47. rész

Sziasztok,

Elnézést a pár napos csúszás miatt, de amikor kiírtam a napot, mikor lesz új fejezet, azzal nem számoltam, hogy múlt héten kell átesnem a matek pótvizsgámon. De jelentem túl vagyok rajta, sikeresen, szóval irány az utolsó és halálos 12. osztály :).

A részről nem írnék sokat, de fontos tudnotok, hogy az egyik legnehezebb fejezetem volt. Jöttek a szavak, de olyannyira beleéltem magam a helyzetbe, hogy én magam is mindent éreztem, amit Eleanor. Remélem, ti is így éreztek majd… és nem csak az ilyen hangvételű részeknél :).

Jó olvasást, és a zenét ezúttal is kiemelten ajánlom!

Kata

47. rész – Végső megoldás

- Ez csak egy vicc, ugye?! – bukott ki belőlem fél perccel később. Mindenki engem bámult, mint valami csilli-villi új autót. Kellemetlenül éreztem magam a pillantások kereszttüzében, de igyekeztem nem törődni velük.

- Úgy értem, én nem lehetek boszorkány, vagy ilyesmi. Nincs erőm, sosem volt, és a bátyám is… eltűnt. – A hangom megremegett, miközben rájöttem, hogy ezek nem zárják ki azt, amit Damien állít.

- Sajnálom hugi, ez az igazság – mosolygott rám fájdalmasan Damien.

- Ne nevezz huginak – sziszegtem dühösen. – Nem vagyok a húgod. Hazudsz. – Kérlelő tekintettel Damonra pillantottam, aki még mindig döbbenten méregette Damient. Vagyis Nate-t. Csessze meg.

- Értem, hogy dühös vagy, de el kell fogadnod. Katherine téged akar, hogy feláldozzon, és még erősebb legyen, és ezt senki sem akarja. Mert ugye ti sem akarjátok? – vetett egy pillantást a dermedten ülő többiekre. Tekintete megállapodott Damonon, és intenzíven bámulni kezdte. Hosszú, idegőrlő percek teltek el így, de pont elég ahhoz, hogy újra és újra meggyőzzem magam arról, hogy ez az egész csak egy kitaláció.

Váratlanul ért a Damonból áradó feszültség – eddig sem volt nyugodt, de most olyan merev lett, mint egy kőszobor. A vonásai egy pillanatra kétségbeesettek lettek, de azonnal átváltott a jól ismert fagyos maszkba. Értetlenül néztem rá, de mielőtt megkérdezhettem volna, mi lelte, megelőzött.

- Bonnie – szólalt meg Damon fagyos hangon. – Tudsz valami varázslatot arra, hogy kiderítsük igazat mond-e?

- Van egy vérvarázslat, ami megmutatja, van-e köztük kapocs… - kezdett bele Bonnie lassan, és újra rám nézett.

- Már hogy lenne köztünk kapocs?! Még csak nem is hasonlítunk egymásra – hadonásztam vadul. – Nincs varázserőm, és nem is lesz soha. Normális ember vagyok, aki egy nem éppen átlagos társaságba keveredett, és az elmebeteg exetek vadászik rám, mert féltékeny. Ennyi – csaptam a kanapé bőrkarfájára erősen.

- Eleanor… ugyanolyan a szemetek. És a szátok is. Ráadásul a sztori pontosan beleillik abba, amit anyukád elmondott Nate-ről… - Elena hangja félénk volt, mintha attól tartana, hogy ha rávilágít ezekre az apróságokra, felugrom, és rátámadok.

Ehelyett azonban csak dühösen meredtem rá – amiket mondott, sajnos mind igaz volt. Már korábban is feltűnt, hogy Damien szeme ugyanaz a furcsa sötétkék, amilyen az enyém is, és a szánk is hasonlóan ívelt és telt. És a számok is pontosan stimmelnek Nate eltűnésével. De ez akkor sem lehet igaz.

- Azért nincs erőd, mert megkötöttem – sóhajtott fel Damien lemondóan. – Nem akartam, hogy akárki is rájöjjön, ki is vagy valójában… De apró jelei voltak, és ezt meg se próbáld tagadni. Magadtól emlékeztél újra a Damonnal kapcsolatos emlékeidre, amiket ő ki akart törölni a memóriádból, pedig ez egy normál embernél csak akkor lenne lehetséges, ha vámpírrá változott volna. -

Továbbra is összeszűkült szemmel meredtem rá, de néhány múltbéli apró titok kezdett összeállni a fejemben.

