24. rész

Sziasztok,

Némi csúszás után, de meghoztam a részt :). Nagyon köszönöm a sok kommentet, és a chatbe írt üzenetet!

Jóéjt: Kata

24. rész - Változás

(Yeah Yeah Yeahs - Kiss, kiss)

A nyár gyorsan köszöntött be Mystic Fallsba. Az egyik nap még majd’ megfagytam Damon mögött, ahogy száguldottunk az iskola felé, másnap pedig topban élveztem a melengető napsugarakat. Az iskola hivatalosan is véget ért két hete – ez pedig egyet jelentett azzal, hogy nincs több Damon féle furikázás. Mondjuk az utolsó héten már így is Jeremyvel jártam mindenhova – Stefan engedékenyebbnek bizonyult, mint vártam volna. Mivel Katherine-nek nyoma sem volt, ő is kezdte elhinni, hogy jobb szórakozást talált annál, hogy minket kínozzon, és hajlandó volt bizonyos feltételek árán ugyan, de nagyobb szabadságot adni. Bár tudtam, hogy csak engem akar megvédeni, néha túlzásokba esett. A Grillben egyszer már a WCbe is el akart kísérni, de a pillantásom láttán még ő is visszarettent.
Damonnal a kapcsolatunk a minimálisra csökkent – de egyáltalán nem bántam. Bár időről időre elkapott egy furcsa érzés, amikor rám nézett – a tekintete olykor nem volt maró a gúnytól, hanem szokatlan őszinteség ült benne. De mielőtt még hihettem volna a szememnek, már újra a szokásos tekintettel méregetett, én pedig nem törődtem vele.
Jeremyvel töltöttem minden szabad percemet. Az elmúlt két hónap alatt többet aludtam náluk, mint otthon – Jenna gyakran viccelődött azzal, hogy most már három gyereket nevel, nem csak kettőt. Nem arról volt szó, hogy Laurennel ne éreztem volna jól magam, de Jeremy úgy vonzott, mint a mágnes: minden helyzetben jól éreztem magam vele, és emelett tökéletes biztonságban is. Elena is kezdett felengedni, és egyre inkább látszott rajta, hogy nem rezzen össze minden ajtócsapódástól, és nem látja minden sötét sarokban Katherine-t. Stefan és ő még inkább elválaszthatatlanok lettek, sokszor beszélgettünk, vagy társasjátékoztunk négyesben – szerencsére Damon nem csatlakozott hozzánk, így minden csak a nevetésről és a szórakozásról szólt.
Lassan el is felejtettem minden fájó sebet, ami a múltban ért – bár néha, amikor nem látott senki, a párnába fúrva az arcom, próbáltam visszafojtani a könnyeimet. Anyám fájdalomtól sugárzó szeme eleinte minden álmomban megjelent, de mára már egyre kevesebbszer tűnt fel. Átadtam magam a felhőtlen szabadságnak – szerencsére Caroline is beszűntette a kínzó, de azért mára már megszeretett pompomedzéseket a nyárra.
Sok időt töltöttem együtt az új osztálytársaimmal is – Matt folyton csocsómérkőzésekre hívott ki, nem bírta elviselni a vereséget, Tyler pedig folyton be akarta fejezni a múltkor abbamaradt ivóversenyünket, de mivel élénken élt az emlékeimben a múltkori, hárítottam a kihívást. Bonnie-val is jobban megismerkedtem – néha ő is csatlakozott hozzánk egy hosszadalmas Monopolyzáshoz (amiben, akármennyire is igyekeztem, folyton csak második lettem… Stefan verhetetlen volt).

Jeremy lazán átkarolt, ahogy leültünk a kanapéra. Teljesen természetes volt ez a helyzet számomra – számtalanszor ültünk vagy feküdtünk már így, és sosem éreztem úgy, hogy túllépnénk a legjobb barátok kategóriát ezzel.
- Éhes vagyok – szólalt meg pár perces hallgatás után, miután a gyomra akkorát kordult, hogy majdnem megkérdeztem, az ég dörgött-e.
