6. rész

Sziasztok,
Visszatértem. Sikerült befejeznem a hatodik részt is, szenvedtem vele eleget... de megérte. Már nagyon vártam ezt a fejezetet, remélem, kiengesztelhetlek titeket a majd' három hetes szünet miatt. :)
Ajánlott zene most nincs. Az egészet a Bloodstreamre írtam, hogy sikerüljön ráhangolódnom Damonra, de nem ez a legmegfelelőbb zene hozzá... szóval válogassatok nyugodtan.
Köszönöm a türelmeteket,
Kata

6. rész - Kiss me, kill me

Szó nélkül rohantunk végig a folyosón. Alighogy beléptünk, megszólalt a csengő, én pedig zihálva nekidőltem a falnak, és hálát adtam az égnek, hogy átvettem a cipőmet. A tekintetemmel egy szabad helyet kerestem, de felesleges volt: Elena megragadta a karom, és a mellette lévő egyszemélyes padhoz húzott. Félig rettegve gondoltam a következő negyvenöt percre, biztos voltam benne, hogy Elena nem hagyja ennyiben a kint történteket. Sejtésem beigazolódni látszott, ahogy felém nyújtott egy papírfecnit, amire csak ennyit firkantott:
- Mesélj!
Nagyot sóhajtva túrtam elő a tolltartómat, és a tollam végét rágcsálva gondolkodtam, hogy kezdjek bele. Végül, úgy döntöttem, húzom egy kicsit Elena agyát, aki sürgetően pillantgatott rám a tankönyve mögül.
- Hol van Stefan? Ma még nem láttam – tereltem el a témát. Tényleg feltűnt Stefan hiánya, de élveztem, ahogy Elena bosszankodva pillant rám. Rávigyorogtam, mire ő újra írni kezdett.
- Nem tudott ma bejönni, valami családi zűr támadt otthon. De ne tereld a témát, mert átlátok rajtad. Hogy kerültél Damon autójába?
- Elhozott az iskolába – írtam vissza tömören. Jól szórakoztam Elena grimaszain, úgyhogy csak megeresztettem felé egy újabb vigyort.
- Délután ráérsz? – jött az újabb kérdés, ezúttal kissé nyugodtabb kézírással.
- Mit forgatsz a fejedben?
Átjössz hozzánk, és elmesélsz MINDENT, az elejétől a végéig. Nincs ellenkezés! – Elena arcán láttam, hogy komolyan gondolja az utolsó mondatot, úgyhogy csak beleegyezően bólintottam egyet.

Óvatosan Caroline-ra néztem, de ő mereven bámulta a táblát. Fogalmam sem volt, hogyan magyarázzam meg neki, hogy nincs köztünk semmi Damonnal – nem mondhattam neki, hogy csak barátok vagyunk, hiszen én magam sem tudtam, hányadán állunk egymással. Végül úgy döntöttem, a következő szünetben beszélek vele, és megpróbálom neki elmagyarázni a dolgokat úgy, hogy minél kevésbé legyen személyes. Mondhatnám azt, hogy reggel csak összefutottunk, és felajánlotta, hogy behoz az iskolába – de egyből elvetettem az ötletet. Eleve több sebből vérzett a magyarázat, másrészt Caroline nem érdemelte meg, hogy hazudjak neki.

Lassan álltam fel a helyemről, amikor megszólalt az óra végét jelző csengő. Az órából szinte semmit nem fogtam fel, Caroline békítő szövegét próbálgattam magamban, de fogalmam sem volt még mindig, hogy mit mondjak neki. De nem akartam halogatni a dolgot, így lassan odasétáltam hozzá. Éppen Matt-tel beszélgetett.
- Sziasztok – köszöntem óvatosan, és Caroline-ra pillantottam.
- Szia – mosolygott rám Matt, de Caroline csak tüntetően elfordult tőlem.
- Caroline, lenne egy perced? – kérdeztem tőle halkan.
- Rád? Ezek után nincs. – nézett rám dühösen.
- Azt hiszem, én most elmegyek – nézett kettősünkre értetlenül Matt, nyomott egy puszit Caroline arcára, és Elenáékhoz csatlakozva kiment a teremből.
