30. rész

Sziasztok,

Na, hosszas szünet után újra beindult a gépezet - vagyis én. :) Nem is húzom tovább a szót... előljáróban annyit elmondok, hogy a TVD utolsó része (második évad, 12. rész) nagy hatással volt rám, szóval ezt, azt hiszem, érzékelni is fogjátok.

Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, mert én ugyan nem vagyok magammal megelégedve, de ezt csak ti tudjátok megerősíteni/megszüntetni. :)

Jó olvasást,

Kata

30. rész - Könyörgés

(Rie Sinclair - No way out)

- Ez meg mi a franc? - csúszott ki a számon. Az ujjaimmal óvatosan végigsimítottam az égő területet. Az érintésem nyomán a fájdalom belém mart, és felszisszentem. Tágra nyílt szemekkel néztem fel Damonra, aki ugyanebben a pillanatban nézett rám. Ahogy találkozott a tekintetünk, a szívem összeszorult - annyi kétségbeesés és félelem uralkodott a jégkék szempárban, amit eddig még sosem láttam se az övében, se máséban.

- Fogalmam sincs. Nagyon fáj? - fogta a két keze közé az arcom, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.

- Nem is tudom... - motyogtam összezavarodva a röntgensugarú szempártól -, lüktet és ég - simítottam rajta újra végig, hogy pontosan meg tudjam határozni, mit is érzek.

- Azonnal szólok Stefanéknak - pattant fel mellőlem, ahogy az arcom megrándult az érintésem nyomán. Kikapta a telefont a zsebéből, és türelmetlenül dobogva várta, hogy felvegye.

- Add az öcsémet - szólt bele köszönés helyett sürgetően. Ezek szerint Elena vehette fel a telefont... Halkan hallottam, ahogy Elena felsóhajt, és fél perc múlva meghallottam Stefan megnyugtató hangját.

- Ajánlom, hogy fontos legyen - szólalt meg komoly hangon.

- Gyertek haza. Most - tette hozzá Damon nyomatékosan, és kinyomta a telefont. Ledobta mellém az ágyra, és idegesen fel-alá kezdett járkálni.

- Mi történt pontosan? - kérdezte, miután megállt. Az egész tartásából áradt a feszültség.

Erőteljesen kutattam az emlékeim között, hogy vissza tudjam idézni a tegnap éjjel történteket, de az angyalon kívül csak halvány villanások maradtak meg belőle.

- Nem tudom, Damon - motyogtam magam elé meredve. A lelki szemeim előtt felvillant egy kép egy ezüstszürke farkasról, de mielőtt még igazán kivehettem volna az alakját, szétfoszlott.

- Ez nagyon fontos, Eleanor. - Az egyik pillanatban még három méterrel odébb állt tőlem, de ahogy pislogtam egyet, már a kanapé szélére támaszkodva hajolt felém. Tekintetében az aggodalmat felváltotta az izzó türelmetlenség, de dühöt nem láttam benne. Mereven álltam a tekintetét, és újra elmélyedtem az emlékeimben. Halványan bontakozott ki előttem a történet - rám esik a motor, beleáll a lábamba, majd ezután megjelenik egy farkas, és mikor már azt hinném, békén hagy, belém harap. Hogy ezután mi történt, és miért érte be csak egy harapással, fogalmam sem volt.

- Véreztem... és megpróbáltam kiszabadulni a motor alól... - kezdtem bizonytalanul -, aztán hallottam az avar susogását, és a holdfényben megláttam egy farkast...megmerevedtem, hogy ne vegyen észre, de ő egyből odajött hozzám, pedig onnan, ahol ő állt, nem láthatott, gondolom a vérszag vonzotta oda. Végigszagolt, és mikor a sebemhez ért, megharapott - foglaltam össze mindent, ami eszembe jutott. Damon arca megvonaglott, és lesütötte a szemét, talán, hogy ne láthassam benne az érzelmeket.

