40. rész

Sziasztok,

Megírtam a részt, és remélem, ezúttal a blogger sem tünteti majd el, mint a múltkor, az összes kommentárommal együtt :(. Még mindig csak azt tudom mondani, hogy nagyon közeledik, amire vártok, és az is, amit annyira már nem, reményeim szerint. Nem mondom meg egyiket sem egyelőre, izguljatok csak :D.

Jó olvasást!

Kata

40. rész - Vihar előtti csend

(Matthew West - Family tree)

A tűz lassan hunyt ki a testemben. Zavaros képek között ringatóztam, miközben a lángok melengetően öleltek körbe. Damon jelenlétét még mindig éreztem a gondolataim között, de már egyre gyengébben. Nyugodt voltam, könnyedén lebegtem az álom és az ébrenlét határán. Lelki szemeim előtt sorra felbukkant mindenki arca, aki fontos volt. Elena meleg mosolya, Stefan örökké aggódó, mégis kedves arca, Damon őszinte pillantása, Jeremy szerelmes tekintete. Nyugodt voltam, minden feszültség kiszállt belőlem. Halvány mosollyal az arcomon néztem végig az arcokon, és ha nem tudtam volna, hogy ez csak egy álom, mindenkit megöleltem volna.

Még mindig mosolyogva nyitottam ki a szemeimet. Laposakat pislogva néztem körül újra az arcokon – mindenki ott volt, akit szerettem, pont úgy, ahogyan álmomban láttam őket. Az első tudatos pillantásom azonnal Damont kereste – az ő tekintete ugyanezt tette. Hosszan néztünk egymás szemébe, és mindkettőnk ajkán ott ült a mosoly. Bár már nem kapcsolódtam hozzá, mégis közel éreztem magamhoz. Ajkai alig láthatóan szóra nyíltak.

- Köszönöm – tátogta úgy, hogy rajtam kívül senki se láthassa.

- Szívesen – mosolyodtam el, és elszakítva a tekintetem tőle, a többiekre néztem. Elena azonnal odahajolt hozzám, és megkönnyebbülten átölelt. Végül mindannyian egyetlen, hatalmas ölelésben egyesültünk, kivéve Damont. Ő az ágyon maradt, és onnan nézte a meghitt pillanatokat. Jeremy ajka egy röpke pillanatig súrolta az enyéimet. Hosszú idő után bontakoztunk ki az ölelésből, és mindenki Damon felé fordult.

- Szívesen – húzta fel a szemöldökét Bonnie ingerlően, de a mosolyát ő sem tudta teljesen eltüntetni.

- Hidd el, nehéz ezt mondani, de… kösz, boszi. – Damon úgy csinált, mint akinek a torkán akadt a szó, és ezzel a megszokott gesztussal úgy éreztük, minden visszatért a régi kerékvágásba. Nem beszélve az előbb történtekről, önfeledt beszélgetésbe kezdtünk minden apró dologról. Hangosan nevettünk, szorongattuk egymás kezét, és hirtelen várni kezdtük az iskola kezdetét is, még Mrs Hill horrorisztikus matekóráit is. Arra gondolni sem akartam, hogy nekem jelenleg még nem egy matekjegy jelenti a legnagyobb veszélyt az életemben.

Végül, Damon kérésének eleget téve, hagytuk őt pihenni, és lementünk a nappaliba. Stefan előszedett egy ősrégi társasjátékot, és önfeledten játszani kezdtünk. Jeremy ölébe dőlve számolgattam a játékpénzt, és kárörvendően konstantáltam, hogy a többiek ha megszakadnak se tudnak legyőzni. Jeremy nem játszott, csendesen figyelt minket, de leginkább engem. Végig éreztem magamon a pillantását, a kezeit a derekamon, és egy-egy röpke pillanatig az ajka megérintette a hajamat. Az ég már kint koromsötét volt, mikor Bonnie elindult haza, és Elena is szedelődzködni kezdett.

