoz is, hogy egy dühös grimasszal jelezzem, hogy ez nem volt szép tőle.

- Neked nem esett bajod? - esett a pillantásom a vérfoltokra.

- Egyedül voltál, amikor megtaláltalak. Követtelek egészen a Grillig, de amikor eltűntél a mosdóban, nem tartottam tovább szükségesnek a megfigyelésed - fintorodott el. - Hazajöttem, de egész este valami furcsa, baljóslatú érzés volt bennem, és végül kirohantam az erdőbe. Elmentem egészen a Lockwood-birtokig, míg végül rád nem találtam.

- Nem láttál... farkasokat? - kérdeztem akadozó hangon. Visszatekintve az elmúlt pár órára, olyan érzésem volt, mintha az egészet álmodtam volna.

- Farkasokat? - húzta fel a szemöldökét Damon kérdően. - Virginia ezen területén nem honosak a farkasok.

- A combom... - Hatalmas erőfeszítés árán toltam le magamról a takarót. A farmerom cafatokban lógott rajtam, és a vértől az is sötétre színeződött, de nem látszódott rajtam egy karcolás sem. Elhűlve ültem fel, és végigtapogattam magam. Damon kérdően nézte a mozdulataimat, de amikor semmi külső sérülést nem találtam magamon, ránéztem.

- De a motor... és a harapás... - kezdtem bele dadogva, de Damon félbeszakított.

- Ahogy leemeltem rólad a motoromat, ami nem mellesleg totálkáros lett a kis kalandodtól - nézett rám lesújtóan -, egyből összeforrt a seb a benned lévő vámpírvér hatására. Ezért nem véreztél el - húzta meg a vállát nemtörődöm módon, de azért láttam rajta a megkönnyebbülést. Elmélázva néztem rá. Minden vonása úgy hatott rám, mintha most látnám először. A jégkék szempár, ami ezúttal teljesen máshogyan csillogott, mint eddig, az ajkak, amik most is ugyan gúnyosan, vagy épp gonoszkodóan húzódtak mosolyra, mégis lágyabbak voltak. Talán Damon mégsem nézné végig vigyorogva, ahogy meghalok - futott végig az agyamon a gondolat. És egy másik, melegséget okozó érzés is megjelent bennem: a bizalom felé.

Erőtlenül rogytam vissza az alám feltornyozott párnák közé. Nem álmos voltam - inkább harmatgyenge. Nem tudtam megállapítani, mennyi ideig lehettem eszméletlen, de Damon, mintha olvasna a gondolataimban, megszólalt.

- Hajnalodik. Nem vagy éhes? - kérdezte elmerengve. Egy pillanat erejéig a lelki szemeim előtt megjelent Damon kiskötényben, ahogy rántottát süt nekem, és majdnem elnevettem magam, de végül csak mosolyogva bólintottam.

- Megelőzve a kérdésed, igen, tudok főzni. Elena tudna róla mesélni, számos fantasztikus vacsorával leptem meg őket, mielőtt te ideköltöztél volna. De azért a pitét a Grillből hozom - húzódtak az ajkai csibészes mosolyra, majd felpattant, és kicsit sem emberi tempóban eltűnt a lépcsőfordulóban.

(Digital Daggers - Head over heels)

Csukott szemmel próbáltam erőt gyűjteni magamban ahhoz, hogy elvánszorogjak a fürdőig, és lemossam magamról a rám ragadt avart, és tetemes vérmennyiséget. Bár fogalmam sem volt, hogy mikor jutok haza legközelebb, éreztem, hogy egy jó darabig még nem. Ha most állt volna elő Stefan a nem is oly rég képtelenségnek tűnő ötletükkel, talán igent mondtam volna, azzal a tudattal, hogy nem kell megmozdulnom. De mikor megéreztem a fémes szagot, erőt vettem magamon, és feltápászkodtam. A lábaim remegtek az erőfeszítéstől, de sikeresen elvonszoltam magam a fürdőt rejtő ajtóig. Kínkeservesen hámoztam ki magam az eléggé megviselt ruháimból, és beültem a kádba. Hosszan folyattam magamra a forró vizet. Annak ellenére, hogy nyár volt, fáztam, de a vérveszteség számlájára írtam. Jó fél óra áztatás után kászálódtam ki a kádból, immár tisztán, és újult erőre kapva. Bár még mindig tiltakoztak a lábaim, ahogy kiléptem a kádból, már nem éreztem úgy, hogy a következő pillanatban összeesem.

