44. rész

Sziasztok,

Ha most elkezdenék újra fogadkozni a hatalmas csúszás miatt, az hosszabb lenne, mint maga a rész… úgyhogy, ha nem baj, nem kezdek bele. De remélem tudjátok, hogy sajnálom!

A következő rész valószínűleg egy hét múlva, szóval jövő kedden jön, hétvégén nyaralni megyek. :)

Csóközön,

Kata

44. rész – Nyugodtan a katasztrófa közepén

(Gorillaz – On Melancholy Hill [Feed me remix])

- Eleanor? – szólalt meg egy álmos hang mögülem. Damon ajkai abban a pillanatban eltűntek a nyakamról, és jóval messzebbre csúszott mellőlem a kanapén. Az arckifejezését elnézve majdnem elnevettem magam – próbált olyan ártatlan képet vágni, amennyire tőle tellett, hadd ne mondjam, nem sok sikerrel.

- Felébredtél? Hogy vagy? Nem fáj semmid? – soroltam a kérdéseket megkönnyebbülésemben, és óvatosan megöleltem a kába Laurent.

- Jól vagyok, azt hiszem. Nagyot eshettem – dörzsölte meg a fejét óvatosan a nagynéném, és rám mosolygott. De a következő pillanatban észrevette a kanapén ücsörgő Damont, és az arca minden volt, csak nem derűs.

- Szervusz, Damon – köszönt neki jéghideg hangon.

- Szia, Lauren. Hogy vagy? – villantott rá egy negédes mosolyt, viszonozva a kedves fogadtatást.

- Rosszabbul, mint fél perce – fintorgott rá Lauren. Damon szeme megvillant, de türtőztette magát.

- Mióta utáljátok ti egymást? – álltam meg a szoba közepén csípőre tett kézzel, kérdő pillantásokat vetve mindkettőjükre.

- Mondjuk azóta, hogy visszamenekültél miatta New Yorkba? – tette fel az ironikus kérdést Lauren, és egy újabb fagyos pillantást vetett Damonra.

- Az… nem miatta volt. – Próbáltam meggyőző hangot megütni, de nem ment túlságosan. – Jó, nem csak miatta – finomítottam a hazugságomon. Igen, miatta mentem el, de ha Damon nem lenne, én már vagy százszor eltávoztam volna az élők sorából. De lehet, hogy többször.

- És Jeremy? – tette fel az érzékeny kérdést. Damonnak itt lehetett elege, mert egy „udvarias” köhintéssel felállt, és kiment az ajtón. Gondolom, nincs hozzászokva az aggódó rokonokhoz. Nem hinném, hogy akármelyik lányt elvitte volna egynél több randira. Már ha túlélték az elsőt.

- Öhm, hát mi… szakítottunk – habogtam zavartan.

- Fantasztikus – mormogta az orra alatt zsémbesen a nagynéném, és durcás arccal elfordult tőlem.

- Na jó, akkor én hagylak aludni… - motyogtam immár vörös arccal, miután három perc néma csönd állt be közénk.

- Hoznál be nekem pár cuccot? Törülközőt, meg pizsit… ilyesmiket – kérte Lauren, mire én bólintottam.

- Vigyázz magadra, jó? A jófiút lecserélted a rosszfiúra… Örülj, hogy anyádéknak nem kell bemutatnod – forgatta meg a szemét, és egy alig látható mosolyt villantott rám.

- Vigyázok magamra. Hidd el, Damon sem olyan rossz, mint amilyennek hiszed. – Vagyis a mostani énje, tettem hozzá magamban.

Lauren még egy utolsó, fáradt, kételkedő pillantást vetett rám, majd óvatosan hasra fordult. Halkan lopakodtam ki a szobából.

A kocsiban ülve megnyugodtam – Lauren jól van, és jelen pillanatban ez számított. Tudtam, hogy nem halogathatom örökké Katherine fenyegetéseit, de még egy kis időt akartam. Damonnal.

A szemem sarkából ránéztem, de ő csak vigyorogva figyelte az utat. A mosolyát látva az enyém is kiteljesedett, és csak akkor kerekedett el, mikor megláttam a kezében egy vérrel teli zacskót, amit a kabátja zsebéből vett ki.

