32. rész

Sziasztok,

Sajnálom, hogy megvárattalak titeket, de muszáj volt minden nap időben lefeküdnöm, mert olyan doga mennyiséggel árasztottak el minket, hogy minden éberségemre szükségem volt. Következőnek megpróbálom hamarabb hozni, de nem ígérek semmit :/.

A mai rész még mindig nem az akcióról lett híres. Ez amolyan átvezető fejezet... Bár, remélem, így is tetszeni fog, mert azért kedvenc vérszívónk nem tűnt el egy pillanatra sem. :)

Ma csak egy ajánlott zene van, az új szerelmem. Hallgassátok élvezettel!

Kicsit más: hatalmas örömmel töltött el a szavazás állása. Több, mint hatvanöten szavaztatok arra, hogy olyannak látjátok Damont, ahogy én is. Akik másra szavaztak, azokat megkérném, hogy írják meg kommentben, ők hogyan képzelik el, így segítve az ábrázolását.

És még: az előző rész - bár először nem volt túl sok - de végül 12 komment gyűlt össze, és 100-an "lájkoltátok". Szebbé tettétek a napjaimat, csajok, szóval egy hatalmas köszönöm illet mindenkit! :) (Kaptam egy nem tetszik szavazatot is, azt sem felejtettem el, csak mivel nem írt az illető, nem tudom, miért nem tetszett neki, így nem tudok javítani rajta a későbbiekben.)

xoxo: Kata

PS.: sokan kértetek linkcserét a chatben... újra megkérnék mindenkit, hogy ne ott írjon, hanem a thevampirediarieskata@gmail.com-ra, mert a chatben nem tudom nyomon követni a kéréseket. Elnézést mindenkitől, akit még nem tettem ki, és kérte!

32. rész - Érzelmek

(Florence and the Machine - Cosmic love)

- Gyere - szakította el a tekintetét szándékosan tőlem, mielőtt megszólalhattam volna. Szó nélkül ültetett be a kádba. Ahogy a víz körülölelte a testemet, felszakadt egy megkönnyebbült sóhaj belőlem. A lábamat óvatosan a kád peremére helyezte, hogy ne érje víz a sebet, de így is teljes volt az élmény. Lebuktam a víz alá, hagyva, hogy teljesen befedje az arcomat. A melegtől úgy éreztem, ellazulnak a görcstől merev izmaim. Hálásan néztem fel Damonra, de az ő tekintete a falat pásztázta.

- Most, hogy teljesítettem a második lépést, elmondhatod, miről beszéltél az előbb - a hangom könnyed volt, és erőteljes.

- Sikerült megtudnom ezt-azt - fordította rám a tekintetét végre. - Alaric segített a nyomozásban, neki elég nagy tapasztalata van a kutatásban... vagyis nem neki, hanem a halottnak hitt, de mint kiderült vámpír exnejének, de ez most lényegtelen - hadarta, hogy belém fojtsa a szót. - Szóval elmentünk az egyetemre, ahol tanított régebben, és átnéztünk minden egyes aktát, amit hátrahagyott. Elég hamar megtaláltuk, amit kerestünk... a fertőzés terjedése, a fuldoklás, a gyengeség és a folyamatos testhőmérséklet-változás mind ráillenek a vérfarkasharapás tüneteire. Egy legenda úgy tartja, hogy a vérfarkasok a vámpírok elpusztítására születtek, ezért a harapásuk halálos ránk nézve. És mivel a te szervezetedben az én vérem keringett, így rád is hatással volt a méreg. - A hangja szenvtelen volt, de a szemében megcsillant egy tőle nagyon idegen érzés, ahogy befejezte a mondatot... a bűntudat. Nem hagyhattam, hogy ezt érezze, hiszen ha akkor nem itat meg a vérével, elvéreztem volna.

- Nem te tehetsz róla, Damon - pillantottam rá, de ő újra elfordította a fejét. Tehetetlenül néztem a feszült arcvonásait. Az arca bezárkózott előttem, és tovább bámulta a csempét. A kezei alig láthatóan ökölbe szorultak. Pár másodpercnyi időt hagytam neki, hogy rendezze magában a dolgokat, és belássa, hogy igazam van, de nem bírtam sokáig. A combom újra sajogni kezdett, ezúttal ugyan sokkal enyhébben, mint eddig, de eszembe jutatta a legfontosabb kérdést.

- És, megtaláltátok a gyógymódot? – próbáltam elnyomni a hangomból kicsendülő fájdalmat, de nem sikerült. Megborzongtam, ahogy odapillantottam újra a sebre, de Damon nem vette észre. Csak szótlanul meredt egy pontra… de nem is kellettek szavak ahhoz, hogy megértsem a válaszát. Elfúló sóhajjal eresztettem ki a visszatartott levegőt.

- Nem fogsz meghalni, Eleanor – jelentette ki meggyőzően, tiszta hangon. Felbukkant bennem a kételkedés apró szikrája, de gyorsan felelevenítettem magamban az ígéretetemet. Nem halhatok meg.

