43. rész

Sziasztok,

Tudom, hogy vasárnapra ígértem a részt, és előtte is volt egy jó nagy csúszás, de (nagyon remélem, hogy utoljára kérem ezt) nézzétek el nekem! Minden nap rohangálok valahova, igyekszem egyensúlyt teremteni a nagymamám teendői, a családi feladatok, és a barátommal való együttlét között. Ráadásul, mint írtam a chatben is, az eredeti 43. részt eltüntettem valahol az éterben, és újraírhattam az egészet. Közben a csuklóm is tropára ment a cipekedésben, és irdatlanul fáj, még írás közben is. Azért befejeztem a részt, de holnap megyek a sebészetre, hogy minél hamarabb meggyógyuljon. És, bár már nem ígérek semmit, vasárnap mindenképp fel akarom tenni a következő részt, ha addig valamit javul a csuklóm. Ha nem, akkor kérlek titeket, várjatok türelemmel! Csodálom a kitartásotokat, és imádlak érte titeket! :)

Még egyszer sajnálom a hatalmas csúszást,

Kata

43. rész - Figyelmeztetés

Szeretlek… Szeretlek… Szeretlek…

Ez az egyetlen, mindent eldöntő szó visszhangzott végig az álmaimban. Minden eköré épült. Újra és újra visszatért elém Damon megcsillanó tekintete, ahogy kiejtettem a szavakat. Némán meredt rám, kutató, mégis lágy tekintettel. Ahogy kimondtam, olyan jóleső megnyugvás tört rám, hogy azonnal elaludtam a karjaiban.

- Azonnal ébredjetek fel! – A kiabálástól a testem összerándult, és majdnem legurultam az ágyról, csak Damon szorosan körém fonódó karjai mentettek meg. Álmosan pislogtam fel a fénybe, próbáltam felfogni, mi történik körülöttem. Lassan beúszott a tudatomba Stefan arca, és egy hangos sikkantással feljebb rántottam magamon a takarót. Damon egy fáradt nyögéssel a másik oldalára fordult, és az ölembe tette a kezét.

- Öcsi, legalább annyi időt adj, hogy felöltözzünk – morogta a párnába, de így is elég fenyegető volt.

- Kaptok három, azaz három percet, hogy lent legyetek a nappaliban. Sürgősen meg kell beszélnünk valamit – nézett rám szigorúan Stefan, majd egy szó nélkül kiment a szobából. Kedvem lett volna utána dobni a sáros cipőmet, ami az ágy mellett hevert, de inkább meggondoltam magam. Lehet, hogy ő a békésebb testvér, de azért vámpír, és egy életre megtanultam, hogy vámpírokkal nem érdemes packázni.

- Jó reggelt – fordultam Damon felé végül, és rámosolyogtam. Tudtam, hogy minden megváltozott tegnap óta… Nem féltem már az érzéseimtől.

- Minden szép volt addig, amíg az eszelős öcsém be nem tört – motyogta, és egy hatalmasat nyújtózkodott.

- Várj, te ébren voltál? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Vagy nagyon hitelesen tud szuszogni, vagy nagyon jól tetteti.

- Nem tudtam ellenállni egy kis nyílt megfigyelésnek. Az ablakod elég kényelmetlen – vágott szenvedő pofát, és rám vigyorgott.

- Mi van? Te figyelted, hogy alszom? – kerekedtek ki a szemeim, de a bosszúságomat egyből el is fújta az elégedettség.

- Izgalmasabb volt, mint nasi után nézni – forgatta meg a szemeit.

- A végén még áttérsz a nyuszikra – vigyorogtam rá pimaszul. – Pszt! Soha ne mondd, hogy soha – bólogattam mindent tudóan. – Másrészt meg ha nem akarjuk, hogy Stefan öltöztessen fel minket, igyekeznünk kell – húztam el a szám.

- Megölöm, ha nem fontos – morogta újra, és magához húzott egy rövid csókra. Ahogy hozzám ért, kirázott a hideg, és megborzongtam.