- Hihetetlen vagy – forgattam meg a szemeim lemondóan.

- Tudom – felelte, és hátborzongató szürcsöléssel inni kezdett. A gyomrom felkavarodott a tömény vérszagtól, úgyhogy lehúztam az ablakot, és bosszúállásként előhalásztam a zsebemből egy doboz cigit. Élvezettel szívtam be a füstöt… eddig ugyan nem vettem észre, hogy hiányozna, de most nagyon jól esett a maró füst.

- Étkezés közben nem illik rágyújtani – húzta el a száját Damon.

- Ember közelében nem illik lopott vért inni – vágtam vissza csípősen, és ráfújtam a füstöt. Egy lapos pillantást vetett rám a szeme sarkából, de bőven elég volt ahhoz, hogy a tarkómon is felálljon a szőr. Tudtam, hogy készül valamire, és minden porcikám készenlétben állt. Nem is tévedtem – egy hirtelen mozdulattal félrerántotta a kormányt, és megállt az erdő közepén. Lassan fordult felém. Kék szeme megvillant, ahogy találkozott a tekintete az én értetlen pillantásommal.

(Black Mustang – Between the devil and the deep blue sea)

- Túlságosan pimasz lettél. – Mély, rekedt hangon szólalt meg, az egész bensőm vibrálni kezdett. Monotonon emeltem a számhoz a félig elégett cigimet, de a tekintetemet nem tudtam levenni róla. A feszültség vibrált köztünk, de még időm sem volt felfogni, Damon azonnal kitörölte a gondolataimat, ahogy az ujjaival könnyedén zongorázni kezdett a combom belső felén.

- Tanulnod kell némi tiszteletet az idősebb felé. – A fülemhez hajolt, és szinte búgó hangon súgta a fülembe. Kezei gyengéden ugyan, de belemarkoltak a combomba, és egy mozdulattal az ölébe húzott. A hátam nekifeszült a kormánynak, de alig éreztem – teljesen a hatása alá kerültem. Olyan voltam, mint egy madár, akit a kígyó a tekintetével megbűvölt, hogy mozdulatlan maradjon a végső csapásig… De én vártam a csapást.

Damon a kulcscsontomhoz hajolt, és őrjítő lassúsággal végighúzta rajta az ajkait. Egy halk sóhaj hagyta el a számat, ahogy megéreztem a tenyerét a fenekemen. Beletúrtam a kusza tincsekbe, és közelebb húztam magamhoz. A lehelete érzékenyen végigcirógatta a bőröm, és a szívem újra a régi szokásához híven felgyorsult. A lelki szemeim előtt lepergett a tegnap éjszaka montázsa, és az ölem lángolni kezdett. Szélsebesen gomboltam ki az ingét, és végigsimítottam a mellkasán. Zihálni kezdtem, és az ajkaimmal az övét kerestem. Egy másodperc törtrészéig egymásra simultak, de aztán egy nagy zuttyanással visszaestem az anyósülésre, és még ugyanabban a pillanatban az autó hangosan kifarolt az avar közül. Némán, tágra nyílt szemmel meredtem az utat bámuló Damonra, aki, mint ha mi sem történt volna, vezetett tovább.

- Ez meg mi a franc volt? – kérdeztem zihálva, magamhoz térve a hidegzuhanytól.

- A büntetésed – vont vállat flegmán, és rám villantott egy féloldalas vigyort.

Egy pillanatig megszólalni sem tudtam – nem tudtam eldönteni, hogy a dühtől, vagy a csalódottságtól. A fejemben pörögni kezdtek a visszavágás tervei, de eleve halálra voltak ítélve, így csak felsóhajtottam, és hátradőltem a kényelmes bőrülésen.

- Laurennek azt mondtam, nem vagy olyan rossz, mint gondolja. Utálok hazudni – morogtam összeszorított szájjal, mire Damon elnevette magát.

Az út végéig néma csöndben voltam, durcás arccal néztem az elsuhanó fákat. Csak Damon elégedett kacarászása törte meg a csendet.

A Salvatore-házban halotti csend uralkodott. Elena és Stefan ugyanott ültek, ahol hagytuk őket, és csak akkor kapták fel a fejüket, amikor beléptünk az ajtón.

