37. rész

Sziasztok,

Sikerült befejeznem az új részt, így két perccel éjfél előtt. :) Nem tudom igazán, meg vagyok-e elégedve vele, de ezt rátok bízom. Nem akarom tovább húzni, bár nem lett a leghosszabb - de végre a sok-sok szenvedés után történik egy kis akció is. Higgyétek el, nekem is sok néha Eleanor szenvedése - most nagyjából látom magam előtt a fejeteket, a hatalmas kérdőjellel a gondolataitokban, hogy akkor mégis miért így alakítom az eseményeket. Eleanor jelleme már kialakult bennem, és szerves része a folyamatos szenvedés és kétségbeesés is. Az elégetlenkedőknek (már ha van ilyen) üzenem, hogy lesz ez még így se... lesz olyan pillanat, amikor rá sem ismertek a kedves, ártatlan Eleanorra. De erre még egy kicsit várni kell ;).

Jó olvasást, és várom a kommentjeiteket!

Kata

PS.: 99 rendszeres olvasóm van, egy híján száz. Sajnos nem tudom megígérni, hogy ennek örömére hamarabb kapjátok a részt, de higgyétek el, nekem jelenleg ez jelenti a legtöbbet!

37. rész - Élet és halál között

(Fever Ray - The wolf)

Mielőtt még Katherine hozzám érhetett volna, valaki teljes erejéből a falnak lökött. Az adrenalin szintem az egekbe szökött – a fülemben hangosan dobolt a vér a veszélyérzet hatására. Keményen estem neki a durva kőfalnak, de meg sem éreztem a fájdalmat, csak egy valamire tudtam összpontosítani.

Jeremy nem messze feküdt tőlem. A nyakából ömlő vér lassan csordogált végig a poros kövön. Arca békés volt, rezzenéstelen.

A falak remegni kezdtek körülöttem. Lassított felvételként éreztem, ahogy a lábaim botladozva igyekeznek felé. Lerogytam mellé, és a fejét az ölembe véve kétségbeesetten rázni kezdtem, kérleltem, hogy ébredjen fel, de meg sem rezzent. A fülemet a mellkasára tapasztottam, de a várt dobogás nem hangzott föl.

A düh teljesen elborította az agyamat, minden racionalitást kiölt belőlem. Hangos sikollyal vetettem rá magam Katherine-re, aki épp Damonnal küzdött. A meglepetés erejével hatott rá a támadásom. Mindketten a földre zuhantunk, de Katherine fölém kerekedett. Keze a torkomra fonódott, és élvezettel teli mosollyal nézte, ahogy levegő után kezdek kapkodni. Ütöttem őt, ahol értem, karmoltam, közben üvöltöttem. Fekete pontok villogtak a szemem előtt a levegőhiánytól, de nem állítottak meg. Éreztem az ájulás közelségét, de teljes erőmből küzdöttem ellene. Damon ekkor tért magához a meglepettségből – lerántotta rólam Katherine-t, és a falhoz lökte.

- Menj innen! – üvöltötte felém, majd újra szemfényvesztő gyorsaságú táncba kezdett Katherine-nel. Ekkor láttam meg Damient – észrevette, hogy nézem, és rám villantott egy vigyort. Stefannal harcolt. Tudtam, hogy Stefan a koránál fogva erősebb nála, de Damien sem volt hülye – nem a testi erejét vetette be. Valamiféle védőburok vehette őt körbe, mert Stefan megközelíteni sem tudta, csak körözött körülötte, keresve a rést a pajzson. Elena Jeremy mellett térdelt, és riadt arccal nézte a harcot. Egy pillanatra megdöbbentem – tudtam, hogy én később fogom igazán felfogni, hogy Jeremy halott, de Elena… Nem sírt, csak monotonul simogatta az öccse haját. Elszakítottam a pillantásom Jeremy arcáról, és újra Katherine-re összpontosítottam. Ebben a pillanatban Stefan kirántott a nadrágja szíjából egy karót, és felém hajította. Fél kézzel elkaptam, és felpattantam a földről.

Katherine háttal állt nekem. Az állás megfordult – most ő szorongatta Damon torkát. Tudtam, hogy hátulról nem tudom megölni őt, de legalább elterelem a figyelmét addig, amíg eltűnünk innen.

Macskaléptekkel közelítettem felé, hogy ne vegyen észre. Damon tekintete rám rebbent. Katherine észrevette, és megfordult. Ebben a pillanatban döftem az oldalába a karót. Megtántorodott, de még volt annyi lélekjelenléte, hogy villámgyorsan Damon felé hajolva, kikapja a farzsebében tartott, furcsa, sötét végű fadarabot, és a hasfalába szúrja.

Damon felszisszent a fájdalomtól, de tartotta magát. Egy erőteljes rántással kitépte magából a karót, és még egy utolsót lökve Katherine-en, felkapott a derekamnál fogva, és elrugaszkodott a talajtól. A szemem csak elmosódott foltokat látott a sebességben, de nem is volt szükség a fókuszálásra – a következő pillanatban már szélsebesen rohantunk a Salvatore ház felé. Hallottam, ahogy mögöttünk Stefan jócskán lemaradva, fél karjával Jeremy élettelen testét tartva, másik kezével Elenát húzza maga mögött. Tágra nyílt szemmel meredtem Jeremyre – az adrenalin miatt képtelen voltam átérezni a fájdalmat. Csak az dolgozott bennem, hogy túléltem.

