39. rész

Sziasztok,

Nem tudom, mennyien vettétek észre, de eltűnt az előző blogbejegyzésem… már szerdán feltettem a részt, de a blogspot valamiért eltűntette, ezért nem találtátok. Mások is jeleztek hasonló problémákat, szóval nem én csesztem el, ez megnyugtató. Mindenesetre aki nem olvasta volna még, az most tegye meg, és kommentelhet is ám nyugodtan, nem fogok érte megharagudni :). Nagyon sajnálom, hogy az eddigi kommentek eltűntek *szipszip*… Kárpótolhattok ám érte ;).

Nem akarok spoilerezni, de azért azt hiszem, jogos a kérdés: MI VOLT EZ AZ ÉVADZÁRÓ RÉSZ? Én már nem tudtam, kit sirassak, kit szeressek… Eszméletlen volt.

Kata

PS.: az ajánlott zenék ugyan egyszer már elhangzottak, de szerintem ide is tökéletesen illenek J. Másrészt most meg a youtube nem jó, de majd ha megjavult, be tudjátok magatoknak is rakni a Placebo számot :).

39. rész – A legnehezebb pillanat

(Placebo – Running up that hill)

A vérem folyékony tűzzé változott hűvös bőröm alatt. Égetett. Sikoltva próbáltam lerázni magamról a forróságot, de nem tudtam megmozdulni. Csukott szemmel feküdtem, és küzdöttem az engem égető kórral. Képtelen voltam számon tartani az időt, minden gondolatomat a fájdalom foglalta le. Úgy éreztem, már egy évezrede égek ebben a pokolbeli katlanban, amikor a sötétség világosodni kezdett. Árnyalatról árnyalatra halványodott, és végül ott találtam magam a jégkék éterben. Feküdtem a hűsítő kékségben, és a fájdalom mellé egy új gondolat is belém férkőzött: Damon.

Ahogy kimondtam magamban a nevét, a kékség azonnal eltűnt, és én csalódottan vettem tudomásul, hogy vele együtt a hűvösség is. Újra nyaldosni kezdték a testemet a lángoszlopok, de minden erőmmel megpróbáltam kiszorítani a gondolataimból, és a homályos foltra koncentrálni, ami megjelent előttem. Aztán, mintha megszakadt volna a film, ott találtam magam a Salvatore ház pincéjébe vezető lépcsőn.

Ott voltam, de mégsem. Mintha két részre szakadtam volna - éreztem, ahogy a testem még mindig béklyóba verve fekszik a padlón, mégis láttam magam körül a folyosót. A fáklyák gyér fénybe vonták a csupasz téglákat. Hirtelen elöntött a deja vu furcsa érzése, mégsem tudtam, mit keresek itt.

Tétovázva lépkedtem lefelé a lépcsőn, minden mozdulatomat hangos recsegés követte.

Lassú léptekkel mentem végig a folyosón. A deja vu érzése még erősebben nyilallt belém, amikor megláttam a fehér hűtőt. Az egyik felem tudta, mit találok benne, de a másik csak jeges borzongással meredt rá. A tudatlan énem győzött, és egy mozdulattal felnyitottam – visszahőköltem, amikor megláttam az egymásra dobált zacskós vért. Azonnal elengedtem a láda tetejét, mire az hangosan csapódott vissza, hosszan visszhangozva a kietlen térben. Legszívesebben visszafordultam volna, de mielőtt még megmozdulhattam volna, fuldokló köhögés törte meg a csendet. Remegő lábakkal tovább indultam, egyenesen a hatalmas faajtó felé, ami mögé nemrég még én voltam bezárva. Végül elértem, és remegve álltam lábujjra, hogy belássak az ajtóra vágott rácsos nyíláson.

A látvány több mint borzasztó volt – Damon összegörnyedve hevert bent. Az arca hófehér volt, a haja kócosan keretezte megkínzott arcát. Tágra nyílt szemmel bámultam rá, és a kezeim önkéntelenül is a rácsba kapaszkodtak, hogy meg tudjam tartani magam. Nem bírtam megszólalni... igazából azt sem tudtam, miért jöttem le ide. Ám a deja vu érzéstől a szívem felgyorsult, és levegő után kaptam. Úgy éreztem, kettészakadok. A múlt és a jelen pillanatai egyszerre öntöttek el, és én csak értelmetlen képeket láttam magam előtt. A fejembe hatalmas erővel hasított a fájdalom, és megtántorodtam.

