23. rész

Sziasztok,

Nos, meg is hoztam a 23. részt. Viszont van egy rossz hírem: a jövő héten nem lesz friss - Szicíliába utazom egy hétre, egy iskolai program keretében vasárnap. Úgy terveztem, megírok előre egy részt, és Viccel feltetetem, de végül nem így jött ki a lépés... azért holnap este (akarom mondani ma) még megpróbálok megírni egy fél résznyit, hogy a visszatérésem után ne kelljen sokáig váratnom titeket. :)
Remélem, mindenki látta már a második évad nyolcadik részét... én teljesen padlót fogtam a végétől :|.
Ezúttal megint több ajánlott zene van, belinkelve ott, ahol ajánlott elindítani :).

Jó éjt!

Kata

23. rész - Megfogalmazhatatlan érzések

(One Republic - Say ( All I need)

A kocsiban ülve nem néztem Jeremyre. Alig bírtam visszafogni magam, de nem akartam rázúdítani az összes kérdésem vezetés közben, így hát inkább csendben fészkelődve vártam meg, míg leparkolt a házuk előtt. Gondoltam, hogy ide fog hozni, de nem is bántam - az alkohol még mindig nem ment ki belőlem teljesen, és nem akartam Lauren szeme elé kerülni ilyen állapotban. Elég volt, hogy magam, és a többiek előtt szégyenkezhetek a viselkedésem miatt...
Minél halkabb léptekkel próbáltam felosonni a lépcsőn, Jeremyt követve, hogy fel ne ébresszem a már - a sötétségből ítélve - alvó Jennát. Megkönnyebbülve zártam be az ajtót, a biztonság kedvéért rá is fordítottam a kulcsot, hogy senki se zavarjon meg minket. Ledobtam magam az ágyra, és elterültem rajta. Fáradtnak éreztem magam, de a kíváncsiságom ébren tartott. Nagy levegőt véve felültem, és közelebb csúsztam a mellettem ülő Jeremyhez.
- Mondj el mindent - kérleltem, és tágra nyílt szemmel próbáltam nyitva tartani a szemeim.
- Nem rég tudtam csak meg én is... beleolvastam Elena naplójába, miután észrevettem, hogy nincs minden rendben körülötte. Amit megtudtam belőle, sokként ért, de mára már feldolgoztam - szusszantott egyet Jeremy, majd folytatta. - Amikor a szüleim meghaltak, nem bírtam feldolgozni a fájdalmat... drogokkal feledtem el a valóságot. Aztán beleszerettem Vickibe, aki amúgy Matt húga volt... - sóhajtott fel keserűen. - Azt most nem részletezném, hogy hogyan jöttünk össze, de amikor végre minden rendben lett köztünk, Vicki nagyon furcsán kezdett el viselkedni. Eltűnt egy egész hétre, mindenki őt kereste. Végül beállított hozzám szó nélkül, és teljesen őrült módon viselkedett. Láttam rajta, hogy össze van zavarodva, és nem tudtam rajta segíteni... ez volt a legrosszabb. Elviharzott innen, de este küldött egy SMS-t, hogy találkozzunk a Halloween-partin. Szakított velem, és azt mondta, elmegy a városból. Innentől kezdve nem foglalkoztam vele, valamiért nem éreztem úgy, hogy gondolnom kéne rá, de végig ott motoszkált bennem valami furcsa üresség. De aztán megtudtam Elena naplójából az igazságot - Vickit vámpírrá változtatta Damon, és mikor rám támadt a bulin, Stefan megölte őt. Stefannak megbocsátottam, mert Vicki megölt volna engem, és Elenát is, de Damonnak nem tudok. Tudod, miért tette? - sziszegte dühösen. - Mert unatkozott. Unalomból lökte a halálba azt a lányt, akit szerettem! - Jeremy felállt az ágyról, és fel-alá kezdett el járkálni.
- Jeremy, annyira sajnálom... - suttogtam halkan. Teljesen át tudtam érezni a helyzetét. A düh fojtogatta a torkom, ahogy Damonra gondoltam. Ekkora gonoszsággal még sosem találkoztam, és hirtelen undorodni kezdtem magamtól, amiért engedtem, hogy hozzám érjen.
Felálltam, és átöleltem Jeremyt. Ahhoz képest, hogy két évvel fiatalabb nálam, jóval magasabb volt nálam, és le kellett hajolnia, hogy át tudjon karolni. A fejét a vállamra hajtotta, és így álltunk jó pár percig. Megnyugtatóan simogattam a hátát, míg úgy nem éreztem, hogy abbamarad az ideges vibrálás Jeremy körül.
- Megígérem, hogy nem esik bántódásod - suttogta végül, és szorosabban átölelt.
Melegség öntött el. Bár tudtam, hogy Jeremy édeskeveset tehet Katherine ellen, nagyon jól estek a védelmező szavai. Belefúrtam az arcom a vállába, és hagytam, hogy a pólója feligya a kicsorduló könnycseppjeimet. Jeremy csak szó nélkül visszahúzott az ágyra, és lefektetett. Ránk húzta a takarót, és én ösztönösen a mellkasára feküdtem. Hallgattam az egyenletes, nyugodt szívverését, egészen addig, amíg el nem aludtam.

