46. rész

Sziasztok,

Nos, ez a rész, bár nem lett a legeseménydúsabb, az egyik legfontosabb momentumot tartalmazza a történet szempontjából. Már nagyon közeledünk a végéhez… :(

Jó olvasást,

Kata

46. rész – A kulcs

(Lacuna Coil – Enjoy The Silence)

Bénultan álltam Damien pimasz tekintetét. Éreztem, ahogy Damon szorosan magához húz, de nem tudtam levenni a szemem a varázsló vámpírról. Egy pillanat erejéig végigfutott rajtam a jeges gondolat, hogy megigézett, de azonnal eszembe jutott a nyakamban lógó medál, tele verbénával. Ennyire még ő sem lehet erős.

- Nem igézlek meg – szólalt meg egy hang. Elszakítottam a tekintetem róla, és zavarodottan körbenéztem, hogy ki szólalt meg. Ám Stefan ugyanolyan támadó állásban bámult Damienre, Damon szája pedig szorosan összepréselődött. Újra Damienre emeltem a pillantásom.

- Én voltam az. És igen, csak te hallod. – Mielőtt még kétségbe eshettem volna, hogy megbolondultam, Damien ajkai még szélesebb vigyorra húzódtak kerekre tárt szemeim láttán.

- Mit keresel itt? – szakította meg a feszült némaságot Damon, és fenyegetően előrébb lépett.

- Nyugi haver – tette fel a kezeit nyugtatóan Damien, de a további vigyor az arcán nem hatott épp nyugtatóan senkire. – Ne rendezz jelenetet, túl sok az ember körülöttünk – járatta körbe a tekintetét a tánctéren, ahol ténylegesen nagyon sokan voltak.

- Nem ezt kérdeztem, haver. – Damon sziszegve ejtette ki az utolsó szót, de a tartása némiképp lazult. Kénytelen volt belátni Damien igazát.

- Katherine küldött? – szólalt meg végre Stefan is mély, fojtott hangon.

- Menjünk máshova. – Damien arcáról végre eltűnt a vigyor, és komollyá vált.

- Ne nézz már ilyen hülyének – nevetett fel Damon maró gúnnyal. – Nem fogunk belesétálni a csapdádba.

- Mondd meg nekik, hogy beszélnünk kell. Katherine-ről, és a kiiktatásáról – szólalt meg újra a hangja a fejemben. Összerázkódtam a hirtelen impulzustól, de azért felfogtam, mit mondott. Katherine kiiktatása? Miről beszél?

- Te vele vagy, minek akarnád kiiktatni? – Úgy látszik, a néma kommunikáció visszafelé is működik, mert Damien azonnal válaszolt a ki nem mondott kérdésemre.

- Mert nem vele vagyok, ilyen egyszerű. De ha túl sokáig folytatjuk elmebeli társalgásunkat, nem lesz miről beszélni. Mondd meg nekik, hogy bízhatnak bennem. Kérlek – tette hozzá a végén, lágy hangsúllyal. Hirtelen melegség érzése áradt szét a mellkasomban, és úgy éreztem, igazat mond. Egy csapásra bíztam benne.

- Eleanor, jól vagy? – súgta a fülembe Damon.

- Persze, csak… meglepődtem – válaszoltam halkan. Nem akartam beavatni őt rövid eszmecserénkbe... Elég bizarr volt ez a fejbéli társalgás. – De talán… tényleg beszélnünk kéne vele - vetettem fel az ötletet. Tudtam, hogy ha ez egy csapda, mindenkit a halálba küldök egyetlen hülye megérzés miatt.

- Ti ismeritek egymást? – Caroline ebben a pillanatban ért vissza a mosdóból, és szélesen rámosolygott mindenkire.

- Húzz innen – morogta Damon a foga között, de végig a szemébe nézett. Caroline üres tekintettel bólintott egyet, és lassan besétált a tánctér közepére.

- Mit mondtál? Hagyjuk, hogy tőrbe csaljon? – fordult vissza felém Damon hitetlenkedő tekintettel.

- Nem lehetsz biztos benne, hogy be akar csapni. Van egy… megérzésem, hogy bízhatunk benne. – Alig hogy kimondtam, rájöttem, milyen hülyén hangzik ez, és óvatosan néztem vissza a kék szemekbe.

- Felcsaptál boszorkánynak, vagy mi?

- Nem. De figyelj, ha a házba megyünk, és megmondjuk neki, hogy csak úgy vagyunk hajlandóak beszélni vele, ha előtte leláncolhatjuk és verbénát adunk be neki, akkor eléggé leszűkítjük a támadások esélyét – magyaráztam, nem véve tudomásul a furcsa pillantást, amivel Damon vizslatott.

- Benne vagyok – csapott le Damien azonnal, bár nem neki mondtam. De a vámpírhallás ilyen apróságokat nem vesz figyelembe.

- Te tényleg nagyon akarsz nekünk valamit mondani – húzta fel a szemöldökét kétkedően Stefan, de végül egy apró bólintást küldött a bátyja felé.

- Bonnie, te is gyere. Szükség lehet rád – szólt Stefan a némán ácsorgó boszinak, aki egy feszült bólintással követni kezdett minket a kijárat felé.

- Ha ekkora adagot adtok be, beszélni sem fogok tudni – morogta Damien a verbénás injekciót látva, immár leláncolva a Salvatore ház nappalijának kellős közepén.

- Nem kockáztatok – morogta Alaric, és a legkevésbé gyengéden beledöfte a karjába a tűt.