- De hát két órája ettünk – néztem rá meglepődötten. Jeremy csak vállat vont, és feltápászkodott. Nekem a lehető legkisebb kedvem sem volt megmozdulni, és nem akartam, hogy Jeremy egyedül hagyjon, úgyhogy felmarkoltam egy párnát, és hozzá vágtam. Meglepetésül érte a támadás - egy pillanatra ledermedt, majd ördögi vigyorral az arcán megfordult.
- Jól végiggondoltad te ezt? – vette fel a párnát a földről, és továbbra is vigyorgott.
Na mi van, már nem vagy éhes? – kérdeztem tőle ártatlan tekintettel. Pont időben hajoltam le ahhoz, hogy a párna ne landoljon az arcomban. Villámgyorsan felmarkoltam még egyet Jenna gondosan elrendezett díszpárnáiból, és ahogy tudtam, futni kezdtem az emelet felé. Nevetve szökelltem fel a lépcsőfokokon, és hallottam, ahogy Jeremy utánam ered. Hangosan sikongatva próbáltam menekülni előle, de miután a harmadik kört tettem meg a házban, felborítva két széket, és majdnem leverve egy értékes porcelánvázát, elkapott. Mint egy zsákot, a vállára dobott, és elégedett vigyorral ültetett le az egyik konyhaszékre. Lihegve és megadóan néztem végig, ahogy csinál magának egy hatalmas szendvicset – de ahogy végzett vele, előhúztam a hátam mögött rejtegetett utolsó párnát, és újra hozzávágtam.
Jeremy olyan gyorsan pattant fel, mintha végig készült volna erre a támadásra. Újra futni kezdtem, de ezúttal jobbnak láttam, ha inkább elbújok valahol – az egyik ajtó mögötti helyet tökéletesnek találtam. Néma csöndben, lélegzetet alig véve próbáltam elrejtőzni Jeremy elől, aki lassan, lopakodva járta végig a folyosót. Alig bírtam visszafogni a kuncogásom, ahogy láttam a résen, hogy kezd egyre elkeseredettebb lenni a vereségtől. Hirtelen eltűnt a szemem elől – és a következő pillanatban a földön landoltam, egyenesen Jeremyn. Nevetve borultam a vállára, és megpróbáltam feltápászkodni. De még mielőtt megmozdulhattam volna, Jeremy egy szempillantás alatt maga alá fordított. Összezavarodva néztem az arcára – nem értettem a dolgot. De az arcán eddig számomra ismeretlen érzések tükröződtek vissza – a szemében megcsillant valami, amit eddig még sosem láttam. Egy hosszú, elnyújtott másodpercig farkasszemet néztünk egymással, és a következő pillanatban azon kaptam magam, hogy az ajka az enyémre tapad. Mintha áramütés szaladt volna végig bennem - a megdöbbenéstől eszembe se jutott viszonozni a csókot, csak feküdtem alatta, mint valami fadarab. Ahogy Jeremy megérezte, hogy nem viszonzom a csókot, elvált az ajkaimtól, és rám pillantott. Tágra nyílt szemmel meredtem rá. Szólásra nyitotta a száját, de nem akartam hallani semmit abban a pillanatban – a gondolatok olyan gyorsasággal váltották egymást a fejemben, hogy teljesen beleszédültem. Lelöktem magamról, és villámgyorsan felpattanva, eliramodtam a fürdő felé. Becsaptam az ajtót, és lihegve a mosdókagylóra támaszkodtam.
A fejem úgy zsongott, mintha egy egész méhkaptár költözött volna bele. Az arcom lángolt, de az ajkaim olyanok voltak, mintha idáig egy jéghideg vasdarabnak nyomtam volna őket. Bénultan kaptam a számhoz, és saját magamat bámultam a tükörben - de mégsem láttam semmit. A szemem előtt a Jeremyvel töltött számtalan óra pergett le... sosem gondoltam volna, hogy egyszer megcsókol. A gondolat is messze elkerült - annyira természetes volt számomra ez a barátság, mint a levegővétel, vagy az evés.