- Lauren jól van – előztem meg a kérdést, és lehuppantam Elena mellé, „véletlenül” úgy, hogy Damon ne tudjon mellém ülni. Gyerekes voltam, de jogosnak éreztem. Az arcára pillantva azonban még csak elégtételt sem kaphattam, látszott rajta, hogy pontosan tudja, mit csinálok, és azon kívül, hogy elégedetten vigyorog, hidegen hagyja.

- Hála az égnek – sóhajtott fel Elena és Stefan egyszerre.

- El tudjátok képzelni, hogy hamarosan újra suli? Mintha nem lenne más, amivel foglalkozhatnék… - morogta Elena.

- Ó, várjuk ki a végét – pillantottam rá egy angyali mosollyal. – Tudod, a hasonmásod még él, és jelenleg engem akar – dőltem hátra a kanapén, és az arcomba húztam a párnát.

- Nem értem – szólalt meg Stefan hirtelen.

- Mit? – motyogtam a párna mögül, és fél szemmel kinéztem rá.

- Hogy miért akar téged Katherine – tette szét a kezét értetlenül.

- Mert olyan szimpatikus vagyok neki – feleltem szkeptikusan, és grimaszoltam egyet.

- Katherine nem csinál semmit, csak ha oka van rá. És nem hiszem el, hogy – már bocs – pillantott Damonra –, miattad jött volna vissza. Ennél valami komolyabb van a háttérben – magyarázta Stefan.

- Katherine még tud meglepetéseket okozni – morogta Damon. – De van benne ráció – vonta meg a vállát.

- Szerintem… - kezdett bele Stefan, de félbeszakítottam.

- Állj! – csaptam le a párnát magam mellé, és felpattantam. A fejem kezdett zsibongani, és éreztem, ahogy a félelem kezd újra eluralkodni rajtam, de nagyon nem vágytam rá.

- Alkut ajánlok – pislogtam rá a három megdöbbent arcra, akik mind engem néztek. – Ma este bulizunk egy hatalmasat, annak rendje és módja szerint. Elena rávilágított a problémára, hamarosan kezdődik a suli, és én a nyáron csak haldokoltam, féltem, aggódtam és életeket mentettem. Katherine holnap is engem akar még, kitalálhatjuk akkor is a szándékait. Ki van mellettem? – tettem fel a drámai kérdést, és azonnal a magasba lendítettem a kezem, mintegy bíztatásként.

- Ez nem egy rossz ötlet – mosolyodott el Elena, és ő is feltette a kezét. A két fiú felvont szemöldökkel bámultak ránk, szerintem azon gondolkodtak, teljesen elment-e az eszem, vagy ez csak átmeneti.

- Ez nem egy jó ötlet. A ribanc csak arra vár, hogy elkaphasson… - kezdett bele Damon, de újra félbeszakítottam.

- Ahogy a kocsiban olyan hatásosan rámutattál, te idősebb vagy, mint én, úgy százötven évvel – vágtam egy grimaszt felé fordulva. – De én, a tizennyolc évemmel igenis vágyom arra, hogy őrült és megfontolatlan legyek, hogy asztalon táncoljak, és pertut igyak a csapossal. És ahogy elnézem, Elena is ezen a véleményen van – pillantottam a lányra, aki helyeslően bólogatott.

- Megőrültek – pillantott Stefan a bátyjára.

- Teljesen – értett egyet Damon, de a pillantása, amivel rám nézett, másról árulkodott. Összeszűkült, pimasz vigyorral méregetett, és elismerő tekintettel nézett velem farkasszemet. A szívem újra felgyorsult, és még mielőtt valami nagyobb meggondolatlanságot tettem volna az életem kockáztatásán kívül, elfordultam tőle.

- Stefan – kérlelte Elena halk hangon a szerelmét, és hatalmas szemeket meresztett rá.

A testvérek még utoljára összenéztek, és szinkronban sóhajtottak fel megadóan. Elenával egymásra vigyorogtunk, és lepacsiztunk.

- Ennyit ér a vámpírságotok… Két szép női szempár, és máris rosszabbak vagytok, mint a középkori hősszerelmesek – nyújtottam ki a nyelvem rájuk, és még mielőtt Damon feleszmélt volna a döbbenetből, felrohantam a lépcsőn, és magamra zártam az ajtót.