31. rész

Sziasztok,

Nos, megküzdöttem ezzel a résszel. Így, előljáróban nem árulom el, hogy miért, de a rész alatt majd írok pár sort a "miért?"-ről is. :)

Ezúttal extrán ajánlom, hogy hallgassátok meg hozzá a zenéket... nekem így volt teljes. :)

Jó olvasást, és várom a véleményeiteket!

Kata

31. rész - Ígéret

(Ben Harper - Amen Omen)

Nehezen ébredtem fel. A fájdalommentes álom csábított vissza, de még alvás közben is tudtam, hogy velem van. A fülemben hosszan csengtek a szavai, és csak ez adott erőt ahhoz, hogy kinyissam a mázsás súllyal rámnehezedő szemhéjaimat. Megfeszülve vártam, hogy Damon hangja megszólaljon, de ahogy körbenéztem a szobában, rájöttem, hogy teljesen egyedül vagyok. A csalódottság belemarta magát a porcikáimba, míg nem a combomban összpontosult a fájdalom. A könnyeimet visszanyelve próbáltam visszafojtani a sikolyomat, de egy halk nyöszörgés így is kicsúszott a számon. A hálóingként használt ing teljesen átázva tapadt rám, szinte fojtogatott. Görcsösen, lassú mozdulatokkal próbáltam kihámozni magam belőle... eddig el sem jutott a tudatomig, hogy az ő inge van rajtam. Harmatgyengén próbáltam kigombolkozni belőle, de nem ment. Az elkeseredettségtől a könnyek felszakadtak, és halk, fuldokló hangon sírni kezdtem. Legyen vége... nem akarom...

- Hát felébredtél? - A hangja hallatán a kezeim bénultan hullottak le a mellkasomról, és megdermedtem. Hát mégsem hagyott itt... Válasz helyett csak egy fáradt mosolyra futotta, de belül teljes mosollyal bólogattam, és legszívesebben odarohantam volna hozzá, hogy megöleljem.

- Hoztam egy kis vizet, hátha most nem jön ki belőled... meg magamnak egy kis reggelit - emelte meg a kezében lévő kristálypoharat, amiben tisztán látszott ilyen messziről is, hogy nem csak málnaszörp van. Elborzadtam a gondolatra, hogy ezt itt, mellettem akarja meginni, de aztán arra jutottam, hogy ha nem itt inná meg, nem lenne velem... És jelenleg ennél semmi sem volt fontosabb. Nem akartam egyedül lenni.

- Itt akartam lenni, mikor felébredsz, de te természetesen pont akkor ébredsz fel a száz évig tartó álmodból, mikor lemegyek fél percre. Jellemző - grimaszolt egyet, de aztán az ajkai féloldalas mosolyra húzódtak.

- Köszönöm - leheltem gyenge hangon. Damon átszelte a kettőnk közti távolságot, és letelepedett mellém az ágyra. A kezembe akarta adni a poharat, de amikor látta, hogy nem vagyok elég erős ahhoz, hogy megtartsam, inkább a tarkóm alá nyúlt, és a poharat a számhoz emelve, óvatosan megdöntötte azt. A hűs folyadék jólesően csorgott végig a torkomon, de egyből éreztem, hogy Damon - és a saját - reményeim szerint, nem javult az állapotom. Heves köhögőroham közepette távozott belőlem az éppen lenyelt korty víz. Visszazuhantam a párnák közé, és elkínzott arccal néztem fel Damonra. Ő csak megtörölte az arcomat egy másik, tiszta ronggyal, és rám mosolygott.

- Semmi baj... majd később - simította ki az arcomból az odatapadt tincseket. Letette a kezében tartott poharakat, és óvatosan, hogy nehogy megüssön, mellém mászott. Oldalra fordult, hogy szembe nézhessen velem. A tekintete fogva tartott - egy pillanatra elfelejtettem, hogy hol vagyok. A pillantása gyógyírként hatott rám, lehűtötte a láztól felhevült testemet. Ha tehettem volna, sosem szakadtam volna el a tekintetétől - de, ahogy egy újabb köhögőroham tört rám, semmi más nem maradt meg a gondolataimban, csak a bensőmet szaggató fájdalom. Damon megnyugtatóan simogatta a kezem, míg véget nem ért, és amikor furcsa pózban visszaestem a párnák közé, a karját a nyakam alá csúsztatva átkarolt. Szerettem volna hozzáérni, de nem maradt elég erőm ahhoz, hogy utánanyúljak.

