36. rész

Sziasztok,

Nos, sikerült végre befejeznem a részt. Derekasan bevallom, az én hibám volt, hogy nem lettem vele tegnap kész - egész péntek éjjel játszottam a laptopon, nem figyelve az időt. De most remélem, kárpótollak titeket ezzel a résszel! :)

Szomorúan, de megértően láttam, hogy az előző fejezethez nem kaptam túl sok kommentet (mármint a megszokotthoz képest), de el kell ismernem, nem az lett a legjobb fejezetem. Azért, ha van némi időtök rá, dobjatok meg pár véleménnyel! :)

Jó olvasást: Kata

36. rész - Tehetetlenség

(Rie Sinclair - No way out)

Hosszú, mély csönd állt be közénk. Damon nézett rám, figyelve minden arcrezdülésemet, míg én szépen, halkan összeomlottam.

Visszakívántam az elmúlt napokat. A marcangoló fájdalom ehhez a mély, lelki kínhoz képest gyöngéd simogatás volt. Azon már túl voltam, hogy megbánjam, hogy egyáltalán Mystic Falls környékére jöttem… most ott tartottam, hogy a születésem napját átkoztam el. Csak egyetlen gondolat susogott bennem: képtelenség, hogy mindez velem történjen. Ekkora terhet egyetlen ember sem képes elviselni.

- Nyugodj meg – tette a vállamra a kezét Damon. Az arcom belefagyott a kétségbeesés maszkjába. – Nem esett baja. Azt képzelte, képes megölni Katherine-t… - szusszantott fel dühösen. – De előbb ki akarta szedni belőle a gyógyulásod titkát – tette hozzá csendesen.

- Jeremy… miattam… - A gondolataim szétestek, és nem tudtam befejezni a mondatot. Damon aprót bólintott.

- Katherine alkut ajánlott: Jeremyért cserébe téged – fejezte be újra bosszús arccal. Látszott rajta, hogy legszívesebben őrjöngene a dühtől Jeremy ostobasága miatt, de miattam visszafogja magát.

- Mire várunk még? Menjünk már! – ugrottam fel türelmetlenül. Hirtelen megteltem energiával. Van esély arra, hogy Jeremy életben maradjon, és most csak ez számított.

- Ülj vissza szépen – villantott rám Damon egy vészjósló, feszült vigyort, és a vállamnál fogva visszalökött az ágyra. – Nem mész te sehova. Nem gondolod, hogy azért küzdöttem az életedért, hogy utána Katherine karjaiba rohanj? Kitalálunk valamit, hogy se neked, se a szerelmednek – horkantott fel Damon, és megvillant a szeme – ne essen baja.

- De… - vágtam volna a szavába.

- Eleanor, az istenért, tudom, hogy mi forog kockán! – Damon dühösen vágott belevágott a falba, mély lyukat hagyva maga után. – Ha most ki mersz oktatni, bezárlak a pincébe, és ott hagylak, amíg szükséges! – kiáltott rám.

- Nem tennéd meg… - suttogtam rémülten.

- Ó, dehogynem – húzódott gonosz mosolyra a szája. – Ha nem vagy képes mindent megtenni azért, hogy életben maradj, akkor mit vársz tőlem? Nélküled nem megy, értsd már meg! – Damon hangja remegett a visszafojtott indulattól. Hosszan álltuk egymás pillantását, egészen addig, amíg el nem öntött a lelkiismeret-furdalás. Kérlelően néztem rá, próbáltam belesűríteni egyetlen pillantásba minden érzelmet, ami kavargott bennem, de Damon keményen, rezzenéstelenül állta a tekintetem. Éreztem, ahogy a szemem megtelik könnyel, de meg sem próbáltam eltitkolni. Nem voltam képes tovább visszafojtani a bennem növekvő fájdalmat.

- Stefanék hamarosan itt lesznek, aztán kitaláljuk, hogyan mentsük meg – szólalt meg végül, és egy szó nélkül kiviharzott az ajtón. Hosszan néztem utána, és csak azután hagytam, hogy kitörjön belőlem újra a zokogás, hogy nem hallottam a lépteit.

Teljes letargiában feküdtem az ágyon. A zokogás már elmúlt, dermedt tekintettel bámultam a plafont. Furcsa nyugalom töltött el – az üresség nyugalma. Gondolatok nélkül hevertem.