Heves mozdulatokkal fröcsköltem az arcomra a jeges vizet, de mit sem segített. A szívem még mindig őrült módjára vert, mintha most futottam volna le a maratont. Remegő kezekkel túrtam elő a zsebemből a cigimet, és mit sem törődve azzal, hogy nem otthon vagyok, rágyújtottam. Leültem a kád szélére, de nem volt kényelmes. Egy őrült ötlettől vezérelve, befeküdtem a kádba ruhástul, és bámultam a velem szemben lévő csempét. Kutattam az emlékeim között a jeleket, amik arról árulkodhatnak, hogy Jeremy többet érez irántam, mint barátság, de egyet se találtam. Persze, együtt aludtunk, sokszor ölelkezve - de sosem éreztem volna, hogy megváltozott volna a kezdeti viszonyunk.
Hirtelen hangos kopogás törte meg a csendet - ijedten próbáltam kikászálódni a kádból, nehogy őrültnek higgyenek. Bár biztos voltam benne, hogy Jeremy az, és ő már ennél őrültebb helyzetekben is látott, most valahogy nem akartam előtte ilyennek tűnni. De hiába próbáltam feltápászkodni, visszaestem, és egy lemondó nyögéssel kiszóltam, hogy "Szabad!". Bár legszívesebben életem végéig bezárkóztam volna ide, csak nem túrhattam ki őket a saját fürdőjükből. Így megpróbáltam a lehető legtermészetesebben elhelyezkedni a kádban, mintha ez egy teljesen normális időtöltés lenne - persze ruhában.
Az ajtó szélesre tárult, de nem néztem oda - féltem belenézni Jeremy szemébe. A leghalványabb sejtésem sem volt arról, hogy ezek után hogyan tovább, hiszen sosem gondolkodtam el ezen. Csak azt tudtam, hogy a kád meglehetősen kicsi nekem, és hogy túl kell esnem egy olyan beszélgetésen, amihez ötletem sem volt.
Makacsul bámultam a falat, és vártam, hogy felharsanjon a nevetés az ajtóból. De már fél perc is eltelt, és én ugyanolyan pózban ültem, mint addig, és senki sem szólalt meg. Erőnek erejével elfordítottam a fejem, hogy bátor leszek, és majd improvizálok valamit.
De a szavak a torkomra forrottak, ahogy megláttam, hogy az ajtóban nem Jeremy áll, hanem Damon. Rezzenéstelen arccal állta a tekintetem, még a szája sarka sem mozdult meg. Ijedtségemben összerándultam, és a következő pillanatban a jéghideg víz egyenesen a fejemre ömlött. Sikítva próbáltam kipattanni a kádból, de megcsúsztam, és visszaestem volna, ha Damon nem kap el. Kiemelt a kádból, és nyugodt mozdulattal elzárta a vizet.
Ott álltam előtte, csurom vizesen: a hajam az arcomba tapadt, és a délután feltett szempillaspirál is biztosan megadóan folyt végig az arcomon. A kezemben még mindig ott volt - a most már hasznavehetetlen - cigi. Dideregni kezdtem, de moccanni sem mertem. Életemben nem kerültem még ennél hülyébb helyzetbe, és az, hogy Damon nem szólalt meg, csak még kínosabbá tette a csöndet. Most még annak is örültem volna, ha elkezd teljes erőből nevetni, csak történjen már valami - könyörögtem magamban.Végül úgy éreztem, muszáj valamit tennem.
- Akkor én most... azt hiszem, ezt kidobom - lengettem meg a kezemben lévő csikket, és bedobtam a WCbe. Damon minden mozdulatomat követte a tekintetével. Muszáj volt ránéznem: a kék szempár olyan áthatóan vizslatott, hogy a testem azonnal lángolni kezdett, a vizes ruháim ellenére is.
- Öhm... amúgy te mit keresel itt? - kérdeztem csevegő hangon, miután elkaptam a tekintetem, és a kezemet kezdtem el bámulni. Zavaromban még azt is elfelejtettem, hogy ne legyek kedves Damonnal.