A nap perzselően sütötte az arcomat. Jeremy csendben szuszogva aludt mellettem. Az arca nyugodt volt, kisfiús vonásain nem látszottak a múlt fájó sebei. Óvatosan fészkelődve próbáltam kimászni a karja alól, ami védelmezően pihent rajtam. Hatalmas munkával végül sikerült észrevétlenül kibújnom mellőle. Már jócskán reggel lehetett, így úgy döntöttem, most már muszáj hazamennem, de nem volt szívem felkelteni őt. Halk léptekkel osontam ki a szobából, hogy minél kisebb zajt csapjak.
A lépcsőfokokat pásztázva indultam el az ajtó felé, amikor valaki nekem jött. Tátott szájjal bámultam az előttem álló Alaricra - a leghalványabb fogalmam sem volt arról, hogy mit keres a történelemtanárom ilyen korai órán a Gilbert házban. Alaric ugyanilyen meglepettséggel nézett rám, míg nem végül mindketten elnevettük magunkat a másik arckifejezésén.
- Jó reggelt, tanár úr - mosolyogtam rá.
- Eleanor! Nem hittem volna, hogy hétfőnél előbb találkozunk - viszonozta a mosolyomat.
- Higyje el, én sem. - Udvariatlanságnak éreztem rákérdezni, hogy mit is keres itt, így inkább megvártam, míg ő mondja el.
- De te hogy kerülsz ide? - kérdezte még mindig meglepve.
- Tegnap este buli volt a Grillben, és jobbnak láttam, ha nem megyek haza utána - húztam el a szám.
- Azt hittük, nem vagytok itthon. - Férfit még nem láttam ilyen zavarban, mint most. Majdnem elnevettem magam, ahogy Alaric elnézett a vállam fölött. Egyből összeraktam a képet... úgy látszik, Jenna éjszakája sem volt eseménymentes.
- Nem is tudtam, hogy a tanár úr Jennával randizik - vigyorogtam rá palástolatlan jókedvvel. Élvezettel figyeltem, ahogy Alaric arca vörös lesz, de úgy döntöttem, megkímélem őt a további kínos percektől.
- Én megyek is. A további szép reggelt. - Alig bírtam visszafogni, hogy rákacsintsak, úgyhogy inkább gyorsan elfordultam tőle, és határozott léptekkel elindultam az ajtó felé.
- Neked is! És ezek után, azt hiszem, nyugodtan tegezz - sóhajtott fel megkönnyebbülten Rick. Vigyorogva bólintottam egyet, majd kiléptem a házból.