Másfél percbe telt, míg felkaptam a még mindig nyirkos ruháimat. Damon már jóval előbb végzett, de türelmesen megvárta, míg előkutattam a zoknimat. Mielőtt még kiléptem volna az ajtón, visszahúzott, és újra megcsókolt. Már ott tartottam, hogy nem érdekel Stefan, én ma innen ki nem lépek, mikor felhangzott egy figyelmeztető „ tizenöt másodperc!” kiáltás lentről, és kénytelen-kelletlen elváltam az ajkaitól.

- Így gyorsabb – kacsintott rám Damon, és a következő pillanatban már a nappaliban álltam kalapáló szívvel, és szétzilált hajjal.

(Evanescence - Bring Me to Life)

Stefan és Elena már a kanapén ültek, egymás kezét szorongatva. Elképzelésem sem volt, mi lehet ilyen fontos, de az arcukra nézve összeszorult a gyomrom. Leültem a fotelbe, és vártam, hogy megszólaljanak.

- Mondjátok már! – csattantam fel másfél perces hallgatás után. Damon láthatólag nem törődött a többiekkel, szórakozottan játszott a hajammal, de Elenáék aggódóan vizslatták az arcom.

- Laurenről van szó – kezdett bele Stefan összepréselt szájjal. A világ megrázkódott, de kényszerítettem magam, hogy ne uralkodjon el rajtam a kétségbeesés. Pislogás nélkül meredtem rájuk, várva a folytatást.

- Az éjszaka balesetet szenvedett… - folytatta Elena. Ahogy meglátta, hogy egész testemben megremegek, gyorsan folytatta. – De nem esett nagy baja pár törésen kívül! Jenna talált rá reggel, ahogy eszméletlenül feküdt a lépcső aljában – hadarta gyorsan, hogy még csak időm se legyen igazán megijedni. Némán pislogtam kettőt, aztán ösztönösen felpattantam, és rohanni kezdtem a kijárat felé.

- Várj, még nincs vége! – kiáltott utánam Stefan, megállásra késztetve.

- Jenna engem kért meg, hogy maradjak ott, amíg ő bemegy Laurennel a kórházba – folytatta Elena, miután visszaültem a kanapéra. – És a lépcső tetején találtam ezt – pillantott le a kezében tartott papírfecnire, majd átnyújtotta nekem. Remegő kezekkel vettem el tőle, de így is tisztán láttam az elegáns kézírást.

"Utolsó figyelmeztetés, drágám. Senki sem menthet meg…

K."

A fülem zúgni kezdett, érhetetlen morajlás vett körül, bár senki sem szólalt meg. Damon a hátam mögül olvasta el a levél tartalmát, és megvetően felhorkantott.

- Kétségbeesett. Nem jönnek be a tervei, ezért mocskosabb módszerekhez nyúl – magyarázta, de alig jutott el hozzám a hangja. Csak akkor eszméltem fel, amikor kikapta a kezemből a lapot, és apró fecnikre tépte, majd egy mozdulattal behajította a kandallóba.

- De hogy jutott be? – vetette fel a kérdést Elena ideges hangon.

- Nem nehéz, hiszen ugyanúgy néz ki, mint te. Lauren nem tudhatta – morogta Stefan csendesen.

- Be kell mennem hozzá – motyogtam végül, és felálltam.

- Veled megyek – állt fel azonnal Damon is, és megállt előttem. Felemelte az állam, így kényszerítve, hogy ránézzek. A kék szempár biztonságot sugallt felém, de ez nem volt elég ahhoz, hogy megnyugodjak. Lauren miattam sérült meg, és Katherine bejutott a házba. Ezúttal már ki-be sétálhat, amikor csak akar…

A kocsiban ülve néma csendbe burkolóztam. Éreztem magamon Damon pillantását, de teljesen elmerültem a gondolataimban. Mi lesz ezek után? Teljes zűrzavar uralkodott a fejemben. Aztán beúsztak a tegnap éjszaka képei, és elmosolyodtam. Mióta elolvastam a levelet, először néztem Damonra, aki csak megértő pillantást vetett felém, és megsimogatta a térdem.

