49. fejezet I. rész

Sziasztok,

Nos, hosszas agyalás után rájöttem, hogy a beígért 50 fejezet bizony nem lesz elég ahhoz, hogy szépen befejezzem a történetet. Amikor elkezdtem a részt, azt hittem, bele fog férni a maradék cselekmény fele ebbe a részbe, de tévedtem - persze, írhattam volna 3000 szavas részt, de akkor túl tömény lett volna a két véglet vegyítése. De a jó hír, hogy mivel már megvan a 49. fejezet II. részének negyede, nem lesz újra két hetes szünet a rész után. :)

Hát akkor, jó olvasást, és köszönöm a véleményeket! Most is sok szeretettel várom őket ;).

Kata

49. fejezet I. rész – Tökéletes nap

(One Republic - Say All I Need)

Vannak pillanatok az életben, amiket, ha kívánhattam volna, örökké tettem volna. Pillanatok, amik boldogságtól, és idilltől sugároztak, amiknek sosem akarsz véget vetni. Az utolsó reggelem pontosan ilyen volt.

A nyitott ablakon keresztül élesen tűztek rám a nyár utolsó, égető napsugarai. Hunyorogva fordultam a másik oldalamra, és azonnal elmosolyodtam a látványtól – Damon laposakat pislogva, kócos hajjal nézett.

- Szia – suttogta rekedt hangon.

- Jó reggelt. – Megdörzsöltem a szemem, hogy tisztán lássam őt. A szemei ezúttal még kékebbnek látszottak, mint máskor, hipnotizáló erővel hatott rám. Lassú mozdulattal emeltem fel a kezem, hogy hozzáérjek, de félúton elkapta a csuklóm, és összekulcsolta a saját kezével.

- Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ez legyen a legtökéletesebb emberi reggeled – mosolygott rám halványan. – És ha én csinálom, hidd el, tényleg tökéletes lesz – toldotta meg egy kacsintással a mondatot. Halkan felnevettem a rá nem jellemző optimizmusa miatt.

- Tudom – mosolyodtam el én is.

- A mai nap csak a miénk, naplementéig azt csinálunk, amit csak akarunk. Még a Szerelmünk lapjai-t is képes vagyok megnézni, ha erre vágysz… - Egy pillanatig undorodó grimaszt vágott, de gyorsan eltüntette az arcáról. Képtelen voltam visszafojtani a nevetésemet.

- Akkor sem kényszerítenélek erre, ha holnap világvége lenne. – Damon arcán szinte szétömlött a megkönnyebbülés, és halkan motyogott valamit, ami egészen úgy hangzott, mint a „Hála az égnek”.

- Viszont kezdhetnénk egy reggelivel – húztam fel a szemöldököm, és kényelmesen elhelyezkedtem a párnákon, jelezve, hogy én csak az elfogyasztásában leszek partner. – Ha jól emlékszem, rántottában egész profi vagy…

- Kérése számomra parancs, kisasszony – hajtott fejet elegánsan, és emberi tempóban kimászott az ágyból.

- Ezt most akár 1864-ben is mondhattad volna – kuncogtam, és egy pillanatig magam elé képzeltem az akkori Damont fehér ingben és lovaglónadrágban. Hmm…

- Te meg olyan fejet vágsz, mint akinek különösen kellemes gondolatai támadtak – húzta fel a szemöldökét kihívóan.

- Előbb reggelizünk. – Akármennyire is ellenemre volt ez a mondat, a gyomrom hangosan korgott csak a rántotta említésétől is.

- Ha öt percen belül nem lennék itt, kárpótlást kapsz – villantott rám egy gyors mosolyt, majd egy szempillantás alatt eltűnt a szobából. Mosolyogva dőltem végig az ágyon, minden sötét gondolattól mentesen. Csak a pillanatnak éltem.

