39. rész

Sziasztok,

Elöljáróban annyit mondanék, hogy lassan, de biztosan közeledik az a pont, amit mindenki vár, és mégis utálni fogja. Ennél többet nem árulok el, de törjétek csak rajta a fejeteket J.Egy nagy kérés: hogy jobban értsétek a részt, olvassátok el újra a 20. fejezetet, és akkor jobban összeáll majd a kép. Ha még utána sem értetek néhány dolgot, szívesen válaszolok rá J.

Jó olvasást, és előre is sok lelkierőt az évadzáróhóz! Én már alig vagyok képes aludni, úgy izgulok :D.

Kata

PS.: az ajánlott zenék ugyan egyszer már elhangzottak, de szerintem ide is tökéletesen illenek J

39. rész – A legnehezebb pillanat

(Placebo – Running up that hill)

A vérem folyékony tűzzé változott hűvös bőröm alatt. Égetett. Sikoltva próbáltam lerázni magamról a forróságot, de nem tudtam megmozdulni. Csukott szemmel feküdtem, és küzdöttem az engem égető kórral. Képtelen voltam számon tartani az időt, minden gondolatomat a fájdalom foglalta le. Úgy éreztem, már egy évezrede égek ebben a pokolbeli katlanban, amikor a sötétség világosodni kezdett. Árnyalatról árnyalatra halványodott, és végül ott találtam magam a jégkék éterben. Feküdtem a hűsítő kékségben, és a fájdalom mellé egy új gondolat is belém férkőzött: Damon.

Ahogy kimondtam magamban a nevét, a kékség azonnal eltűnt, és én csalódottan vettem tudomásul, hogy vele együtt a hűvösség is. Újra nyaldosni kezdték a testemet a lángoszlopok, de minden erőmmel megpróbáltam kiszorítani a gondolataimból, és a homályos foltra koncentrálni, ami megjelent előttem. Aztán, mintha megszakadt volna a film, ott találtam magam a Salvatore ház pincéjébe vezető lépcsőn.

Ott voltam, de mégsem. Mintha két részre szakadtam volna - éreztem, ahogy a testem még mindig béklyóba verve fekszik a padlón, mégis láttam magam körül a folyosót. A fáklyák gyér fénybe vonták a csupasz téglákat. Hirtelen elöntött a deja vu furcsa érzése, mégsem tudtam, mit keresek itt.

Tétovázva lépkedtem lefelé a lépcsőn, minden mozdulatomat hangos recsegés követte.

Lassú léptekkel mentem végig a folyosón. A deja vu érzése még erősebben nyilallt belém, amikor megláttam a fehér hűtőt. Az egyik felem tudta, mit találok benne, de a másik csak jeges borzongással meredt rá. A tudatlan énem győzött, és egy mozdulattal felnyitottam – visszahőköltem, amikor megláttam az egymásra dobált zacskós vért. Azonnal elengedtem a láda tetejét, mire az hangosan csapódott vissza, hosszan visszhangozva a kietlen térben. Legszívesebben visszafordultam volna, de mielőtt még megmozdulhattam volna, fuldokló köhögés törte meg a csendet. Remegő lábakkal tovább indultam, egyenesen a hatalmas faajtó felé, ami mögé nemrég még én voltam bezárva. Végül elértem, és remegve álltam lábujjra, hogy belássak az ajtóra vágott rácsos nyíláson.

A látvány több mint borzasztó volt – Damon összegörnyedve hevert bent. Az arca hófehér volt, a haja kócosan keretezte megkínzott arcát. Tágra nyílt szemmel bámultam rá, és a kezeim önkéntelenül is a rácsba kapaszkodtak, hogy meg tudjam tartani magam. Nem bírtam megszólalni... igazából azt sem tudtam, miért jöttem le ide. Ám a deja vu érzéstől a szívem felgyorsult, és levegő után kaptam. Úgy éreztem, kettészakadok. A múlt és a jelen pillanatai egyszerre öntöttek el, és én csak értelmetlen képeket láttam magam előtt. A fejembe hatalmas erővel hasított a fájdalom, és megtántorodtam.

Egy pillanat leforgása alatt állt össze a kép – a fejem csak akkor fájdult meg így, amikor Damont, és a homályos képeket próbáltam megfejteni, amik nem voltak többek sejtésnél, mégis valóságos emléknek tűntek. Ugyanígy estem neki a szekrénynek is még Caroline edzése után – mintha egy évezrede lett volna – és azon a katasztrofális bálon is.