( Plumb - I can't do this)

Damon erőteljesen dobott le a kanapéra. Kifulladva támaszkodott a térdére – lehet, hogy vámpír, de plusz egy emberrel már neki is nehezebben megy a menekülés. Elenáék még nem érkeztek meg, Stefan lelassított, mikor észrevette, hogy nem követ minket Katherine. Nem tudtam, mekkora sebesülést okoztam neki a karóval, de mivel Damonon már csak az átszakított inge mutatta a döfés helyét, nem bíztam nagy sikerben. Mindenesetre megmenekültünk.

Damon rám emelte a pillantását. Rémülten lapultam bele az kanapéba. Az arca lángolt a dühtől, szeme acélkéken villogott.

- Hogy lehetsz ennyire ostoba? – sziszegte halkan.

- Nem bírtam bezárva ülni, amíg ti a halál torkában harcoltok értem. – Képtelen voltam állni a tekintetét, inkább a polcon lévő könyveket kezdtem tanulmányozni. Éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Nem éreztem a fájdalmat Jeremy elvesztése miatt. Nem éreztem semmit, csak rémületet.

- Ha nem jössz oda, legyőzhettük volna. Ennyire meg akarsz halni? Hát rajta, tessék! Az utat már tudod, én nem akadályozlak meg. Csak az ostoba harcol a másik ostobáért… - Damon elém lépett, és felfeszítette az állam, hogy ránézzek.

- Nem akarok meghalni… - suttogtam önkéntelenül. Damon felmordult, és elengedett. A fotelhez botladozott, és ledőlt.

- Talán megnézhetnéd Stefanékat… - kezdtem bele csöndesen. Aggódtam értük. Egy halottat egyedül cipelni nehéz munka.

- Megoldja magától – szusszant fel fájdalmasan. Csak ekkor vettem észre, hogy az arca eltorzul, és összegörnyedve szorítja a hasát.

- Jól vagy? – kérdeztem remegő hangon.

- Az a ribanc megsebesített… vér kell – hörögte elkínzottan. Azonnal felpattantam, és a pince felé indultam – tudtam, hogy lent tartják a donorvért. De ahogy Damon erőtlenül hátrahanyatlott, megperdültem. A szeme fennakadt, ajkai szorosan összepréselődtek. Nincs időm – ahogy végigsuhant a gondolat az agyamon, máris tudtam, mit kell tennem. Odarohantam hozzá, és a szájához szorítottam a csuklót. Damon lassan nyitotta ki a száját. Tétovázva karcolta meg fogával a bőrömet, de túl gyengéden.

- Nem… - préselte ki magából, és elfordította a fejét.

- Igyál! – parancsoltam rá, és újra a szájához nyomtam a kezem. Ahogy végigfutott rajta egy remegéshullám, nem bírta tovább – mohón mélyesztette belém a fogait. Fájdalmasan felszisszentem, de ott tartottam a csuklóm. Nagyokat nyelve kortyolta a számára gyógyító vért. A lábam remegni kezdett, alig bírtam tartani magam. A világ lassan összemosódott. Damon megérezte, hogy már nem bírom sokáig, és erőnek erejével elszakította ajkait a csuklómtól. Lerogytam mellé, és bágyadtan figyeltem, ahogy pihegve lecsukódik a szeme.

Elenáék ebben a pillanatban toppantak be. Stefan azonnal felmérte a helyzetet – Damon véres szája, és az saját csuklómat szorongató kezem elég árulkodó volt. Már indult volna a bátyja felé mérhetetlen dühhel az arcán, amikor észrevette, hogy valami nincs rendben. Jeremyt a kanapéra fektette, és odaszáguldott hozzánk.

- Damon! – szólongatta, de hiába. – Mi történt vele? – vetette felém a kérdést, miközben a bátyja arcát pofozgatta.

- Nem… nem tudom, csak egyszerűen… rosszul lett – dadogtam össze-vissza. Jeremy arcát nézve a gondolataim kiüresedtek.

Elena nyugtalanul járkált fel-alá, hol az öccse, hol Damon arcát nézve.

Ebben a pillanatban Jeremy békés arca megrezzent. Azt hittem, hallucinálok – de amikor egy hangos hörgéssel kiszakadt a tüdejéből a levegő, fellélegeztem. Nem hittem a szememnek. Elena odafutott az öccséhez, és szorosan magához ölelte, míg én csak megdermedve ültem az ájult Damon mellett.

- Mondtam, hogy a gyűrű be fog válni – hangzott fel Jeremy régen hallott hangja. Mondat közben mindvégig az én szemembe nézett. Úgy éreztem, egy világ súlya szakad le rólam. Jeremy él… él… él… - visszhangzott bennem. Megszabadulva a dermedtségem béklyójától, odarohantam hozzá, és átölelve Elenát is, szorítottam magamhoz. Nem érdekelt, hogy milyen gyűrűről beszélt, csak az, hogy él, és itt van. Elena kiszabadult a szorításunkból, és végre újra jéghideg számon érezhettem az ő meleg ajkait. Hosszan csókoltam, mintha ez lenne az utolsó pillanat a világból. A megkönnyebbülés elárasztott, és zokogva öleltem magamhoz minél szorosabban.

- Annyira hiányoztál – suttogta a számba két csók között. Sírva mosolyogtam rá, és egy pillanatra úgy éreztem, boldog vagyok. Damon ebben a pillanatban tért újra magához. Arca sápadt volt, pillantása fájdalmas. Hatalmas dilemmába kerültem – menjek oda hozzá, vagy maradjak itt Jeremyvel? Damon hangos sóhaja segített a döntésben – elszakítva magamat Jeremy karjaiból, odamásztam elé.