- Jeremy, jössz te is? – kérdezte, miközben a kardigánját vette fel.

- Igen, egy perc – válaszolt vissza, és odasétált hozzám.

- Te nem szeretnél jönni? Nálam alhatnál – fogta meg a kezem mosolyogva.

Hosszan néztem rá. Mentem is volna, meg nem is – Jeremy ajánlata felettébb hívogató volt, mégis úgy éreztem, hogy ha most elmegyek, hibát követek el. Ide-oda billegett bennem a mérleg, és lassan, de biztosan a maradás mellett döntöttem. Jeremy látta a tekintetemben a dilemmát, és az arca egy árnyalattal elkomorult.

- Semmi baj, megértem. Holnap is lesz nap… és azután is, és azután is – mosolyodott el újra, és egy könnyű csókkal elköszönt.

Jóleső fáradtsággal kucorodtam be a kandalló előtti bőrfotelbe. A lábaimat átkarolva bámultam a pattogó tüzet. Teljesen elmélyedtem a gondolataimban, csak akkor vettem észre, hogy Stefan is mellettem ül, amikor halkan megnyikordult a bőrborítás.

- Nem tudom, hogy háláljam meg, amit a bátyámért tettél – nézett rám komolyan.

Sok szó eszembe jutott, mégsem találtam egyiket sem helyesnek.

- Nekem is fontos Damon – válaszoltam végül halkan, és a szívem érthetetlenül nagyot dobbant.

- Tudom, Eleanor – mosolyodott el kedvesen, és a tekintetében ott bujkált valami megmagyarázhatatlan. Mintha tudna rólam egy titkot, amit még én magam sem ismerek. Nem firtattam, hagytam, hogy a tekintetem újra a tűz felé forduljon, és hagytam szabadon áramlani a gondolataimat.

- Lefekszem. Jó éjszakát! – köszönt el végül Stefan hosszú csönd után, és egy félmosollyal az ajkán felment a lépcsőn.

Addig ültem a nappaliban, amíg a lángoló hasábok izzó parazsakká váltak, majd végül ki nem aludtak teljesen. Nagyot sóhajtva nyújtóztam, majd a teljes sötétségbe burkolózó szobában felsétáltam az önkényesen elfoglalt szobámba. Levetettem magam a baldachinos ágyra, és tovább bámultam a plafont. A hűvös selyem lehűtötte a tűztől kipirult bőröm, mégsem tudtam elaludni. Már átöltöztem egy nagy pólóba, amit Stefan figyelmesen leterített az ágyamra. Hosszas forgolódás után bizonytalanul felálltam, és lehelethalkan kinyitottam a súlyos faajtót. Lábujjhegyen lépkedve Damon ajtaja elé osontam, és rátapasztottam a fülem. Bentről semmi zaj nem hallatszott ki, és teljesen elkeseredtem, hogy talán alszik. De amikor már visszafordultam volna, halkan megreccsent valami, és reménykedve benyitottam az ajtón.

- Alszol? – Nagyra meresztettem a szemem a sötétben, hátha ki tudok venni valamit, de nem sikerült.

- Nem tudok – jött a tömör válasz.

- Az jó, mert én sem – kuncogtam fel vidáman. Szó nélkül letelepedtem mellé az ágyra, és bebújva a takaró alá szembefordultam vele. Kék szemei ezüstösen világítottak a halványan besütő holdfénytől. Nem nézett rám, továbbra is a plafont bámulta, ugyanúgy amikor bejöttem.

(Birdy - Skinny love)

- Hallottam, amit Stefannak mondtál lent – szólalt meg halkan.

- Azt hittem, ezt magadtól is tudod – mormoltam csukott szemmel.

- Sosem mondtad még ki – válaszolta. – De ugye te is tudod? – kérdezte fél perces hallgatás után.

- Micsodát? – Hallani akartam tőle, és nem csak bizonytalanul sejteni.