- Beugrottam Elenához - szólalt meg végre. A hangjában végre bújkált némi - eddig utált, de most áldásos - gúny. Megkönnyebbülve néztem fel rá, és láttam, ahogy a vigyora szélesedik. Végül nem bírta visszafojtani, és halkan ugyan, de nevetni kezdett.
- Na végre... - motyogtam megkönnyebbülve, és én is mosolyogni kezdtem.
- Tudod, én meztelenül szoktam fürdeni - suttogta pimaszul, majd közelebb jött hozzám.
- Nem akartam fürdeni, de mivel megleptél, sikerült eláztatnom magam - forgattam meg a szemeim. Igyekeztem nem törődni azzal, hogy a belőle áradó illat eláraszt, de még így is meg kellett ráznom a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim.
- És, miért zárkóztál a mosdóba?... Várj, kitalálom - tette az ujját az ajkamra, hogy megakadályozza, hogy megszólaljak. - Jeremy megcsókolt, te pedig összezavarodtál. Eltaláltam? - mosolygott rám féloldalasan.
Tágra nyílt szemmel meredtem rá. Ugyan eszem ágában sem volt neki elmondani az igazságot, most, hogy mindent teljesen pontosan elmondott, nem bírtam megállni, hogy visszakérdezzek.
- Ho-honnan tudod? - kérdeztem dadogva.
- Rajtad kívül mindenki észrevette már, hogy a kölyök többet érez irántad, mint barátság - forgatta meg a szemeit Damon lenézően.
- De hát te sosem voltál itt - meredtem rá még mindig értetlenül.
- Ez már akkor nyilvánvaló volt, amikor leszedett az asztalról a kis bemutatód közben. Minden hímnemű szívesen megvárta volna, amíg legalább a felső lekerül rólad, csak ő nem. Vajon miért? Ja, persze. Féltékeny volt a gyerek. Tényleg, tud róla, hogy...
- Nem, nem tud róla, és ami azt illeti, én sem akarok rá emlékezni - folytottam belé a szót mérgesen.
- Ez most fájt. Nem élvezted? - görbítette le a száját színpadiasan.
Mindig is utáltam hazudni. Minden erőmmel azon voltam, hogy hozzávágjak egy határozott nemet, de képtelen voltam kimondani. Akaratlanul is visszagondoltam arra a napra, és beleborzongtam az érzésbe. Természetesen Damon figyelmét nem kerülte el, ahogy megremegtem, és egy pimasz mosolyra húzta a száját. Közelebb húzódott hozzám, én pedig automatikusan hátraléptem egyet - de rövid úton nekiütköztem a mosdónak. A szívem felgyorsult, ahogy Damon hozzámsimult. Szinte megbabonázva bámultam rá, és egy pillanatig fogalmam sem volt arról, hogy fiú vagyok-e, vagy lány. Aztán eszembe jutott, ahogy a fogai belém mélyednek, és minden erőmmel ellöktem magamtól.
- Ne gyere hozzám közelebb - sziszegtem az arcába. Bár ahhoz nem voltam elég erős, hogy ellökjem - azért azt elértem, hogy egy lépéssel távolabb kerüljön tőlem.
- És, ha most megbocsátasz... - indultam az ajtó felé dühösen. De még mielőtt kinyithattam volna, valaki megelőzött, és az ajtó szélesre tárult.
Jeremy arcán a totális döbbenet ült. Felválta nézett Damonra, és rám. Ahogy meglátta, hogy a ruháim vizesek, értetlenül pillantott rám: de a következő pillanatban az arca elsötétült.
- Te meg mi a francot keresel itt? - lépett közelebb fenyegetően Damonhoz, engem kikerülve. Damon arcáról csak a vidámságot lehetett leolvasni, egy pillanatig sem ijedt meg Jeremytől.
- Kellemesen elcseverésztem a barátnőddel - kacsintott rám Damon pimaszul.
- Mit műveltél vele? - Jeremy háta megremegett az indulattól.
- Hát, egyszer lefeküdtem vele, és... huh, nem tudom hányszor ittam belőle - vonta meg a vállát flegmán Damon, de az arcáról sütött az élvezet, ahogy látta, hogy Jeremyben egyre jobban felmegy a pumpa.