- Jobban vagy? Nagyon megrémítettél – suttogtam aggodalmas tekintettel.

- Stefan, segíts felmenni a szobámba – szólalt meg halkan, végig a szemembe nézve. Megrökönyödve néztem rá. Miért nem válaszol a kérdésemre? Tekintete egy pillanatra Jeremy arcára tévedt, és határtalan gyűlölet lobbant fel kék szemében. Stefan egy bűnbánó tekintettel emelte fel Damont, és a karját átlendítve a saját vállán, felhúzta a bátyját. Végignéztem, ahogy megküzdenek minden egyes lépcsőfokkal, és a könnyek újra patakzani kezdtek az arcomon. Jeremy él, Damon megsebesült… miért csesz ki velem az élet folyamatosan?

- Mi baja? – karolt át hátulról Jeremy szorosan. Az arcát a hajamba fúrta, és beszívta az illatát.

- Katherine megsebesítette… de nem értem, meg kellett volna gyógyulnia – ráztam a fejem értetlenül.

- Mindenesetre hálás vagyok neki. Segített kitervelni az egészet – simogatta meg Jeremy az arcom.

- Ti ezt elterveztétek előre? – kaptam fel a fejem.

- Mind ketten meg akarjuk ölni Katherine-t. Senki sem bánthat téged – fogta az arcom a két keze közé.

Nem állt össze a kép. A düh hirtelen fellobbant bennem Damon iránt – ő mindvégig tudta, hogy Jeremy nem halt meg, mégsem szólt! Kitéptem magam a kezei közül, és kettesével szedve a lépcsőfokokat felrohantam a lépcsőn. Nem érdekelt, hogy rosszul van. Feltéptem az ajtaját, és beviharzottam.

- Hogy lehetsz ilyen szemét? Végig tudtad, hogy Jeremy nem halt meg, mégis elhitetted velem! Legalább te találtad ki az egészet? – üvöltöttem. Csak ekkor vettem észre, hogy félmeztelenül fekszik, lehunyt szemmel. A hasán a már begyógyult seb körül kirajzolódó vérvörös folt szinte világított hófehér felsőtestén. A torkomon akadt a szó.

- Nem bírom… - suttogta bele a levegőbe. Nem tudtam, hallott-e egyáltalán, és hozzám szól-e.

- Eleanor… - lehelte, de én mégis megértettem. A dühöm azonnal elszállt, már csak az érdekelt, hogy mi történik vele. A kezemmel óvatosan végigsimítottam a hasát – a folt szinte égetett, mintha a vére forrna alatta.

Végigperegtek az agyamban a lehetőségek – amit Katherine belé döfött, nem lehetett közönséges karó. Visszaidéztem, milyen furcsa volt, mintha valamilyen folyadéktól lenne sötét a vége. Méreg lehetett... Damien!

- Itt vagyok – suttogtam tehetetlenül, az arcát simogatva. Meg kell találnom Damient, és megszerezni tőle az ellenszérumot.

- Eleanor… - suttogta újra Damon, és megrebbent a szeme. Beledőlt a tenyerembe, és hagyta, hogy újra és újra végigsimítsak rajta.

36. rész

Sziasztok,

Nos, sikerült végre befejeznem a részt. Derekasan bevallom, az én hibám volt, hogy nem lettem vele tegnap kész - egész péntek éjjel játszottam a laptopon, nem figyelve az időt. De most remélem, kárpótollak titeket ezzel a résszel! :)

Szomorúan, de megértően láttam, hogy az előző fejezethez nem kaptam túl sok kommentet (mármint a megszokotthoz képest), de el kell ismernem, nem az lett a legjobb fejezetem. Azért, ha van némi időtök rá, dobjatok meg pár véleménnyel! :)

Jó olvasást: Kata

36. rész - Tehetetlenség

(Rie Sinclair - No way out)

Hosszú, mély csönd állt be közénk. Damon nézett rám, figyelve minden arcrezdülésemet, míg én szépen, halkan összeomlottam.

Visszakívántam az elmúlt napokat. A marcangoló fájdalom ehhez a mély, lelki kínhoz képest gyöngéd simogatás volt. Azon már túl voltam, hogy megbánjam, hogy egyáltalán Mystic Falls környékére jöttem… most ott tartottam, hogy a születésem napját átkoztam el. Csak egyetlen gondolat susogott bennem: képtelenség, hogy mindez velem történjen. Ekkora terhet egyetlen ember sem képes elviselni.

- Nyugodj meg – tette a vállamra a kezét Damon. Az arcom belefagyott a kétségbeesés maszkjába. – Nem esett baja. Azt képzelte, képes megölni Katherine-t… - szusszantott fel dühösen. – De előbb ki akarta szedni belőle a gyógyulásod titkát – tette hozzá csendesen.

- Jeremy… miattam… - A gondolataim szétestek, és nem tudtam befejezni a mondatot. Damon aprót bólintott.

- Katherine alkut ajánlott: Jeremyért cserébe téged – fejezte be újra bosszús arccal. Látszott rajta, hogy legszívesebben őrjöngene a dühtől Jeremy ostobasága miatt, de miattam visszafogja magát.

- Mire várunk még? Menjünk már! – ugrottam fel türelmetlenül. Hirtelen megteltem energiával. Van esély arra, hogy Jeremy életben maradjon, és most csak ez számított.