Lauren kórházi szobája ugyanúgy nézett ki, mint az összes többi. A nagynéném még mindig aludt – nem ébredt fel az esés óta. Az orvossal még nem tudtam beszélni, éppen műtött. Némán ültem az ágya mellett, nézve az arcát, és magamban ezerszer bocsánatot kérve mindenért. Küzdöttem a könnyeimmel, nem akartam Katherine-nek elégtételt okozni. Lauren meg fog gyógyulni, és minden rendben lesz – mondogattam magamban, egyfajta mantraként.

- Hozok egy kávét, és megkeresem a doktort – állt fel mellőlem Damon halkan, és megsimogatta a karomat. Egy hosszú pillanatig összekapcsolódott a tekintetünk, és reméltem, hogy kiolvassa a pillantásomból az érzéseimet, amik egy fikarcnyit sem változtak az éjszaka óta.

Visszatértem Lauren arcához, és próbáltam elterelni a gondolataimat arról, hogy Katherine talán éppen a halálomat tervezgeti Damiennel. Damonnak igaza lehet – dühös és kétségbeesett. Nem úgy jöttek össze a tervei, ahogy gondolta… De mi lesz a következő lépés? Hogyan tudnék továbbra is megmenekülni előle, ha a szeretteim nincsenek biztonságban?

- Eleanor? – hallottam meg magam mögül egy borzasztóan ismerős hangot, amitől megállt bennem a levegő.

- Ne haragudj, csak most ébredtem fel, és Jenna meg csak most ért haza. Rohantam, ahogy tudtam – sietett oda hozzám Jeremy, és megölelt. A karjaim bénultan lógtak az oldalam mellett. A bűntudat egy pillanat alatt terített be, és a gyomrom egy fájdalmas szaltót ugrott, ahogy levegőt vettem, és megéreztem az illatát.

- Semmi… semmi baj – dadogtam, és sután a dereka köré fontam a karjaim.

- Ugye jól lesz? – kérdezte, és egy csókot nyomott a hajamra.

- Nem tudom, még nem beszéltem a doktorral – motyogtam bele a vállába. Ebben a pillanatban utáltam magam, és azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld.

- Akkor megkeresem, és beszélek vele – bontakozott ki az ölelésből.

- Várj, nem kell! – vágtam rá gyorsan, és utánakaptam. El sem tudtam képzelni, mi történne, ha találkozna Damonnal a folyosón. – Még műt – magyarázkodtam értetlen tekintete láttán.

- Akkor megvárom veled – mosolygott rám kedvesen, amitől újabb hátraszaltót vetett a gyomrom. Képtelen vagyok bántani őt…

- Jenna azt mondta, ő találta meg reggel… Csodálkoztam, hogy nem te. Azt hittem, otthon vagy – jegyezte meg teljesen mellékesen, mindenféle gyanúsítás nélkül. Ebben a pillanatban szakadt el a húr, és akárhogy is próbáltam visszafojtani, a szememet elborították a könnyek.

- Jeremy… - kezdtem bele életem legfájdalmasabb mondatába, de félbeszakította egy csörgés. Jeremy telefonjáé.

- Mindjárt visszajövök, Elena az – motyogta, és anélkül, hogy rám nézett volna, és meglátta volna a könnyeket a szememben, kiment. Nagyot sóhajtva dőltem hátra a széken, és az kezembe temettem az arcom. Azon gondolkodtam, hogy ha tudtam volna, hogy ilyen nehéz lesz szakítani Jeremyvel, akkor is elmentem-e volna Damonhoz éjszaka. És akármennyire is utáltam magam érte, a válaszom igen volt. Az az érzés minden fájdalmat megér, még ha ebben a pillanatban nem is tudom teljesen átérezni. Próbáltam felkészíteni magamat Jeremy visszatérésére, de akárhogy próbáltam, nem ment. Arról nem is beszélve, hogy időközben Damon is visszatérhetett volna – az pedig még rosszabbá tenné a helyzetet. De megérdemlem.

