7. rész

Sziasztok,

Remélem, viszonylag meglepetést okozok nektek azzal, hogy ilyen hamar felkerül a hetedik rész. Ez egy különleges fejezet, mert Elena szemszögéből íródott. Ajánlott zene most sincs, mert mindenféle vegyes zenére írtam... :)
Mint látjátok, felraktam egy chatet az oldalra, és egy új blog is felkerült a kedvenceim közé.
Várom a véleményeiteket:

Kata

7. rész - Gyűlölet

Elena szemszöge

Próbáltam Eleanor előtt titkolni a rémületet, ami zsibbasztó erőként hatott rám, de ahogy a ház elé értem, nem bírtam tovább magammal. Felrántottam a kocsiajtót, és beszáguldottam a házba – végigfutott az agyamon, hogy ha most vámpír lennék, mennyivel gyorsabban menne mindez.
Stefan a szobája ajtajában állt és engem nézett. Még mindig képes volt elkápráztatni egyetlen pillantásával, így egy másodperc erejéig elfelejtettem a közelgő, ismeretlen veszélyt, és a karjai közé bújtam. Erősen magához szorított. Mélyen beszívtam az illatát, majd felnéztem az arcára, de nem láttam rajta mást, csak az aggodalmat.
- Mi történt, Stefan? A telefonban azt mondtad, vészhelyzet… Damon újra megtámadott valakit? - kérdeztem az egyetlen olyan dolgot, amit jelen esetben el tudtam képzelni. Bár bíztam Damonban, az önkontrolljában nem voltam teljesen biztos…
- Kedves, hogy egyből bennem keresed a hibát – szólalt meg mögöttem Damon, és a hangjából áradt a megbántottság. Hátranéztem, hogy tényleg megbántottam-e, de az arcán nyoma sem volt a megszokott gúnyos mosolynak… ugyanaz volt ráírva, ami Stefanéra is. Aggodalom.
- Ne haragudj, csak… azt hittem, már vége, legalább egy kis időre – sóhajtottam fel, és még erősebben szorítottam magamhoz Stefant.
- Menjünk be a szobába. Bár nem hinném, hogy Eleanornak ilyen jó a hallása, de azért nem kockáztatnék. Egyelőre szeretném őt megóvni ettől, már ha a bátyám volt olyan kedves, és belerángatta…
Követtem őket a szobába. Damon becsukta maga után az ajtót, majd nekidőlt. Utoljára akkor láttam ilyen gondterheltnek, amikor Stefant elkapták a sírból kiszabadult vámpírok, és nem tudott bejutni a házba, ahol fogva tartották, és kínozták. A torkom összeszorult a gondolatra… szinte magam előtt láttam, ahogy Stefan ki van kötözve… az azt következő pár napra pedig gondolni sem akartam.
Egy percig senki sem szólalt meg. Stefan leült mellém az ágyra, és védelmezően átkarolt, Damon pedig továbbra is a plafont bámulta. Végül ellökte magát az ajtótól, és leült velünk szemben egy székre.
- Mondjam én, vagy inkább te? Bár lehet, hogy te kíméletesebben tudod előadni a történetet – szólalt meg végül Damon, és egy pillanatra rám nézett. A gyomrom egy csomóba ugrott. Stefan megérezhette, mert elkezdte simogatni a hátam… tudta, hogy ez nyugtatóan hat rám.
- Na jó, akkor mondom én. Katherine visszatért – nézett rám Damon. A világ forogni kezdett körülöttem, ahogy kimondta a nevet. Katherine…
- Hogy… micsoda? Hogyan? Mikor? – tettem fel az első kérdéseket, amik az eszembe jutottak.
- Ma délután volt egy kellemes találkozásom vele a Grillben. Először azt hittem, te vagy az… még most is elképesztő a hasonlóságotok. Odamentem hozzá, hogy megkérdezzem, mit keres itt. Egy darabig fent tartotta az álcát, miszerint ő te vagy. Aztán haza akartalak hozni, mire a kocsiban nekem esett. Nem mondom, hogy nem volt kellemes… - vigyorgott rám Damon, és rám kacsintott – de mivel te és Stefan vagytok a megtestesült hűség és szerelem, nem hittem el, hogy megtennéd. Másrészt pedig túl heves volt… és ez a kombináció túl gyanús volt, tekintve, hogy Isobel is neki dolgozott. Azt nem sikerült megtudnom, hogy mit akarhat, mert miután lelepleződött, nem volt túl közlékeny.