A csípős reggeli levegő teljesen kitisztította a fejem. Ugyan tompán fájt egy kicsit, tudtam, hogy megérdemlem... így jár az, aki fogadást köt Tylerrel, hogy ki bírja tovább. Bár kétség kívül én nyertem, inkább ne tettem volna. Szégyelltem magam a tegnapi kis vetkőzőszámom után, és csak remélni tudtam, hogy a többiek kerültek olyan állapotba, hogy ne emlékezzenek rá.
Hazaérve Lauren a konyhában üldögélt. Kómás fejjel bámulta kezében szorongatott kávéscsészét, és mormogott valamit, ami nagyon hasonlított egy "Jó reggelt"-re. Mosolyogva ültem le vele szembe, miután én is öntöttem magamnak egy kis kávét. Miután magához tért, hosszan beszélgettünk. Szóba kerültek anyáék, de inkább gyorsan eltereltem a témát... arról faggattam, hogy Jenna és Alaric mióta vannak együtt, és Jeremyről meséltem neki. Elmondtam neki, hogy nála aludtam, de az ölelgetős részt kihagytam. Nem akartam, hogy elkezdjen kombinálni - Jeremy olyan volt nekem, mint egy nagyon jó barát, de semmi több. Végül visszamentem a szobámba, és előhalászva a telefonomat, és írni kezdtem.
"Ne haragudj, hogy szó nélkül ott hagytalak, csak nem volt szívem felébreszteni. Amúgy ha lemész, ne lepődj meg, Rick is ott van :)".
Egy perc múlva rezegni kezdett a telefonom, jelezve, hogy Jeremy visszaírt.
"Kicsit meglepődtem, amikor nem voltál mellettem reggel. Amúgy már találkoztam vele a fürdőbe menet. Este belefér egy film?"
"Persze. Majd hívlak, hogy mikor érek oda." - írtam vissza, és visszadobtam a telefonom az ágyra. Nagyot szusszantva vetkőztem le, és a fürdő felé vettem az irányt.
Minden négyzetcentiméteremet gondosan lemosva szálltam ki a kádból. Nem akartam magamon érezni Damon érintéseit, de a bőröm még utána is furcsán bizsergett. Gyorsan elhessegettem a gondolataim közül Damon megdöbbent arcát, amikor felpofoztam, de azért hagytam, hogy egy kicsit elöntsön az elégedettség a bátorságom miatt. Hívhatnám akár vakmerőségnek is - biztos voltam benne, hogy nem marad következmény nélkül a tettem, de későbbre halasztottam a problémát. A hétfő még messze van...
Miután teljesen egyenesre szárítottam az amúgy hullámos hajam, visszamentem a szobámba. A telefonom egyből rezegni kezdett - Caroline neve villogott a kijelzőn.
- Szia - köszöntem bele, előre félve, hogy vajon mit akarhat szombat délelőtt. Biztos voltam benne, hogy akármi is az, számomra nem lesz jó vége - a szemem előtt hosszas bevásárlókörutak lebegtek, vagy egy ostoba mozifilm nyálas jelenetei.
- Na végre - szólt bele Caroline idegesen. - Már vagy ezerszer hívtalak. Minek van mobilod, ha nem veszed fel?
- Bocs, csak hajat szárítottam - kezdtem el mentegetőzni, de Caroline a szavamba vágott.
- Ugye nem felejtetted el, hogy egy óra múlva edzés lesz? - kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon.
Halványan felrémlett bennem, ahogy tegnap este megígérteti velem, hogy elmegyek a pompon edzésre... de hát a legkevésbé sem voltam akkor beszámítható állapotban. A kezdeti lelkesedésem már elmúlt, de nem mertem Caroline-nak ellent mondani, így inkább úgy tettem, mintha csak ezen járt volna az eszem, mióta eljöttem a Grillből.
- Nem, persze. Ott leszek - biztosítottam őt meggyőző hangon.
- Ajánlom is. Jessica lebetegedett, és jövő héten meccs lesz, addig muszáj szereznem egy új lányt. Kemény munka lesz megtanítani neked mindent, de menni fog - hadarta, és meg sem várva a reakciómat, folytatta. - Akkor egy óra múlva legyél a pályán. Szia! - köszönt el, és lerakta a telefont.