Az ajtó hirtelen csapódott ki, de nem szakított ki a dermedtségből. Összemosódott masszaként jutott el hozzám Stefan és Damon hangjának egyvelege. Nem értettem, mit mondanak – próbáltam koncentrálni, de mintha egy rosszul hangolt rádiót hallottam volna. Éreztem, ahogy az arcom égni kezd, de nem értettem, miért. Kába pillantással fókuszáltam a fölém tornyosuló alakra, de nem láttam az arcát. Ahogy rázni kezdte a vállamat, a nyakam ide-oda bicsaklott, de nem érzékeltem.

Elena szemszöge

- Állj le, Damon. Sokkos állapotban van, ezzel nem érsz el semmit – húzta el a száját Stefan megértően, és leguggolt Eleanor elé. Finoman simogatni kezdte az arcát, és szólongatta, de semmi jelét nem mutatta, hogy érzékelne belőle akármit is. Damon körül szikrázott a feszültség, de átengedte a terepet Stefannak, és a sarokba húzódott. Még félárnyékban is látszott, hogy az arcán hogyan váltakoznak az érzések – aggodalom, kétségbeesés és a tehetetlenségtől érzett düh. Bár nem kedvelte Jeremyt, mindenre képes lett volna azért, hogy kiszabadítsa, miattam, és legfőképpen Eleanor miatt.

Olyan érzés volt, mintha egy láthatatlan kéz szorongatná a torkom – ha csak belegondoltam, hogy Jeremy karnyújtásnyi távolságba került Katherine-hez, üvölteni akartam. Ha kellett volna, én magam mentem el volna hozzá, hogy kiszabadítsam az öcsémet – de ő ezúttal nem engem akart a kis játékaihoz, hanem Eleanort.

Visszhangozni kezdtek bennem Jeremy hátrahagyott levelének szavai: „Mondjátok meg neki, hogy mennyire szeretem… Tudom, hogy nincs sok esélyem, de meg kell próbálnom érte…”

Nem tudtam rá haragudni, amiért megtette. Ha Stefanról lenne szó, én is bármire képes lennék érte, még ha az életembe kerül is.

Odasétáltam Damon mellé, és nekidőltem a falnak. Mozdulatlanul hagyta, csak Eleanor kifejezéstelen arcát nézte. A felismerés hirtelen csapott belém a tekintete láttán. Láttam már ezt a fájdalmat az arcán – amikor kiderült, hogy Katherine nincs a sírban, és meg sem próbálta őt megtalálni. Amikor rájött, hogy a szerelme reménytelen…

Tágra nyílt szemmel néztem Damonra. Azt eddig is tudtam, hogy törődik vele, jobban, mint eddig akárkivel. Lehetséges, hogy…

Már csak az elképzelés maga is sokkoló volt – Damon beleszeretett száznegyven év után egy teljesen átlagos lányba.

- Ne bámulj már – sziszegte Damon ellenségesen. Hihetetlen erővel próbálta eltitkolni mindenki elől az érzéseit, de többé már nem volt képes rá teljesen.

Szavak nélkül átkaroltam a derekát, és a vállára hajtottam a fejem. Nem tudtam, Eleanor hogyan érezhet, hiszen ott van az öcsém, aki annyira szereti, hogy az életét képes lenne eldobni miatta… De Damon megérdemelné végre az igaz szerelmet.

Némán álltunk egymás mellett – csak akkor vettem észre, hogy sírok, mikor Damon elkínzott tekintettel rám nézett. Tudta, hogy ismerem az érzéseit, és megértem őt.

Ebben a pillanatban felhangzott egy elnyújtott nyöszörgés, és mindketten Eleanorra kaptuk a tekintetünket.

Eleanor szemszöge

Olyan volt, mintha egy álomból ébredtem volna. Borzalmas volt – azokat a pillanatokat idézte vissza, amikor megbénultam a farkasméregtől. Meglepve vettem észre, hogy mindenki engem néz – Stefan előttem guggolt, és aggódó tekintete megkönnyebbüléstől kezdett el csillogni. Elena arcán nedves csíkokat hagytak a könnyei. Damon tekintete hirtelen bezárkózott, ahogy találkozott a pillantásunk. Megzavarodva néztem újra Stefanra, egyfajta segélykiáltásként, de a világot rendes forgásába visszaállító szavak elmaradtak.

- Életben van még? – kérdeztem összeszorult torokkal. Szédültem.

- Katherine egy napos ultimátumot adott – hadarta Stefan gyorsan, amikor látta, hogy megingok ültömben. – Még van húsz óránk.

- Oda kell mennem – jelentettem ki céltudatos hangon. A válasz néma csend volt.

- Tudom, hogy azt gondoljátok, majd ti megmentitek, míg én itthon üldögélek teljes nyugalomban. És ha nem sikerül? Nem kockáztatom Jeremy életét. – A határozottságom sziklaszilárd volt.