- Ne csináld ezt, Caroline, kérlek... emlékszem minden egyes szavadra, amit mondtál a Grillben. Eszemben sincs Damonnal kikezdeni, minden csak a véletlen műve – éreztem, hogy ez a mondat nem kellett volna… Caroline szája gúnyos mosolyra húzódott a nevetséges magyarázkodásom hallatán.
- Nem szeretném, ha haragudnál rám. – kérleltem kétségbeesetten.
Caroline arca kissé felengedett, és a dühös pillantásokat felváltotta az aggódó arckifejezés.
- Én csak féltelek, Eleanor. Eléggé ismerem Damont ahhoz, hogy tudjam, csak fájdalmat és csalódást okozna neked, és nem akarom, hogy te is úgy járj, ahogy én.
- Akkor nem haragszol? – Eszembe jutottak Damon szavai: „Caroline nem ok nélkül féltene…”. Nem akartam jobban belemélyedni a témába, hogy Caroline rájöjjön, talán mégis van oka az aggodalomra.
- Nem, persze, hogy nem. Megrémültem, mikor megláttam Damont a parkolóban… és amikor megláttam, hogy te is vele vagy, egyszerre lettem dühös, és aggódtam érted. Nem tudom, mit kerestél Damon autójában, de ígérd meg, hogy vigyázol magadra! – kérlelt aggódó tekintettel. Nagyot nyeltem, de végül bólintottam.
- Gyere, menjünk órára – mosolygott végül rám, és kézen ragadva kihúzott a teremből.

- Mehetünk? – Állt meg előttem Elena várakozóan.
- Persze. – Lélekben már felkészültem a hosszas beszámolómra. Már csak a gondolatra elárasztott a megkönnyebbülés, hogy elmondhatok mindent valakinek, tabuk nélkül. Tudtam, hogy Elena Damon barátja, de bíztam benne.
- Sikerült megbékíteni Caroline-t? – kérdezte Elena, mikor már a főúton hajtott.
- Igen. Érthető volt a reakciója, bár nem tudom, mit tett vele Damon. – És nem is akarom tudni, tettem hozzá gondolatban.
- Amikor Stefan visszaköltözött, Caroline egyből lecsapott rá. Stefan volt olyan úriember, hogy még az elején közölte vele, hogy köztük sosem lesz semmi, de a visszautasítás Caroline-t elég mélyen érintette. De rá két napra már Damon autójából szállt ki, és teljesen elégedett volt magával, hogy sikerült megszereznie, pedig ez pont fordítva történt. Damon csak kettőt szólt, és Caroline, azt hiszem, beleszeretett. De Damonnak semmit sem jelentett, csak a céljait akarta véghezvinni általa. Nagyon durván kihasználta, de Caroline nem látott át rajta. Naiv volt – sóhajtott fel Elena.
Majdnem kibukott belőlem minden kétségem, ahogy felfogtam Elena szavait, de várni akartam, míg négy fal között leszünk. Szó nélkül kibámultam az ablakon. Éreztem magamon Elena pillantását, de nem törődtem vele, csak az járt a fejemben, hogy ha így folytatom tovább, talán én is Caroline sorsára fogok jutni.
A csöndet Elena telefonja szakította meg. Fél kézzel előtúrta a táskájából, és a kijelzőre pillantva elmosolyodott.
- Szia – köszönt, én pedig a hangsúlya alapján biztosra vettem, hogy Stefan az.
- De Eleanor is velem van. – szólalt meg fél perces hallgatás után Elena, és a hangja teljesen megváltozott. Kétségbeesett lett.
- Negyed óra, és ott vagyunk. – sóhajtott fel, és lerakta a telefont.
- Eleanor, ne haragudj, de át kell mennünk Stefanékhoz. A… családi zűrt nem tudják megoldani nélkülem, és nincs időnk, hogy hazavigyelek. Nem baj? – nézett rám aggódva.
- Nem, persze. – A hangom megremegett a gondolatra, hogy talán Damon is ott lesz.