Egy pillanat leforgása alatt állt össze a kép – a fejem csak akkor fájdult meg így, amikor Damont, és a homályos képeket próbáltam megfejteni, amik nem voltak többek sejtésnél, mégis valóságos emléknek tűntek. Ugyanígy estem neki a szekrénynek is még Caroline edzése után – mintha egy évezrede lett volna – és azon a katasztrofális bálon is.

Damon megigézett, hogy elfelejtsek valamit. Az agyam küzdött az igézet ellen, de egyelőre nem volt elég erős átszakítani a korlátot. De mire nem emlékeztem?

A válasz ott hevert előttem. Ez egyszer már megtörtént, csak újra át kell élnem.

A hirtelen felismeréstől a lélegzetem újra kapkodóvá vált, és megint benéztem az ajtóra vágott nyíláson. Damont egy újabb fuldokló köhögés kapta el, és ahogy összerándult, meglátott. Megkönnyebbülten lélegeztem mélyet az áporodott levegőből – ahogy a tekintetünk találkozott, a kezem a retesz felé nyúlt, és elhúztam. Egy percig sem tétovázva léptem be a kamrába, és Damon mellé térdeltem, a fejét az ölembe véve. Annyi mindent szerettem volna mondani, mégsem találtam a szavakat.

(Ryan Star – Losing your memory)

- Hát itt vagy – szólalt meg rekedt, harmatgyenge hangon.

- Igen – suttogtam, és megsimogattam az arcát.

- Érzem a gondolataidat – mondta elmélázó hangon.

- Bonnie azt mondta, kapcsolódni fogunk egymáshoz. De én nem érezlek téged… - ráncoltam össze a szemöldököm értetlenül.

- Mert az emlékeid nem teljesek – nyögte hosszas csend után.

- Olyan furcsa, deja vu érzésem van. Minden mozdulat ismerős, mégsem emlékszem rájuk… csak afféle megérzésként – motyogtam összezavarodottan.

- Ugyanazt érzem, amit te, de közben ott vannak a saját érzéseim is – nézett fel rám elgyötörten.

- Elárultad magad – engedtem meg magamnak egy halvány mosolyt. – Épp most vallottad be, hogy vannak érzéseid.

- Ezért vagy itt. – Damon nem viszonozta a mosolyom, csak az arca torzult el fájdalmasan. – Azért kellett neked jönnöd, mert te vagy az egyetlen, akinek valaha is sikerült igazi érzelmeket előhoznia belőlem – nézett a szemembe áthatóan.

A szívem egy ütemet kihagyott, aztán százszoros sebességbe kapcsolt a szavai hallatán. Damon is meghallotta, ahogy a dobogás felgyorsult, és elmosolyodott. Keveredett a fájdalommal és a keserűséggel, mégis ott volt benne az a tipikus Damonos mosoly is.

- Miért félsz tőlük ennyire? – kérdeztem, miután a szívem lecsillapodott.

- Mert tudom, mennyi fájdalmat képesek okozni. – Hosszasan keresgélte a szavakat, a hangja nem volt több suttogásnál, mégis tisztán értettem. - Annyival könnyebb érzelemmentesen szemlélni a világot, nem törődve a többiekkel, csak magaddal. Az elmúlt másfél évszázadban nem éreztem igazi örömöt, fájdalmat, szeretetet, csak vágyat a vér, és a testiség iránt. Úgy éltem, ahogy nekem tetszett, és már azt is elfelejtettem, milyen az élet igazából… - a mondat végén egy újabb roham rázta meg a testét, és én csitítóan simogattam meg a haját. Éreztem, mennyire nehéz neki ezeket a szavakat kimondani.

- Akkor most miért döntöttél így? – kérdeztem, mikor abbamaradt a fuldoklása.

- Döntöttem?! Eleanor, ebben egy csepp szánt szándék sem volt. Száznegyvenöt év alatt nem küzdöttem ennyit, mint amióta megismertelek. Elfojtottam, nem törődtem vele, becsaptam magam és mindenkit körülöttem, de semmi sem használt – sóhajtott fel mély fájdalommal.

- Most jön az a mondat, hogy „már a napot is megbántam, mikor megismertelek”, ugye? – nevettem fel keserűen, és igyekeztem minden erőmmel visszafojtani a könnyeimet.