A rémülettől tágra nyílt szemmel meredtem magam elé. Stefan kitartóan simogatta a hátam, de én inkább felálltam az ágyról, és fel-alá kezdtem járkálni. Katherine itt van… Katherine… Már csak a nevétől is libabőrös lettem. Damon követte a szemével a lépteimet.
- Megkeressük, és megöljük – jelentette ki Stefan érzelemmentes hangon. Megtorpantam, és felé fordultam. Az arcán semmi más nem látszott, csak eltökéltség.
- Nem hagyom, hogy csak egy ujjal is hozzád érjen – mélyen belenézett a szemembe, és alig láthatóan bólintott egyet. Damon felé fordultam, hogy lássam, ő miként vélekedik erről a módszerről. Az arca kőkemény volt, az érzelem szikrája sem látszott rajta.
- Damon… képes leszel rá? – kérdeztem még mindig remegő hangon, és belenéztem a szemébe.
- Az az önző kurva tönkretette az életemet. Na nem mintha nem élvezném a vámpírlétet… de az egész ráment arra, hogy őt próbáltam kiszabadítani abból a rohadt sírból. Majdnem meghaltam miatta, Elena. Aztán megtudtam, hogy ő benne sem volt, hanem szabadon járkált a világban. Minden érzésem, amit érzek iránta, gyűlölet. Csak azért nem mondom, hogy egyedül ölöm meg, mert jóval idősebb nálam, ergo erősebb is. És az, hogy ő öljön meg… azt nem engedhetem. – Az arca megváltozott, jóval elszántabb lett, mint Stefané, és a gyűlölet ott lobogott a szemében. Hittem neki.
Visszaültem Stefan mellé, és hozzábújtam. Damon kezei ökölbe szorultak, és az arca hol elsötétült, hol újra normális lett. Tudtam, hogy nem szabadna itt lennem, amikor ilyen állapotban van, de tényleg bíztam benne.
Ekkor jutott eszembe Eleanor. Egy szó nélkül lent hagytam…
Hirtelen hasított belém a felismerés: nem csak én, ő is veszélyben van…
- És mi lesz Eleanorral? Ő is… - Alig jött ki hang a torkomon, ahogy elképzeltem, mit tehet velünk Katherine. Bár rólam már tudomást szerzett, méghozzá igen mélyrehatóan, ha képes volt elhitetni Damonnal, hogy ő én vagyok, de Eleanorról talán még nem tud. A megkönnyebbülés szétáradt bennem, hogy Eleanor talán túléli az elkövetkezendő pár hetet. Mert akármit is mondott Stefan és Damon, én nem bírtam pozitívan tekinteni a jövőmre.
- Tudja – suttogta Stefan a fülembe, az előbbi megkönnyebbülésemet megszüntetve.
- Miután egy karóval az üléshez szögezett, felsorolta, ki mindenkiben tehet kárt egy mozdulatával. Eleanor és te az első helyen álltatok. Kár, hogy ezek után nem volt több időnk beszélgetni… szívesen megtudtam volna, hogy mit akar tőlünk. – Damon arca továbbra is vad volt, de már nem állt a vámpírrá válás küszöbén.
- Meg kell védened őt. A te hibád, ha bármi baja történik… egyáltalán mit akarsz tőle? Szórakozni, mint Caroline-nal? Tönkretenni? – Dühösen meredtem rá, és ökölbe szorult a kezem Stefan pólóján.
- Nem. Nem tudom. Nincs vele célom… leköti az unalmas perceimet. És nagyon szórakoztató, ahogy minden egyes mozdulatomra vagy pillantásomra elpirul, vagy gyorsabban kezd verni a szíve – vigyorodott el Damon, és felhúzta a szemöldökét.
- Te egyáltalán nem bánod, hogy csak úgy, szórakozásból veszélyezteted az életét? – Alig bírtam nyelni a dühtől.
- Dehogynem… és pont ezért fogom megvédeni. Vele leszek minden percben. Udvarias leszek, ő majd belém szeret… így könnyebb lesz a közelében maradnom. Unatkozni sem fogok, ő biztonságban lesz, és nem mellesleg én leszek a hónap hőse, végre – újra elvigyorodott – már ha persze, túlélem.