Mély csöndben teltek a következő percek. Damon magába zárkózott, az arcáról nem tudtam leolvasni semmit. Nem mutatta jelét, hogy zavarná, hogy az arcát bámulom, a legapróbb jel után kutatva. Végül, mikor már úgy éreztem, beleőrülök a csendbe, minden erőmet megfeszítve megpróbáltam feltolni magam, hogy kiszálljak. Leheletgyenge próbálkozásomat látva végre elmosolyodott, és szó nélkül kiemelt a vízből. Fekete pólója nedves foltokban ázott át, ahogy a testem hozzásimult. Visszavitt a szobába, de, mivel vizes voltam, nem tett le az ágyra egyből. A következő pillanatban eltűnt mellőlem, de mielőtt még felfoghattam volna a hiányát, már egy komplett fehérnemű szettet nyújtott felém. Elámulva néztem fel rá. Mivel itt csak ő, és Stefan lakott, el sem tudtam képzelni, kinek a holmija lehet ez, mert nem hinném, hogy Elenával ugyanakkora lenne a méretünk, ez pedig pontosan rám passzolt.

- Az évek hosszú tapasztalata alatt megtanultam, hogy hogyan tudjam meg egy nő méretét anélkül is, hogy megkérdezném – kacsintott rám, és a kezembe nyomta a fekete csipkés melltartót és bugyit, majd megállt tőlem egy lépésnyire. Mikor magamhoz tértem a meglepetéstől, kérdően néztem fel rá.

- Most fel kéne ajánlanom, hogy kimegyek, amíg átöltözöl, igaz? – húzta el a száját keserűen.

- Igen, Damon, pontosan. De mivel ezt magadtól is tudod, nem értem, mire vársz még – adtam meg neki a kegyelemdöfést, és fölényesen rámosolyogtam.

- Tessék, ezt még vedd föl – hajított mellém kifele menet egy ismerős inget. Ez volt rajta, amikor először találkoztunk. Úgy látszott, ő is emlékezik még rá, mert rám villantott egy mindentudó vigyort, és kisétált a szobából.

Minden mozdulat egy kínszenvedés volt, ahogy átöltöztem. Napok óta nem mozogtam ennyit, és mielőtt Damon megjött volna, eszembe se jutott, hogy ezentúl bármikor is képes lennék ilyenekre. Bár, tagadhatatlanul jobban éreztem magam azóta, hogy Damon mellettem volt, még mindig harmatgyenge voltam. A gyomromban már eltompult az éhségérzet, csak a fájó lüktetés maradt meg. A torkom csontszáraz volt, de ezeket az érzéseket eldugtam egy hétlakatos ládába az agyam mélyén. Ha túl akarom élni, nem gondolhatok ezekre.

- Kész vagyok – szóltam ki, mielőtt még a gondolataim kiszabadultak volna, és visszasüllyedhettem volna az előző állapotomba. Damon, mintha csak erre várt volna, nyomban belépett. Bágyadtan rámosolyogtam, és célzásértékűen végigsimítottam a mellettem lévő helyen. Szó nélkül mászott vissza mellém, és a karját átvetve rajtam, a mellkasára húzott. Kezével a még mindig vizes hajamat kezdte el simogatni, és jólesően simultam bele a tenyerébe.

- Kérdezhetek valamit? – suttogtam hosszas csend után. Csukott szemmel bólintott egyet, majd rám nézett, és úgy várta, hogy újra megszólaljak.

- Miért nem öltél meg aznap este, mikor először találkoztunk? – Az utóbbi időben egyre többször megfordult ez a kérdés a fejemben. Bár, már egyszer elmondta, akkor még nem volt… ilyen. Nem tudhattam, mi volt igaz, és mi nem.

- Amikor megláttalak, még az volt a célom. De aztán a szemembe néztél, és olyan ártatlanság és elveszettség csillogott a tekintetben, hogy képtelen voltam rá. Talán a nem létező lelkem utolsó darabkája volt az. Mindenesetre neki köszönd, ne nekem – tette hozzá gúnyos hangon, de átláttam rajta.

- Azok után, amit a kórházban mondtál, sosem hittem volna, hogy újra meg tudok bízni benned, de most… azt hiszem, újra képes vagyok. Bár lehetetlenség kiismerni téged, úgy érzem, ez vagy te. Akármennyire is próbálod eltitkolni az emberségedet, nem tudod visszafojtani teljesen. Az érzelmek nem rossz dolgok, Damon… csak fájdalmasak – fejeztem be elhalkulva. Újra átéreztem azt a fájdalmat, amikor ott hagyott a kórházban, és összerándultam.

- Ne akarj elemezni, Eleanor – keményedett meg a hangja, de nem ért váratlanul. Számítottam rá, hogy újra elzárkózik, ha kiejtem az érzelem szót a számon, de nem hátráltam meg.