Ahogy Damon megemelte a fejét, a tekintetünk azonnal egymásra talált. Az eddig zárkózott pillantás most nyitott könyvként hevert előttem, csak lapoznom kellett benne, hogy megkapjam a kérdésemre a választ.

- Igen… - a fájdalom abban a pillanatban összeszorította a torkom, és a feltörő könnyek fojtogatni kezdték a torkomat. Egyetlen, árva csepp gördült végig az arcomon, de Damon gyengéden letörölte az arcomról.

- … és nem – fejezte be halkan, és a nedvességtől csillogó ujjbegyét óvatosan az ajkához emelte.

Néma csöndben ültem mellette, kezemet az arcán pihentetve. Nem tudtam megszólalni. Keményen kerestem a szavakat, de egyetlen értelmes mondat sem jutott eszembe. Éreztem magamon a tekintetét, de nem tudtam ránézni. Attól féltem, hogy ha újra megpillantom, a könnyeimet képtelen leszek visszatartani, és a sírásnak nem most volt itt az ideje. Egy kósza gondolat erejéig még az is eszembe jutott, hogy vajon hogyan képes az ember ennyi könnyet termelni – az elmúlt egy hétben többet sírtam, mint a tizennyolc évem alatt összesen.

- Igen, megbántam, mert veszélybe sodortalak és bántottalak. Azt akartam, hogy megutálj, és félj tőlem, hogy soha többé ne bánthassalak – egy darabig működött is, tettem róla, hogy gyűlölj, és te akárhogyan is kerestél bennem pozitív dolgot, nem találtál. Később már nem voltam képes elviselni, hogy nem kerülhetek a közeledbe, és, bár fent tartottam az álcát, megszegtem a magamnak tett ígéretemet. Bunkó voltam és közönyös, tökéletesen elhitettem veled, hogy csak a tested érdekel… - A testem együtt rándult össze Damonéval, ahogy bent akadt a levegő a torkán. Kétségbeesetten mélyesztettem a körmeimet a tenyerembe, hogy a saját magam által okozott fájdalomtól észnél maradjak. Észveszejtő volt látni, ahogy az izmos férfitestet görcsbe rándul, és a száját összeszorítva próbálja visszafojtani az üvöltését.

- Lehet, hogy késő… - Beletörődően préselte ki magából a szavakat, és a hangja sokkal gyengébb volt, mint ezelőtt. A következő pillanatban fent akadt a szeme, és ájultan rogyott vissza az ölembe. A félelemtől kitört belőlem egy hangos sikoly, és eszeveszetten pofozgatni kezdtem.

- Nem, Damon, nem, nem, nem! – kiabáltam kétségbeesetten. A könnyeimnek már nem tudtam parancsolni, patakként folytak végig az arcomon. – Hallasz? Nem halhatsz meg. Nem teheted meg ezt senkivel! Megígértetted velem, hogy életben maradok miattad, és én megtettem! Ígérd meg! Damon… - a kezeim erőtlenül hullottak vissza a mellkasára. A néma csendben a saját, zakatoló szívdobogásomon kívül semmi sem hallatszott. Minden egyes lüktetés hatalmas fájdalommal járt, és legszívesebben kitéptem volna a szívemet, hogy többé ne szenvedjek.

A szívverésem egy pillanatig megakadt, és a világ teljesen elsötétedett előttem. Zuhanni kezdtem a sötétségben. De a következő pillanatban megéreztem a tenyerem alatt egy újraéledő szív gyenge pulzálását, és a sötétség oszlani kezdett. Újra láttam magam körül a pincét. Néma csendben kapkodtam levegő után, szinte sokk alatt a pillanatnyi haláltól, ami mindkettőnket magával rántott. De tudtam, hogy sikerült – Damon szíve az enyémmel tökéletesen egyforma ritmusban kezdett el újra dobogni. Most értettem meg, mit értett Bonnie kapcsolódás alatt – úgy éreztem, minden sejtem együtt élt Damonéval. Az érzelmeink ugyanazok voltak, mégsem tudtam őket szavakká formálni.

Nem kellett látnom ahhoz az arcát, hogy tudjam, mikor nyitotta ki újra a szemét. Nem kellett elakadó lélegzettel figyelnem, hogy vesz-e levegőt. Mindent éreztem, láttam, hallottam, mintha én magam tettem volna meg. És éreztem a végtelen kimerültséget is, amit ő.

- Sikerült… - préseltem ki magamból, aztán a testem feladta, és megadóan Damon mellé zuhant.