Elmerengve néztem őt. A szívem csendesen, nyugodtan dobogott, és ezúttal a feszültség szikrái sem pattogtak közöttünk, de jól esett a közelsége. A keze végigsimított az arcomon, de olyan finomsággal, mintha bármelyik erősebb érintésétől ezer darabra törhetnék. Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy nem érdekel, mit csinált a múltban, nem számít. Most itt van, és csak ez számít.

- Min gondolkodsz? - suttogta halkan.

- Azon, hogy ki is vagy igazából... - levegőt kellett vennem, hogy be tudjam fejezni a mondatot, de ez a szünet pont elég volt ahhoz, hogy Damon lemerevedjen. A keze megállt egy pillanatra, de aztán lehunyta a szemét, és tovább simogatta az arcomat.

- Nem tudom eldönteni, hogy melyik az igazi Damon Salvatore. Az, aki itt van velem, vagy az, aki a kórházban meg akart ölni - fejeztem be. Ha korábban fogalmazódott volna ez meg bennem, nem tudtam volna ilyen könnyen kimondani, de most úgy éreztem, ha nem teszem meg, talán sosem lesz rá alkalmam. Figyeltem az arcának minden rezdülését - ahogy megfeszülnek a vonásai egy pillanatra a szavaim hallatán, és ahogy az ajkai összepréselődnek, aztán halvány, gúnyos mosolyra húzódnak.

- Ha majd rájöttem, szólok neked is, jó? - A keze tovább siklott a nyakamra, és megpihent a kulcscsontomon. Küzdöttem a kísértéssel, hogy hozzáérjek, de elbuktam - minden erőmet összeszedve megemeltem a kezem, és a kezére simítottam a sajátomat. Damon játszani kezdett az ujjaimmal, és újra rám nézett. A tekintete érzelmektől telve kavargott, mint a kristálytiszta vízű óceán - de olyan mély is volt. Nem láttam a mélyére... nem láttam a lelkéig.

Észre sem vettem, amikor az arcomon végigfolyt egy könnycsepp. Damon nem törölte le, de a tekintetét elszakítva tőlem, végigkövette az útját, egészen addig, amíg a párna anyaga fel nem szívta azt.

- Mi a baj? - a hangja simogatóan ölelt körül, és egy pillanatra megszorította a kezem.

- Én csak azt hiszem... félek - nevettem fel, de a hangom elcsuklott, ahogy újabb könnyek szorították el a torkom. - Nem tudom, mi történik, nem tudom, mit érzek... semmit sem tudok, csak azt, hogy akárhányszor megérzem a fájdalmat, meg akarok halni. De nem lehetek önző... Nem tehetem ezt meg Laurennel, a szüleimmel, Jeremyvel... De nem bírom tovább, Damon. Fáj, és én nem bírom ki még egyszer... - Hirtelen törtek fel bennem az érzelmek. Eddig tompa voltam, csak a fájdalmat voltam képes érzékelni... de a jelenléte felerősített mindent.

- Tedd meg értem - emelte rám a pillantását, ami eddig a kezünket fixírozta. - Tedd meg értem, Eleanor, és ígérem, hogy hogy az a Damon leszek, aki most itt van veled. Kérlek! - Az utolsó szó kétségbeesett suttogásként jutott el hozzám, de olyan érzés volt, mintha a fülembe kiabálta volna. A tüdőm összeszorult, és össze kellett szorítanom a szemem, ha nem akartam, hogy kitörjön belőlem a zokogás.

- Kérlek... - A kezei közrefogták az arcomat. Éreztem meleg leheletét az arcomon, de nem nyitottam ki a szemem. Egész testemben remegni kezdtem, de ezúttal nem a testi fájdalomtól... a szívem szakadt ezer darabra, ahogy megéreztem a belőle áradó kétségbeesést. Annyira meg akartam ígérni neki, hogy erős leszek, és túlélem... Érte. De nem tehettem... nem okozhatok neki is fájdalmat azzal, ha feladom a küzdelmet.

- Menj el, Damon - suttogtam remegő hangon, és olyan erővel préseltem össze a szemeimet, ahogyan csak tőlem tellett. Ha meglátja, hogy mennyire fájdalmas ez nekem, nem fog itt hagyni, és nem hagyja, hogy megvédjem őt a fájdalomtól.