- Ülj vissza szépen – villantott rám Damon egy vészjósló, feszült vigyort, és a vállamnál fogva visszalökött az ágyra. – Nem mész te sehova. Nem gondolod, hogy azért küzdöttem az életedért, hogy utána Katherine karjaiba rohanj? Kitalálunk valamit, hogy se neked, se a szerelmednek – horkantott fel Damon, és megvillant a szeme – ne essen baja.

- De… - vágtam volna a szavába.

- Eleanor, az istenért, tudom, hogy mi forog kockán! – Damon dühösen vágott belevágott a falba, mély lyukat hagyva maga után. – Ha most ki mersz oktatni, bezárlak a pincébe, és ott hagylak, amíg szükséges! – kiáltott rám.

- Nem tennéd meg… - suttogtam rémülten.

- Ó, dehogynem – húzódott gonosz mosolyra a szája. – Ha nem vagy képes mindent megtenni azért, hogy életben maradj, akkor mit vársz tőlem? Nélküled nem megy, értsd már meg! – Damon hangja remegett a visszafojtott indulattól. Hosszan álltuk egymás pillantását, egészen addig, amíg el nem öntött a lelkiismeret-furdalás. Kérlelően néztem rá, próbáltam belesűríteni egyetlen pillantásba minden érzelmet, ami kavargott bennem, de Damon keményen, rezzenéstelenül állta a tekintetem. Éreztem, ahogy a szemem megtelik könnyel, de meg sem próbáltam eltitkolni. Nem voltam képes tovább visszafojtani a bennem növekvő fájdalmat.

- Stefanék hamarosan itt lesznek, aztán kitaláljuk, hogyan mentsük meg – szólalt meg végül, és egy szó nélkül kiviharzott az ajtón. Hosszan néztem utána, és csak azután hagytam, hogy kitörjön belőlem újra a zokogás, hogy nem hallottam a lépteit.

Teljes letargiában feküdtem az ágyon. A zokogás már elmúlt, dermedt tekintettel bámultam a plafont. Furcsa nyugalom töltött el – az üresség nyugalma. Gondolatok nélkül hevertem.

Az ajtó hirtelen csapódott ki, de nem szakított ki a dermedtségből. Összemosódott masszaként jutott el hozzám Stefan és Damon hangjának egyvelege. Nem értettem, mit mondanak – próbáltam koncentrálni, de mintha egy rosszul hangolt rádiót hallottam volna. Éreztem, ahogy az arcom égni kezd, de nem értettem, miért. Kába pillantással fókuszáltam a fölém tornyosuló alakra, de nem láttam az arcát. Ahogy rázni kezdte a vállamat, a nyakam ide-oda bicsaklott, de nem érzékeltem.

Elena szemszöge

- Állj le, Damon. Sokkos állapotban van, ezzel nem érsz el semmit – húzta el a száját Stefan megértően, és leguggolt Eleanor elé. Finoman simogatni kezdte az arcát, és szólongatta, de semmi jelét nem mutatta, hogy érzékelne belőle akármit is. Damon körül szikrázott a feszültség, de átengedte a terepet Stefannak, és a sarokba húzódott. Még félárnyékban is látszott, hogy az arcán hogyan váltakoznak az érzések – aggodalom, kétségbeesés és a tehetetlenségtől érzett düh. Bár nem kedvelte Jeremyt, mindenre képes lett volna azért, hogy kiszabadítsa, miattam, és legfőképpen Eleanor miatt.

Olyan érzés volt, mintha egy láthatatlan kéz szorongatná a torkom – ha csak belegondoltam, hogy Jeremy karnyújtásnyi távolságba került Katherine-hez, üvölteni akartam. Ha kellett volna, én magam mentem el volna hozzá, hogy kiszabadítsam az öcsémet – de ő ezúttal nem engem akart a kis játékaihoz, hanem Eleanort.

Visszhangozni kezdtek bennem Jeremy hátrahagyott levelének szavai: „Mondjátok meg neki, hogy mennyire szeretem… Tudom, hogy nincs sok esélyem, de meg kell próbálnom érte…”

Nem tudtam rá haragudni, amiért megtette. Ha Stefanról lenne szó, én is bármire képes lennék érte, még ha az életembe kerül is.

Odasétáltam Damon mellé, és nekidőltem a falnak. Mozdulatlanul hagyta, csak Eleanor kifejezéstelen arcát nézte. A felismerés hirtelen csapott belém a tekintete láttán. Láttam már ezt a fájdalmat az arcán – amikor kiderült, hogy Katherine nincs a sírban, és meg sem próbálta őt megtalálni. Amikor rájött, hogy a szerelme reménytelen…

Tágra nyílt szemmel néztem Damonra. Azt eddig is tudtam, hogy törődik vele, jobban, mint eddig akárkivel. Lehetséges, hogy…

Már csak az elképzelés maga is sokkoló volt – Damon beleszeretett száznegyven év után egy teljesen átlagos lányba.

- Ne bámulj már – sziszegte Damon ellenségesen. Hihetetlen erővel próbálta eltitkolni mindenki elől az érzéseit, de többé már nem volt képes rá teljesen.

Szavak nélkül átkaroltam a derekát, és a vállára hajtottam a fejem. Nem tudtam, Eleanor hogyan érezhet, hiszen ott van az öcsém, aki annyira szereti, hogy az életét képes lenne eldobni miatta… De Damon megérdemelné végre az igaz szerelmet.

Némán álltunk egymás mellett – csak akkor vettem észre, hogy sírok, mikor Damon elkínzott tekintettel rám nézett. Tudta, hogy ismerem az érzéseit, és megértem őt.