*

- Azt hiszem, megérdemled a mesterszakács címet – dünnyögtem tele szájjal, és felpillantottam a tányérról. Egy pillanatig elkaptam a tekintetét – különös láng égett benne. Dühös és elszánt volt.

Lassan rágtam meg az utolsó falatot. Mély csönd telepedett közénk – tudta, hogy beláttam a beletörődő álcája mögé.

- Meg kell ígérned, hogy nem teszed ki magad veszélynek miattam. – Mélyen néztem a szemébe, hogy lássa, komolyan kérem.

- Tudok vigyázni magamra – válaszolta kifejezéstelen arccal, némi éllel a hangjában.

- Már döntöttem, Damon. Semmi szükség magánakcióra – válaszoltam kemény hangon. – Azt ígérted nem egészen fél órával ezelőtt, hogy ez a nap csak a miénk lesz… Akkor kérlek, ne tedd tönkre! – A hangom akaratlanul lágy lett, kérlelő.

- Nem szándékoztam megszegni az ígéretemet. – Az arca felengedett a feszült maszkból, és elmosolyodott. Lassan felém hajolt, és hozzásimította az ajkát az enyémhez. Egy pillanat alatt abnormális módon megsokszorozódott a pulzusom, és minden épeszű gondolat eltűnt a fejemből, de ahogy megszűnt az érintés, magamhoz tértem.

- Ne tereld el a figyelmem! – csattantam fel félig bosszankodva, félig nevetve.

- Csak visszairányítottam a megfelelő mederbe – pillantott rám egy féloldalas mosoly keretében.

- Ha vámpír leszek, én is ilyen hatással leszek mindenkire? – kíváncsiskodtam.

Keressük a vámpírlét pozitívumait – ez tökéletes első lépés a döntésem elfogadására.

- Ehhez születni kell, édesem – nevetett fel. – De ha már egy örökkévalóságig a nyakamon maradsz, elvárom, hogy csak az én fejemet akard elcsavarni . – Ha nem lettem volna teljesen biztos abban, hogyan is érez irántam, rosszul estek volna a szavai, de így csak lemondóan megforgattam a szemem.

- Szóval örök terhet jelentek neked? – húztam fel a szemöldököm kérdően.

- Mmm… - Közelebb hajolt hozzám, és egy pillanatig újra megérintette az ajkával a számat. – Édes teher… - mormolta a szám sarkába, majd úgy istenigazából csókolni kezdett. Kezével a hajamba túrt, és lefektetett a párnák közé. Ez tényleg egy tökéletes reggel – gondoltam élvezkedve, de a következő pillanatban Damon szétpukkasztotta a minket körbevevő buborékot.

- A francba – morogta a számba, és villámgyorsan ránk rántotta a takarót.

- Mi a… - kezdtem bele, de ebben a pillanatban kicsapódott az ajtó.

- Megtanítsalak kopogni? – szólalt meg Damon fenyegető, mély hangon, és a lazán ajtófélfának dőlő Nate-ra pillantott.

- Beszélnem kell Eleanorral, és nincs időm végigvárni, míg kihemperged magad – válaszolta a bátyám arcpirító nyugodtsággal. Felvont szemöldökkel járattam a tekintettem köztük, nézve, ahogy fenyegető grimaszokat vágnak egymáshoz. Hát, a „két dudás nem fér meg egy csárdában” mondás úgy látszik, tényleg igaz.

- Ha nem a bátyja lennél, már rég karót döftem volna a szívedbe - sziszegte Damon.

- Fiúk… - próbáltam közbeszólni, de Nate nem hagyott időt, hogy végigmondjam.

- Elfelejted, kivel beszélsz. Emlékszel még az első találkozásunkra a bárban? Ha jól emlékszem, fél másodperc alatt kiterítettelek egyetlen pillantásommal… Ha nem lennék teljesen biztos benne, hogy tényleg szereted őt, már rég halott lennél – válaszolta Nate fölényesen. Éreztem, ahogy Damon megmozdul, de még pont idejében kaptam utána. Bár nem voltam elég erős ahhoz, hogy ténylegesen megállítsam, az érintésem elegendő volt ahhoz, hogy lenyugtassam.