- Ígérd meg. - A tenyere nekifeszült az arcomnak, és nem engedte, hogy elfordítsam.

- Menj már el, nem érted? - kiáltottam fel, de az eddig visszatartott könnyek most megállíthatatlanul kitörtek belőlem. Zokogva kaptam utána. A szavaimmal ellentétben, nem vágytam másra, csak arra, hogy itt legyen velem végig, és nem maradt bennem ellenállás... szó nélkül benyúlt a hátam alá, és az ölébe emelt. Átölelt, és simogatni kezdte a rázkódó hátamat. A vállába temettem az arcomat, és hagytam, hogy a pólója anyaga feligya a könnyeimet. Görcsösen kapaszkodtam a karjába... Szükségem volt rá, úgy, ahogy még senkire és semmire eddig.

- Megígértem, hogy nem hagylak magadra többé, és nem fogom megszegni a szavamat még akkor sem, ha te kéred - suttogta a fülembe. Remegő hangon felnevettem, és felemeltem a fejem a válláról. Annyi mindent mondani akartam neki, de nem jutottak eszembe azok a szavak, amikkel kifejezhetném magam. Elmosódottan láttam az arcát a szememben ülő könnyektől, de így is láttam, ahogy megcsillan a tekintete, amikor találkozott az enyémmel.

- Meg... megígérem, hogy nem adom fel. - Ahogy kimondtam a szavakat, elhittem, hogy lehetséges. Elhittem, hogy túl fogom élni... a remény az elmúlt napokban olyan távolra került tőlem, hogy most, amikor újra felcsillant bennem, szinte idegennek éreztem... de hittem neki.

Ebben a pillanatban újra fellángolt bennem a fájdalom. Kitéptem magam Damon karjai közül, ahogy a tagjaim megfeszültek a kíntól... de a torkomat egyetlen hang sem hagyta el. Ezúttal nem ürült ki a tudatom, és pontosan emlékeztem, mit ígértem neki. Bár legszívesebben újra könyörögni kezdtem volna az azonnali halálért, szó nélkül viseltem el, ahogy a testemet végigperzseli az emésztő tűz. Éreztem, ahogy valaki lefeszíti a kezeimet az ágyra, hogy nehogy kárt tegyek magamban, de többre már nem jutott erőm. A világ feketébe borult, és elveszítettem az eszméletemet.

(Ryan Star - Losing your memories)

- Damon... - ültem fel az ágyban hirtelen, miután magamhoz tértem. Ide-oda kapkodtam a tekintetem, hogy meggyőződjek róla, az egész csak álom volt. Csak akkor nyugodtam meg, amikor hátulról egy kéz simult a hátamra, és óvatosan visszahúzott az ágyra.

- Mit álmodtál? Végig dobáltad magad, és a nevemet mondogattad - húzta össze a szemöldökét, de közben mosolygott, és újra simogatni kezdte az arcomat.

- Csak egy álom volt - sóhajtottam fel. Még mindig tisztán láttam magam előtt, ahogy a farkas nekiugrik Damon torkának, és egy hátborzongató csattanással elharapja a torkát. A vörösre színeződő avar még olyan eleven volt, hogy ha kinyújtottam volna a kezem, meg is érinthettem volna...

- Az lehet, de teljesen leizzadtál. Nincs kedved lefürdeni? - A szavai közben letörölte a homlokomról a nedvességet.

- Nem hiszem, hogy eljutnék odáig - mosolyogtam rá lemondóan, pedig a fürdés szónál felcsillant a szemem.

- Szolgálatára készen, kisasszony - hajolt meg ültében, és rám kacsintott. Mikor még mindig eléggé reményvesztett arccal néztem rá, megforgatta a szemét.

- Ez is része a tizenkét lépéses "Hogyan éljük túl a vérfarkasharapást?" terápiámnak. Három napig nyomoztam utána, nem teheted tönkre azzal, hogy kihagyod a második lépést - tárta szét a kezeit, és meggyőzőnek szánt arccal rám vigyorgott.

- Mit mondt... - kezdtem bele elkerekedett szemekkel, de befogta a számat, így csak egy érthetetlen massza hallatszódott a kérdéseim záporából.