Ebben a pillanatban felhangzott egy elnyújtott nyöszörgés, és mindketten Eleanorra kaptuk a tekintetünket.

Eleanor szemszöge

Olyan volt, mintha egy álomból ébredtem volna. Borzalmas volt – azokat a pillanatokat idézte vissza, amikor megbénultam a farkasméregtől. Meglepve vettem észre, hogy mindenki engem néz – Stefan előttem guggolt, és aggódó tekintete megkönnyebbüléstől kezdett el csillogni. Elena arcán nedves csíkokat hagytak a könnyei. Damon tekintete hirtelen bezárkózott, ahogy találkozott a pillantásunk. Megzavarodva néztem újra Stefanra, egyfajta segélykiáltásként, de a világot rendes forgásába visszaállító szavak elmaradtak.

- Életben van még? – kérdeztem összeszorult torokkal. Szédültem.

- Katherine egy napos ultimátumot adott – hadarta Stefan gyorsan, amikor látta, hogy megingok ültömben. – Még van húsz óránk.

- Oda kell mennem – jelentettem ki céltudatos hangon. A válasz néma csend volt.

- Tudom, hogy azt gondoljátok, majd ti megmentitek, míg én itthon üldögélek teljes nyugalomban. És ha nem sikerül? Nem kockáztatom Jeremy életét. – A határozottságom sziklaszilárd volt.

- Pedig pontosan ez fog történni. – Damon szólalt meg elsőnek. A hangja kedves volt, sehogy sem illett össze szikrázó tekintetével. Félősen húztam össze magam, ahogy közelebb sétált hozzám. Farkasszemet néztünk egymással, majd egy pillanattal később már Damon vállán csüngtem. Szélsebesen száguldott le velem a lépcsőn, egyenesen le a pincébe. Amikor kivettem az elmosódott foltokból, hogy hova is visz, üvöltve püfölni kezdtem a hátát, de Damon meg sem rezzent. Fél kézzel felrántotta a kamra ajtaját, és a dühéhez képest mérve gyengéden letett a földre. A lehető leggyorsabban feltápászkodtam, és a még mindig nyitott ajtó felé rohantam, de mielőtt elértem volna a küszöböt, az ajtó hangos zajjal becsapódott előttem.

- Azonnal engedj ki! – követeltem hisztérikusan Damontól, miközben ököllel vertem az ajtót.

- Nem tehetem, sajnálom. Nem hagyom, hogy megölesd magad – válaszolta halkan, az erőlködéstől és dühtől eltorzuló arcom pásztázva.

- Dögölj meg, Damon Salvatore! Ha meghal Jeremy, az csakis a te hibád lesz. Gyűlöllek! – üvöltöttem az arcába. Damon tekintete a félsötétben még utoljára megvillant, majd egy halk suhogással eltűnt.

Elena és Stefan nevét kiabálva könyörögtem, hogy engedjenek ki innen, de senki sem felelt. Végül, mikor a torkom már égett az erőlködéstől, lecsúsztam az ajtó mellett, és a kezembe temettem az arcom.

Ahogy elmúlt a dühroham, azonnal megbántam az utolsó mondatomat Damon felé. Újra tisztán éreztem azt a hálát felé, amit, ha akartam volna sem törölhettem volna ki magamból. Hirtelen végigfutott rajtam a hideg – mi van, ha neki esik baja?

A hajamba túrtam idegességemben – alig voltam képes elviselni a tehetetlenséget. Tudni, hogy mindez miattam történik, rosszabb volt bámilyen érzésnél.

Halk súrlódást hallottam, és reménykedve felkaptam a fejem, hátha mégis magukkal visznek. De a remény azonnal szétfoszlott, ahogy megláttam a borítékot magam mellett, az ajtó alatt becsúsztatva. De ahogy megláttam az ismerős kézírást, összeszorult a torkom, és remegő kezekkel kezdtem el bontogatni a levelet.

„Eleanor!

Tudom, hogy most mennyire aggódsz értem. Tudom, hogy azt gondolod, megőrültem, amiért képes vagyok kockáztatni miattad az életem – de nem, ott még nem tartok. Abba őrülnék bele, ha meghalnál. Az, hogy többé nem láthatom a vidáman csillogó tekinteted, nem ölelhetlek meg… elviselhetetlen gondolat. Amióta Elena elmondta, miért nem válaszolsz a hívásaimra, ott akarok lenni veled, de folyamatosan figyelnek, nem mehetek sehová anélkül, hogy ne zárnának be egész napra. Bőven volt időm kigondolni a tervet, és hidd el, sikerülni fog. Bízz bennem.

Szeretlek: Jeremy”

A könnyeim összefolytak a tintával, kék pacákat hagyva maga után. Csendesen zokogtam, magamhoz szorítva a levelet, amikor meghallottam a halk neszezést az ajtónál. Letöröltem a könnyeim, és a vasrácson kinézve megláttam Elena bűntudatos tekintetét.

- Engedj ki – kérleltem halkan szipogva. Biztos voltam benne, hogy ugyanazt érzi, amit én.

- Nem lehet… a fiúknak igazuk van – sétált a rácshoz Elena szomorúan. Az ő szemében is ott csillogtak a könnyek.

- Miért lehet, hogy Jeremy kockáztassa értem az életét, de én cserébe az enyémet ne? Mindenki engem óv, pedig megérdemelném a halált – tört ki belőlem fájdalmasan.