- Damon, hadd beszéljek vele – sóhajtottam fel, és elengedtem. Hosszú, metsző pillantást vetett rám, de igazából nem nekem szánta. Végül lassan, lazán kisétált a szobában, egy másodpercre megállva a bátyám előtt. A kettejük között pattogó feszültség szinte szikrázott, de ahogy Damon kisétált az ajtón, a levegő újra lenyugodott, ahogy én is. Csak akkor vettem észre, hogy milyen mereven ültem, mikor egy nagy sóhajtás keretében Nate felé fordultam.

- Kellett ez? – vontam fel a szemöldököm kérdően.

- Csak tisztáztam vele az erőviszonyokat. – Közelebb jött hozzám, majd leült az ágy szélére. – Na, ne haragudj már – lökött meg gyengéden, amolyan testvéri gesztusként, miután tüntetőleg elfordultam tőle. – Az igazság az, hogy kicsit féltékeny vagyok – vallotta be hirtelen. Ha az volt ezzel a mondattal a célja, hogy újra szóba álljak vele, hát elérte.

- Féltékeny? De mégis mire? – kérdeztem őszinte csodálkozással.

- Régebb óta a közeledben lehet, mint én. Annyira meg akartalak már ismerni, de tudtam, hogy ezzel csak újabb veszélynek tennélek ki – magyarázta beletörődő hangon. – De azért nem mondom, jól elcseszte az elejét – folytatta. – Olyan szívesen letéptem volna a fejét, akárhányszor fájdalmat okozott neked, de nem tehettem. Éreztem, hogy szereted, feltételek nélkül. Előbb tudtam, mint te magad – vigyorgott rám.

- Hát az nem volt nehéz – fintorogtam rá. – Eléggé össze voltam zavarodva, ami nem csoda, tekintve a körülményeket – sóhajtottam fel. – De… honnan tudtad, hogy ő is szeret? Azt mondtad, csak emiatt nem… ölöd meg. – A hangom a mondat végére cincogássá alakult. Elképzelni, hogy Damon nincs többé… lehetetlen.

- Amikor Katherine leszúrta Damont a karóval… Már azelőtt beléptem Damon fejébe, hogy te is kapcsolódtál volna hozzá. Végig a te nevedet kiáltotta, és azért könyörgött – komolyan könyörgött, ne nevess! – bizonygatta nagy hévvel – hogy te túléld bármi áron. – Hagyott nekem időt, hogy elérzékenyülhessek. – De azért nem bírom a srácot – folytatta hasonló grimaszt vágva, mint én az előbb. – Reméljük az átváltozásod után jobb lesz az ízlésed – vigyorodott el újra pimaszul. Gondolkodás nélkül felé hajítottam egy párnát, de mielőtt az elérhette volna, intett egyet a kezével. A párna huzata hangos reccsenéssel megadta magát, és fehér pelyhek töltötték be a köztünk lévő teret. Egy újabb intés – a pelyhek átváltoztak rózsaszirmokká, majd lehulltak.

- Hú – suttogtam elámulva, és megbabonázva bámultam a vöröslő szirmot a fehér ágytakarón.

- Ha már utolsó nap, legyen tökéletes – mosolyodott el kedvesen. Szó nélkül odahajoltam hozzá, és megöleltem.

- A vérszívód már kezd türelmetlen lenni, úgyhogy megyek – szólalt meg, miután kibontakoztam az ölelésből. – Ha esetleg estig nem szabadulnál – villantott rám egy pajzán vigyort – majd feljövök, és akkor megbeszéljük az este további részét.