- Pedig pontosan ez fog történni. – Damon szólalt meg elsőnek. A hangja kedves volt, sehogy sem illett össze szikrázó tekintetével. Félősen húztam össze magam, ahogy közelebb sétált hozzám. Farkasszemet néztünk egymással, majd egy pillanattal később már Damon vállán csüngtem. Szélsebesen száguldott le velem a lépcsőn, egyenesen le a pincébe. Amikor kivettem az elmosódott foltokból, hogy hova is visz, üvöltve püfölni kezdtem a hátát, de Damon meg sem rezzent. Fél kézzel felrántotta a kamra ajtaját, és a dühéhez képest mérve gyengéden letett a földre. A lehető leggyorsabban feltápászkodtam, és a még mindig nyitott ajtó felé rohantam, de mielőtt elértem volna a küszöböt, az ajtó hangos zajjal becsapódott előttem.

- Azonnal engedj ki! – követeltem hisztérikusan Damontól, miközben ököllel vertem az ajtót.

- Nem tehetem, sajnálom. Nem hagyom, hogy megölesd magad – válaszolta halkan, az erőlködéstől és dühtől eltorzuló arcom pásztázva.

- Dögölj meg, Damon Salvatore! Ha meghal Jeremy, az csakis a te hibád lesz. Gyűlöllek! – üvöltöttem az arcába. Damon tekintete a félsötétben még utoljára megvillant, majd egy halk suhogással eltűnt.

Elena és Stefan nevét kiabálva könyörögtem, hogy engedjenek ki innen, de senki sem felelt. Végül, mikor a torkom már égett az erőlködéstől, lecsúsztam az ajtó mellett, és a kezembe temettem az arcom.

Ahogy elmúlt a dühroham, azonnal megbántam az utolsó mondatomat Damon felé. Újra tisztán éreztem azt a hálát felé, amit, ha akartam volna sem törölhettem volna ki magamból. Hirtelen végigfutott rajtam a hideg – mi van, ha neki esik baja?

A hajamba túrtam idegességemben – alig voltam képes elviselni a tehetetlenséget. Tudni, hogy mindez miattam történik, rosszabb volt bámilyen érzésnél.

Halk súrlódást hallottam, és reménykedve felkaptam a fejem, hátha mégis magukkal visznek. De a remény azonnal szétfoszlott, ahogy megláttam a borítékot magam mellett, az ajtó alatt becsúsztatva. De ahogy megláttam az ismerős kézírást, összeszorult a torkom, és remegő kezekkel kezdtem el bontogatni a levelet.

„Eleanor!

Tudom, hogy most mennyire aggódsz értem. Tudom, hogy azt gondolod, megőrültem, amiért képes vagyok kockáztatni miattad az életem – de nem, ott még nem tartok. Abba őrülnék bele, ha meghalnál. Az, hogy többé nem láthatom a vidáman csillogó tekinteted, nem ölelhetlek meg… elviselhetetlen gondolat. Amióta Elena elmondta, miért nem válaszolsz a hívásaimra, ott akarok lenni veled, de folyamatosan figyelnek, nem mehetek sehová anélkül, hogy ne zárnának be egész napra. Bőven volt időm kigondolni a tervet, és hidd el, sikerülni fog. Bízz bennem.

Szeretlek: Jeremy”

A könnyeim összefolytak a tintával, kék pacákat hagyva maga után. Csendesen zokogtam, magamhoz szorítva a levelet, amikor meghallottam a halk neszezést az ajtónál. Letöröltem a könnyeim, és a vasrácson kinézve megláttam Elena bűntudatos tekintetét.

- Engedj ki – kérleltem halkan szipogva. Biztos voltam benne, hogy ugyanazt érzi, amit én.

- Nem lehet… a fiúknak igazuk van – sétált a rácshoz Elena szomorúan. Az ő szemében is ott csillogtak a könnyek.

- Miért lehet, hogy Jeremy kockáztassa értem az életét, de én cserébe az enyémet ne? Mindenki engem óv, pedig megérdemelném a halált – tört ki belőlem fájdalmasan.

- Ne mondd ezt, te is tudod, hogy nem igaz. Katherine kegyetlen, egy cseppnyi emberi érzés sincs benne. Nem te tehetsz arról, hogy téged talált meg a mocskos játékához – sóhajtott fel Elena, és megfogta a rácsot markoló kezem.

- Ha nem dőlök be Damonnak… - kezdtem bele, de Elena félbeszakított.