- Ne mondd ezt, te is tudod, hogy nem igaz. Katherine kegyetlen, egy cseppnyi emberi érzés sincs benne. Nem te tehetsz arról, hogy téged talált meg a mocskos játékához – sóhajtott fel Elena, és megfogta a rácsot markoló kezem.

- Ha nem dőlök be Damonnak… - kezdtem bele, de Elena félbeszakított.

- Szeretnék haragudni Damonra, de nem megy. Én végignéztem, ahogy próbálja megkeseríteni Stefan életét, hogy embereket öl szórakozásból. De aztán lassan biztos lettem benne, hogy képes érezni, és mindezt a múlt fájdalmai miatt teszi. Aztán jöttél te, és minden megváltozott… és ő a leginkább. Még próbálja tettetni a régi arcát, de már egyre kevésbé megy neki – mondta csendesen.

Nem akartam belegondolni a szavaiba. Önkéntelenül is óvtam magam a fájdalomtól.

- Hozok egy kis vizet – pillantott rám Elena melegen, és magamra hagyott.

(Houses - Great Northern)

Azonnal mozgásba lendültem. Nem tudtam, mennyi időm van, amíg visszaér. A rácson kinyúlva, vakon tapogatózni kezdtem a retesz után. Csak a tetejét értem el, nem tudtam elhúzni. Körbenéztem valami hosszabbító eszközért. Már kezdtem volna teljesen a romjaimba zuhanni, amikor megláttam egy nem túl nagy, de a célnak épp megfelelő fadarabot. Minél halkabban próbáltam elnyomni a helyéről, és, mikor végre halk nyikorgással kitárult előttem az ajtó, felsóhajtottam megkönnyebbülésemben.

Úgy lopakodtam fel a lépcsőn, mint egy besurranó tolvaj. Felérve hallgatózni kezdtem, hogy Elena merre járhat – a konyhából kiszűrődő neszezés alapján beazonosítottam, és közelebb mentem. Most, hogy kiszabadultam, már nem igazán tudna visszazárni egyedül, így kockáztathattam – meg kellett tudnom, hol tartják fogva Jeremyt.

Megugrottam a hirtelen csendbe hasító telefon csörgésétől. Elena gondterhelten nézett a kijelzőre, de ahogy meglátta a nevet, az arca kisimult.

- Mi történt? – kérdezte aggódóan, köszönés helyett.

- Csak szólni akartam, hogy megérkeztünk. Itt vagyunk a régi síroknál a temetőben. Ha valami balul sülne el… - kezdett bele Stefan, de én már régen a küszöbnél jártam. Csak a cél hajtott előre, nem gondolkodtam, nem féltem.

- Veled megyek – hallottam meg magam mögött a határozottságtól csengő hangot. Elképedve fordultam vissza az ajtóból, Elena mindenre elszánt arcát pásztázva.

- De nem kell… - kezdtem bele, de félbeszakított.

- Nem bírok tétlenül várni amíg az öcsém, a szerelmem és a legjobb barátom életveszélyben vannak a gonosz hasonmásom miatt – mosolyodott el kényszerből, és meg sem várva a válaszom, lekapta a dzsekijét a fogasról, és kitaszigált az ajtón.

Rohantunk az erdőben. A tüdőm égett, a derekam szúrt, és a lábam is pihenésért sikoltozott, de nem álltam meg. Elena kicsit előrébb volt, ő mutatta az utat – ő, velem ellentétben tudta, hova kell mennünk. Hálás voltam neki, amiért nem próbált megakadályozni, és azért is, hogy itt van.

Bár nem tudtam, mit fogok tenni, ha odaérünk, bíztam a sikerben. Damonék úgyis improvizálnak majd valamit, és mindannyian épen és egészségesen jöhetünk haza együtt, amivel lezárul rémálmom egyik apró mellékutcája.

Zihálva fékeztem le az erdő közepén. Csak akkor vettem észre, hogy egy hatalmas lyuk terül el a földön, mikor majdnem belesétáltam. Elena a térdére támaszkodva kapkodott levegő után, de aztán céltudatosan, szó nélkül mászni kezdett lefelé.

Ahogy kapaszkodtam a csúszós gyökerekben, először éreztem a tériszony érzését. Bár nem volt olyan mély a barlang, ha leesem, könnyen megsérülhetek, amire most semmi szükségem nem volt. Ám ahogy végiggondoltam, a félelemtől izzadt tenyerem megcsúszott, és egy hangos puffanással leestem, kezemmel tompítva az ütközést.

- Jól vagy? – suttogta Elena halkan, az erőlködéstől remegő hangon.

- Igen, csak lehorzsoltam a tenyerem. Kicsit vérzik, de mindjárt eláll – morogtam alig hallhatóan.

Ebben a pillanatban fordultam meg, hogy beljebb láthassak a barlangba, és megtaláljam Stefanékat. De nem kellett sokáig keresnem – Katherine győztes mosollyal méregetett, majd az arca eltorzult, és csak egy elmosódott villanást láttam.

35. rész

Sziasztok,

Sikerült ma éjjel befejeznem a részt. Bár nem lett a leghosszabb, szerintem nem fogjátok bánni, kell majd egy kis idő a feldolgozásához. Remélem, tetsze

ni fog!