A bugyimat és a melltartómat kénytelen voltam visszavenni, de a többi ruhámat nem voltam hajlandó. Bár fogalmam sem volt, hogy miben leszek, amíg nem jutok haza, még az is jobban tetszett, hogy egész nap ezt a két, nem túl sokat takaró darabot hordjam, mint hogy a véres ruháimat visszavegyem.

Nagyot sóhajtva léptem ki a fürdőből. Csukott szemmel dörgöltem egy tiszta törülközővel a vizes tincseimet. Nagyot nyújtózkodtam, és csak akkor jöttem rá, hogy nem vagyok egyedül, mikor a jóleső nyögésem hangjába egy másik, elégedett nevetés is vegyült. Villámgyorsan magam elé rántottam a törülközőt, de Damon arckifejezése elárulta, hogy végignézte a hatásos belépőmet. Úgy döntöttem, hogy a melltartó-bugyi szerelés mégsem lesz teljesen tökéletes, ezért az egyik, hatalmas antik szekrényhez lépve, előszedtem egy inget.

- Fordulj el, kérlek - motyogtam vérvörös arccal. Hátrapislantottam, hogy eleget tett-e a kérésemnek, de természetesen meg sem mozdult. Felszusszantottam, és igencsak bénázva megpróbáltam úgy magamra venni az inget, hogy közben a legkevesebb látszódjon belőlem. Bár az ing egyáltalán nem volt mondható hosszúnak, és a combomból így is jóval több látszott, mint ahogy azt szerettem volna, legalább már más, kényesebb részeim takarásban voltak Damon tekintetétől.

- A reggeli tálalva - nyújtotta felém a tálcát Damon vigyorogva, miután villámgyorsan befészkeltem magam újra a paplan alá.

- Köszönöm. - Jó kislány módjára illedelmesen megköszöntem a reggelit, és nekiláttam a tányérra felhalmozott rengeteg rántottát elfogyasztani. Szokásomhoz híven lassan rágtam meg minden falatot, és csak akkor hagytam abba az evést, mikor már egy morzsa sem volt a tálcán.

- Hát ez jó hosszú volt - forgatta meg a tekintetét Damon. - Ha mondtad volna, hogy ilyen tempóban eszel, nem maradtam volna itt - pillantott rám műelégedlenkedést színlelve. Elmosolyodtam a csipkelődésén - most, a múlttal ellentétben cseppet sem dühített fel a viselkedése, és nem csak az új, sokkal kellemesebb érzéseim miatt. Valami megváltozott... nem is valami, hanem valaki. Damon.

Hosszan nézegettem az arcát. Bár már felfedeztem rajta a változást, nem bírtam abbahagyni a bámulását. Ő nem vette észre, hogy őt nézem, a takarómat babrálta. Mikor találkozott a tekintetünk, elmosolyodtam. Damon zavartan nézett rám, láttam rajta, hogy azon gondolkodik, vajon mennyire verhettem be a fejem, hogy még nem küldtem el őt a francba. De nekem teljesen más tervek körvonalazódtak a fejemben...

- Köszönöm - suttogtam újra. Legszívesebben megérintettem volna, de valamiért mégsem tettem.

- Egyszer már megköszönted, azért annyit nem vesződtem vele - húzta fel a szemöldökét, de a szája sarka mosolyra húzódott.

- Köszönöm, hogy megmentettél. Újra. - A kék szemek rezzenéstelenül állták a tekintetem. Végül Damon csak nyelt egyet, és bólintott.

- Legalább már tudom milyen érzés az, amikor te adsz, és nem csak elveszel. Vegyük úgy, hogy kvittek vagyunk... van már benned annyi vér belőlem, mint amennyit én vettem el - kacsintott rám vigyorogva.

- Egy szívesennel is megelégedtem volna - morogtam szemforgatva. Ez is jellemző volt Damonra... nem bírta, ha valaki érzelmeket mutat felé, legyen az akár csak hála.

Damon felnevetett az arckifejezésem láttán, és elvette tőlem a tálcát. Ezúttal normális tempóban indult el az ajtó felé - nem hinném, hogy a tányérok túlélték volna egyben a kétszáz kilóméter/órás száguldozást fel-alá.

- Hagylak aludni. Szükséged van a pihenésre - villantott rám egy "jóéjszakát" vigyort, és újra eltűnt, mielőtt tiltakozhattam volna. Végül úgy döntöttem, annyival minimum tartozom neki, hogy eleget tegyek a kérésének, és befészkelve magam újra a párnák közé, visszaaludtam.

Jó pár óra múlva ébredtem csak fel. A nap kint már jóval a tető felett járt, de a redőnyt valaki lelkiismeretesen lehúzta, hogy a beszökő napsugarak ne zavarjanak.