Damon megigézett, hogy elfelejtsek valamit. Az agyam küzdött az igézet ellen, de egyelőre nem volt elég erős átszakítani a korlátot. De mire nem emlékeztem?

A válasz ott hevert előttem. Ez egyszer már megtörtént, csak újra át kell élnem.

A hirtelen felismeréstől a lélegzetem újra kapkodóvá vált, és megint benéztem az ajtóra vágott nyíláson. Damont egy újabb fuldokló köhögés kapta el, és ahogy összerándult, meglátott. Megkönnyebbülten lélegeztem mélyet az áporodott levegőből – ahogy a tekintetünk találkozott, a kezem a retesz felé nyúlt, és elhúztam. Egy percig sem tétovázva léptem be a kamrába, és Damon mellé térdeltem, a fejét az ölembe véve. Annyi mindent szerettem volna mondani, mégsem találtam a szavakat.

(Ryan Star – Losing your memory)

- Hát itt vagy – szólalt meg rekedt, harmatgyenge hangon.

- Igen – suttogtam, és megsimogattam az arcát.

- Érzem a gondolataidat – mondta elmélázó hangon.

- Bonnie azt mondta, kapcsolódni fogunk egymáshoz. De én nem érezlek téged… - ráncoltam össze a szemöldököm értetlenül.

- Mert az emlékeid nem teljesek – nyögte hosszas csend után.

- Olyan furcsa, deja vu érzésem van. Minden mozdulat ismerős, mégsem emlékszem rájuk… csak afféle megérzésként – motyogtam összezavarodottan.

- Ugyanazt érzem, amit te, de közben ott vannak a saját érzéseim is – nézett fel rám elgyötörten.

- Elárultad magad – engedtem meg magamnak egy halvány mosolyt. – Épp most vallottad be, hogy vannak érzéseid.

- Ezért vagy itt. – Damon nem viszonozta a mosolyom, csak az arca torzult el fájdalmasan. – Azért kellett neked jönnöd, mert te vagy az egyetlen, akinek valaha is sikerült igazi érzelmeket előhoznia belőlem – nézett a szemembe áthatóan.

A szívem egy ütemet kihagyott, aztán százszoros sebességbe kapcsolt a szavai hallatán. Damon is meghallotta, ahogy a dobogás felgyorsult, és elmosolyodott. Keveredett a fájdalommal és a keserűséggel, mégis ott volt benne az a tipikus Damonos mosoly is.

- Miért félsz tőlük ennyire? – kérdeztem, miután a szívem lecsillapodott.

- Mert tudom, mennyi fájdalmat képesek okozni. – Hosszasan keresgélte a szavakat, a hangja nem volt több suttogásnál, mégis tisztán értettem. - Annyival könnyebb érzelemmentesen szemlélni a világot, nem törődve a többiekkel, csak magaddal. Az elmúlt másfél évszázadban nem éreztem igazi örömöt, fájdalmat, szeretetet, csak vágyat a vér, és a testiség iránt. Úgy éltem, ahogy nekem tetszett, és már azt is elfelejtettem, milyen az élet igazából… - a mondat végén egy újabb roham rázta meg a testét, és én csitítóan simogattam meg a haját. Éreztem, mennyire nehéz neki ezeket a szavakat kimondani.

- Akkor most miért döntöttél így? – kérdeztem, mikor abbamaradt a fuldoklása.

- Döntöttem?! Eleanor, ebben egy csepp szánt szándék sem volt. Száznegyvenöt év alatt nem küzdöttem ennyit, mint amióta megismertelek. Elfojtottam, nem törődtem vele, becsaptam magam és mindenkit körülöttem, de semmi sem használt – sóhajtott fel mély fájdalommal.

- Most jön az a mondat, hogy „már a napot is megbántam, mikor megismertelek”, ugye? – nevettem fel keserűen, és igyekeztem minden erőmmel visszafojtani a könnyeimet.

Ahogy Damon megemelte a fejét, a tekintetünk azonnal egymásra talált. Az eddig zárkózott pillantás most nyitott könyvként hevert előttem, csak lapoznom kellett benne, hogy megkapjam a kérdésemre a választ.