Az arcomat a párnába fúrva szidtam magam, amiért elhamarkodottan elígérkeztem arra az átkozott edzésre. Semmi kedvem nem volt egyáltalán megmozdulni sem, nem hogy órákig ugrabugrálni - ráadásul biztos lehettem benne, hogy Caroline keményen meg fog hajtani. Tíz perc szenvedés után előástam egy rövidnadrágot és egy topot a szekrényem mélyéről, és cseppet sem lelkesen elindultam a suli felé.
(3OH!3 - Starstrukk)
Már messziről láttam, ahogy Caroline bemelegít a pálya szélén. Korábban értem oda, mint kellett volna, de így legalább nem kell elviselnem egy újabb leszidást a késésem miatt. Csatlakoztam Caroline-hoz, és könnyed hangnemben cseverésztem vele, amíg a többiek oda nem értek. Mindenki bemutatkozott, és kezdetét vette a halál.
Tíz perc után úgy éreztem, kiköpöm a tüdőm. Ha Caroline még egyszer elkiabálja magát, hogy "na, akkor ezt ismételjük meg!", esküszöm megfojtom. De ehelyett csak kínlódva próbáltam követni a tempót, és igyekeztem nem tudomást venni az oldalamba vágó fájdalomról. Caroline halálos tempót diktált, és még csak látszani se látszott rajta, hogy elfáradt volna, míg én úgy éreztem, összeesek a kimerültségtől. Magamban ezerszer elátkoztam, hogy egyáltalán eszembe jutott az alkohol fogalma - ha nem lenne, nekem sem kéne itt szenvednem.
Másfél óra haldoklás után Caroline végre abbahagyta a kántálást. Nagyon reméltem, hogy nem most akarja tökélyre fejleszteni a tudásomat, de ezúttal elnézőnek bizonyult - elkínzott fejem láttán inkább elküldött zuhanyozni, de még mielőtt gyorsan eliszkolhattam volna, utánam szólt, hogy hétfőn privát edzést tart. Úgy éreztem, ha a hétfői napot túl élem, akkor mindent...
Viszonylag frissen és felüdülve léptem ki a zuhanyzó alól. Egy szál bugyiban és melltartóban sétáltam a szekrényemhez, hogy előszedjem a tesiruhámat - nem akartam visszavenni az átizzadt cuccaimat. Elmélázva csuktam be a szekrény ajtaját, de a következő pillanatban egy hangos sikoly csúszott ki a számon.
Damon vigyorogva állt mellettem, és ahelyett, hogy az arcom ijedt látványát élvezte volna, teljesen más helyeken járt végig a tekintete. Ahogy magamhoz tértem a kezdeti sokkból, magam elé rántottam a kezemben tartott ruháimat, és próbáltam minél jobban eltakarni magam a fürkésző tekintete elől, több-kevesebb sikerrel. Az ijedtségem átcsapott dühbe, ahogy lassan elszakadt a fedetlen testem látványától, és kajánul vigyorral az arcán a szemembe nézett. Legszívesebben újra felpofoztam volna, de végül visszafogtam az indulataimat.
- Mi a francot keresel itt? - kiabáltam a kellő hangerő háromszorosán.
- Tudod, idefelé végig azon gondolkodtam, mivel kárpótolhatnál azért a tegnapi kellemetlen incidensért... de most már elégedettnek érzem magam - tévedt lejebb megint a tekintete.
- Ha tegnap nem fogalmaztam volna meg elég világosan a véleményem rólad, akkor én kérek elnézést. De ha most nem tűnsz el innen, istenbizony sikítva fogok a fejedhez vágni mindent - húztam össze a szemöldököm fenyegetően. Ám Damon szája újra mosolyba rándult, ahogy meglátta elszánt arcomat, és rájöttem, hogy ez nem a leghatásosabb módszer az eltűntetésére.