- Érzel, Damon, és ezt te is tudod. Ne próbáld meg tagadni, attól nem lesz könnyebb. - Felemeltem fel a fejem a mellkasáról, hogy ránézhessek az arcára, de nem volt elég időm hozzá. A következő pillanatban csak egy hangos csörrenést hallottam, ahogy az egyik díszváza darabokban hullott a fal tövébe. Damon eltorzult arccal nézett vissza rám, de a szemében a vérszomj mellett ott ült a fájdalom is.

Belenéztem a vérvörös szemekbe, de ezúttal nem rémültem meg tőle. Éreztem, hogy képtelen lenne bántani… és erre bizonyíték volt az is, hogy az arca fél pillanat múlva újra a régi volt. Keserű maszkba merevedtek a vonásai. Tekintete a kinyújtott kezemre vándorolt. Hosszasan nézte, de végül lassan elindult felém. Úgy kapott utánam, mint egy fuldokló a mentőöv után. Visszamászott mellém, és ezúttal én voltam az, aki simogatni kezdte őt. Végigszántottam a sötétbarna, majdhogynem fekete tincseken, és közelebb húzódtam hozzá. Belefúrtam az arcom a vállgödrébe, és hagytam, hogy lassan újra felengedjen.

- Azt hiszem, vissza kell adnom neked valamit – szólalt meg karcos hangon. Érdeklődve emeltem fel a fejem, hogy lássam, miről is van szó. Amikor megvillant a lámpa fénye egy kis, ezüstös tárgyon, amit a kezében forgatott, megállt bennem a levegő. Az az öngyújtó volt, amit a szüleimtől kaptam…

- Azt hittem, ez elveszett, mikor elhajítottam az első estémen – pillantottam rá elámulva. Egy halvány mosollyal megrázta a fejét, majd beletette a tenyerembe az öngyújtót.

- Megtaláltam, és eltettem. Úgy gondoltam, még szükséged lehet rá – mondta, majd rázárta a tenyeremet az apró tárgyra.

Elszoruló torokkal meredtem az öngyújtóra. Hirtelen megjelent előttem anya elkínzott arca, ahogy kilépek a lakásunk ajtaján. Vajon hogy lehetnek most? Hogyan viselik, hogy engem is elvesztettek? Fellobbant bennem a gyűlölet Katherine iránt, amiért elszakított tőlük. És Nate...

- Tudok a bátyádról - szólalt meg Damon. Egy pillanatra belém szorult a levegő a hangosan kimondott névtől, de aztán felszakadt belőlem egy remegős sóhajtás.

- Anyukád mesélte el. Amikor a kórházban voltál, megkerestem őket, ahogy ideértek. Tisztán emlékeztem a fájdalomra, ami a szemedben ült, mikor meséltél róluk, és hogy miért jöttél el New Yorkból, így rávettem őket, hogy mondják el az okát. Meg akartam mondani nekik, hogy téged nem lehet csak úgy eltaszítani maguktól... de miután anyukád elmondta az okát, megértettem őt. Nem akarta neked elmondani, mert nem akarta, hogy fájdalmat okozzon neked a bátyád elvesztése, de megértettem vele, hogy erről beszélnie kell, és kimutatnia a szeretetét feléd. Bár, ha tudtam volna, hogy vissza kell jönnöd, nem tettem volna. Így már tudod, mi mindent kell feladnod azért, mert megismertél engem. Sajnálom - fejezte be lágy hangon.

Egy kósza könnycsepp gördült végig az arcomon. Szóval Damon segített abban, hogy tizennyolc év után a szüleim elárulják a titkukat. Hálás voltam ezért... abban igaza volt, hogy így fájdalmasabb volt a visszatérés, és eleinte mindenért őt okoltam, de most már képtelen voltam rá. És ezt vele is tudatni akartam.

- Hagyd abba az önostorozást, kérlek - suttogtam bele a nyakába, és átöleltem. Feszült csönd állt be közénk, és muszáj volt hozzátennem valamit, hogy ne tűnjön el megint mellőlem. Szükségem volt rá.

- Amúgy sem áll jól neked - emeltem fel a fejem, és rámosolyogtam.

Olyan hirtelen cikázott át rajtam a fájdalom, hogy meglepődni sem volt időm. Feszes ívbe hajolt a hátam. Elmosódottan hallottam, ahogy valaki sikoltozik mellettem, de csak akkor jöttem rá, hogy én vagyok az, mikor a sikoltozás mellé bekapcsolódott egy megnyugtató hang is, de ezúttal nem hatott rám. Önkívületi állapotban dobáltam magam. Olyan érzés volt, mintha egy tüzes pengéjű, életlen fűrész újra és újra elmerülne a testemben. A combom valósággal tüzelt, és úgy éreztem, a fejem szétreped a megerőltetéstől. Ahogy a fájdalom maradt egyetlen érzésként, alig éreztem, ahogy egy erős kéz leszorítja a karomat, és a bőröm alá hatolva belém szúr egy tűt. A kín zsibbadássá változott át. Megterhelt szívem kettőt zökkent, majd egy utolsó, erős dobbanással megszűnt verni.