Jó olvasást: Kata

PS.: ezúttal nem tudom belinkelni a zenéket a youtube-ról - kaptam egy laptopot, és szegényke azonnal szörnyethal a youtube láttán. Persze meg lesz javíttatva, de most ez van egyelőre :/. Továbbá elnézést a szövegbeli elcsúszásokért, de a blogspot valamiért nem hajlandó úgy formázni a szöveget, ahogy én akarom... igyekszem ezt is orvosolni. :)

35. rész - Csábítás

(Bat for Lashes - Sleep alone)

Számra szorított kézzel próbáltam tompítani éles, hisztérikusan csengő sikolyaimat, de szinte alig hallottam belőle valamit: egyedül Mason ordításai, és végül egy tompa reccsenés visszhangzott bennem. Nem tudtam levenni a szemem Damon kezéről - a halott szív látványa teljesen magába szippantott. Végül halk nyöszörgéssé halkultak a sikolyok, és a sokktól tágra nyílt szemmel néztem fel Damonra. Lemeredve várta, hogy megszólaljak - de képtelen voltam rá. Nem találtam szavakat, nem tudtam, mit érzek, egyedül csak a borzalom töltött el. Egész testemben remegtem a sokktól. Damon tekintetéből csak egy dolgot tudtam kivenni - a mérhetetlen félelmet. Egy pillanatra kijózanított - mitől fél vajon?

- Nem kellett volna végignézned - szólalt meg. Nehezen fókuszálva kerestem meg újra a tekintetét, de szétfolyt előttem a kép. Nagy levegőt vettem, hogy magamhoz térjek, de abban a pillanatban...

Megéreztem a vér aromáját.

A fémes szag végigjárta minden porcikámat. Kitörlődött minden - a sokk, Damon tekintete, Mason halála... minden. Egyedül a vonzó illat érdekelt. A fájdalom egyik pillanatról a másikra eltűnt. Nem tudtam megállni, hogy odapillantsak Masonra - de a szétroncsolt test helyett csak a vérvörös csillogást láttam, ami átszínezte a fehér anyagot. Mélyet szippantottam a levegőt betöltő fenséges illatból, és gondolkodás nélkül előrelendültem, hogy megízlelhessem.

Egy erős kar rántott vissza attól, hogy, mint egy áldozatára ugró gepárd, rávessem magam Mason holttestére. Damon szorosan fogott, és maga felé fordított. Zavarodottan néztem fel rá - hideg kékség eloszlatta a vörös ködöt, de nem teljesen - még mindig ott lebegett az agyamban.

- Mit művelsz? - kérdezte komoran.

- Amit meg kell tennem - feleltem gépiesen, nagyokat lélegezve, hogy érezhessem a csábító illatot.

- Nem kell így csinálnod... majd én intézkedem. - A szorítása enyhült a karomon, ahogy meggyőződött arról, hogy nem próbálok meg kiszabadulni.

- De akarom! - csattantam fel türelmetlenül, furcsa hangon. Damon összeszűkült szemmel nézett rám, és elengedett. Felemelte a kezét, hogy beletúrjon a hajába - de mozdulat közben elkaptam. A vér még élénken csillogott az ujjain, a vér iránti vágy újra átvette fölöttem az uralmat. Megbűvölve meredtem rá, pont úgy, ahogy Damon rám - csak az ő tekintete inkább zavarodott volt. Nem tépte ki a kezét a szorításomból, inkább várt. Lassan közelítettem a kezéhez az ajkaimmal. Mikor végre hozzáértem, a nyelvem hegyét kidugva ízleltem meg a vért.

Egy csepp elég volt ahhoz, hogy eszemet vesztsem. Mohón nyaltam végig Damon ujjain, eltűntetve róla minden cseppet. Az agyamat teljesen elöntötte a köd - fogalmam sem volt, hogyan másztam el Masonig, de a következő pillanatban már a sebre illesztett szájjal szürcsöltem az életet adó nedűt. A vér jólesően áradt szét bennem, elmulasztva a szomjúság és éhség érzését - és a fájdalomét. Az érzés felért egy orgazmussal - behunyt szemmel élveztem, ahogy átáramlik a számba, rátámaszkodva a még mindig meleg mellkasra. Kéjesen felnyögtem, és hátravetettem a hajam, hogy tovább folytathassam.

Apránként kezdtem érezni a kielégülést. Minden porcikám életre kelt. A fülemben hangosan dobolt a vér, a látásom kiélesedett, az energia tombolt bennem. Lassan álltam fel a padlóról, és megpillantottam magam a tükörben - az ajkaim vörösen csillogtak a lecsorduló vértől. A látvány, ahelyett, hogy elborzasztott volna, épp ellenkező hatással volt rám – minden porcikám bizseregni kezdtem. Damon kifejezéstelen arccal nézett rám, semmit sem tudtam leolvasni róla, de nem zavart. Egy dolgot akartam, ahhoz pedig nem kellettek érzelmek. Szembefordultam vele, és lassan gomboltam ki az eddig ruhaként használatos inget. Damon a tekintetével követte a mozdulataimat, és ahogy az inget lassan lecsúsztattam a vállamról, alig láthatóan megremegett. Kéjesen elmosolyodtam, és finom léptekkel odasétáltam elé. Az arcom csak pár centiméterre volt az övétől. Éreztem, ahogy a forró lehelete súrolja az arcomat. Meztelen bőrömet forrón égette végig a pillantása, ahogy végignézett rajtam. Nem bírtam tovább - durván a hajába túrtam, és közelebb húztam magamhoz. Damon azonban megfeszítette a fejét, így csak az ajkaink értek össze egy pillanat erejéig.