- Igen… - a fájdalom abban a pillanatban összeszorította a torkom, és a feltörő könnyek fojtogatni kezdték a torkomat. Egyetlen, árva csepp gördült végig az arcomon, de Damon gyengéden letörölte az arcomról.

- … és nem – fejezte be halkan, és a nedvességtől csillogó ujjbegyét óvatosan az ajkához emelte.

Néma csöndben ültem mellette, kezemet az arcán pihentetve. Nem tudtam megszólalni. Keményen kerestem a szavakat, de egyetlen értelmes mondat sem jutott eszembe. Éreztem magamon a tekintetét, de nem tudtam ránézni. Attól féltem, hogy ha újra megpillantom, a könnyeimet képtelen leszek visszatartani, és a sírásnak nem most volt itt az ideje. Egy kósza gondolat erejéig még az is eszembe jutott, hogy vajon hogyan képes az ember ennyi könnyet termelni – az elmúlt egy hétben többet sírtam, mint a tizennyolc évem alatt összesen.

- Igen, megbántam, mert veszélybe sodortalak és bántottalak. Azt akartam, hogy megutálj, és félj tőlem, hogy soha többé ne bánthassalak – egy darabig működött is, tettem róla, hogy gyűlölj, és te akárhogyan is kerestél bennem pozitív dolgot, nem találtál. Később már nem voltam képes elviselni, hogy nem kerülhetek a közeledbe, és, bár fent tartottam az álcát, megszegtem a magamnak tett ígéretemet. Bunkó voltam és közönyös, tökéletesen elhitettem veled, hogy csak a tested érdekel… - A testem együtt rándult össze Damonéval, ahogy bent akadt a levegő a torkán. Kétségbeesetten mélyesztettem a körmeimet a tenyerembe, hogy a saját magam által okozott fájdalomtól észnél maradjak. Észveszejtő volt látni, ahogy az izmos férfitest görcsbe rándul, és a száját összeszorítva próbálja visszafojtani az üvöltését.

- Lehet, hogy késő… - Beletörődően préselte ki magából a szavakat, és a hangja sokkal gyengébb volt, mint ezelőtt. A következő pillanatban fent akadt a szeme, és ájultan rogyott vissza az ölembe. A félelemtől kitört belőlem egy hangos sikoly, és eszeveszetten pofozgatni kezdtem.

- Nem, Damon, nem, nem, nem! – kiabáltam kétségbeesetten. A könnyeimnek már nem tudtam parancsolni, patakként folytak végig az arcomon. – Hallasz? Nem halhatsz meg. Nem teheted meg ezt senkivel! Megígértetted velem, hogy életben maradok miattad, és én megtettem! Ígérd meg! Damon… - a kezeim erőtlenül hullottak vissza a mellkasára. A néma csendben a saját, zakatoló szívdobogásomon kívül semmi sem hallatszott. Minden egyes lüktetés hatalmas fájdalommal járt, és legszívesebben kitéptem volna a szívemet, hogy többé ne szenvedjek.

A szívverésem egy pillanatig megakadt, és a világ teljesen elsötétedett előttem. Zuhanni kezdtem a sötétségben. De a következő pillanatban megéreztem a tenyerem alatt egy újraéledő szív gyenge pulzálását, és a sötétség oszlani kezdett. Újra láttam magam körül a pincét. Néma csendben kapkodtam levegő után, szinte sokk alatt a pillanatnyi haláltól, ami mindkettőnket magával rántott. De tudtam, hogy sikerült – Damon szíve az enyémmel tökéletesen egyforma ritmusban kezdett el újra dobogni. Most értettem meg, mit értett Bonnie kapcsolódás alatt – úgy éreztem, minden sejtem együtt élt Damonéval. Az érzelmeink ugyanazok voltak, mégsem tudtam őket szavakká formálni.

Nem kellett látnom ahhoz az arcát, hogy tudjam, mikor nyitotta ki újra a szemét. Nem kellett elakadó lélegzettel figyelnem, hogy vesz-e levegőt. Mindent éreztem, láttam, hallottam, mintha én magam tettem volna meg. És éreztem a végtelen kimerültséget is, amit ő.

- Sikerült… - préseltem ki magamból, aztán a testem feladta, és megadóan Damon mellé zuhant.