- Csináld. – Damon határozottan intett Bonnie felé. Néma felháborodással néztem végig, hogy a boszi elveszi az egyik asztalon heverő kést, és lassan Damien felé közelít. Az állítólagos bátyám, készségesen nyújtotta felé a tenyerét, és egy cinkos vigyort villantott Bonnie-ra, aki, miután ejtett egy elég mélynek látszó sebet, egy ezüsttálba csurgatta a vérét. Végül az ép kezébe nyomott egy fehér rongyot, de mire elfordult, Damien alig mozgó szájjal mormolni kezdett, és egy szempillantás múlva már csak a vékony, ráncos heg maradt a vágás nyomán.

- Eleanor… - Bonnie elém sétált, és tétovázva a kezemért nyúlt. Gyerekes módon ökölbe szorítottam a kezem, és a hátam mögé dugtam. Bár tudtam, hogy az egész csak egy nagy hülyeség, a tényeket nem tagadhattam le. Őszintén szólva kezdtem igazán berezelni.

- Ha kell, kényszerítelek – vetette oda Damon flegmán, és megragadta a karom. A tekintete ellentmondást nem tűrően szegeződött rám, de egy apró rés nyitva maradt előttem – a félelem, hogy elveszíthet ott lobogott a mélyben.

Meginogtam ültömben. Olyan hevesen ért a belőle áradó érzelem, hogy szinte éreztem a bőrömön. Anélkül, hogy megszakítottam volna a szemkontaktust vele, Bonnie felé nyújtottam a kezem.

(Kris Allen – I Need to Know)

A vágás okozta fájdalomtól felszisszentem, de összeszorítottam a kezem, hogy a szivárgó vér belecsorogjon a tálba. Hallottam a fülemben a szívem dobolását, de a megérzésem áttört a tagadás falán, és mielőtt Bonnie kimondta volna, már tudtam, hogy Damien minden egyes szava igaz volt.

Elmosódottan hallottam a kétségbeesett sóhajokat, amik minden egyes ember száját elhagyták, ahogy Bonnie némán bólintott. Mintha a halálos ítéletemet hirdették volna ki a bíróságon. A rám szegeződő tekintetek megváltoztak – ami eddig reményteljesen csillogott, most kihúnyt, és üresen bámult rám. Képtelen voltam elviselni a felém áradó sajnálatot és kétségbeesést, és anélkül, hogy gondolkoztam volna, felálltam, és monoton mozdulatokkal az emeletre sétáltam. Az első ajtón benyitottam, és arccal a puha selyemlepedőkre borultam.

A szüleimen gondolkodtam. Visszaidéztem anya tekintetében bújkáló örökös fájdalmat, az érzelemmentes hangot, amivel mindig hozzám szólt… Miután elmondta, mi okozta ezt, már nem tudtam rá haragudni. De az eddig elnyomott dühöt nem tudtam eltüntetni, csak lecsillapítani – de most éreztem, ahogy égni kezd bennem. Hirtelen lobbant fel, emésztő tűzként söpört végig a bensőmben. Miért nem lehet olyan a világ, ahogy én ismertem egészen egy évvel ezelőttig?

Önkéntelenül álltam fel az ágyról. Egész testemben remegtem – a dühödt sírás fojtó könnyei megragadtak a torkomban, és képtelen voltam kiadni őket. A hajamba markoltam, és fel-alá kezdtem járkálni. A düh újabb és újabb hullámokban tört rám, és úgy éreztem, ha nem adom ki, szétrobbanok. Őrült módjára kezdtem letépni az ágyról a lepedőt, és emberfeletti erővel téptem apró cafatokra. A komódon álló kislámpát a falhoz vágtam. A törés hangjai felszabadító erővel hatottak rám – éreztem, ahogy kiszakad a torkomból az ott ragadt sírás, és artikulátlan üvöltéssel vegyítve zokogni kezdtem. Lerogytam a puha szőnyegre, és a kezembe temettem az arcom. Csak hosszú percek után kezdett lenyugodni a légzésem, vele egy időben a hangos zokogás is finom hüppögésé változott. Homályos tekintettel körbenéztem a szobán – a tapéta leszaggatva, a törékeny tárgyak a falak mentén hevertek apró cserepekre hullva, a lepedő darabjai formátlan fecnikké tépve hevertek körülöttem. De megkönnyebbültem.