- Damon is otthon lesz – tette hozzá, megerősítve a gyanúmat. Nem tudtam, ez jó hírnek számít-e, vagy inkább épp az ellenkezője…
Az út további részét csendben tettük meg. Az én fejemben csak a közelgő találkozás járt, Elena arca azonban rémült volt. Gyorsabban vezetett, mint a telefonhívás előtt. Tényleg vészhelyzet lehet…
Már a városon kívül jártunk, amikor megláttam az óriási, régi építésű házat. Ámulva nézegettem az ablakokat, a ház mögött húzódó erdőt.
Elena behajtott a földúton, és rám sem pillantva kipattant a kocsiból. Szinte futva tette meg a bejáratig lévő utat. Én jóval lassabban követtem, még mindig nem tudtam levenni a szememet a házról… tökéletesen illett Damonhoz. Ugyanaz a titokzatosság lengte körbe az épületet, ami Damonból áradt… és, ha jobban belegondolok, Stefanból is. Lehet, hogy éjszaka megosztott velem dolgokat az életéről, de éreztem, hogy sokkal több titkolnivalója van, mint egy átlagos embernek… Damonnal együtt.
Még mindig ámulva pásztáztam a házat, amikor az egyik emeleti ablak függönye elhúzódott, és Damon jelent meg mögötte. Pár másodpercig csak meredtünk egymásra, míg végül bizonytalanul biccentettem felé, és Elenát követve beléptem a házba.
A ház nem csak kívülről tűnt hatalmasnak, belül is elképesztő méretei voltak. A falakat faborítás fedte, a földet pedig vörös szőnyeg borította. A fal mellé állított szekrényeken mindenféle régi kacat hevert. Úgy éreztem, mintha a múlt századba csöppentem volna.
A nappali sem tért el az eddigiektől: hatalmas volt, és régi. Próbáltam megsaccolni, hányszor férne el itt a szobám, de a falon lógó festmények elvonták a figyelmemet. Aprólékosan végigjártam a szobát, megszemlélve minden képet. Végül leültem a kanapéra, és a kandallóba meredve gondolkoztam, vajon mi lehet olyan sürgős, amihez Elena is kell. De mivel alig ismertem őket, tippem sem volt. Csupa olyan kérdés merült fel bennem, amire nem tudhatom a választ. Felsóhajtottam, és hátradöntöttem a fejem, megpróbáltam száműzni az idegesítő gondolatokat a fejemből.
- Zavarlak? – jött a hátam mögül egy ismerősen gúnyos hang.
A szemeim felpattantak, és olyan gyorsan fordítottam hátra a fejem, hogy még a nyakam is belereccsent. Damon karba tett kézzel állt mögöttem, a szája féloldalas mosolyra húzódott.
- Üdv nálunk. Elenáék egy darabig nem fognak lejönni, eléggé magukba feledkeztek, én pedig nem akarok unatkozni, ha te is a házban vagy, szóval… - közelebb sétált hozzám, és megállt közvetlenül előttem. A szívem hangosabban kezdett verni, de már hozzá voltam szokva az efféle reakciókhoz a társaságában.
- … lejöttelek szórakoztatni - fejezte be a mondatot suttogva, és végigsimított az arcomon. A bőröm lángolni kezdett ott, ahol megérintett, de álltam a tekintetét. Most vagy soha, döntöttem el magamban, és egy nagy levegőt véve megkérdeztem azt, ami már napok óta gyötört.
- Damon, mit akarsz tőlem? – A hangom kicsit keményebbre sikeredett, mint akartam, de nem törődtem most vele, csak Damon mosolyra húzódó ajkait figyeltem.
Már vagy egy perce meredtünk egymásra szótlanul, amikor nekem hátat fordítva megszólalt.
- Gondoltam, megmutatom neked Mystic Falls szépségeit, de ha ez neked gondot okoz... Csak egy szavadba kerül, és már itt sem vagyok, Eleanor. – Hátranézett egy pillanat erejéig, de én csak döbbenten meredtem rá. Választási lehetőséget ajánl nekem? Felálltam a kanapéról, és idegesen fel-alá kezdtem járkálni a kandalló előtt. Megmenthetném magam a veszélytől, amibe már Caroline, és ki tudja, hány ártatlan lány beleesett. De meg akarok én menekülni ettől? Akarom, hogy így legyen? A fejemre szorítottam a kezem, úgy éreztem, mindjárt szétrobban. Lehunyt szemmel próbáltam megnyugtatni magam. A következő pillanatban egy hideg kéz fonódott a karomra, és maga felé fordított. Damon arca komoly volt, sehol egy gúnyos félmosoly, vagy egy zavarba ejtő pillantás. A tekintete teljesen tiszta volt. Végigsimított a karomon, és a kezébe zárta a sajátomat.