- Hogy… - Keze megkereste az enyémet, és szorosan összekulcsolta a sajátjával - fontos vagy nekem.

Újra és újra visszapergettem magamban az elmúlt egy mondatot. Örökké bele akartam égetni a memóriámba az érzést, a hangját, az érintését.

Damon végre felém fordította a fejét, és megéreztem az arcomon a leheletét. Szemei az enyémet kutatták, és engedtem, hogy mindent kiolvasson belőle. A pillanat magával rántott, örökké így akartam maradni. A szemem lassan lecsukódott, de így sem szakadt meg az érzés. Damon meleg ajkai egy pillanatig leheletfinoman hozzáértek az enyémhez, de olyan finoman, hogy nem lehettem biztos benne. Ki akartam nyitni a szemem, de a szemhéjaim hirtelen ólomsúlyúvá váltak.

- Vigyázok rád, aludj nyugodtan. – Még éreztem, ahogy közelebb húzódik hozzám, és egy lágy mosoly futott az ajkaimra, aztán beléptem a hívogató sötétségbe.

Reggel álmosan pislogtam a nagyvilágba, teljesen üres gondolatokkal. Csak akkor eszméltem fel, amikor megéreztem a kezem köré fonódó ujjakat. Damon békés arccal aludt mellettem, és azonnal akaratlan mosolyra húzódott a szám. Nem voltam biztos benne, hogy nem csak álmodtam a tegnap estét. Megmelengetett az érzés, és csöndben tanulmányoztam a vonásait. Kicsit tartottam attól, hogy egy új nap kezdetével újra visszaváltozik a régi Damonná, de erre azonnal rácáfolt.

- Jó reggelt – mormogta még mindig csukott szemmel. Összekulcsolt kezünket az arcához emelte, és egy apró csókot nyomott rá.

- Mostantól… ilyen leszel? – kérdeztem bizonytalanul, de mosolyogva.

- Ha jó kislány leszel, és megérdemled… - Féloldalasan rám vigyorgott. – De psszt… senkinek se áruld el, hogy igazából én is ember vagyok. Ki lesz ezentúl a rosszfiú? – nevetett fel rekedt hangon.

- Titokban tartom – bólintottam szertartásosan, és én is nevetni kezdtem.

- Mit hitettetek el Laurennel, hová tűntem egy hétig? – kérdeztem egy hatalmas nyújtózkodás közben.

- Hogy eljöttél velünk kempingezni – mosolygott továbbra is.

- Damon Salvatore egy sátorban? Ezt én még igézés alatt sem hinném el – böktem oldalba nevetgélve.

- Nem is tudod, milyen jó volt Woodstock… A sok részeg lány kárpótolt a sátorban alvásért – húzta fel a szemöldökét ingerlően.

Lemondóan megforgattam a szemem, de akaratlanul is megjelent a szemem előtt Damon bőrnadrágban és feketével kihúzott szemekkel. Felnevettem, de csak legyintettem Damon kérdő nézésére. Mosolyogva rázta meg a fejét az érthetetlen jókedvemben, de ő is osztozott benne.

- Hazamegyek – álltam meg végül előtte teljes menetfelszerelésben.

- Két perc, és indulhatunk – állt fel az ágyról, ahonnan eddig figyelte a mozdulataimat.

- Nem kell hazavinned, egy kis séta nem fog ártani – ellenkeztem.

- Nem fogsz egyedül járkálni amíg Katherine téged akar – zárta le a kérdést Damon, és a szemembe nézett. Katherine nevétől összerándultam, de gyorsan elfeledtettem magammal, és visszaerőltettem a mosolyt az arcomra.

A kocsiban ülve csendesen meredtem ki az ablakon. Néha a szemem sarkából Damonra pillantottam, de ő is elmerengve bámulta az utat.

- Nem is kértem még bocsánatot a motorodért – szakítottam meg a csöndet.