- Eleanor sosem feküdne le olyan emberrel, mint te. - A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy Jeremy hangjából a magabiztosság áradt. Damon kihajolt Jeremy mögül, és rám nézett.
- Eleanor, mutasd meg, hogyan nyögtél alattam - vagy felettem? - vágott gondolkozó fejet. - Mindegy. De jól jegyezd meg öcsi, mert ezt többet nem hallod - veregette kedvesen vállon Damon Jeremyt.
- Állj le. - Ám a szavaimmal ellentétben a hangom inkább kérlelő volt.
- Tegyük fel, kedves leszek, és nem osztom meg vele - bökött a fejével Jeremy felé Damon - az összes részletet. De mit kapok érte?
Lassan bennem is kezdett felmenni a pumpa: hogy lehet valaki ennyire pofátlan?
- Tűnj el - suttogta elfojtott hangon Jeremy, Damon tekintetét állva.
- És, ha nem? - kérdezett vissza pimaszul, és kényelmesen nekidőlt a mosdónak. Még jó, hogy fütyörészni nem kezdett el...
Jeremyt olyan erősen rántotta össze a visszafojtott indulat, mintha egy tornádó söpört volna végig rajta. Nyugtatóan simítottam végig a hátát, de Jeremy olyan leplezetlen undorral pillantott hátra, amilyet még sosem láttam tőle. Megtántorodtam a tekintetétől, és megrémülve néztem, ahogy Jeremy újra Damon vidáman csillogó, jégkék szemeibe néz.
- Tűnj. Innen! - Jeremy hangja fenyegető volt, olyannyira, hogy még rémültebben lapultam bele a falba. Damonra azonban semmilyen hatással nem volt - csak állt, ugyanolyan letörölhetetlen, győztes vigyorral az arcán, mint eddig.
- Ugyan már, én tudok osztozkodni - bokszolt bele Damon Jeremy vállába.
Ebben a pillanatban tudtam, hogy közbe kell lépnem. Damon direkt ingerelte Jeremyt - aki, ebben az állapotában nem igazán törődött azzal, hogy egy nála jóval erősebb vámpír áll előtte. Tudtam, hogy ha Damon még ennél is jobban túlfeszíti a húrt, Jeremyben el fog pattanni, és az csak egy emberre lesz kihatással... és az nem Damon lesz.
Az utolsó pillanatban sikerült közéjük perdülnöm, hogy megakadályozzam, hogy Jeremy ökle célt találjon Damon arcán. Azonban a reflexeim nem voltak elég gyorsak: ugyan Damon sértetlen maradt, Jeremy ökle az én arcomon koppant.
Beleszédültem a fájdalomba: fekete pontok villogtak a szememben tőle. Megtántorodtam, és majdnem sikerült elesni a saját lábaimban, amikor végre mindketten feleszméltek, és egyszerre kaptak utánam.
A düh úgy söpört végig rajtam, mint egy hurrikán. Dühös tekintettel kitéptem magam a szorításukból, és egy szó nélkül, méltóságteljesen kivonulva a fürdőből, kimasíroztam a házból. Az arcom egy nagy foltban irtózatosan lüktetett: Jeremy minden erejét beleadhatta ebbe az ütésbe. Hirtelen az egész világra mérges lettem: fáztam a vizes ruháimban, és a kabátot természetesen ott hagytam. Az arcom sajgott, és biztos voltam benne, hogy holnap egy jókora lila folt lesz a bal felén. Haragudtam Jeremyre, amiért csak úgy, szó nélkül megcsókolt, és Damonra is... ha nem provokálja Jeremyt, most nem lüktetne az egész bal arcom.