Damonnak igaza volt - szükségem volt erre az alvásra. Már egyáltalán nem fájt semmim, és a lábaim se sikoltoztak könyörgően, hogy hagyjam őket békén. Mielőtt újra nyújtózkodtam volna, gyorsan körbepillantottam, hogy biztosan egyedül vagyok-e - de szerencsére egy kémlelő tekintettel sem találkoztam. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, igyekeztem a lehető legjobban lejjebb húzni az inget, de még így is csak épphogy a fenekemet takarta. Végülis, mindegy - rántottam meg a vállam - Damon már látott kevesebb ruhában is. Sokkal kevesebben...

(The Raveonettes - My boyfriend's back)

Ahogy leértem a földszintre, meghallottam a hangosan szóló - inkább üvöltő - zenét. Damon félmeztelenül feküdt az egyik kanapén, és aludt. Elképedve néztem rá - hogy lehet ekkora zajban aludni? Egy pillanatig elakadt a lélegzetem az ütemesen emelkedő, tökéletes izmokkal rendelkező mellkasától, de aztán, mint akit kukkoláson kaptak, gyorsan elfordultam. Magamat nyugtatva próbáltam visszaállítani a légzésemet a normális ütembe, és gyorsan magam elé idéztem Jeremyt. Elvörösödtem a gondolataimtól, ahogy visszapörgettem a fejemben a Grill mosdójában történteket - csak hogy egy újabb kép tört be a lelki szemeim elé, ahol már nem csak ketten voltunk. Ott Damon jéghideg keze cirógatta végig a mellemet, míg Jeremy kezei teljesen máshol jártak...

Egy pillanat alatt teljesen leizzadtam, ahogy a kép végigpergett előttem. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna a szégyentől, és már indultam is volna vissza a szobám sötétjébe, messze Damontól, és a bűnös gondolataimtól, amikor egy kéz elkapta hátulról a csuklómat, és maga felé fordított.

Damon szemtelenül vigyorgó arcával találtam szembe magam. A kék szemek pimaszul méregettek, és hirtelen teljesen biztos lettem benne, hogy az előbbi gondolataim nem a saját fejemből pattantak ki.

- Abbahagynád az emlékeim manipulálását? - kérdeztem tőle hűvösen, és kecsesen kiszedtem a kezem a kezéből.

Damon csak kérdően felvonta a szemöldökét, de tovább vigyorgott.

- Verbénát viselsz, nem tudlak megigézni. És, bár nem tudom, mi jutott eszedbe, így hátulról elnézve eléggé kellemes lehetett - simította ki a nyakamba tapadt hajamat. - Nekem mindent elmondhatsz - vágott ártatlan képet.

- Semmiség - motyogtam elpirulva. Tudtam, hogy sajnos igaza van a verbénát illetően. A nyaklánc azóta is ott lógott a nyakamban, mióta nekem adta. Ez viszont azt jelenti, hogy nagyon sürgősen meg kell reguláznom a gondolataimat...

Damon még utoljára fölényesen rám vigyorgott, aztán a bárpulthoz sétált, és öntött magának az egyik kristályüvegből. Egy hirtelen ötlettől vezérelve én is odasétáltam hozzá, és kivéve a poharat a kezéből, felhajtottam a benne lévő whiskey-t. Igazán megérdemeltem a történtek után.

Damon rosszallóan nézett rám, mire én csak rávigyorogtam. Bosszankodva vett elő egy új poharat, és mielőtt még azt is kivehettem volna a kezéből, gyorsan megitta. Egy kósza csepp azonban végiggördült az állán, majd a még mindig fedetlen mellkasán folytatta útját. Szégyenlősen kaptam el a tekintetem róla, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy Damon figyelmét elkerülje. A pillantása elől kitérve inkább újra töltöttem magamnak, és azt is a lehető gyorsabban ittam meg.

De még ezután is éreztem magamon a tekintetét, így inkább felkaptam az egész üveget, és leültem a kanapéra. Damon szó nélkül mellém ült, és átfogta a vállam. Így ültünk teljesen csöndben, míg szép-lassan ki nem ürült az egész üveg. Mentségemre váljon, hogy nem egyedül ittam meg - Damonnal felváltva kortyolgattunk. De még így is éreztem, ahogy az alkohol a fejembe száll. Vigyorogva pillantottam Damonra, akin viszont egyáltalán nem látszott volna, hogy kicsit is változtatott volna az állapotán a whiskey.

- És most? - kérdeztem lassan. Fogalmam sem volt, hogy mit akarok csinálni, de elég jól éreztem már magam ahhoz, hogy bármilyen őrültségben benne legyek.