Néma csendben teltek a következő percek - Damon folytatta a fel-alá járkálást, én pedig igyekeztem nem törődni az újra és újra belém nyillaló fájdalomról. Próbáltam nem odanézni, de a tekintetem folyamatosan akaratlanul is odatévedt. A hólyagok vérvörösen pulzáltak, és a körülötte lévő bőr is vörössé színeződött. Tisztán láttam a hajszálereket, ahogy végigfut rajtuk a vér, mintha átlátszó üvegből lenne a bőröm. Feltűnésmentesen lejjebb húztam az inget. Ebben a pillanatban az ajtó kicsapódott. Stefan vámpírsebességgel száguldott be a nappaliba, és megállt a bátyja előtt. Szavak sem kellettek hozzá, hogy megértse, baj van. Bár még fogalmam sem volt róla, hogy mi okozhatta ezt, láttam Damonon, hogy neki vannak halvány sejtései, és az arcát elnézve nem túl bíztatóak.

- Mi történt? - kérdezte elkomoruló arccal Stefan. Damon tekintete csak a combomra vándorolt, és én zavartan fészkelődni kezdtem, ahogy Stefan követte a tekintetét. Kelletlenül felhúztam az inget, hogy láthatóvá váljon a seb, de amikor újra megláttam, felhördültem.

- Ez az előbb még nem volt ekkora... - nyögtem ki megrökönyödve. A testvérek arca egyszerre felhősödött el, de nem szóltak egy szót sem. Fél percig csak néztem az arcukat, aztán, ahogy az égető fájdalom erősödött, kitörtem.

- Elmondanátok, hogy mégis mi ez? Arra már rájöttem, hogy valami rossz, de ahogy rátok nézek, mintha a halálos ítéletem lenne ráírva a homlokotokra. Szóval? - pattantam fel sürgetően, most már végképp nem törődve azzal, hogy ki mit lát belőlem, amit nem kéne.

- Hozd ide Ricket - rándult meg Damon feje Stefan felé, miközben a pillantása még mindig a sebet fixírozta. Az állástól kellemetlenül lüktetni kezdett, de azért el tudtam viselni.

A szemem sarkából láttam, ahogy Stefan kiviharzik az ajtón egy szó nélkül, de a tekintetemet nem szakítottam el Damontól. Ahogy felnézett, és találkozott a tekintetünk, megrendültem. A tekintetében olyan intenzív aggodalom ült, hogy szinte éreztem, ahogy mellbe vág. Vissza is roskadtam a kanapéra, de nem csak emiatt. Az előbb még bennem tomboló energia egy másodperc alatt eltűnt a végtagjaimból, mintha egy láthatatlan porszívóval kiszipolyoztak volna. Arra is alig maradt elég lélekjelenlétem, hogy figyelmeztessem magam, hogy levegőt vegyek. Bár, akármennyire is legyengültem, ez nem az az ájulás közeli gyengeség volt. Lezsibbadtam. A combomból indult ki a bénultság, míg végül éreztem, hogy már a karomat se tudnám megmozdítani. Még a lecsukódó szemhéjaim közül pont láttam, ahogy Damon odaszáguld hozzám, aztán elvágták a kapcsolatot a külvilággal.

Sikoltani akartam. A vakság, süketség, némaság és bénultság érzése halálra rémített. Az elmém ezzel ellentétben teljesen tiszta maradt... Hogy ne veszítsem el a épelméjűségem, számolni kezdtem a másodperceket.

Tízezer-nyolcszáz másodperc múlva hallani kezdtem. Először csak a saját, heves szívdobogásomat, és nehéz légzésemet, de aztán meghallottam a külvilág zajait is. Aztán megéreztem, ahogy a testemre valami puha anyag nehezedik. Megpróbálkoztam megemelni a kezem, és amikor sikerült, megkönnyebbülve felsóhajtottam. A szemeimet óvatosan nyitottam ki... azonnal megláttam Damon, Stefan és Alaric suttogó hármasát. Damon nem tartva a szemkontaktust a többiekkel, engem pásztázott. Ahogy találkozott a tekintetünk, odalépett hozzám, és a tenyerét az arcomra simítva emelte meg a fejemet, hogy rá tudjak nézni.

- Hogy érzed magad? - Fojtott hangon beszélt. A szája sarkában megjelent egy halvány mosoly, de ezúttal csak a feszültség bújkált benne.

- Nem értem, mi történik... - emeltem rá a tekintetem kétségbeesetten. Az előbbi bénultság még mindig sokkolóan hatott rám... hirtelen megértettem, hogy amit a tekintetében látok, az a színtiszta igazság. Damon aggódik értem... és talán, van oka is rá.