- Nem hiszem el. Nem fogsz unatkozni? Damon, Katherine-ről van szó! Én nem ismerem, de annyi elég, hogy görcsbe szorítsa a gyomrom, amit hallottam róla… de te ismered. Szeretted. Szereted? – kérdeztem elfúló hangon.
Damon olyan hirtelen pattant fel, hogy szemmel alig bírtam követni. Lehajolt, és az arcomtól pár centiméterre, gyilkos dühvel a hangjában suttogott.
- Azt hiszem, az előbb fejtettem ki, hogy ha megtehetném, én magam tépném ki a szívét annak a ribancnak. Lehet, hogy nem fogalmaztam elég világosan.
- Damon, mindannyian tudjuk, milyen voltál. Katherine-ről van szó, képes lettél volna ölni érte!
Damon arca újra gúnyos mosolyra húzódott, és kivillantak a fogai.
- Én mikor nem voltam képes ölni? Az egy dolog, hogy most rám osztották a jófiú szerepet… de ne felejtsd el, ki vagyok én igazából. Caroline-t majdnem sikerült megölnöm, ahogy Bonnie-t is. Téged is majdnem megöltelek, szemrebbenés nélkül. Hidd el, ezek után Katherine-nel sem lesz problémám – vicsorgott rám. A szeme újra elsötétült, én pedig ijedten húzódtam Stefan karjába. Hátrapillantottam, hogy lássam, rá milyen hatással volt az előbbi párbeszédünk, de nem nézett a szemembe, az ablakot pásztázta.
Fél percig csend volt, de nekem bőven elég volt ahhoz, hogy teljesen kikészítsen. Felálltam Stefan öléből, és nagy léptekkel az ajtó felé indultam. Épp készültem feltépni az ajtót, amikor egy jéghideg kéz a sajátomra fonódott.
- Hova mész? – kérdezte Damon, és a hangjában bujkált még az előbbi idegesség.
- Eleanorhoz – válaszoltam, és kirántottam a kezem a szorításából.
- Nem, te maradj itt, majd én lemegyek hozzá. Addig ti élvezzétek ki Stefannal az ajándékperceket – kacsintott ránk. Mire újra megszólalhattam volna, Damon már eltűnt.
Visszaültem Stefan mellé, és újra hozzábújtam. Percekig csend volt, csak az én zihálásom törte meg. A düh mardosta a torkomat, a félelem pedig a gyomromat rántotta újra és újra egy csomóba.
Próbáltam elkapni Stefan tekintetét, de alig nézett a szemembe, máris elfordította rólam a tekintetét.
- Stefan, mi a baj? – kérdeztem. Ahogy kimondtam a szavakat, majdnem kitört belőlem a hisztérikus nevetés. Hogy lehet ilyet kérdezni ilyenkor?
- Damonnak igaza van, még ha nem is mondta ki. Két esélyes a játék. Vagy ő hal meg, vagy mi. De az biztos, hogy ha az egyikünket sikerült eltávolítania, nem fog leállni. Az önuralom nem az erőssége – nézett a szemembe Stefan.
- De mit akarhat? – kérdeztem remegő hangon.
- Nem tudom. Talán csak unatkozik. Tudod, ő és Damon sok mindenben hasonlítanak egymásra. Talán csak abban különböznek, hogy Damonban megvan az az emberség, ami Katherine-ből kiveszett…
Hátradőltem az ágyon. Katherine arca ott lebegett a szemem előtt. Amióta megtudtam, hogy tökéletesen hasonlítunk egymásra, azon gondolkoztam, vajon mi lehet köztünk az összekötő kapocs. Talán majd a halálom előtti percekben megtudom – futott át az agyamon, és újra kirázott a hideg. Stefan ledőlt mellém, és átkarolt. Stefant is a hasonlóságunk vonzotta hozzám… egy másodpercig elöntött a hála Katherine iránt, hogy megismerhettem Stefant, de aztán újra a félelem és a gyűlölet fogott el iránta. Stefan végigsimított a hajamon, aztán felsóhajtott.
- Damon már el is kezdte a csábítási hadműveletét – mondta, amikor kérdőn ránéztem.
- Szegény Eleanor, ha tudná, hogy kivel tartózkodik egy házban… és hogy mi az ára annak, hogy Damont megismerte.
- Ez ugyanígy vonatkozik rád is. Az én karjaimban fekszel, és, mint tudjuk, én sem vagyok jobb Damonnál – keményedett meg Stefan hangja.
Hasra fordultam, és a szemébe néztem.