Kissé nagyobb erővel csaptam be a bejárati ajtót, mint kellett volna. Szerencsére Lauren nem volt itthon még, így nyugodtan kitombolhattam magam. Megfordult a fejemben, hogy elkezdem kidobálni a tányérokat a szekrényből, de végül meggondoltam magam. Bekapcsoltam a nappaliban terpeszkedő hatalmas hifit, és a hangerőt feltekerve a maximumra, elkezdtem a Caroline-tól tanult lépéseket gyakorolni. Tudtam, hogy most teljesen elégedett lenne velem - eddig mindig az volt a baja, hogy nem vagyok túl dinamikus. Most azonban olyan erővel ugráltam, mint egy bolond. Egészen addig, amíg fáradtan le nem zuhantam a kanapéra, és a dübörgő zene ritmusára el nem aludtam.

Mikor kinyitottam a szemem, az egész lakásban csönd és sötétség honolt. Egy fájdalmas nyögéssel nyújtóztattam ki a tagjaimat - teljesen elgémberedtem a kanapén való nyomorgástól. Lauren minden bizonnyal hazaért már, és a zenét is kikapcsolta - vagy magától járt le a CD. Teljesen mindegynek ítéltem a kérdést, és a hűtő felé vánszorogtam. Előszedtem a fagyasztóból egy jókora adag zöldborsót, és az arcomra nyomtam.
Ebben a pillanatban halk kopogás hallatszott az ajtó felől. Az első gondolatom az volt, hogy Damon az, hogy Katherine helyett is, tovább kínozzon, de gyorsan elvetettem az ötlelet: ő nem kopogna, csak simán előttem teremne a semmiből. Így hát, ötlet híján nyitottam ki az ajtót, továbbra is az arcomra szorítva a zacskót.
Jeremy bűnbánó arccal emelte fel a fejét. Ahogy meglátta a borsót a kezemben, a tekintete még bűntudatosabb lett: szinte megsajnáltam. De aztán eszembe jutott, ahogy az ökle csattan az arcomon, és az orromat felhúzva vetettem oda neki:
- Mit keresel itt?
- Csak meg akartam nézni, hogy vagy. Annyira sajnálom... nem téged akartalak megütni - szabadkozott, és az ujjait tördelte. Ebben a pillanatban úgy nézett ki, mint egy kisfiú, aki rossz fát tett a tűzre, és megsajnáltam. Rámosolyogtam (már amennyire tudtam), és beljebb engedtem.
- A dolog elfelejtve. Csak tudod, még sosem ütött meg fiú... - kuncogtam, mintha az előbb még nem akartam volna megpukkadni a méregtől.
- Nagyon fáj? - fejtette le óvatosan jéghideg kezemet az arcomról. Ahogy meglátta rajta a jókora lila zúzódást, fájdalmasan felszisszent.
- Tényleg, annyira sajnálom - simogatta meg a hideg bőrt az arcomon. Vagyis csak gondolom, hogy ezt tette, mert a lefagyott arcom semmit sem érzékelt. Hála égnek, a fájdalmat sem.
- Jó, elhiszem. És őszintén szólva, Damon megérdemelte volna, hogy behúzz neki egyet... de nem engedhettem. Ha Damon visszaüt, akkor én most a kórházban ülnék melletted, míg te kómában fekszel az intenzíven - húztam el a szám egykedvűen.
(Lifehouse - It is what is it)
Jeremy nem szólt egy szót sem, csak dühösen összepréselte telt ajkait. Fürkésző tekintettel méregettem - nem volt kedvem a jobb arcomra is szerezni egy szexi lila foltot, így inkább a konyhaasztalra dobva a borsót, megfogtam mindkét kezét, és összekulcsoltam az ujjaimmal. Csak akkor jutott eszembe, hogy ezt talán nem kéne, amikor Jeremy tekintete az összekulcsolt kezünkre tévedt. Egy másodpercig el akartam rántani a kezem, de olyan jól esett, ahogy a meleg keze felmelegíti a sajátomat... így inkább csak úgy maradtam, ahogy voltam.
- Eleanor... - kezdett bele Jeremy halk hangon. A szívem felgyorsult, ahogy kimondta nevemet... pontosan tudtam, mit fog mondani, és előre rettegtem tőle. Amióta megtörtént az a csók, nem volt túl sok időm átmérlegelni magamban a dolgokat.
- Sajnálom, hogy csak úgy megcsókoltalak... várnom kellett volna vele. De nem bírtam tovább... azt hiszem, beléd szerettem - nyögte ki elfúló hangon.