- Most táncolni fogunk - pattant fel mellőlem hirtelen, és a kezemet megragadva, magához rántott. Épp valami könnyed, régi popszám szólt, és én nevetve néztem, ahogy a kezemet a vállára teszi, és táncolni kezd. Kissé gátlásosan kezdtem el én is táncolni, bár az enyém csöppet sem volt olyan összeszedett, mint az övé.

(Anberlin - Enjoy the silence)

Ahogy a számnak vége lett, egy új kezdődött. A ritmust hallva elengedtem Damon kezét, és ugrálni kezdtem. Széttárt karokkal futottam végig a szobán, és az ablak előtt megállva elterültem a szőnyegen. Élveztem, ahogy a napsugarak végigmelengetik a bőrömet, és ide-oda hemperegtem a napsütötte folton. Damon lazán visszasétált az asztalhoz, és elvéve egy újabb üveget, meghúzta azt is. Visszarohantam elé, és kérlelően nagy szemekkel pillantottam az üvegre. Ahogy újabb kortyok csúsztak le, úgy tűnt el minden gátlásom. Kézen ragadtam Damont, és húzni kezdtem magam után. Ő csak vigyorogva felkapott, és a lábaim alá nyúlva megpörgetett. Hátrahajtott fejjel nevettem, és amikor újra a földön álltam, ott folytattam csöppet sem szabályszerű táncomat - ha nem inkább ugrálásomat, ahol abbahagytam. Borzasztóan élveztem, ahogy végigszáguld rajtam az energia, és ahogy az alkohol egyre jobban hatott, úgy dobáltam magam egyre jobban. Damon pár méterrel odébb táncolt, majd nekifutott, és a következő pillanatban már a galérián folytatta. Csukott szemmel mozgatta a csípőjét. A hasán lévő tökéletes hat kocka megfeszült a mozdulataitól, és én nagyot nyelve próbáltam visszafojtani az újra feltörő gondolataimat. Damon, mintha megérezte volna, csábosan intett az ujjával, hogy kövessem őt, de mindketten tudtuk, hogy ez lehetetlen. Nevetve intettem neki, hogy inkább jöjjön ő le, és eleget téve a kérésemnek, egy pillanat múlva már újra mellettem volt. A karjait a derekam köré fonva folytatta ingerlő táncát, és nekem minden erőmet be kellett vetnem ahhoz, hogy elszakítsam a tekintetem az övétől. Hátat fordítva neki, ingerlően felhúztam az inget - így a fenekem pont a csípőjéhez nyomódott. Újra elnevettem magam, és mielőtt még reagálhatott volna, kitáncoltam a kezei közül, és szemérmetlenül vigyorogva visszapillantottam rá. Az arckifejezése ugyan kicsit elkeseredett volt, de nem hagyta magát - elkapta a kezem, és újra megpörgetett.

(Howie Day- Longest night)

Zihálva dőltem le a kanapéra. Az előbbi kis ugrabugra teljesen kifárasztott, de nem bántam, minden pillanatát élveztem. Az alkohol ugyan még javában dolgozott bennem, nem írhattam a számlájára... Damon rendkívül szórakoztató társaság volt, ha nem akart éppen halálra idegesíteni szántszándékkal. Erre a végszóra hallgatott el a szám, és egy jóval lassabb kezdődött. Damon is lezuttyant mellém - ő ugyan nem zihált annyira, mint én, a mellkasát azért fénylő rétegbe vonta az izzadtság. Legszívesebben hozzáértem volna, még a kezem is megrándult, de kontrolláltam magam. A tekintetünk találkozott, ahogy rápislantottam, mennyit vett észre a bennem lezajló kisebb háborúról, és ahogy elnéztem, pontosan tudta, mit akartam tenni. De még mielőtt elpirulhattam volna, a keze megtette helyettem is azt, amit akartam - csak épp ő a combomon simított végig. Az ereimben folyó alkohol hirtelen folyékony tűzzé olvadt az érintése nyomán, és mégis libabőrös lettem ott, ahol megérintett. De nem mertem megszólalni. Éreztem, hogy az lenne a leghelyesebb, ha most felpattannék, és itt hagynám, de valamiért nem engedelmeskedtek a lábaim az agyamnak. Mozdulatlanul vártam, hogy a keze hova téved még, de ahogy elérte a combom felső részét, fájdalmasan felszisszentem. Damon feljebb húzta az ingem, de szinte alig érzékeltem: csak a vérvörös, pulzáló hólyagokat láttam, amik pár perce még biztosan nem voltak ott...

***

- akinek van kedve egy jót nevetni, az nyissa meg az első évad 12. részét, és tekerjen 28:30-ra... én csak most fedeztem fel, de azóta is nevetek rajta. :D :D :D