Damon összepréselte a száját, és elnézett a fejem felett. Rick és Stefan karba tett kézzel nézték a kettősünket, de alig vettem észre, hogy ott vannak. Egyedül az ő arca foglalt le...

Láttam minden rezdülését. Ahogy nyel egyet, mielőtt szólásra nyitná a száját, majd végül habozva becsukja. A homloka ráncokba szaladt, majd, ahogy visszafogta magát, kisimult az arca. Amikor újra rám nézett, a tekintete üres volt.

- Mi sem tudjuk még biztosan, de kiderítjük. Most el kell mennünk. Megleszel egyedül? - A hangja érzelemmentes volt, szinte kemény. Milyen naív vagyok...

- Persze - hazudtam elhaló hangon. A szemeim akaratlanul is megteltek könnyel a tudatra, hogy egyedül leszek. Féltem.

- Indulhatunk - állt fel mellőlem, és összecsapta a tenyerét. Az első könnycsepp abban a pillanatban gördült végig az arcomon, ahogy hátat fordított nekem.

- Gyere, felkísérlek az emeletre. - Stefan pillantása lágy volt, szinte éreztem, ahogy gondolatban vigasztalóan átölel, és bocsánatot kér a bátyja helyett.

Nem mertem megszólalni, féltem, hogy akkor nem tudom tovább visszatartani a könnyeimet. Csak bólintottam egyet, és a takarót magam köré csavarva, felálltam. Abban a pillanatban olyan erős fájdalom hasított a combomba, hogy felordítottam. Stefan kapott el, mielőtt még összeeshettem volna. Az éles fájdalom hirtelen alább hagyott, de nem múlt el. A szemem sarkából láttam, ahogy Damon megmerevedik a hangom hallatán, de ahogy a sikoly elhalt az ajkamon, tovább matatott, háttal nekem. Éreztem, ahogy a könnyek elszorítják a torkom, és Stefan, mintha kitalálta volna a gondolataimat, felsuhant velem az emeletre. A következő pillanatban már egy ismerős szobában feküdtem.

A sírás megállíthatatlanul kitört belőlem. Össze voltam zavarodva - két órája még boldogan ugrándoztam egy kanapén, most pedig nem tudok lábra állni. Stefan csitítóan húzott magához, és zárt a karjai közé. Ringatni kezdett, ahogy a kisgyerekeket szokás egy rémálom után. Itt csak az volt a különbség, hogy az én rémálmom már egy jó ideje tartott, és csak a saját halálom tudná megszüntetni.

- Miért? Miért én? Mit csináltam rosszul? - szakadt ki belőlem minden. Stefan csak a mellkasára húzta a fejemet, és halkan beszélni kezdett.

- Nem a te hibád... én itt maradok veled. Vigyázok rád.

A tudat, hogy mégsem leszek teljesen egyedül, nyugtató hatással volt rám. A zokogásom halk hüppögéssé halkult, és Stefan ingébe kapaszkodva, belemerültem a fájdalommentes álmokba.

Sikoltozva dobáltam magam az ágyon. A fájdalom lebénította minden más érzékszervemet - csak az elviselhetetlen kín maradt. Az arcomon patakzottak a könnyek, a torkom fájt a folyamatos megerőltetéstől, de alig érzékeltem belőle valamit.

A seb elfertőződött, annak ellenére, hogy Elena naponta háromszor gondosan leápolta. Mostanra a hólyagok ugyan eltűntek, de helyettük egyetlen, nyílt sebbé változott. Amikor nem a fájdalomtól ordítottam, aludtam. Teljesen legyengültem - a gyomrom nem fogadott el semmilyen táplálékot, minden visszajött fél perc múlva, ahogy lenyeltem, még a víz is. Közel voltam a teljes kiszáradáshoz, de elég volt csak ránéztem Stefan elgyötört arcára, hogy megértsem, jelenleg nem csak a kiszáradás veszélyezteti az életemet.

Ahogy a fájdalom tűrhetővé csillapodott, megkínzottan simítottam ki az arcomba tapadt hajamat. Egész testemben remegni kezdtem - egyszerre fáztam, és éreztem úgy, hogy meggyulladok. Folyamatosan fénylett az arcom az izzadtságtól, és Elena - aki a mellettem lévő kanapéra költözött - lelkiismeretesen törölgette kétpercenként.