- Mindent a maga idejében. Ha már a kádban csücsülsz, jutalmul minden kérdésedre válaszolok. - A mosoly, amit rám villantott, mozgásra bírt. Tudtam, hogy ha ellenállnék neki, akkor is elmondana mindent... de nemrég megígértem neki, hogy nem adom fel, és meg kellett próbálnom.

- De abban ne is reménykedj, hogy meztelen leszek - húztam össze a szemeimet, és felnevettem. Egy pillanatra megdöbbentem... olyan régen nevettem már, hogy a hangom megdöbbentett. Hirtelen felindulásból karoltam át a nyakát, és öleltem meg.

- Köszönöm - mosolyogtam bele a nyakába. - Segít, hogy itt vagy... reménnyel tölt el, azt hiszem. - Damon óvatosan viszonozta az ölelésem, és végigszántotta az ujjával az összegubancolódott hajamat.

- Majd akkor hálálkodj, ha kibontottam a hajadból a csomókat - fintorgott, ahogy megpróbálta kihúzni a kezét a hajamból. Az égnek emeltem a szemeimet, és kibontakoztam a karjaiból. Leheletgyengén emeltem le a takarót magamról... nem akartam odanézni, de későn kaptam el a tekintetem. Damon fájdalmasan felszisszent, ahogy meglátta a combomat, de nem szólt egy szót sem. A mostani állapotában a combom inkább tűnt egy szétmarcangolt húsdarabhoz, mint egy testrésznek.

Napok óta nem álltam lábon, kivéve azt az egy esetet, amikor azt hittem, itt van Jeremy... megborzongtam az emlék hatására, de tartottam magam. Óvatosan helyeztem testsúlyomat az egészséges lábamra, és Damon vállára támaszkodva próbáltam meg ellökni magam az ágyról. Azonnal éreztem, ahogy az erő kifut a lábamból, és visszaestem az ágyra. Elkeseredett arccal néztem fel rá, de ő csak megnyugtatóan mosolygott.

- Mondtam, hogy szolgálatodra készen állok, csak nem akartam beletaposni az önérzetedbe azzal, hogy nem hagyom, hogy megpróbáld te. De most, hogy bebizonyítottad, csak egy gyenge, esendő nő vagy, hagyd a férfiakra a munkát - mondat közben benyúlt a lábam alá, és a nyakam alá csúsztatta a kezét. Úgy emelt fel, mint egy tollpihét, de ahogy megfeszült a combomon a seb, felszisszentem. Bocsánatkérő pillantással simogatta végig az arcom a tekintetével, de nem állt meg, és én sem kérleltem, hogy fektessen vissza. Megígértem neki.

Lábbal lökte ki a fürdő ajtaját, és a kádhoz kormányzott. Amíg megnyitotta a csapot, lerakott az egyik, hosszú polcra. Nekidőltem a hideg csempének, de alig bírtam magam megtartani. Elcsigázott mozdulatokkal próbáltam kigombolni a gombokat, de nem ment. Olyan gyenge voltam, hogy nem bírtam megfogni a gombokat. Összepréselt szájjal próbálkoztam, de végül lemondóan ejtettem vissza a kezeimet a polc tetejére. Lehunytam a szemeimet, hogy újra erőt vegyek magamon, de Damon megelőzött. Megéreztem az ujjait, ahogy a gombokkal bíbelődnek, és halványan rámosolyogtam. A kezei lassan csúsztatták le a vállamról az anyagot, végigsimogatva a bőrömet. Lassan emelte fel a fejét. Ahogy a szemembe nézett... megremegtem. Nem akartam mást abban a pillanatban, csak érezni őt. Végig a szemébe néztem, ahogy az arca közeledik felém. De ahogy az ajkai puhán hozzáértek a homlokomhoz, megkönnyebbültem. Bár, ott abban a pillanatban nem akartam mást, csak megcsókolni, később a bűntudat szakított volna darabokra... és ezt ő is tudta. Megtehette volna... de nem használta ki a pillanatot, és ezért hálásabb voltam neki, mint eddig bármiért.

***

Mint olvastátok, ez a rész nem épp akciódús, sokkal inkább érzelmi töltetű. Megnéztem minden olyan részletet a sorozatból, ahol Damon valamilyen szintű érzelmet produkál, és próbáltam úgy megírni, hogy karakterhű legyen, de így is nehezen ment. De nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy szerintetek elég karakterhű volt-e az egész, vagy sem... Ez nagyon sokat segítene a továbbiakban. :)