- Szeretnék haragudni Damonra, de nem megy. Én végignéztem, ahogy próbálja megkeseríteni Stefan életét, hogy embereket öl szórakozásból. De aztán lassan biztos lettem benne, hogy képes érezni, és mindezt a múlt fájdalmai miatt teszi. Aztán jöttél te, és minden megváltozott… és ő a leginkább. Még próbálja tettetni a régi arcát, de már egyre kevésbé megy neki – mondta csendesen.

Nem akartam belegondolni a szavaiba. Önkéntelenül is óvtam magam a fájdalomtól.

- Hozok egy kis vizet – pillantott rám Elena melegen, és magamra hagyott.

(Houses - Great Northern)

Azonnal mozgásba lendültem. Nem tudtam, mennyi időm van, amíg visszaér. A rácson kinyúlva, vakon tapogatózni kezdtem a retesz után. Csak a tetejét értem el, nem tudtam elhúzni. Körbenéztem valami hosszabbító eszközért. Már kezdtem volna teljesen a romjaimba zuhanni, amikor megláttam egy nem túl nagy, de a célnak épp megfelelő fadarabot. Minél halkabban próbáltam elnyomni a helyéről, és, mikor végre halk nyikorgással kitárult előttem az ajtó, felsóhajtottam megkönnyebbülésemben.

Úgy lopakodtam fel a lépcsőn, mint egy besurranó tolvaj. Felérve hallgatózni kezdtem, hogy Elena merre járhat – a konyhából kiszűrődő neszezés alapján beazonosítottam, és közelebb mentem. Most, hogy kiszabadultam, már nem igazán tudna visszazárni egyedül, így kockáztathattam – meg kellett tudnom, hol tartják fogva Jeremyt.

Megugrottam a hirtelen csendbe hasító telefon csörgésétől. Elena gondterhelten nézett a kijelzőre, de ahogy meglátta a nevet, az arca kisimult.

- Mi történt? – kérdezte aggódóan, köszönés helyett.

- Csak szólni akartam, hogy megérkeztünk. Itt vagyunk a régi síroknál a temetőben. Ha valami balul sülne el… - kezdett bele Stefan, de én már régen a küszöbnél jártam. Csak a cél hajtott előre, nem gondolkodtam, nem féltem.

- Veled megyek – hallottam meg magam mögött a határozottságtól csengő hangot. Elképedve fordultam vissza az ajtóból, Elena mindenre elszánt arcát pásztázva.

- De nem kell… - kezdtem bele, de félbeszakított.

- Nem bírok tétlenül várni amíg az öcsém, a szerelmem és a legjobb barátom életveszélyben vannak a gonosz hasonmásom miatt – mosolyodott el kényszerből, és meg sem várva a válaszom, lekapta a dzsekijét a fogasról, és kitaszigált az ajtón.

Rohantunk az erdőben. A tüdőm égett, a derekam szúrt, és a lábam is pihenésért sikoltozott, de nem álltam meg. Elena kicsit előrébb volt, ő mutatta az utat – ő, velem ellentétben tudta, hova kell mennünk. Hálás voltam neki, amiért nem próbált megakadályozni, és azért is, hogy itt van.

Bár nem tudtam, mit fogok tenni, ha odaérünk, bíztam a sikerben. Damonék úgyis improvizálnak majd valamit, és mindannyian épen és egészségesen jöhetünk haza együtt, amivel lezárul rémálmom egyik apró mellékutcája.

Zihálva fékeztem le az erdő közepén. Csak akkor vettem észre, hogy egy hatalmas lyuk terül el a földön, mikor majdnem belesétáltam. Elena a térdére támaszkodva kapkodott levegő után, de aztán céltudatosan, szó nélkül mászni kezdett lefelé.

Ahogy kapaszkodtam a csúszós gyökerekben, először éreztem a tériszony érzését. Bár nem volt olyan mély a barlang, ha leesem, könnyen megsérülhetek, amire most semmi szükségem nem volt. Ám ahogy végiggondoltam, a félelemtől izzadt tenyerem megcsúszott, és egy hangos puffanással leestem, kezemmel tompítva az ütközést.

- Jól vagy? – suttogta Elena halkan, az erőlködéstől remegő hangon.

- Igen, csak lehorzsoltam a tenyerem. Kicsit vérzik, de mindjárt eláll – morogtam alig hallhatóan.

Ebben a pillanatban fordultam meg, hogy beljebb láthassak a barlangba, és megtaláljam Stefanékat. De nem kellett sokáig keresnem – Katherine győztes mosollyal méregetett, majd az arca eltorzult, és csak egy elmosódott villanást láttam.