- Stefan, te erről nem tehetsz. Az, hogy… vámpír vagy, nem a te hibád. Te megpróbálsz úgy élni, mint egy ember. – Stefan csak szomorúan állta a tekintetem. Lassan odahajoltam hozzá, és megcsókoltam.
- Szeretlek – suttogtam, és a mellkasára hajtottam a fejem.
- Én is szeretlek. – Kirázott a hideg, ahogy kimondta. Jólesően elmosolyodtam, és egy pillanatra megfeledkeztem a rám leselkedő veszélyről.
Éreztem, ahogy Stefan teste megmerevedik. Egy másodperc múlva már az ágy szélénél állt, és elborzadva meredt az ajtóra. Szinte fel sem fogtam, hogy már nem fekszik mellettem, eltűnt a szobából. Rohanva követtem őt a lépcsőn le…
Borzalmas látvány tárult a szemem elé. Stefan Damont igyekezett visszafogni, de a bátyja hörögve próbált kiszabadulni a karjai közül.
Eleanor a padlón hevert, és ahogy a haja szétterült a földön, tökéletes rálátás nyílt a nyakára… a harapásból még mindig ömlött a vér. Ijedten Stefanra kaptam a pillantásom, hogy rá vajon milyen hatással lehet, de az arca csak az erőlködéstől torzult el. Odarohantam Eleanorhoz, és lerogytam mellé. Kitapintottam a csuklóján lassú, és szabálytalan pulzusát, és egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Még él.
- Stefan, azonnal vér kell neki. Alig van pulzusa – sikoltottam kétségbeesve. Hallottam magam mögött a szakadó bőr hangját… de nem Stefan, hanem Damon guggolt le mellém, és nyomta Eleanor duzzadt ajkaihoz a csuklóját. Elgyötört arccal meredt az ő okozta sebre, de a szeme már újra világos volt. Stefan egy pillanat múlva követte, és lágyan pofozgatni kezdte Eleanor arcát.
Kínok között telt el a következő két perc. Némileg megnyugodtam, ahogy Damon vérének hatására összeforrt a seb, de Eleanor nem tért magához. Hárman meredtünk az arcára, de a szemem sarkából láttam, ahogy Damon a kezei közé veszi Eleanor kezét, és eddig még sosem látott aggodalommal pásztázza az arcát.
- Sajnálom – suttogta alig hallhatóan. Nem tudtam, hogy nekünk mondja-e, vagy Eleanornak szánta, de a hangja őszintén csengett.
Végül egy perc múlva megrebbent Eleanor szempillája. Az arca fájdalmas grimaszba torzult, majd kinyitotta a szemeit.
A megkönnyebbülés úgy árasztott el, mint a tenger. Felzokogtam, mire Eleanor rám kapta a tekintetét. Tágra nyílt a szeme, ahogy megérezte Damon kezét a sajátján. Ijedten kapta el, és végigsimított a még mindig véres nyakán. A döbbenettől tágra nyílt szemmel meredt véres ujjaira. A szeme megtelt könnyel, míg végül megállíthatatlanul folyni kezdtek az arcán.
- Eleanor, megmagyarázom, csak kérlek, hallgass meg! – kérleltem még mindig sírva, és megfogtam a kezét. Látszott az arcán, ahogy azt fontolgatja, hogy elhúzódik tőlem, de végül nem tette, csak gyengén megszorította az ujjaimat. Óvatosan felsegítettem a földről, és a kanapéhoz támogattam. Eleanor tovább zokogott. Összekuporodott a kanapén, és a térdére hajtotta a fejét. Gyorsan hátranéztem. Damon ugyanabban a pózban ült tovább a földön, mint amikor még Eleanor is ott volt. Lassan rám emelte a tekintetét, és az ujjait a még mindig véres ajkaihoz emelte. Stefan villámgyorsan odaszáguldott hozzá, és felrántotta a földről, majd eltűnt vele az emeleten.
Visszafordultam Eleanorhoz, de nem azt láttam, amit vártam. Az arcán még mindig folytak a könnyek, de elborzadva nézett Stefan után… ezek szerint látta, ahogy ember feletti sebességgel odaszáguld Damonhoz, és felrántja őt, majd ugyanilyen gyorsan eltűnik az emeleten. Láttam, ahogy szólásra nyílik a szája, de egy hang sem jött ki a torkán. Vártam, hogy megszólaljon… Végül nyelt egy nagyot, és akadozva megszólalt.
- Mi történik itt?