Damonnak, azóta, hogy elment, hírét sem hallottam. Elhatároztam, ha törik, ha szakad, nem fogom megkérdezni, hova ment, és mikor jön vissza. Ez volt az egyetlen érzés, ami megmaradt bennem, az észveszejtő fájdalmon kívül... a düh Damon iránt.

- Hogy vagy? - suttogta Elena megtörten.

- Fan... fantasztikusan - mosolyodtam el halványan. A következő pillanatban elkapott a görcsös fuldoklás. Oldalra fordultam, és hagytam, hogy a mellettem lévő lavorba menjen az amúgy teljesen üres gyomrom tartalma. Hangosan zihálva zuhantam vissza a párnák közé, és az utolsó erőtartalékaimmal megtöröltem a számat.

- Stefan, azonnal gyere ide - lehelte halkan Elena, és az ujjaimra meredt. Én is próbáltam rájuk fókuszálni, de csak elmosódott foltokat láttam a szobából. A nyakam hátrabicsaklott, és teljesen elernyedtem.

- Vért hányt - hallottam a zümmögéssé halkult, kétségbeesett hangot. - Mit csinál ennyi ideig? A gyógymódnak léteznie kell... az nem lehet, hogy... - Elena hangja megremegett, majd, kitört belőle is a zokogás.

- Meg fog gyógyulni. - Stefan hangja hol elhalkult, hol felerősödött, mint egy rosszul hangolt rádió.

Annyi erőm sem volt, hogy meglepődjek. Úgy hangzott, mintha tudnának valamit arról, hogy mi történik velem... de igazából teljesen lényegtelen volt. Haldoklom, és ezen az sem változtat semmit, ha tudom, hogy mitől.

Feljebb tornáztam magam, épp annyira, hogy rájuk lássak. Elena arcán ott csillogtak a könnyek. Stefan, bár nem sírt, eltorzult az arca a fájdalomtól, ahogy szorosan ölelte magához Elenát. A kettejük látványától összeszorult a torkom.

Jeremy... vajon mit hihet, hol vagyok? Elena vajon elmondta neki?

- Jeremy... - suttogtam elhaló hangon. Elenáék odakapták a fejüket. Pont időben ahhoz, hogy végignézzék, ahogy a hátan feszes ívbe hajlik, és kitör belőlem egy újabb, artikulátlan sikoly.

A fájdalom végigégette minden porcikámat. A kezeim belemarkoltak a lepedőbe, és egy hangos reccsenéssel szétszakították azt. Összegörnyedtem.

- Szüntesd meg! Szün... tesd meg! - ordítottam eszeveszetten. Nem bírtam tovább. Minden sejtemmel egy dolgot akartam... a minden fájdalmat megszüntenő halált.

- Jobb lesz, ígérem, jobb lesz... csak bírd ki - megéreztem, ahogy Elena megfogja a kezemet, és lefeszegeti a lepedőről. Ahogy csillapodott a fájdalom, elhalkultam. A torkom úgy égett, mintha lángokat nyeltem volna. Stefan felkapta az éjjeliszekrényen lévő rongyot, és eltűnt vele. A szemem lecsukódott, de még éreztem, ahogy a hideg anyag a homlokomat törölgeti.

Halkan pihegve szorítottam vissza a fájdalmat. Nem akartam, hogy Elenáéknak még egyszer végig kelljen hallgatniuk, ahogy kérlelem őket, hogy vessenek véget mindennek.

Minden perc egy évvel ért fel. Összeszorított szájjal, nagyokat nyelve küzdöttem a kórral. A gondolataim a családom körül jártak. Halványan emlékeztem rá, hogy Stefan "elintézte" Laurent - bár, ha aggódni akartam volna, akkor se tudtam volna. Jeremy arca folyamatosan kísértett. Hiányzott... azt képzeltem, hogy ha itt lenne, és fogná a kezem, minden elviselhetőbb lenne, de vele sem tehettem meg. Bárcsak elbúcsúzhattam volna tőle... De nem. Jobb ez így.

A halál gondolata számomra már nem volt ijesztő. Nem akartam élni. Így nem. Mystic Falls...

Az ajtó hirtelen nyílt ki. Elgyengülten fordítottam oda a fejem. Elenáék lementek a konyhába... először hagytak egyedül azóta, hogy Damon elment.