- Oké – válaszoltam kuncogva. – De kopogj! – kiáltottam utána, mikor már a küszöbön kívül járt. A válasz csak egy hangos nevetés volt.

- Sajnálom – mormoltam Damon vállába, miután sértődött arccal visszamászott mellém. – De…

- Ő a bátyád, tudom – fejezte be a mondatot helyettem, és megsimogatta a hajam.

- Akkor nem haragszol? – kérdeztem vissza, és engesztelésképp odabújtam hozzá.

- Rád? Nem. Rá? Inkább hagyjuk – mordult fel, de a hangja már nem volt fenyegető, csak durcás. – Nem szép dolog kihallgatni más haldoklós gondolataid – vonta fel a szemöldökét.

- Te hallgatóztál! – vádoltam meg.

- Ha már ki lettem rakva a saját szobámból, ez a minimum – vigyorodott el.

- Még haverok is lehetnétek, ha túllátnátok a hatalmas egótokon – morogtam lemondóan.

- Legyen elég annyi, hogy nem rakom ki a házból…. egyelőre – tette hozzá gyorsan, miután meglátta a pillantásomat.

- Ez már jobban tetszik – feleltem. Őszintén szólva élveztem a helyzetet – biztos voltam benne, hogy ha nem emberi életem utolsó napja lenne, Damon és Nate összeverekednek, és egyikük sem lenne ilyen megbocsátó a maguk módján. Csak miattam tették ezt, és élveztem, hogy jobb belátásra kényszeríthetem őket.

- Boldog vagy – jelentette ki Damon, miután pár percig csak mosolyogva révedeztem.

- Ki ne lenne az most? – Jobb szóhasználatnak tekintettem a mostot, mint az „egy ilyen napon”. A nap maga nem lesz tökéletes… csak egy része.

- Fájni fog? – csúszott ki a számon meggondolatlanul. Még ébredéskor elhatároztam, hogy nem beszélek róla addig, amíg csak lehet.

- Kicsit… kellemetlen. – Láttam az arcán, hogy próbál finoman fogalmazni, de nem elégedtem meg vele.

- Damon… az igazságot mondd – kértem csendesen.

- Nem a fájdalomról van szó, Eleanor. A vágyról. Hogy ölni, ölni és ölni akarsz. Bármit megtennél egy korty vérért… - Bár tudtam, hogy ez lesz, nem tudtam elképzelni. De még csak a próbálkozás is elkeserített.

- De itt leszünk melletted, és segítünk. Ha akarod, tálcán kínálom fel neked az embereket… de ha azt akarod, visszafoglak a gyilkolástól. Amit csak akarsz – susogta lágy hangon.

- A második opció jobban hangzik – nevettem fel remegős hangon, és az ölébe simultam.

- Várjuk ki a végét –mosolyodott el szomorúan.

- Tapasztalat? – kérdeztem vissza.

- Sosem akartam megölni senkit… de túl gyenge voltam. Nem bírtam ellenállni a csábításnak. Miután először megtettem, a bűntudat kezdett cafatokra szaggatni. Ezért újra öltem, hogy ne érezzem. Ördögi kör – sóhajtott fel, majd kibámult az ablakon.

- De megváltoztál – suttogtam, és az arcára simítva a kezem, visszafordítottam a fejét, hogy a szemébe nézhessek.

- Sosem fogok megváltozni, Eleanor – mosolygott rám szomorú tekintettel. – Csak melletted olyan nehéz rossznak lenni… Mindenedből sugárzik a jóság – suttogta lágyan, és rásimította a kezemre a sajátját.

- Szeretlek, Damon, úgy, ahogy vagy. Nem érdekel, hány embert öltél meg… Csak a most számít. És most ez vagy te. – Elmerültem a tekintetében. Lebegtem, repültem, mégis úgy éreztem, mintha zuhannék. De nem próbáltam megkapaszkodni – élveztem a száguldást, és tudtam, hogy vele nem eshet bajom többé.