- Na azért még fizetni fogsz – vigyorodott el, és rám sandított.

- Ettől félek én is – nevettem fel.

Ahogy megláttam a házat, az otthon nyugalma öntött el, mégsem akartam kiszállni a kocsiból. Damon már régen leparkolt, és én még mindig csak bámultam a megszokott verandát.

- Megérkeztünk – mondta hezitálva. Ahogy éreztem, neki ugyanolyan nehezére esett elmenni, mint nekem.

- Hamarosan találkozunk – sóhajtottam fel, és a kilincs után nyúltam. Damon hirtelen elkapta a kezemet, és maga felé fordított. A szívem megint teljesen őrült módjára kezdett el verni, és az arcomba vér szökött, ahogy eszembe jutott az álomnak képzelt apró csók. Bizonytalanul néztem rá. Az egyik felem kívánta, akarta a csókját, a józanabbik énem, hangosan üvöltözte Jeremy nevét. Ahogy Damon arca közeledett felém, már nyelni is képtelen voltam. De amikor az ajka puhán hozzáért az arcomhoz, újra kaptam levegőt, és megkönnyebbülten elmosolyodtam.

- Vigyázz magadra – mondta még halkan, és elengedte a kezem. Aprót bólintottam, és még utoljára a szemébe néztem, aztán kiszálltam a kocsiból.

Lauren a nappaliban feküdt az egyik kanapén, és olvasott. Az ajtócsapódásra felnézett, és szélesen elmosolyodott.

- Na végre! Lehet, hogy nemrég költöztél ide, de már üresnek éreztem a házat nélküled. – Felpattant, és szorosan megölelt. Mosolyogva öleltem vissza.

- Na, milyen volt a kemping Stefanékkal? – csicseregte kíváncsian.

- Nagyszerű volt. És te mit csináltál, amíg nem voltam itthon? – kérdeztem gyorsan, hogy eltereljem a figyelmet az árulkodó pirulásról, ami megjelent az arcomon a hazugságtól.

- Tegnap jöttem haza, Jennával és Alarickal elmentünk a nyaralójukba. De mondtam, mikor felhívtál – nézett rám furcsán.

- Túl… túl sok dolog történt, nem emlékeztem, ne haragudj. – Zavaromban az ölembe vettem a párnát, és idegesen csavargatni kezdtem.

- Jesszusom, rohannom kell – pattant fel Lauren ijedten, ahogy az órára nézett. – A Grillben randira hívott a pincérsrác – kacsintott rám.

- Jut eszembe, meglepődtem, mikor mondtad, hogy Jeremy nem ment veletek – szólt vissza a lépcsőről.

- Ő nem igazán… szereti Damont – válaszoltam finoman.

- Csak nem féltékeny? Azt hittem tudja, hogy már rég túltetted magad rajta – forgatta meg a szemeit Lauren, és felrohant a lépcsőn.

- Ühüm – mormogtam magamban lemondóan. Felkaptam Lauren otthagyott könyvét, és felballagtam a szobámba. Az ágyamra dőlve néztem csak meg, mi is ez. Lauren tőlem vehette, mert az Eclipse volt az. Felnevettem a sors iróniájától – amikor először a kezembe került ez a könyv, még semmit sem tudtam a természetfeletti világról. Kételkedve kezdtem el olvasni, de aztán egészen magával ragadott Bella dilemmája. Valahogy úgy éreztem, egy cipőben járunk.

Végül letettem a könyvet, és én is elkezdtem készülődni. A terveim közt csak Jeremy szerepelt – hatalmas lelkiismeret-furdalásom volt a tegnapi elszalasztott este miatt.

Fél órával később vidáman kopogtattam be a Gilbert ház ajtaján. Elena nyitott ajtót, és kedvesen megölelt.

- Azt hiszem, beszélnünk kell – váltott át hirtelen komoly arckifejezésre, és beinvitált a házba.