A szívem a torkomban dobogott... sosem mondta ezt nekem még senki, ennyi őszinteséggel a hangjában. De a világ újabb fordulatot tett velem... fogalmam sem volt, mit kéne erre mondanom. Összezavarodva néztem mélybarna szemébe, amiből csak úgy sugárzott felém a végtelen gyengédség.
- Jeremy... - szólaltam meg végül rekedten. Nem tudtam, hogyan is folytathatnám tovább a mondatot, ezért a szó még ott lebegett köztünk egy végtelen, fél percig. Aztán Jeremy óvatosan kihúzta a kezeit a kezeim közül, és elindult az ajtó felé.
Ahogy nem éreztem már magamon az érintését, sóvárgás kapott el, hogy megöleljem - de nem mertem megmozdulni.
- Sajnálom - suttogta halkan, és már nyitotta az ajtót, amikor észbe kaptam. Két lépéssel előtte termettem, és átöleltem őt.
- Adj egy kis időt... - suttogtam a vállába, és óvatosan ráfektettem az arcom a vállára.
- Annyit kapsz, amennyit csak akarsz... - válaszolt végül, és éreztem, ahogy az arcán átveszi a szenvedés helyét egy reményteli mosoly.
Percekig álltunk összeölelkezve. Élvezettel szívtam be a belőle áradó illatot, és a szívem nyugodt ritmusára simogattam a karját. Végül Jeremy bontakozott ki az ölelésből, és egy leheletfinom puszit nyomva az arcomra, kilépett az ajtón.
Nagyot sóhajtva indultam fel a szobámba. Az óra fél hármat mutatott - jó sokat aludhattam a kanapén, de ennek ellenére fáradt voltam. Még gyorsan lezuhanyoztam, és bebújtam a meleg takaróm alá.
Elmerengve bámultam a sötétbe, és Jeremyn gondolkodtam. Tudtam, hogy két választásom van - vagy azt mondom neki, hogy maradjunk csak barátok (megjegyzem, utáltam ezt a mondatot), és akkor, talán, minden ugyanúgy marad, mint eddig volt, vagy... De a vagy mögötti mondatrészt már nem tudtam magamban befejezni. A telefonom rezegni kezdett mellettem, és mosolyogva néztem a kijelzőn villogó Jeremy nevet.
- Szia - suttogtam halkan.
- Szia... ugye még nem aludtál? - kérdezte zavartan.
- Nem, dehogyis. Fáradt vagyok, de nem tudok aludni - nyomtam el egy ásítást mondat közben.
- Csak azt akarom kérdezni, hogy eljönnél-e velem a holnaputáni Alapítói bálra. Muszáj partnert vinnem, és nem jutott eszembe más, csak te...
- Alapítói bál? Elég komolyan hangzik - emelkedett a szemöldököm a magasba. Elképzelésem sem volt, mi lehet az az Alapítói Bál...
- Ne aggódj, semmi komoly, csak egy rakás alapítói család ünnepli a saját dicsőségét, hogy az őseik építették ide az első házat. - Szinte láttam magam előtt, ahogy az égnek emeli a tekintetét. - És mivel én Gilbert vagyok, muszáj megjelennem az ilyen eseményeken... a szüleim nagy becsben tartották az ilyen alkalmakat. - A hangjába némi szomorúság is vegyült, ahogy kiejtette a száján a szülő szót. Azonnal tudtam, hogy nem mondhatok nemet, akármennyire sincs kedvem kiöltözni, és jólnevelten mosolyogni különböző, idegen emberekre.
- Természetesen elmegyek veled - mondtam mosolyogva.
- Köszönöm. Jó éjt! - köszönt el, de éreztem a hangján, hogy legszívesebben még hozzámondana valamit.
- Szia - suttogtam vissza, és visszadobtam magam mellé a telefont.

Az álmosság lassan lepte be a gondolataimat, mint a köd. Végül, hosszas plafonbámulás után, kényelmesen elhelyezkedtem, és átadtam magam a békés álmoknak.