Az ajtóban Jeremy állt. A szemem elkerekedett... majd megtelt könnyekkel.

- Jeremy... sajn...álom - suttogtam halkan. Arra számítottam, hogy odajön hozzám, és megölel, de nem tette. Csak állt, némán. Az arca idegen volt - olyan kifejezés ült rajta, amit még sosem láttam tőle. Hirtelen megindult felém - még láttam a kezében megvillanó hegyes karót, és ösztönösen magam elé kaptam a kezeimet védekezésképpen.

Vártam a fájdalmat, de nem jött. Az ijedtségtől becsuktam a szemem, de aztán lassan felnyitottam.

Egyedül álltam a szoba közepén. A kezeimet lassan engedtem magam mellé. Körbenéztem, de sehol sem láttam Jeremyt... Csak... hallucináltam?

A lábam ebben a pillanatban mondta fel a szolgálatot. Borzalmas puffanással terültem el a padlón, ahogy a fájdalom béklyóba verte a tagjaimat. Nem tudtam visszafojtani a sikolyaimat. A saját hajamat tépve könyörögtem megváltásért... de az nem jött.

Nehézkesen néztem fel. Miután a roham abbamaradt, Stefan visszaemelt az ágyra... a hallucinációmat nem mondtam el nekik. Elég, ha én tudom, hogy kezdek megőrülni.

- Beszéltem Damonnal - kezdett bele Stefan óvatosan. Mikor még képes voltam összefüggően beszélni, elmondtam neki, hogy nem akarok tudni a bátyjáról. Bíztam benne... de ő eltűnt. És ez irracionálisan fájt.

- Ne. Nem akarom tudni - nyögtem fel elhaló hangon.

- Estére itthon lesz - fejezte be a mondatot Elena, mielőtt még a hangom elült volna a szoba néma mozdulatlanságába.

- Ne engedjétek be hozzám - kérleltem Elenát.

- Azért ment el, hogy megtudja, hogy megkeresse a gyógymódot. Kockáztatta miattad az életét... ne taszítsd el őt magadtól. Fontos vagy neki - simította a kezemre Elena puhán a tenyerét.

Hallgattam. A szívem erősebben kezdett el dobogni a szavai hallatán. Fontos... fontos...

Talán elaludhattam, mert amikor újra körbenéztem a szobába, a napfény helyett csak a Hold világította meg a szobát. Feljebb akartam ülni - a sok fekvéstől teljesen elgémberedtem. De egy kéz gyengéden simult a vállamra, és visszatolt.

A legkisebb erőkifejtés is elegendő volt ahhoz, hogy visszaroskadjak. A kéz most az arcomon simított végig. Letörölte a rám ült izzadtságcseppeket, de olyan finomsággal, mintha egy porcelánbabához érnének.

- Szia... - suttogta bele egy rekedtes hang a sötétségbe.

- Damon... - A hangom még az övénél is mélyebb volt. A torkomon végigperzselt a tűz, és köhögni kezdtem. Reflexből fordultam hasra, hogy a fejem lelógjon az ágyról. Borzalmas loccsanásokkal érkezett meg a lavórba a belőlem kijövő - talán folyadék? - és, amikor elmúlt a görcsös fulladozás, úgy maradtam. Minden erőm, ami az alvással visszatért, elillant. Damon a vállamnál fogva húzott vissza az ágyra, és a ronggyal megtörölte a számat, majd az arcomat. Láttam, ahogy a vérem ott vöröslik a fehér anyagon.

- Ezek után azt hiszem, nem kérdezem meg, hogy vagy - mosolyodott el nagyon halványan. A szám sarka erőtlenül megrándult, de egy igazi mosolyra nem volt erőm. A keze továbbra is az arcomat simogatta. Jól esett az érintése... lehűtötte az erőlködéstől felhevült arcomat. Oldalra döntöttem a fejem, és belesimultam a tenyerébe. Lassan közeledett felém, de mielőtt még belenézhettem volna a szemébe, teljesen sötét lett. De még éreztem, ahogy az ajka leheletfinoman a homlokomhoz ér.

- Aludj... - az ágy besüllyedt mellettem, és átölelt egy kar.

- Itt leszel, ha felébredek? - suttogtam elkábulva.

- Nem hagylak magadra többé - hallottam meg a kései választ, majd a sötétség újra magába rántott.