- Tudom, hogy te is akarod... - doromboltam a fülébe, és végighúztam az ajkamat a nyakívén. Ha nem simultam volna szorosan hozzá, nem éreztem volna meg, hogy borzongás fut rajta végig. Kezemmel gombolni kezdtem az ő ingjét is, és sima bőrén végigszántva lecsúsztattam róla. Mellkasa az enyémhez szorult, ahogy még közelebb bújtam hozzá. Végül ő is életre kelt – kezével lágyan simogatta végig a tarkómtól a fenekemig húzódó sávot, megállapodva a gerincoszlopom tövénél. Hideg keze égette felhevült bőrömet, de ez csak fokozta a hatást. Nem tudtam semmire másra gondolni, csak arra, hogy akarom őt. Most, azonnal. Nem jutott eszembe Jeremy, Katherine, Elena vagy Chaz… mindössze csak az vágytól kipirult arca foglalta le minden gondolatomat.

Mohón kaptam újra az ajkai után, de Damon újra elrántotta a fejét. Látszott rajta, hogy élvezi, hogy az őrületbe kergethet. Erősen belemarkoltam a hajába célzásképpen a türelmetlenségemre, de meg sem rezzent a fájdalomtól. Hirtelen kerültem le a vastag padlószőnyegre – Damon fölöttem támaszkodott, és térdével nyomódott hozzá legérzékenyebb pontomhoz. Beletemette az arcát a nyakhajlatomba, és apró csókokkal borított be. Hangosan nyögve hajtottam hátra a fejem, hogy jobban hozzámférhessen. Amikor elért a fülemig, a testem vibrálni kezdett. Pattanásig feszült minden érzékem, annyira vágytam rá.

- Akarom… de nem így. Ez nem te vagy – suttogta bele lágy hangon a fülembe. Még megdöbbeni sem volt időm, bénultan ernyedtem el a kezei között, és a jól ismert feketeség magába rántott.

(Turin Brakes - Dark on Fire)

Egy labirintusban álltam. A falak vérvörösen pulzáltak, pillanatról pillanatra közelebb kerültek hozzám. Kétségbeesetten próbáltam megtalálni a kijáratot, de folyton a puha falnak ütköztem. Amikor ráeszméltem, hogy egy szívben állok, még rémültebben rohantam. Az egyik kanyar után beleütköztem valakibe – Mason állt előttem. Csupasz mellkasán lyuk tátongott. Kegyetlen pillantással nézett végig rajtam, és csak akkor szólalt meg, mikor egészen a falig hátráltam tőle.

- Hogy ízlettem?

A saját sikoltozásomra ébredtem fel, remegve a rémálom hatásától. Teljesen egyedül voltam a koromsötét szobában. Nem gondolkozva rohantam el az ajtóig, és téptem fel azt. Nem emlékeztem semmire, teljesen össze voltam zavarodva. Az utolsó tiszta emlékem az volt, hogy a lépcsőn botorkálok le, és keresem Damont.

Megérzésből tudtam, hogy a szobájában van. Kopogás nélkül téptem fel az ajtót, és még mindig remegve megálltam a szoba közepén. Damon elmerengve bámult ki az ablakon, de ahogy összetalálkozott a tekintetünk, csillapodott a remegésem. A testem megnyugodott, ellentétben a lelkemmel.

- Mi történt? – kérdeztem akadozva.

Damon szótlanul meredt rám. Nem tudtam eldönteni, hogy miért néz rám így – a tekintetében megmagyarázhatatlan, ismeretlen érzelmek ültek.

- Nem emlékszel semmire? – szólalt meg végül fojtott hangon.

- Annyira zavaros… - ráztam meg a fejem, hátha ez többet segít. Ahogy lepillantottam, megláttam a combom. Annyira hozzászoktam már, hogy a sima bőr helyett egy roncsolt szélű seb tátong rajta, hogy szabályosan leesett az állam, amikor újra az ép bőrt láttam meg. Lassan jutott csak el a tudatomig, hogy nem érzem a fájdalmat, és ugyanolyan erős vagyok, mint a harapás előtt. Meggyógyultam.

De akkor…

Ebben a pillanatban tért vissza az összes emlékem, amit az agyam eddig leblokkolt. Hihetetlen gyorsan pergett végig előttem minden pillanat, egészen a megmagyarázhatatlan ájulásomig. Damon minden rezdülésemet figyelte. Pontosan tudta, hogy mi zajlik le bennem. Kábán elbotladoztam az ágyig, és lerogytam mellé. A torkom összeszorult, és kapkodni kezdtem a levegőt. Egy végtelen pillanatig halálos csönd telepedett közénk – aztán elemi erővel robbant ki belőlem a zokogás.

Damon azonnal átkarolt, és az ölébe húzott. Gondolkodás nélkül a vállába temettem az arcom, ahelyett hogy elhúzódtam volna tőle. Egy dolgot éreztem biztosnak az egész világon – hogy szükségem van rá.

Alig vettem észre, hogy csörög Damon telefonja. Csak akkor eszméltem fel, amikor fél kézzel megemelt, hogy ki tudja szedni a farzsebéből a mobilját. Nem hallottam, hogy kivel és miről beszél, csak a saját fájdalmam foglalt le. Érzékeltem, hogy megváltozik a viselkedése – a teste feszülten megmerevedett. Kifejezéstelen arccal fordult felém, és tétovázva kisimított egy odatapadt tincset az arcomból.

- Jeremy elment Katherinehoz. – Jeremy neve hozott vissza teljesen a valóságba. Ledermedve vártam a folytatást, de Damon komor tekintete mindent elárult.