- Visszajöttem – lépett be az ajtón Damon, furcsa kifejezéssel az arcán. A gyomrom újra görcsbe ugrott – talán sikerült beszélnie az orvossal, azért vág ilyen képet?

- Beszéltél a doktorral? – kérdeztem levegő után kapva.

- Igen. Lauren pár napon belül hazamehet – bólintott felém megnyugtatóan. Kiengedtem a bent tartott levegőt, és remegő hangon felsóhajtottam. Most már csak attól rettegtem, hogy Jeremy visszajön, és itt találja Damont… és az azt követő beszélgetésre pedig gondolni se akartam. Idegesen pillantgattam az ajtó felé, de Damon mintha észre sem vette volna. Végül, amikor felálltam, és a lehetőségeim szerint észrevétlenül az ajtó felé sompolyogtam, hogy kinézzek a kis ablakon, rám nézett.

- Nem fog visszajönni – mondta furcsa hangon, és visszanézett Lauren arcára.

- Tes… tessék? – kérdeztem vissza habogva.

- Jeremy. Nem fog visszajönni – ismételte monoton hangon.

- Ezt meg hogy érted? – A hangom értetlen és ijedt volt. Egy pillanat alatt több ezer variáció pergett le a fejemben Jeremy és Damon harcáról.

- Nos, végignéztem, hogyan küszködsz azzal, hogy elmondd neki, hogy már… mást szeretsz, és úgy gondoltam, ha már van egy befolyásoló képességem, jó cél érdekében is illene felhasználnom – mosolyodott el halványan.

Egy teljes percig csak megkövülten álltam, aztán eluralkodott rajtam a megkönnyebbülés érzése. Szó nélkül odarohantam hozzá, és a még mindig mosolygó ajkaira nyomtam a sajátomat.

- Mit mondtál neki? – kérdeztem csillogó szemekkel, és visszaültem szorosan mellé.

- Hogy közös megegyezés alapján szakítottatok, és továbbra is barátok maradtok – válaszolta szemforgatva, mintha életében nem hallott volna még ilyenről.

- Ez… - kezdtem bele, keresgélve a szavakat, de félbeszakított.

- Tudom, romantikus és kedves vagyok – bólogatott játszott önteltséggel. – De psszt, ezt csak te tudod – kacsintott rám cinkosan, és felém hajolt egy újabb csókért.

- Komolyan gondoltam, amit tegnap éjjel mondtam – suttogtam bele a szájába, miután szétváltak az ajkaink.

- Pedig reméltem, hogy elfelejted egy kis alvással – vigyorgott rám azzal a féloldalas mosollyal, amivel mindig is azt a hatást érte el, amit akart.

- Na ne már! Ne mondd, hogy olyan rossz, ha valaki szerelmes beléd – néztem rá összeszűkült szemmel.

- Sokan voltak már szerelmesek belém, és nekem sosem volt rossz, csak nekik. De rajtad talán megkönyörülök… - pillantott rám a szeme sarkából. – Ha megérdemled – emelte fel a fejét egy pimasz mosollyal.

- Tudod mit? Épp most tetted meg talán életed első jócselekedetét, ne akard elrontani. Csak maradj csöndben – nevettem fel, és megráztam a fejem.

- Ez nem a legjobb útja annak, hogy kiérdemeld a jó bánásmódot…– húzta fel a szemöldökét ingerlően.

- Nem félek tőled – pillantottam rá, és a hangom pont olyan meggyőzően csengett, ahogy akartam.

Egy pillanatig megütközve meredt rám, aztán közelebb hajolt hozzám, és kisöpörte a hajamat a nyakamból. Lassan közelített az ajkaival, de végül lágy csókot nyomott a kulcscsontomra. A testem megremegett, ahogy a szája feljebb csúszott a nyakhajlatomba, és leheletfinoman hozzáérintette az eszeveszetten pulzáló ponthoz, ami alatt a nyaki ütőerem futott.

- Pedig kéne… - suttogta, és éreztem, ahogy a fogai megkarcolják a bőröm.