Még pár percig ott maradtam, hogy teljesen megnyugodjak, és erőt gyűjtsek a lemenetelhez. Biztos voltam benne, hogy még Elena, Bonnie és Alaric is hallott mindent az emberi érzékelésükkel, de abban is biztos voltam, hogy senki sem fog nekem szemrehányást tenni. És Damon… végig mellettem lesz. A pillantása, amivel lent nézett rám, a lelki szemeimbe égett.

Halkan lépkedtem visszafelé a lépcsőn, de még így is hangosan kopogott a cipőm sarka. A nappaliban halotti csend honolt, mindenki maga elé meredve bámulta a padlót. Ahogy leértem, az arcok egytől-egyig felém fordultak, és egyszerre mosolyodtak el megkönnyebbülten. Elena arcát könnyek csíkozták, Bonnie egy félénk mosolyt küldött felém, Alaric és Stefan elszántan, biztonságtól sugárzó tekintettel pillantottak rám, Damien pedig fájdalmas, merev arccal nézett a szemembe.

- Annyira sajnálok mindent – hallottam meg újra elgyötört hangját a fejemben.

- Nem te tehetsz róla… Nate – válaszoltam, és újabb könnyek törtek utat maguknak. Csendesen szipogva odasétáltam hozzá, és elkezdtem eloldozni a széktől. Mikor mindkét karja szabad lett, még egy pillantást küldtem felé, és a karjai közé bújtam. Hát ilyen egy testvéri ölelés… - futott végig az agyamon, ahogy Nate körém fonta a karjait. Zokogva fúrtam bele az arcom a vállgödrébe, és egyre erősebben szorítottam magamhoz. Csak akkor engedtem el, amikor fájdalmasan felszisszent, és bocsánatkérően rám mosolygott.

- Persze… hozok vért. A verbéna nagyon legyengített – töröltem meg az arcomat, hogy tisztán lássam viaszosan fénylő arcát.

- Hagyd, majd én – pattant fel Alaric készségesen, és eltűnt a pincébe vezető ajtó mögött.

Végig éreztem magamon Damon pillantását, de csak most voltam képes újra a szemébe nézni. A tekintetében milliárdnyi érzés kavargott, ahogy összekapcsolódott az enyémmel.

- Annyira… szeretlek – suttogta aznap másodszorra azt a szót, ami képes volt velem elfeledtetni mindent. Pár lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, és az ajkaira nyomtam a sajátjaimat. Éreztem a könnyeim ízét a nyelvemen, és a karjait, amik gyengéden fonódtak körém. Igen… ő velem lesz.

- Én is – súgtam a nyakába, és ráhajtottam a fejem a vállára.

Csak akkor váltam el tőle, mikor meghallottam Nate poharának koppanását az asztalon. Megvártam, míg az arca újra megtelt színnel, és kényelmesen elhelyezkedett az egyik fotelben. Én is leültem, mert tudtam, hogy ha újra elkezdünk beszélni, már nem leszek olyan erős, mint most. A kezdeti nehézségeken túljutottam, de még hátra van a java – minden sejtem ezt sugározta felém. Igyekeztem felkészülni a mondandójára, de nem halogathattuk tovább, így minden erőmet összeszedve tettem fel az egyetlen kérdést, ami igazán lényeges volt.

- Hogyan menekülhetek meg a biztos haláltól? – A hangom remegett, de Damon keze a tenyeremben nyugtató hatással volt rám.

Nate arca úgy felhősödött el, mint aki várta már ezt a kérdést, és ugyanúgy félt tőle, mint én magam. Nagy levegőt vett, és nyelt egyet, de a szavak csak pár másodperccel később jöttek ki a száján.

- A haláltól nem menekülhetsz meg, csak a teljes megsemmisüléstől. Vámpírrá kell változnod.