- Oké, háromig számolok. Ha még utána is itt leszel, tényleg sikítok - bólintottam halál komolyan, és küzdöttem azellen, hogy elkapjam róla a tekintetem. De Damon nem szándékozott megmozdulni, így megspórolva magamnak egy számolgatást, hatalmas levegőt vettem, hogy legyen elég erőm egy Oscar díjas sikolyhoz. De még mielőtt megnyikkanhattam volna, Damon szemmel nem követhető gyorsasággal megkerült, és rátapasztotta a kezét a számra. Dühösen fújtam ki a bennem maradt levegőt, és vártam, hogy Damon elengedjen. De ehelyett teljesen hozzám simult, és a nyakamba lehelt.
- Senki sem hallaná meg a hangod, úgyhogy minek fárasztanád magad? - kérdezte pimaszul, és végigsimított a derekamon.
- Az lehet, de ha nem engedsz el, olyat teszek, amit életem végéig bánni fogok - feszültem meg a karjai között. Meg sem próbáltam kitépni magam a szorításából, tudtam, hogy egy pillanat múlva már a falhoz szorítva állnék, így inkább reménykedtem, hogy a szavaim elég komolynak hangoztak ahhoz, hogy megrémítsenek egy vámpírt.
Legnagyobb meglepődésemre Damon elengedett. Nagyot sóhajtva lépett hátrébb egyet, és tisztes távolságból várta, míg lassan, elképedve felé fordulok.
- Nem szeretem, ha egy nő makacs - rázta meg a fejét mű elégedetlenséggel. - Sosem tudjátok, mit akartok. Vegyük a tegnap estét... egy pillanatig sem ellenkeztél, most pedig haragos kismacska módjára fújsz rám. Egy örökkévalóság sem lenne elég ahhoz, hogy kiismerjem a női lélek rejtelmeit - grimaszolt, majd újra felvéve a szokásos mosolyát, élvezettel nézte, ahogy a vérnyomásom felszökik az egekbe.
- Ó, szóval én vagyok a kiszámíthatatlan? - néztem rá felháborodva. - Nem tudom, ki játszotta meg a hősszerelmest, hogy aztán a földbe tiporjon. Azt mondtad, nem akarsz tőlem semmit - folytattam. Damon szólásra nyitotta volna a száját, de megelőztem, és egyre hangosabban folytattam. - És nem tagadom, akkor fájt, most már nem érzek irántad semmit, a gyűlöleten kívül. Gyűlöllek, Damon! - kiabáltam egy lépéssel közelebb menve hozzá.
Damon arca megrándult, mintha újra pofon vágtam volna. Izzó pillantással állta a tekintetem, és a szája keményen összepréselődött. De még mielőtt eluralkodhatott volna rajtam a jóleső érzés, hogy végre kimondtam az igazságot, Damon elkapta a karomat, és a testem mellé szorította.
- Ne hazudj, Eleanor - suttogta hideg hangon a fülembe. Zihálva vártam, hogy meghalljam a jellegzetes, repedő hangot, és megérezzem Damon hegyes fogait a nyakamban, de ehelyett csak egy nagyon lágy, és nagyon gyors csókot nyomott a hajlatba. A hideg végigfutott rajtam, de még mielőtt felocsúdhattam volna a megdöbbenésből, Damon eltűnt.
Döbbenten értem ahhoz a ponthoz, ahol Damon ajka még egy másodperccel ezelőtt volt. Ebben a pillanatban nem éreztem gyűlöletet - helyette valami megfogalmazhatlan, gyomorszorító érzés uralkodott el rajtam. De ahogy megpróbáltam rájönni az érzés fajtájára, a fejembe belenyilallt egy hihetetlenül intenzív fájdalom az erőlködéstől. Megtántorodtam, és a szekrénynek estem. Fogalmam sem volt, mi lehetett az oka a fájdalomnak, de ahogy jött, úgy el is múlt. De arra jó volt, hogy tökéletesen elterelje a gondolataimat egy bizonyos valakiről...
Kiérve a suliból, kicsit féltem, hogy Damon várni fog rám - de ehelyett csak a teljesen kihalt parkoló fogadott. Megkönnyebbülve lépkedtem hazafelé az alkonyattól vörösen megvilágított utcákon, hogy aztán minél gyorsabban összekapjam magam, és elfeledve minden természetfeletti problémámat, Jeremyvel töltsek egy újabb, átlagos estét.