- Mit akarsz, Eleanor? – kérdezte, miközben közelebb hajolt hozzám. A tekintete fel-alá járt az ajkam és a szemem között, én pedig azt sem tudtam, hol vagyok, és mit akarok. Csak Damon kezét éreztem az enyémen, és a tekintetét magamon. A távolság egyre fogyott köztünk, de Damon tétovázott. Végül megadóan lehunytam a szememet… és a következő pillanatban ott éreztem Damon ajkait a sajátomon. Óvatosan csókolt, mintha félne, hogy ellököm magamtól, de e helyett szorosan köré fontam a kezeimet, és még közelebb húztam magamhoz. Megéreztem az illatát, ami a maradék gondolatot is száműzte a fejemből. Az érzékeim zsibongtak, és arra kérleltek, hogy kerüljek hozzá még közelebb. Belemarkoltam a pólójába, és éreztem, ahogy megfeszül a hasán. Damon az arcomra simította a tenyerét, és, ha lehet, még közelebb húzott magához. Halkan felsóhajtottam, ahogy beleharapott az alsó ajkamra, de apró fájdalmat is éreztem az emésztő vágy mellett. Az érzékelésemet megborította a fémes íz, én pedig zavarodottan szakítottam meg a már hosszú percek óta tartó csókunkat. Zavarodottan kaptam a számhoz, és végighúztam rajta az ujjamat. Egy helyen éreztem az amúgy elenyésző égető fájdalmat. Beszívtam az ajkam, és Damonra pillantottam, de nem erre számítottam. Vad tekintettel bámult az ajkaimra.
- Damon, jól vagy? Egy kicsit vérzik, de túlélem – mondtam kissé remegő hangon, még mindig a hatása alatt voltam.
Nem reagált, csak lehajtotta a fejét, hogy ne láthassam az arcát. Összezavarodva álltam mozdulatlanul, várva, hogy mondjon valamit.
Fél perc múlva felemelte a fejét, és a szemembe nézett. Az előbbi vadság eltűnt a tekintetéből, én pedig kezdtem megnyugodni, hogy nem csináltam semmit rosszul. A kezeit a nyakamra helyezte, miközben hátrasöpörte a hajamat. Elmosolyodtam, és ezúttal én csókoltam meg. Nem visszakozott, helyette vehemensen viszonozta azt. Végigsimított a nyelvével a még mindig vérző ajkamon, és óvatosan szívni kezdte. Éreztem, ahogy egyre több vér áramlik át a szájába, de nem törődtem vele, élveztem a rajtam végig-végigsimító kezeit.
Most ő szakította meg a csókunkat. Tágra nyílt szemmel hátrébb lépett tőlem, és újra lehajtotta a fejét. Az előbbi nyugodtságom szertefoszlott. Talán mégis rosszul csináltam valamit? Bár minden mozdulatot tökéletesnek éreztem, elkezdtem keresni a hibát, persze magamban. Aggódva néztem Damont, aki nagyokat sóhajtva, a térdére támaszkodva bámulta a padlót. Kinyújtottam felé a kezem, ő pedig villámgyorsan utána nyúlt, és magához rántott. Elkapott, mielőtt még eleshettem volna, de nem nézett a szemembe, újra a számat kezdte el fixírozni. De a következő pillanatban lemerevedtem: Damon arca megváltozott. Halk, repedő hangot hallottam, és Damon szeme ugyanabban a pillanatban elsötétült, és a szeme alatt hirtelen minden ér tisztán kirajzolódott. Sikolyra nyílt a szám, de nem volt időm sikoltani… csak a fájdalmat éreztem a nyakamnál, és utána minden elsötétült.