A hatás azonnali volt – Damien felnyögött, a nyaka előrebillent, ökölbe szorított keze ellazult.

- Ez fájt – motyogta vádlóan, miután erőnek erejével felemelte a fejét, és Alaricra nézett.

- Az volt a célom – vigyorodott el kedvenc töri tanárom.

- Most, hogy minden biztonsági intézkedéssel megvagyunk, bele is kezdhetnél a mesédbe – szólalt meg Damon, és lezuttyant a kanapéra. Kényelmesen elterpeszkedett, és átvetette a karját a vállamon. Magamban ahhoz fohászkodtam, hogy ne bánjam meg, amiért rávettem őket erre a nem épp épeszű ötletre, de a megérzésem még mindig melegen sugárzott bennem.

- Az elején tisztáznám, hogy nem vagyok Katherine-nel – kezdett bele gyenge hangon.

- Nem úgy tűnt – jegyezte meg tárgyilagos hangon Stefan.

- Az „ismerd meg az ellenségedet” elég jó stratégia. És nem mellesleg fantasztikus az ágyban. De ezt ti is tudjátok – villantott fel újra egy pimasz vigyort. Damon megvetően felmordult mellettem, de nem kommentálta a dolgot.

- Katherine-nel egy éve találkoztam New Yorkban. Ekkor már huszonhat éve vámpír voltam. A mágikus énem tizenöt éves koromban tört elő, miután egy Zoe nevű vámpír elrabolt, és felvilágosított, hogy egy igen fontos szerepet kapott a családom a természetfeletti egyensúly megtartásában. Igézéssel elfeledtette velem, honnan jöttem, kik a szüleim, és belém programozta a saját céljait. Nyolc éven át éltem vele, puszta pillantással lángra lobbantva a nekem nem tetsző vérszívókat, amikor hirtelen visszatértek az emlékeim – Damien megvetően felmordult, és furcsa fény gyúlt a szemében. – Emlékeztem a szüleim arcára, az osztálytársaimra, az életemre. Tudtam, hogy Zoe-nak szüksége van rám, így a legkönnyebb utat választottam: öngyilkos akartam lenni. Zoe persze megneszelte, és átváltoztatott, mielőtt még újra megtehettem volna… De ekkor már akkora volt az erőm, hogy képes voltam megölni őt. Az ezt követő évek kísértetiesen hasonlítanak a tiédre, Damon – biccentett felé Damien. – Kutattam a múltam után, és szórakoztam. És ekkor találkoztam Katherine-nel. – Damien hangsúlyából véve ez volt a történet vége. Egy apró fejrázással visszatérítettem magam a valóságba, és újra ráfókuszáltam az ernyedten ülő Damienre. Valami furcsa érzés lebegett körülöttem… megmagyarázhatatlan, érthetetlen, de nem rossz. Kezdtem összezavarodni.

- Ez mind szép és jó, de ebből még mindig nem tudjuk, mi a francot akarsz. Mi volt az a hablaty a természetfeletti egyensúllyal? – szólalt meg Damon, és vizslató szemekkel előredőlt, és az összekulcsolt kezeire támasztotta az állát.

- Folytatnám, ha nem vágnál közbe – vágott vissza Damien csípős, de gyenge hangon. Talán tényleg túlzás volt a három ampulla verbéna…

- A családomban az évszázadok során három őrző élt – egy, az 1600-as években élt ükapám, a dédapám, és én. A feladatunk egyszerű: életben maradni. Vagy úgy meghalni, hogy senki sem áldoz fel minket egy oltáron, édes mindegy. A lényeg az, hogy mi voltunk a kulcsok egy átok megtöréséhez – egy átoknak a sok közül – jegyezte meg mellékesen fintorogva. – Biztos hallottatok már arról a hiedelemről, hogy ha egy boszorkány véréből isztok, akkor az erejét ti kapjátok meg – villant a tekintete a két testvérre.

- Ja, de ez hülyeség. Volt pár boszi kliensem, és még mindig nem köpködök tűzgolyókat – vonta meg a vállát Damon hanyagul.

- Persze, mert nem törték meg az átkot. Én lettem volna a kulcs, de mivel én már vámpír vagyok… - Damien utánozta Damon vállrándítását, és elvigyorodott.

Mély csönd telepedett a szobára. Láttam az eddig némán ácsorgó Elenán, hogy ugyanolyan értetlenül húzza össze a szemét, mint én, de a többiek arca döbbenetet tükrözött. Úgy látszik, ők értették, miről van szó.

- Szóval te vagy a kulcs. Vagyis voltál, mielőtt nem próbáltad megölni magad – szólalt meg Stefan elgondolkodó hangon, és a homloka ismerős ráncokba gyűrődött.

- És ez hogy is jön Katherine-hez? – Damon úgy látszik, gyorsabban megemésztette a hírt, és a lényegre tapintott.

- Katherine a kulcsot akarja – jelentette ki Damien magától értetődően, és rám villant a tekintete egy pillanat erejéig.

- De ha igaz, amit mondtál, az talán csak háromszáz év múlva bukkan fel újra. És ez még mindig nem válasz arra, hogy a ribancnak miért kell Eleanor. Mert gondolom ezt az információt próbálod velünk közölni kissé hosszúra nyúlt mesédben – Damon hangja éles volt, sürgető. Érezhetően már unta a csevegést.

- Azt hittem, már kitaláltátok… -forgatta meg a szemeit lemondóan Damien. - Eleanor a következő kulcs. Ő a húgom.